Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Holecz Vivien – Az első szerelmem

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Emlékszem, amikor elkéstem az első randinkról

és ő azt mondta, megvár, és csak mosolygott

és hogy odaadta a kóláját, amikor az enyém már elfogyott.

Emlékszem, megkérdeztem, biztos odaadja – e.

Veszek neki másikat, hogyha az kell.

Ő erre felnevetett, hogy ne vicceljek,

csak hagyjam, hogy ő kedvezzen nekem.

Azt gondoltam, az ő itala az övé, sőt, ha kérné

neki jó szívvel adnék még,

de azért mosolyogtam, mert nagyon jól esett.

A szeretet sokszor a kis gesztusokban mutatkozik meg.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Emlékszem, amikor kint várt a szakadó ég alatt.

Talán nem is rám várt ott, csak harcolt a viharral

és a benne tomboló démonaival.

Mert az első szerelmem egy fiú volt, aki

nem szerette saját magát.

Azt eddig nem közöltem, hogy mozgássérült volt ez a srác.

Mégpedig azért, mert nekem nem számított.

De ő, bármit is tettem vagy mondtam

gyűlölte érte magát.

Azt mantrázta, hogy őt sosem szeretné

egy egészséges lány.

Az, hogy még gyönyörű is voltam neki

volt a ráadás.

 

Az emberek mindig megnéztek minket

és mindig nekem gratuláltak és nyújtottak kezet,

hogy becsülendő, hogy egy ilyen lány

kitart egy ilyen srác mellett.

Láttam, hogy ez a barátomnak nagyon rosszul esett

és én pofon tudtam volna vágni őket.

Soha egy kezet sem fogtam meg.

Az emberek nem értik meg,

hogy nincs olyan, és nincs ilyen sem.

Nincsen sérült, és nincs egészséges,

csak szerelem.

Ők nem tudják meg, milyen,

amikor azért szeretsz valakit,

mert önmagáért kell.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Aztán észrevettem, hogy a kedvessége mögött

belém kapaszkodott,

mert nem szerette saját magát.

Szeretnie kellett hát maga helyett egy lányt.

Én hiába igyekeztem, hogy beszéljük meg,

ő csak sírt, lehajtott fejjel azt suttogta, hogy nem,

ezt ő sohasem hiszi el.

És megütött a botjával, amikor megfogtam a kezét.

Azt mondtam, segítek neki mindenben.

Nem baj, ha nem táncolunk

és nem fog futni velem.

És ő azt mondta, ne hülyéskedjek.

félembernek nézem őt,

és ez nem szerelem.

Azt mondta, sohasem fogok

férfiként nézni rá.

És én akkor visszavágtam,

hogy vegye észre, mit csinál.

Ha saját magát nem tartja annak

nem művelhet csodát egy tizenhat éves lány.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú még nálam is sokkal érzékenyebb volt.

Azt mondta, nem hagyhatom el, sosem tudná feldolgozni.

Amikor egy év három hónap után közöltem, hogy szakítani akarok,

kijött az iskolám meg a házam elé, ahol lakok.

Végül fogta magát az ecserin és a metró elé ugrott.

Két ember rántotta vissza akkor

és nekem sokáig bűntudatom volt.

Mardosott, hogy mit ronthattam el és hol.

Pedig csak segíteni akartam.

Sohasem hagyta nekem,

hogy úgy szeressem, hogy az felemelő legyen.

Szerintem megijedt attól, milyen egy erős lány

és ezért zavartam őt ott lebelül.

A fiú, akit szerettem, sohasem tudta legyőzni önmagát.

Sohasem szabadult a démonaitól.

Mindig menekült az igazság elől,

mindig menekült.

 

Az emberek nem értik meg,

hogy nincs olyan, és nincs ilyen sem.

Nincsen sérült, és nincs egészséges,

csak szerelem.

Ők nem tudják meg, milyen,

amikor azért szeretsz valakit,

mert önmagáért kell.

 

2021.

Fotó: Imre Dóra

Egy délután Józsefvárosban I. és II.

I. 

A kirakat üvegében önmagát bámulta Emma. A hajához nyúlt, megigazítani egy tincset. A mozdulat önkéntelen volt, halványan, elmósodottan látta önmagát az üvegben csak a körvonalait, de nem váltak el a vonásai, csakúgy a ruhája színé, és szabása sem volt kivehető. Az arc pírja sem volt látható, pedig lángot az az arccsont felett.

