Börtönpszichológia II. rész – Bűnösség beismerése vagy tagadása?

Hogyan is adaptálódunk a börtönhöz? Milyen folyamat játszódik le ilyenkor?

A börtönadaptációnak három lépése van. Az első a bűnösség probléma megoldása, a második a börtönszocializáció (következő cikkben részletezzük), a harmadik pedig a coping, a megküzdési stratégiák kialakítása.

A börtönbe kerülés első hónapjaiban megnő a szorongás, a depresszió és a személyek énképe erősen negativizálódik, hiszen a bebörtönzés drasztikus támadást jelent az elítélt énképe ellen. Valóban rossz ember-e? Milyen súlyos bűnt követett el? Tudatában volt-e? Milyen normákkal rendelkezik? Valóban megérdemli, hogy a társadalom megbüntesse? Mennyiben jogos a büntetés?

Ilyenkor el kell kezdeni helyreállítani az énképünket, sorra vennünk a felmerülő kérdéseket és megkeresni a válaszokat. Ez a bűnösség probléma megoldásának a szakasza, amivel az énképet tehermentesíthetjük, ezáltal megszüntetve a szorongást és a depressziót.

Hogyan lehet megoldani a bűnösség problémájának a kérdését?

Az első stratégia a bűnösség beismerése, elsősorban önmagunknak és nem másoknak, egy másik lehetőség a bűnösség tagadása, a harmadik pedig a bűnösségünk semlegesítése.

A bűnösségünk beismerése adaptív stratégia lehet, hogy megoldjunk a bennünk fellépő disszonanciát, ilyen saját magunkkal foglalkozunk, nem a külvilággal. Azonban depressziót okozhat, valóban szembenéznünk tettünk súlyosságával.

Milyen személyek ismerik be általában a bűnösségüket?

Elsősorban a felülkontrollált gyilkosok. Egy irodalmi példával élve, Édes Anna. Tehát az olyan személyek, akik alapvetően nem bűnözők, de megtoroltak egy hosszútávon tartó sanyargó körülményt.

Másodsorban az alulkontrollált erőszakos bűnözők, akiknek belefér ez a viselkedés az értékrendjükbe.

Valamint a sokszorosan visszaeső, „piti” bűnözők, hiszen nincs mit tagadniuk azon, hogy a közértben elloptak egy üveg bort, amit rögzített a biztonsági kamera is. Ott van még az agresszív pszichopaták egy része is, akik büszkék tettükre, amit a védjegyükként mesélnek el.

A bűnösség tagadása is lehet adaptív stratégia, például gyermek vagy anyagyilkosoknál, hiszen így megvédhetik magukat a többi rab bosszújától. De általában nem jó ezt választani, hiszen a többi rab vagy baleknak fog tartani, így a hierarchia legaljára kerülhetsz, hiszen „nem követtél el semmit, mégis itt vagy”. A másik lehetőség, hogy magadra haragítod rabtársaidat azzal, hogy erkölcsileg feléjük akarsz kerekedni „én nem követtem el semmit, én nem vagyok bűnöző”.

A leggyakrabban használt stratégia a bűnösség semlegesítése, azaz, amikor nem tagadjuk le bűnösségünket, de csökkentjük a felelősségünket, különböző önigazolási technikákkal.

Milyen önigazolási technikákat alkalmazhatunk bűnösségünk semlegesítése érdekében?

 Az első a felelősség tagadása, amikor próbáljuk a körülményeket okozni viselkedésünkért. Tehát „nem szándékosan követtem el, nehéz gyermekkorom volt vagy rossz anyagi körülmények között éltem”, ilyenkor vitatjuk az ok-okozatot.

A második a kár tagadása, kicsinyítése, ami általában betörőknél jellemző. „Nem loptam el, csak kölcsönvettem vagy az elvitt holmi értéke minimális, annak a gazdag családnak nem fog hiányozni az a 20.000 forint”.

A harmadik az áldozat tagadása, ez pl. erőszakos közösülőknél jelenhet meg. „A nő is élvezte, így nincs áldozat a történetben és elkövető sem”.

A negyedik az elutasítók elutasítása, amikor a minket elítélő személyek ellen érvelünk. Tehát „másokat nem vesznek elő nagyobb ügyekkel, de engem ezért a piti ügyért igen”.

