I.
A kirakat üvegében önmagát bámulta Emma. A hajához nyúlt, megigazítani egy tincset. A mozdulat önkéntelen volt, halványan, elmósodottan látta önmagát az üvegben csak a körvonalait, de nem váltak el a vonásai, csakúgy a ruhája színé, és szabása sem volt kivehető. Az arc pírja sem volt látható, pedig lángot az az arccsont felett.
Emma az üvegen túlra nézett, de nem a kirakatban lévő fúrógépekre, fűrészekre, kalapácsokra, nem is a kirakat hátsó falán a rikító matricákra, nem is a bolt félhomályába, ahol árnyként surrantak az emberek, talán nem is a bolt hátsó falára, ahol a robosztus munkagépek függtek erős traverzeken, azon is túl nézett, vagy éppen sehová. Önmagába.
Egy férfi ütközött neki, és kibillentette egyensúlyából, lépett egyet a bejárat felé.
– Tessék – mondta a férfi és tartozta az ajtót. – Tessék – mondta ismét, sürgetően.
Emma belépett a boltba, orrát megcsapta a gépolaj és kencék csípős szaga. Nem volt kellemetlen, ismeretlen volt, de nem zavaró. Erőteljes illat ez, a gépzsír szaga, az olajozott gépek szaga keveredett a munkások izzadságszagával, testes már-már tárgyiasult elegyet alkotott, amit nem is lehet belélegezni, hanem bele kellett merülni, és átadnia magát az erős mélytengeri titkos áramlásnak, ami sodorta egészen a hátsó pultig.
A pultban egy barna köpenyes sovány, fiatal férfi állt, és ceruzává firkált valamit egy újságpapír szélére. Emma megállt a pultnál, fél kezét feltette a szegélyre kecsesen, nem támaszkodott, de egyensúlyt tartott, egy pillanatra megszédült, a szegélybe kapaszkodott, majd otthagyta a kezét. Nem szólt semmit. A barnaköpenyes férfi szeme sarkából felé nézett, eszelte a nő jelenlétét, de nem akart még felnézni teljesen, nem akart kérdésekre válaszolni. Dolgozott.
Emma állt, nézte a férfi kezét, ahogyan a papírra ír, illetve rajzol. A vonal innen nézvést lehet, hogy számokat formált lehet, hogy szánkót. Most meglendült, és íveket rajzolt a papírra, ezek közül egyiket áthúzta a másikat kiegészítetté körré, majd egy kúpot rajzolt, ami mellé vonalakat rendelt, mint egy vonalzó milliméter beosztását. Az újságpapír felső széle betelt.
– Mi tetszik! – Majdnem kiáltott a férfi. Olyan hirtelenül bukkant fel a vonalak és idomok rejtekéből, hogy egészen meglepte Emmát, aki megriadt és elvette a kezét a pultról.
– Igen? – Kérdezte a lány.
– Azt kérdem mit szeretne! Hölgyem, nem érek rá egész nap! – Úgy tett, mint aki menni készül. A ceruzát beletette a felső zsebébe, a felső gombot a köpenyen begombolta, majd kigombolta. De nem indult el.
– Hát – mondta Emma, és körülnézett bizonytalanul.
Itt villanyvezetékek voltak, fali konnektorok, kicsit arrébb láncok feltekerve dobokra, mellettük erős acél szerszám a vágáshoz. A másik oldalon kézi szerszámok voltak, ezeket jobbára megismerte, otthon is volt pár szerszáma a férjének.
– Nos!
– Igen, egy csillag csavarhúzót kérek – mondta Emma.
– Igen, hányas méret?
– Hogy tetszik?
– Hányas méret.
– Nem tudom.
A férfi majdnem azt mondta, amatőr, de nem mondta.
– Mihez lesz?
– A kisrádióban, szeretnék – kezdett bele a lány, de nem tudta befejezni, ismét megszédült, és majdnem összeset. A férfi elkapta a karját, és megszorította, de a lány összecsuklott, a férfi nem bírta megtartani.
A lány a pult előtt feküdt a földön, kiskosztümje felcsúszott a térde fölé. A férfi letérdelt mellé – Hé, gyere már! – Kiáltott, senkinek nem címezve, csak úgy vaktában a többiek felé, a többiek, akik vele együtt dolgoztak itt a boltban, vagy erre járnak, egyáltalán az emberek felé címezve a kiáltását. Most nem volt itt senki közülük.
– Hé! – Kiáltott ismét. A szoknyát lehúzta a lány térdére, illetlennek találta, illetlennek találta azt is, hogy egy nő itt fekszik a pultja előtt a bolt mű márvány padlatán. Nem helyénvaló. Most felállt egy széket húzott elő pult mögül. A lány közben magához tért, de még feküdt a földön, nem mozdult, a szeme nyitva volt.