Emma az üvegen túlra nézett, de nem a kirakatban lévő fúrógépekre, fűrészekre, kalapácsokra, nem is a kirakat hátsó falán a rikító matricákra, nem is a bolt félhomályába, ahol árnyként surrantak az emberek, talán nem is a bolt hátsó falára, ahol a robosztus munkagépek függtek erős traverzeken, azon is túl nézett, vagy éppen sehová. Önmagába.

Egy férfi ütközött neki, és kibillentette egyensúlyából, lépett egyet a bejárat felé.

– Tessék – mondta a férfi és tartozta az ajtót. – Tessék – mondta ismét, sürgetően.

Emma belépett a boltba, orrát megcsapta a gépolaj és kencék csípős szaga. Nem volt kellemetlen, ismeretlen volt, de nem zavaró. Erőteljes illat ez, a gépzsír szaga, az olajozott gépek szaga keveredett a munkások izzadságszagával, testes már-már tárgyiasult elegyet alkotott, amit nem is lehet belélegezni, hanem bele kellett merülni, és átadnia magát az erős mélytengeri titkos áramlásnak, ami sodorta egészen a hátsó pultig.

A pultban egy barna köpenyes sovány, fiatal férfi állt, és ceruzává firkált valamit egy újságpapír szélére. Emma megállt a pultnál, fél kezét feltette a szegélyre kecsesen, nem támaszkodott, de egyensúlyt tartott, egy pillanatra megszédült, a szegélybe kapaszkodott, majd otthagyta a kezét. Nem szólt semmit. A barnaköpenyes férfi szeme sarkából felé nézett, eszelte a nő jelenlétét, de nem akart még felnézni teljesen, nem akart kérdésekre válaszolni.  Dolgozott.

Emma állt, nézte a férfi kezét, ahogyan a papírra ír, illetve rajzol. A vonal innen nézvést lehet, hogy számokat formált lehet, hogy szánkót. Most meglendült, és íveket rajzolt a papírra, ezek közül egyiket áthúzta a másikat kiegészítetté körré, majd egy kúpot rajzolt, ami mellé vonalakat rendelt, mint egy vonalzó milliméter beosztását. Az újságpapír felső széle betelt.

– Mi tetszik! – Majdnem kiáltott a férfi. Olyan hirtelenül bukkant fel a vonalak és idomok rejtekéből, hogy egészen meglepte Emmát, aki megriadt és elvette a kezét a pultról.

– Igen? – Kérdezte a lány.

– Azt kérdem mit szeretne! Hölgyem, nem érek rá egész nap! – Úgy tett, mint aki menni készül. A ceruzát beletette a felső zsebébe, a felső gombot a köpenyen begombolta, majd kigombolta. De nem indult el.

– Hát – mondta Emma, és körülnézett bizonytalanul.

Itt villanyvezetékek voltak, fali konnektorok, kicsit arrébb láncok feltekerve dobokra, mellettük erős acél szerszám a vágáshoz. A másik oldalon kézi szerszámok voltak, ezeket jobbára megismerte, otthon is volt pár szerszáma a férjének.

– Nos!

– Igen, egy csillag csavarhúzót kérek – mondta Emma.

– Igen, hányas méret?

– Hogy tetszik?

– Hányas méret.

– Nem tudom.

A férfi majdnem azt mondta, amatőr, de nem mondta.

– Mihez lesz?

– A kisrádióban, szeretnék – kezdett bele a lány, de nem tudta befejezni, ismét megszédült, és majdnem összeset. A férfi elkapta a karját, és megszorította, de a lány összecsuklott, a férfi nem bírta megtartani.

A lány a pult előtt feküdt a földön, kiskosztümje felcsúszott a térde fölé. A férfi letérdelt mellé – Hé, gyere már! – Kiáltott, senkinek nem címezve, csak úgy vaktában a többiek felé, a többiek, akik vele együtt dolgoztak itt a boltban, vagy erre járnak, egyáltalán az emberek felé címezve a kiáltását. Most nem volt itt senki közülük.

– Hé! – Kiáltott ismét. A szoknyát lehúzta a lány térdére, illetlennek találta, illetlennek találta azt is, hogy egy nő itt fekszik a pultja előtt a bolt mű márvány padlatán. Nem helyénvaló. Most felállt egy széket húzott elő pult mögül. A lány közben magához tért, de még feküdt a földön, nem mozdult, a szeme nyitva volt.