Az ötödik pedig a magasabb erkölcsi parancsra való hivatkozás, ilyen a bosszú vagy a család védelmének becsülete. „Édesanyukámnak megígértem a halálos ágyán, hogy bosszút állok vagy a testvérem csak nem hagyhattam bajban.”

Rosencrantz, az ügyvéd szemszögéből:

Általában be szokták vallani a bűnösségüket az elítéltek?

Általában nem. Kis kikacsintás van a mondatban, de direktben nagyon ritka. Van, akinek nincs bűnösségtudata – csalók ilyenek általában és a gondatlan cselekmények miatt elítéltek, pl. közlekedési ügyek. Olykor maguknak sem, ez elég gyakori.

A történetek jelentős része lehet csak mese, mindenki nagyítja hősiességét, nehéz leválogatni mikor, mi igaz, mi nem. Hiszen mindenki hazudik, akár az életben.

Egyszer beszéltem egyparancsnokkal. Mondtam neki, hogy a börtön az állandó hazugságok világa, mindenki becsap mindenkit. Azt mondta: akár az élet.

Valóban a börtön könyvtárak a legjobbak? Hallottam, hogy mindenből van ott egy példány.

Magyarországon biztosan nem. Itt a börtönkönyvtár egy zsúrasztalszerű képződmény alul felül polccal, és gurul, van rajta 150 könyv. Ebben van szabás-varrás és elektronikai könyvek az ötvenes évekből.

Egy szakértő nézőpontja:

A börtönadaptáció valóban a szakirodalomban leírtakként működik?

Nos van a börtönben szocializáció, de sajnos jellemzően a bűnözői szubkultúrában való még jobb beilleszkedésből áll. Elég kevés olyan rab van, aki átsegíti magát ezen önképzéssel.

Mit gondol a börtönkönyvtárakról?

A Fővárosiban megszűnt pár éve a börtönkönyvtár és a stúdió is. Nem tudom, hogy ez általános-e, de talán nem. Bár azért azt elmondhatom, hogy azzal viccelődött egyszer az egyik könyvtáros rab, hogy jellemzően két könyvet vesznek ki egyszerre a rabok. Két egyformát! Azért, hogy az edzésnél tudják használni a lábuk alá vagy a fekvőtámaszhoz.

Felhasznált irodalom:

János, B. és László, Cs. (2000). Börtönpszichológia. Budapest, Rejtjel Kiadó.
Brunner Tamás, Imre Dóra

Börtönpszichológia I. rész – Börtön hatása a személyiségre

Kép forrása: shutterstock.com

A következő sorozatban a börtönpszichológiáról olvashatnak: a szakirodalom, egy ügyvéd és egy szakértő szemszögéből. Az első rész témája a börtönök működése és hatásai a személyiségre.

Milyen intézmények közé tartozik a börtön?

A börtönök a totális intézmények közé tartoznak (Goffman, 1961). Ez egy olyan intézmény, ahol az emberi élet három legfontosabb szférája a munka, a szabadidő és az alvás egy helyen történik, jelentős számú hasonló szituációban lévő személlyel, akiket a társadalomtól elzárnak hosszabb vagy rövidebb időre valamilyen ok miatt és szigorú szabályok között, meghatározott napirenddel, azonos autoritás alatt élnek. Öt totális intézmény típus ismert, ilyen az árvaház, az elmekórház, a börtön, a katonai tábor és a kolostor. Különbségek vannak közöttük a zártság és a gondolkodás mértéke tekintetében.

Milyen deprivációk vannak a börtönben?

A börtönre jellemzőek a deprivációk, a fogvatartottak különböző dolgoktól vannak megfosztva.

A börtönben lévő deprivációt Skyes (1958) 5 típusba sorolta: a szabadságtól való megfosztottság, a kényelemtől való megfosztottság, a heteroszexualitástól való megfosztottság, az autonómiától való megfosztottság és a biztonságtól való megfosztottság (inkább egymástól, mint az őröktől).

Milyen hosszú és rövidtávú hatásai vannak a börtönbüntetésnek?

Börtönbe kerüléskor megnő a szorongás, a depresszió és az önértékelés jelentősen csökken. A hosszú szabadságvesztésre ítélt személyek legnagyobb problémája Flanagan (1980) kutatásai szerint a szociális kapcsolatok elvesztése és a szabadulás utáni kinti életbe való visszailleszkedés problémája. A legkisebb gondot jelentette a bebörtönzés pszichés hatásainak elviselése.