– Jöjjön – mondta a férfi, és tőle telhetően gyengéden megfogta a lány karját. Felsegítette a székre. – Üljön itt, hozok vizet.
– Köszönöm – mondta lány.
Az eladó elment vízért. Emma ült és várt. Lábát szorosan összezárta, kezét a térdére fektette. Úgy ült ott, mint aki hivatalos ügyben érkezett és a meghallgatásra várakozik. Egy másik eladó, kikukucskált a szemben lévő pult mögül. Emma ránézett – fiatal kölyök volt, talán tanuló – aki erre elkapta a pillantását, és visszahúzódott a polc mögé, zajt csapott, majd fájdalmasan felkiáltott. Ráesett valami. Nem bukkant fel ismét. A lány az újságpapírra nézett, a vonalak kúpok és körök most egy kövérkés férfit és egy nőt formáltak, egymásba gabalyodva. Emma megborzongott
A férfi visszaért kezében egy pohár vízzel.
– Tessék – mondta és átadta a lánynak.
– Köszönöm – belekortyolt, majd a poharat pultra tette, rá a rajzra.
Ült, a férfi előtte állt. nem hallatszott a boltban semmi zaj. Lehetett volna ez szokatlan, hiszen itt olykor kipróbálják a gépeket a vásárlók, fúró szólal meg, magas hangon sivít a flex. De most nem.
– Emma vagyok – mondta a lány.
– Illés – mondta a férfi, és sután nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta és megszorította a felé nyújtott kezet.
– Elájult, de már jobban van – mondta a férfi.
– Igen elájultam, de már jobban vagyok – ismételte meg a lány, gépiesen, bele sem gondolva mit mond.
– Ülhet még itt, amíg jobban lesz – mondta férfi.
– Köszönöm, már megyek – mondta a lány és maradt ülve.
– Valami történt, beteg talán, hívjak mentőt? – kérdezte a férfi, kissé megkésve
– Nem, semmi. Nem vagyok beteg.
A férfi tétovázott, nem nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, a szabvány méretű és a szabványon kívüli kéziszerszámok méretezése otthonosabb volt számára, száz és száz alkatrészt meg tudott nevezni és azonosítani, de egy ájult nő a boltban, ez elbizonytalanította. Egyszerre felcsillant a szeme.
– Biztosan valami trauma érte – mondta. Ahogyan kimondta tudta, hogy nem kellett volna, olyan hamisan szólt, mintha a vasárnapi matiné előadását idézte volna tévesen, aminek a tárgya pszichológia felnőtteknek.
– Ó, igen, alighanem – bólintott Emma, színtelen hangon. – Mondhatjuk.
felállt és az ajtó felé indult. – Esetleg elkísérne? Még kissé szédülök.
Illés nyújtotta a kezét, hogy a nőbe karoljon, de a nő volt az, aki őbelé karolt. Így együtt indultak a kijárat felé.
– Trauma, igen – mondta Emma ismét.
– Ha akarja elkísérhetem hazáig. – A férfi meghökkent saját mondatán, tolakodónak tűnt.
– Ha nem lakik messze, úgy értettem, ha nem kell busszal menni, vagy valami.
Megakadt.
Emma megállt, megdermedt. Ezt egészen pontosan érezte a férfi.
– Nem, haza egészen biztosan nem oda nem mehetek többé vissza! Ez egészen biztos.
– Úristen, csak nem, csak nem halt meg ott valaki? – kérdezte ijedten Illés. Egy halottal végképp nem tudott volna mit kezdeni. Egy veritek csöpp indult el a haja vonalától, és siklott le a szemöldökéig.
– Dehogy, nem, semmi ilyesmi – mondta a lány. – Elkísérem, kicsit, vagy hívhatok valakit, aki magért jön. A férjét talán.
Emma nem szólt, csak megrázta a fejét, gyorsan, határozottan, száját összeszorította. Erősen belekarolt Illésbe és elindultak a kijárat felé. Lassan mentek, ünnepélyesen, mintha az ajtó egy új, egy másik világba vitte volna őket, őket kettőjüket, akik itt a boltban találkoztak, a sors furcsa játékából, akiknek most már majd együtt vezet az útjuk. Így mentek a kijáratig, Illés kinyitotta az ajtót, s ékléptek a napsütötte járdára.
– Köszönöm – mondta Emma, egy gyors puszit adott a férfi arcára, a busz érkezett, nekiiramodott, és felugrott a járműre.
A hátsó ablakból intett Illésnek, akik az utcán állva visszaintett neki.
Brunner Tamás