– Jöjjön – mondta a férfi, és tőle telhetően gyengéden megfogta a lány karját. Felsegítette a székre. – Üljön itt, hozok vizet.

– Köszönöm – mondta lány.

Az eladó elment vízért. Emma ült és várt. Lábát szorosan összezárta, kezét a térdére fektette. Úgy ült ott, mint aki hivatalos ügyben érkezett és a meghallgatásra várakozik. Egy másik eladó, kikukucskált a szemben lévő pult mögül. Emma ránézett – fiatal kölyök volt, talán tanuló – aki erre elkapta a pillantását, és visszahúzódott a polc mögé, zajt csapott, majd fájdalmasan felkiáltott. Ráesett valami. Nem bukkant fel ismét. A lány az újságpapírra nézett, a vonalak kúpok és körök most egy kövérkés férfit és egy nőt formáltak, egymásba gabalyodva. Emma megborzongott

A férfi visszaért kezében egy pohár vízzel.

– Tessék – mondta és átadta a lánynak.

– Köszönöm – belekortyolt, majd a poharat pultra tette, rá a rajzra.

Ült, a férfi előtte állt. nem hallatszott a boltban semmi zaj. Lehetett volna ez szokatlan, hiszen itt olykor kipróbálják a gépeket a vásárlók, fúró szólal meg, magas hangon sivít a flex. De most nem.

– Emma vagyok – mondta a lány.

– Illés – mondta a férfi, és sután nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta és megszorította a felé nyújtott kezet.

– Elájult, de már jobban van – mondta a férfi.

– Igen elájultam, de már jobban vagyok – ismételte meg a lány, gépiesen, bele sem gondolva mit mond.

– Ülhet még itt, amíg jobban lesz – mondta férfi.

– Köszönöm, már megyek – mondta a lány és maradt ülve.

– Valami történt, beteg talán, hívjak mentőt? – kérdezte a férfi, kissé megkésve

– Nem, semmi. Nem vagyok beteg.

A férfi tétovázott, nem nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, a szabvány méretű és a szabványon kívüli kéziszerszámok méretezése otthonosabb volt számára, száz és száz alkatrészt meg tudott nevezni és azonosítani, de egy ájult nő a boltban, ez elbizonytalanította. Egyszerre felcsillant a szeme.

– Biztosan valami trauma érte – mondta. Ahogyan kimondta tudta, hogy nem kellett volna, olyan hamisan szólt, mintha a vasárnapi matiné előadását idézte volna tévesen, aminek a tárgya pszichológia felnőtteknek.

– Ó, igen, alighanem – bólintott Emma, színtelen hangon. – Mondhatjuk.

felállt és az ajtó felé indult. – Esetleg elkísérne? Még kissé szédülök.

Illés nyújtotta a kezét, hogy a nőbe karoljon, de a nő volt az, aki őbelé karolt. Így együtt indultak a kijárat felé.

– Trauma, igen – mondta Emma ismét.

– Ha akarja elkísérhetem hazáig. – A férfi meghökkent saját mondatán, tolakodónak tűnt.

– Ha nem lakik messze, úgy értettem, ha nem kell busszal menni, vagy valami.

Megakadt.

Emma megállt, megdermedt. Ezt egészen pontosan érezte a férfi.

– Nem, haza egészen biztosan nem oda nem mehetek többé vissza! Ez egészen biztos.

– Úristen, csak nem, csak nem halt meg ott valaki?  – kérdezte ijedten Illés. Egy halottal végképp nem tudott volna mit kezdeni. Egy veritek csöpp indult el a haja vonalától, és siklott le a szemöldökéig.

– Dehogy, nem, semmi ilyesmi – mondta a lány. – Elkísérem, kicsit, vagy hívhatok valakit, aki magért jön. A férjét talán.

Emma nem szólt, csak megrázta a fejét, gyorsan, határozottan, száját összeszorította. Erősen belekarolt Illésbe és elindultak a kijárat felé. Lassan mentek, ünnepélyesen, mintha az ajtó egy új, egy másik világba vitte volna őket, őket kettőjüket, akik itt a boltban találkoztak, a sors furcsa játékából, akiknek most már majd együtt vezet az útjuk. Így mentek a kijáratig, Illés kinyitotta az ajtót, s ékléptek a napsütötte járdára.