A kezdeti kutatások a börtön személyiségromboló hatását emelték ki, a börtön kínjairól írtak és arról, hogy miket is élnek át a rabok a börtönben. Azonban ez később nem igazolódott. Felvetődött a kérdés, hogy van-e különbség a hosszú és a rövidtávú szabadságvesztés hatása között, valamint, hogy valóban van-e a börtönnek visszafordíthatatlan negatív hatása a személyiségre?

A Durhami egyetem és a magyarországi vizsgálatok alapján a hosszútávú börtönbüntetésnek nincs irreverzibilis, negatív hatása a személyiségre. Az intelligencia nem csökkent a börtönben, sőt kicsit nőtt is a verbális intelligencia és nőt a reakcióidő. Nőtt az énerő, a tolerancia, az érzelmi érettség és a viselkedéskontroll. Angol és kanadai kutatások kimutatták, hogy a megnövekedett viselkedéskontroll segíti a társadalomba való visszailleszkedés. A rövidtávú börtönbüntetésnek voltak inkább negatív hatásai, amik függtek az illető életkorától, iskolázottságától, a problémamegoldó képességétől és a személyes kontrolljától.

Mi lehet a pozitív személyiségváltozások oka hosszútávú (magyar vizsgálatban 10 éves) börtönbüntetés esetén?

Az első a coping, tehát a megküzdési stratégiák kialakítása a börtönélet során, a második a börtönszocializáció (következő cikkben tárgyaljuk), a harmadik pedig maga a börtönnek a szerepe, ami lehetőséget ad az önkontroll fejlesztésére. A 90-es évek közepétől a jogszabályok pozitív irányba változtak, megjelent a börtönben a munkáltatás, a pszichológusok szerepe (készségfejlesztő tréningek), a tanulási programok.

Kép forrása: shutterstock.com

Rosencrantz, az ügyvéd szemszögéből

Milyen hely általánosságban a börtön?

Egy börtönbe mentem ügyfelemhez, várni kellett. Az őr dohányzott, én is rá akartam gyújtani. Azt mondta nem lehet csak annak, aki itt dolgozik. Rövidesen ismét rágyújtott egy újabb cigarettára, és nézte az arcom. Ha velem ezt megteszi, aki innen elmegy és elmeséli másnak, vajon mit tesz meg egy rabbal, aki nem megy egy ideig sehová?

Egy börtönben fegyelmi tárgyalás volt, a rab állt, én ültem, majd felálltam, majd leültem – a parancsnok természetesen ült és engem is erre biztatott. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy ügyfelem mellettem állt, annál is inkább, mert nő volt. A szokásos civil élet szerepei odabenn nem vagy erősen torzítva érvényesek.

Valóban nő-e az intelligencia a börtönben? És valóban jó hatása van-e a hosszútávú börtönbüntetésnek?

Nem tudom – a fifika biztosan – a képzésekkel nyilván szükségszerűen, ha sok a fehérgalléros akkor statisztikailag is, de csak úgy, nem gondolnám. A jelentős része írástudatlan a raboknak, de nagy számra gondoljon, szerintem 40-50 %, a végére megtanulnak írni olvasni. Így értve igen, nő. A börtönbüntetésnek semmilyen távon nincs jó hatása. A hosszú börtönbüntetés után nincs hová visszailleszkedni. Volt olyan, aki 17 éves korától 38 éves koráig, talán összesen két évet volt szabadlábon, részletekben. Volt, hogy tíz napot egyben, abból négyet már szökésben.

Volt-e olyan rab vagy vádlott, aki kedvelt? Ha igen, miért volt szimpatikus? 

Persze, vannak jó személyiségek ott is és nem mindenki kőkemény elvetemül gonosz ember. Egy-egy bűncselekmény van, hogy csakúgy elkövetődik. Nincs az annyira átgondolva, hogy „na akkor most itt bűncselekmény lesz elkövetve”. Intellektuális cselekményeknél, okiratoknál, szerződéseknél sokszor úgy van, hogy megpróbálnak kevesebbet, többet, más dátumot odaírni, esetleg valakinek az aláírását – mondjuk az egyszerűség kedvéért odaírni. Nem mentegetem ezeket sem, de azért nem olyan elvetemült emberek. Persze van más féle is, a kíméletlen, mint annak idején a rendőrgyikossággal vádolt és halálra ítélt Soós Lajos.