– Köszönöm – mondta Emma, egy gyors puszit adott a férfi arcára, a busz érkezett, nekiiramodott, és felugrott a járműre.

A hátsó ablakból intett Illésnek, akik az utcán állva visszaintett neki.

Brunner Tamás

II.

A nő, mint egy cövek megállt. Nem épp a bolt közepén, de majdnem. Állt ott, mint egy néma felkiáltójel vagy totemoszlop, karjait maga mellett tartva, mintegy vigyázzban. Szürke, térdig érő pufidzseki volt rajta, talán tescos, az a fajta, amiből kettő szembejön veled egy BKV-út alatt.

A férfi először fel sem nézett, épp egy listán pipálgatott valamit a pulton. Sok dolga volt, egy nagyobb szállítmány árut várt, fontos volt, hogy minden flottul menjen, mert karácsony előtt mindenkire rájön a barkácsolhatnék, na meg a karácsonyfatörzs-befaragásokról is keringett annyi vicc, hogy a férfiak becsületbeli ügyet csináljanak belőle. Így a boltajtó csukódására pavlovi reflexszel csak egy „jó napot”-ot eresztett el, valódi érdeklődés nélkül.

A csend tűnt fel neki először. Nem a köszönés hiánya, inkább a nő hozta természetellenes csend. Felnézett, homlokára tolta a szemüvegét. Hókuszpók-kinézetű figura volt, nem is ráncokkal, inkább barázdákkal a homlokán. Meglepődött, amikor látta vigyázzban állni a nőt, a biztonság kedvéért köszönt még egyet, és még egy mosolyt is kipréselt. Végigmérte a nőt, látta a karót nyelt testtartást, de a nő kezében szorongatott, három betűs márka slusszkulcsát is.

Kinézett a bolt elé, és látta, hogy a bejárat előtti lebetonozott placcot teljes egészében elfoglalja egy hatalmas terepjáró. Ismét a slusszkulcsra nézett.

– Asszonyom, öné az a terepjáró? Itt az ajtó előtt…

– Nem.

A férfi homloka megnyúlt a nyilvánvaló hazugságra. Két perce, mikor a papírmunkát elkezdte, még egyetlen jármű sem állt a betonon, majd megjelenik ez a furcsa nő, ugyanolyan márka slusszkulcsát szorongatva, mint ami kint áll.

– Nézze. Árut várok, úgyhogy el kéne állnia onnan. Alapból nem zavarna, de ha ott hagyja a kocsiját, a teherautóm nem tud hová parkolni.

– Értem. Kromofágja van?

– Van. Hallotta, amit mondtam?

– Autófestékkel elbír?

A nő kipillantott az autóra, majd végre ránézett a férfira. Érdekes, világosbarna szeme volt, a férfi nem nagyon emlékezett rá, hogy ilyet látott volna valaha.

– Tudja, az érdekel, ha mondjuk ezt a maga kromofágját ráönteném arra ott – fejével az embermagas terepjáró felé bökött – akkor mi történne a festékkel? Felhólyagosodna? Leolvadna?

– Netán sérült valahol a festék, megkarcolták, és újra szeretné festetni? Megértem. Ha el akarja adni, a különleges műszeres vizsgálatokkal már ki tudják mutatni, milyen vastag a festék réteg, és ha újra volt festetve, az persze egyből levon az értékéből, pláne egy ilyen drága autónál. De azért azt gondolom, vannak szelídebb módszerek is, mint a kromofág.

– Tehát nem javasolja? Leoldja a festéket, vagy sem? Nincs sehol sérülés…

A férfi tanácstalanul nézett a nőre, nem értette, miért kell ilyen szürreális beszélgetésben részt vennie, holott nagyon-nagyon kellene sietnie, és még az a terepjáró is rossz helyen áll. A férfi egyik lábáról a másikra állt, majd megpróbált a nő értelmes énjére hatni.

– Nézze, nincs egy férfi, aki konkrét tanácsot tudna adni önnek? Nem hiszem, hogy erre én lennék a legalkalmasabb. Esetleg a férje – látva, hogy a nő arca megrándul, gyorsan folytatta – talán egy báty, vagy valaki a márkaszervízből?

– A férjem épp most csal meg a legjobb barátnőmmel. Legalábbis, negyedórával ezelőttig még ezt csinálta. Szóval nem, nem hiszem, hogy ebben ő tudna nekem segíteni.

A barkácsboltos homloka ismét megnyúlt, egy percen belül már másodjára. Ez meg milyen válasz? A nő arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, a férfi kezdett gyanakodni, hogy egy kandikamerás átverés részese. Nem jutott eszébe a szó, amit az unokahúga mindig emlegetett, de azt tudta, hogy vannak emberek, akik szépen megélnek az általuk utcán, boltokban, szórakozóhelyeken készített videókból. Elkezdte a nő ruházatát fixírozni, de rejtett kamerának nyoma sem volt. Hogy adjon olyan választ, hogy ne tegye magát nevetségessé, de ne is legyen érzéketlen?

– Én… ezt nagyon sajnálom.

– Hát még én.

– Pokoli lehet… Nézze, nem akarok érzéketlennek tűnni, de még mindig rossz helyen áll. Nem tudna valakit felhívni, akivel ezt megbeszélhetné, talán az édesanyját, egy barát… – elharapta a mondat tervezett végét. A sötétben tapogatózás előbb sem jött be, és talán helyesebb, ha a barátnőt nem emlegeti. Jelen pillanatban azonban nem akart mást, mint szabadulni ettől a habókos nőtől és a problémájától.

– Nem a maga gondja. Viszont kérnék valamit. Vennék öntől egy ilyen… kromofágot. Segítsen nekem választani, a legerősebbet kérem. És én nem tudom, hogy kell használni. Szóval, ha kell hozzá maszk, kesztyű, ilyenek, azt is szeretnék venni. Utána még segít nekem egy kicsit, aztán már el is álltam az autóval a boltja elől. – a nő nem kért. Kijelentett.

A férfi tizedmásodperc alatt felfogta a helyzetet, és látta benne a szabadulás útját. Kicsit nyugtalanította, hogy miben fogja még a hölgy a segítségét kérni, de kétségeit igyekezett gyorsasággal ellensúlyozni, s kb. másfél perc múlva csinos szett állt a pulton: ecset, kesztyű, maszk, kromofág, minden, ami egy jó maratáshoz kell. A nő kifizette.

– Becsomagoljam?

– Arra nem lesz szükség. Megtenné, hogy kihozza őket?

A férfi kerített egy kosarat a vásárlóknak fenntartott kupacból, s mivel senki más nem volt a boltban, aggálymentesen hagyta ott a pultot. Követte a nőt. Mielőtt kiléptek volna a bolt ajtaján, a férfi esetlenül a nő után szólt.

– Még mielőtt elmegy… Szeretném, ha tudná, hogy szörnyűségnek tartom, ami önnel történt.

A nő a férfire pillantott. Bólintással vette tudomásul a közhelyet, ami adott körülmények között a legtöbb volt, ami a férfitől tellett és elvárható volt.

– Köszönöm!

Kiléptek a bolt ajtaján. A férfi arra számított, hogy a nő a központi zárral nyitja az ajtókat, és szolgálatkészen felé nyújtotta a kosarat, hogy ki tudjon majd belőle venni mindent. Ehelyett azt látta, hogy a nő a gépkocsi motorházteteje elé áll, s kinyújtja a karját. A férfi először nem tudta, mit művel, mivel az autó robosztus méretei miatt a nőnek egyáltalán nem kellett lehajolnia, s így a kabát pufiujja takarta a kezét. Karistoló hang ütötte meg a fülét, s ekkor tudatosodott benne, hogy a nő a kezében tartott slusszkulccsal karcolja a kocsi felszínét. A férfi önkéntelenül leeresztette a kosarat, és hitetlenkedve nézte a műveletet. A nő nagyon koncentrált, még a nyelve hegyét is kidugta a tökéletes eredményért. Mikor végzett, közel hajolt a motorháztetőhöz, és könnyedén lefújta a festékport a felszínről. Hátrébb lépett, és most már a férfi is látta munkája gyümölcsét: egy szívet karcolt a fehér festékrétegbe. Aránytalan lett, az egyik oldala nagyobb, mint a másik, és az alsó csücskénél az egyik vonal bőven túlszaladt a másikon – azonban kétségtelenül szív volt.

– Most maga jön. – fordult felé a nő.

– Jövök? Hová?