Kép forrása: shutterstock.com

Egy szakértő nézőpontja

Hogyan kell elképzelni a börtönben a képzéseket, valóban tudnak segíteni?

A börtön ingerszegény környezet és az izoláció miatt egy idő után megeszi az átlag fogvatartottat. Létezik valamiféle reintegrációs program, de az egyrészt elég kis létszám veszi vagy veheti igénybe és nem is valami hatékony. Az oktatás a béka segge alatt van. Olyan az általános iskola, hogy kb. 3 osztállyal el van maradva. Ismerek egy rabot, aki elvégezte, de alig van szókincse és a helyesírása is… ja az nincs.

A szakképzés – villanyszerelő stb. – olyan, hogy még a benti műhelyben is alig alkalmasak segédmunkára az elvégzés után. A civil életben nem tudom ki alkalmazná őket szakemberként?

Elég kevés olyan rab van, aki pl. önképzéssel átsegíti magát az éveken.

Felhasznált irodalom:

 
János, B. (2005). A hosszú tartamú szabadságvesztés hatása a fogvatartottak személyiségére. Börtönügyi szemle2, 19-24.

Imre Dóra, Brunner Tamás

Szerelmes levelek – Rosencrantz és Guildenstern

G: Akkor folytassuk a kérdések eredményének elemzésével?

R:  Jó.

G: Átlagban az emberek 3,5x voltak szerelmesek a mintánkban. Voltak kiugró értékek, akik 20,13,10x is voltak szerelmesek és van aki folyamatosan az. Lehetséges ez? Hány szerelem van egy életben?

R : Voltaképpen fogalmam sincs. Hát nem tudom. Még a definíció sincs meg, a lepkék a gyomorban túl költői, a hormonok és feromonok az meg túl tudományos. Lehet hogy érdemes korosztályosítani – mondjuk 14-19 között huszonkettő szerelem simán , utána meg hatvanig három. Nem lehet? A folyamatosant azt nem nagyon értem. Azért ahhoz kell idő, hogy ez kialakuljon, meg kell egy személy, egy másik. Akkor is érvényes, ha a másik nem tudja? Ön szerint hány van?

G: Sokan hármat szokták mondani, de szerintem számtalan lehet. Ahogy többen is írták, hogy számtalanszor és folyamatosan szerelmesek.

R: Hogyan?

G:  Nagyon sokféle formája lehet. Egy ember jobb esetben a munkájába is szerelmes. Annyi mindent lehet feltétel nélkül tiszta szívből szeretni és csinálni. Valóban sok szerelem lehet, viszont az emberek kevésbé ismerhetik be maguknak. Nagy teher lehet, kiszeretni valakiből és a hűség helyett a válást választani… társadalmi nyomás. Viszont ahogy a statisztika is mutatja, az emberek egyre többször tesznek tanúbizonyságot szerelmük elmúlásáról. Így megdőlhet a régi “egy igaz szerelem van” eszméje.

R: Én a szerelem alatt kizárólag a partner iránti szerelmet értem, annak érzelmi biológiai szociális vonzataival. A munkába való szerelem az kényszerbetegség – valamilyen addikció, zavar, valami deviáns, ha nem is használom jól a fogalmakat.

G: Igen, igen, én is partner irántira értettem, csak kicsit tágítottam a fogalmat. A munkába való szerelem talán lehet a flow, hogy egyszerűen imádom amit csinálok és olyankor teljesen ki van zárva a külvilág. Persze szerencse is kell hozzá.

R: Az biztos, hogy nem egy igaz szerelem van – szerintem – családi történetek tudnak erről mesélni – nagyon gyakori egy másik múltba sejlő személy aki volt, felbukkant – kicsit összekuszál, de a fősodor az nem változik ettől.

G: Talán most már változik a fősodor is.

R: A fősodor az egy partner mellett sokáig. Ez változik?

G: Hát ez kezd változni. Új kapcsolati formák alakulnak ki, mint a poliamoria, ahol legálissá teszik a több szerelmet. Kutatásunk mégsem a szerelemről, hanem annak elmúlásáról szól. Kutatásunkban az emberek 90%-a több szakítást is átélt már életében. Tehát a szerelem múlik és szerelem sok van. Nyilván mindenki azt írja, hogy aki a jelenlegi párja az az igazi. De ez valóban őszinte-e?