– Nem tudom ezt a kromofágot használni, a nevét sem tudom, honnan jutott eszembe. Maga férfi…- a nő látványosan végigmérte a másikat, azonban értékítélete eredménye belül maradt. – Megcsinálja nekem azt az alakot ott – a szívre bökött a kulcs hegyével – ezzel a cuccal. És én… felszabadítom a járdáját, elhúzok innen.

A férfi a szívre nézett, majd a nőre. Majd körbenézett. Az utcán minden járókelő sietett, és a saját dolgával foglalkozott, látszólag senkit sem érdekelt kettejük dolga. Visszafordult a nő felé.

– Nem! – mondta higgadtan.

– Miért nem?

– Miért nem? Miért? Mondjuk mert ez rongálás? Vagy mert semmi közöm magához? – megvetőnek szánta a hangsúlyt, hogy hangot adjon a benne folyamatosan gyülemlő felháborodásának, azonban szája széle megremegett és hangja megbicsaklott.

– Segítséget kérek öntől. Segítsen nekem.

– Ebben nem.

– De addig nem megyek el. Sajnálom. De ma innen csak úgy megyek el, ha az az átkozott szív ott lesz. Ez fontos nekem… az adott körülmények között. – mondta a nő, és birtoklóan a motorháztetőre könyökölt. Végülis ő ráért. A férfi az órájára nézett. Forgalomfüggő, de a szállítmánynak már rég itt kéne lennie. Másodperek alatt döntött. Lecsapta a kosarat a földre, majd kiemelte belőle a kromofágot. Valójában ő sem volt tisztában a szer pontos használatával, el kellett olvasnia. Dühösen forgatta a kör alakú flaskát, hogy megtudja a vegyszer használati módját, és ez a szürreális álom véget érjen.

Majd akkurátus mozdulatokkal nekiállt, a kosárban hagyva az összes védőfelszerelést. Kiöntött egy adagot a motorháztetőre, majd precízen, ecsettel szétkente.

– Vigyázzon a szemére… Nehogy belemenjen… – aggódott a nő. – Gondolom, nem lenne túl jó…

A férfi szó nélkül hagyta az aggódást, ehelyett még egy adagot löttyintett a felületre, és ismét precíz ecsetmozdulatok következtek. Dolga végeztével mindent visszapakolt a kosárba, anélkül, hogy az ecsetet letörölte volna.

– Várjon vele öt-tíz percet, annyi a hatóidő. Ahol majd akkor lesz, amikor ez letelik – mondta élesen – ott kaparja le ezzel! – felemelt egy spaklit, és úgy tartotta, mint védekezéskor a kést szokták.

A nő elégedetten bólintott. Megszólalni nem igazán akart, mikor ránézett a férfi dühtől torzult fejére. Valamit azért mégiscsak kéne mondani.

– Izé.. Köszönöm. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. – gyorsan felkapta a kosarat a cuccokkal, és elindult a kocsi felé.

– Tartsa meg a kosarat! – szólt utána a férfi.

A nő beszállt a kocsiba. Indított, majd hátramenetbe tette az autót, hogy Y-ban kikanyarodjon. Mielőtt nekiindult volna, még leengedte az ablakot, és kiszólt:

– Viszlát! – kis gondolkodás után hozzátette: – Mondtam, hogy nem az enyém az autó!

Eliza B. 

Élességállítás

élességállítás
túl jó a felbontás, ennyit nem vagyok kíváncsi
sem a világra, sem magamra,
kátrányba írok csatornalével kacarászva szösszenteket és a magam álságos lekicsinylő semmibevétele
hangoztatásával felsőbbrendűségem ismertetem el a
beavatottaknál, akik ugyanígy beszélnek
maradvány nyelveken, mintegy titkos kézfogással, hogy közéjük tartozom
és, hogy más ne kacarászhasson itten, vagy ha ezt teszi váljék nevetségessé mindörökké
meg egy nap, míg a világ
értékítéleteket mondok tudományosan, egész jó költő volt ez a József
ahhoz képest, hogy pszeudóproletár volt
dehogy
káromkodnék most, csak azért nem teszem b@ssz@+, mert Karácsony van és ilyenkor éppen nem
szokás
hét kabátom van már, hogy elmúlt az idő, kit érdekel,
nem beszelek nyelveket ámde
súlyos titkokat kiabálok ki naphosszat, és bár nem vagyok sem
pszeudo sem apokrif sem semmiféle proletár, sem szavakban sem tettekben,
soha nem is voltam, földből szakított őseim szigorú tekintete szerint sem
lehetek más mint magasabb polcra került alsóvárosszéli patakparti
papsajtmajszoló egyedem-begyedem tengertánc
na, hát így hiába van hét vagy akárhány kabátom, és hiába káromkodok karácsonykor senkinek semmiféle érzelmére nem tarthatok számot, sem igényt nem
jelenthetek be ugyancsak,
fontos dolgokat hagyok magára nap nap után
majd lesz holnap és akkor újra belefoghatok levelek megírásába valakinek
valahová, a tollam megvan a szándékom hiányos, mint fogsorom
az első száz év után, amiért túl kemény szilvákba és szavakba haraptam
harsogón és nem bántam, hogy szemem vakítja szó-tett-hangulat- élmény
amit a József-város adni tudott, akart vagy elvenni képes voltam,
valaha reggel vagy éppen este hat után, most amikor
nem játszom gonosz játékot lelkekkel már
és nem viszek virágot üres temetőkbe, nem kérek szavakat
sem sóhajtást, sem elnéző mosolyokat
elég, ha érzem a kezem alatt a hámlott vakolatú tégla kerítés érdes
terrakotta nyári színét és számon azt az ízt, amit szerettem volna még egyszer
érezni, de a fecskék elrepültek, a havak lehullottak és a cipőnyomot
elmosta a szél,
mely szavak fejezik ki legjobban a magányt, talán a túláradó végtelen tüll- hömpölygés,
bíborbrokát, selyemharang, kézzel kötött, és hófehér csipke függöny vagy
szemenként öldösött-horgolt terítő a biedermeier fekete zingi-zongorán, ami elfedi
az aranybetűket, és levendula öregasszony szaggal temetőt idéz
vagy ennyi:
kör ász
nem nyerhettem, soha nem volt halvány esélyem sem
de nem tudhattam, hogy idegeim és véredényeim hiába hullámzanak
életre sebzett mérges kígyóként , és marnak halálra mindenki mást
aki egyszer is szóba állt velem, mit se’ segít vagy ad hatalmat, esélyt,
hogy értse bárki is szavam
mint ahogy azt sem tudtam, mit sem számít ez,
elég ha élek, és néha káromkodom, és benőtt körmöt vágok
borotvapengével módszeresen péntekenként a nagy lábujjamon,
túl nagy a felbontás, én mondtam
ennyire nem érdekelhet senkit a világ
ötmillió pixel, ennyit nem lát a szem, ami amúgy is vaksin hunyorog
saját barlangjából
senki
ki nem talál
 
Brunner Tamás

Könyvek

Minél exkluzívabb egy klub, annál szűkebb körű a tagsága. Én a tökélyre fejlesztettem ezt, azt hiszem.

Bármikor megölhetek egy kitalált sirályt, ha a mese szempontjából egy halott sirály fontosabb, mint egy élő. Én teremtem, nem céltalan a léte, sem a halála. Nem szomorúságot kelt, hanem más érzést vagy éppen tapasztalást.

A szereplők létezése addig tart ameddig a könyv szempontjából fontos, sem előtte, sem utána nem léteznek. Életük a könyvvel tölti be célját, sem koruk, sem jellemük – amely szintetizált valóság – soha nem változik már. Idős vagy fiatal egyre megy. Az olvasóban is eddig és így élnek – Dobó kapitány, Bornemissza Gergely – mindig ugyanannyi idős, ugyanazt teszi – egyébként megunhatatlan végetlen ismétlésben – amit ismert módon tett.

Létezésről beszélni persze erős túlzás, nincs valódi létük, sem nekik sem a kitalált tárgyaknak, csak annyi vibráló remegés, mint a film a filmvásznon, csak ott, a megfigyelt területen és éppen a megfigyelés által léteznek – mint Schrödinger macskája – a bezárt fedelű könyv nem élő dolog, csak ha kinyílik.

A mesének mindig célja van – ha nincs – kár volt belefogni. A forma majdnem lényegtelen, mint minden művész esetében, nem egyszerűen a megnyilvánulása fontos, hanem az, hogy van véleménye a világról és ezt meg is mutatja, legyen ez egy gesztus egy kalappal, vagy a Háború és béke.

Fontos, hogy látja-e a világot, valóban látja-e. Az, amit csak a világról gondol nem elég, azt mindenki teszi, a tapasztalásnak az érzelmekkel összefonódva új minőséget kell jelentenie, olyat, amit mindenki más a saját tapasztalásai közé el tud helyezni, olyan módon, hogy az épülését szolgálja, vagyis az egyébként alig megismerhető, de mégiscsak valóságos világról alkotott képét formálja.

Az „azt hiszem”, vagy a „majdnem eleget láttam”, soha nem elég. Ezért kell a pokolra szállnia annak, aki művész, különben soha nem lesz valódi, csak bűvész kalappal, mű nyulakkal és álérzelmekkel. A valóságot össze kell gyúrnia önmagával, és ez fájdalmas folyamat, magától senki nem teszi.  És fáradságos munka, elég közel menni, és elég okosnak lenni – ez ugyancsak elengedhetetlen – különben szétporlad a szobor, ha nem tarja egyben az értelem cementje, homokvárat építeni pedig a gyermek is tud.

Ha ezt nem birtoklom – a tapasztalást, az érzelmet és a válogató józan észt – akkor nem birtoklom az aranycsináló alkimisták titkát, akkor pedig nem érdemes, még iparos sem biztos, hogy leszek.

A jó szándék nem elegendő.

A kézügyetlenséget nem pótolja a szorgalom.

 

Brunner Tamás

HP az író

Jó, elolvastam a Halál kilovagolt Perzsiából. Jó könyv, szerintem teljesíti mindazt, ami egy irodalmi alkotás feladata. Bemutatja milyennek kellene lennie a világnak. Elég közel ment a témájához szerző. Hajnóczy a soknevű személyiség, a furcsa hányattatott sorsú szerző. Alkoholista. Így maradt meg, minden fellelhető róla szóló cikk, erről beszél. Alkoholista író. „Alkoholizmusa bár komoly volt, de miután fröccsel gondozta, mégis szelíd.” Alkoholista író. Mintha fontos lenne. Nem attól leszel író, hogy alkoholista vagy. Alighanem másról van itt szó. HP nem volt a kánon része – noha témája érdekes, személyes, de mégis mindenki számára jelent valamit, ami több, mint egyszerű leselkedés valaki intim magánéletébe, sokkal több annál, a megírás módja kellően írói, szemléletes és kimeríti a tárgyát.

Író alighanem – és főképp manapság – nem attól lesz valaki, hogy megjelentetik a könyveid, hanem attól a cinkos félmosolytól, amit a beavatottak egymásra vetnek, miközben elfogadják az ösztöndíjakat és támogatásokat – sejtetve azt, hogy nem tartoznak ők „oda”, csak elfogadják, ez így megy, és a tehetség megérdemli ezt, de saját duplafenekű megközelítésükben már önmagukat sem ismerik ki -fel vagy-meg – de nem, nem lépnek át egy határt, sem a saját, sem írói létezésük során.

Barátságosak, kockázatmentes kisprózák. Olyan kiszólásokkal, amik nem igényelnek manapság különösebb bátorságot, viszont ismét a bennfentes összekacsintás részei azok. Ilyen van ma sok. Vagy persze nyíltan elfogadja, amit kap, mert „oda „tartozik és hiszen tehetséges.

Szerintem az utolsó alkalmasan társadalmi köz -és szépírónak Fejes Endre tekinthető, Krasznahorkai még, aki bírja és olvassa, ott sem lehet kétség, de nekem ő nagyon tudományos – ám nagyon jó – de nem a velem élő világ.

A nagyon tehetségesek nem ettől lesznek írók. Ilyen elég kevés van. Eszterházyt semmiképpen ne feledjük el, semmilyen értelemben.

Nem elegendő komilfó írónak lenni, meg kell nyilvánulni valahogyan, ami több mint pár – sok – sor magyar nyelvű szöveg, több mint néhány egyszerű gondolatroham nem végig vezetve, több mint a tudományosan kezelt és hatásában előre mérlegre tett válaszok és kommunikációk sora.

Mindegy, mint mond utólag, az számít mit ír – pontosabban az, amit én ebbe belegondolok.

Hajnóczy alkoholista maradt – és író – szerintem és nekem író. És igen, meg kell halni ahhoz valamiben, ami durva és embertelen, hogy elhiggyem, komolyan gondolta, és ezért szeretem.

Szövegeiben felismerni vélem a kort, és önmagam.

 

Brunner Tamás

Fotó: Imre Dóra