R: Sok változós dolog ez és még az sem biztos, hogy mindkét fél egyidejűleg tart ugyanott az érzelmek átélésében – olykor még napon belül is változhat ez – annyi megfelelésünk van minden irányban.

G: Egy kicsit a szakítások számát nézve… a mintánkban az emberekkel 2x szakítottak, ők pedig átlagban 3x vetettek véget a kapcsolataiknak.

R: Ez ellentmondás Összhangban látszik lennie a szerelmek számával.

G: Igen, ez összhangban van és talán a házasságok – válások számával is. Ha a kapcsolat – szakítás dimenziót is idetesszük – átlagban 3,5 évig tartottak a kapcsolataik.

R: Talán igen – bár a négy vagy akár a három válás nem gyakori. Az sok, csak egészen ritka helyzetben van az amikor valaki egy formálisan is megerősített kapcsolatból kilép és belép egy hasonlóba.

G: Igen, a házasságból valószínűleg nehezebben lépnek ki.

R: Vagy nehezebben bontják fel.

G: Az emberek átlagban 4-6 kapcsolatról számoltak be eddig életük során, persze itt is vannak kiugró értékek: 80,60,30,20.

R: Az szerintem lehet jó szám, tízévenként egy – bevezetés tárgyalás befejezés – lehet. Jesszasz . Mi nyolcvan?  Nyolcvan kapcsolat – panaszkodik vagy dicsekszik aki ilyet mond?

G: Mi lehet az indok? Mi viszi az embereket a szakításra? Milyen kognitív folyamatok játszódnak le az emberek fejében? Mit gondol mi a leggyakoribb indok a szakításra/válásra?

R: Bocs de ez meghökkentett – nyolcvan megélt, nem egyéjszakás valódi emberi kapcsolat az ötven év – minimum, úgy hogy egyikből ki másikba be. Az nem lehet. A leggyakoribb indok a szakításra? Talán a harmadik fél.

G: Foglalkozást sajnos nem kérdeztünk, pedig milyen érdekes lett volna, szerintem sok összefüggést tudtunk volna kimutatni vele. Nézzük mi a fő ok a nagyvilágban: “A válóperek nagy részét a nők kezdeményezik, az arány országonként, megyénkként változhat. A romániai Szatmár megyében, 2011-es adatokat összesítve, két fő válóok tűnik ki: az alkoholizmusból eredő problémák, valamint a megcsalás, félrelépés, hűtlenség, amely legtöbbször akkor következik be, ha az egyik fél külföldön dolgozik huzamosabb ideig “

R: Az alkoholizmus az jelentős probléma – és a távolság- voltaképpen az alkoholizmus is távolság. Másik világ.

G:  Nos mintákban a tippje, a harmadik fél felbukkanása csupán a második leggyakoribb szakító indok.

R: Valahol olvastam, hogy az értelmi képességek magasabb foka javítja az együtt maradási arányt.

G: Az első helyen 75 fővel, az elmúlt érzelmek állnak, az eltávolodás.

R: Azt nem könnyű belátni, igaz? S annak megfelelően cselekedni és még akkor sem biztos hogy vége, nem lehet ez szeszély? Férfi női, mindegy. Már például egy házasságban. Elmúlnak az érzelmek, jó, azok mint szerelem elmúlnak úgy is két három év alatt – de mégis együtt marad a házasságok fele. Miért – megszokás kényelem, gyávaság, a harmadik hiánya? A saját érzelmek megélésnek hiánya?

G: “Kiszerettem belőle, unalom – érzelmek múlása, eltűnt a szerelem, elszállt a rózsaszín köd, nem éreztem, hogy szeretnek vagy, hogy én szeretek, már nem volt érzelem, elfáradt kapcsolat, karantén miatti eltávolodás, kimerült kapcsolat, nem voltam szerelmes” – így indokolták a kitöltők. Talán a hűségnél is fontosabb lett a szerelem ebben a mai világban, hogy hatalmas érzelmeket éljenek át.

 R: És G? Milyen következtetést von le? 

G: Talán a másikra való figyelem valódi hiánya lehet az érzelmek ilyen gyakori elmúlásának és felértékelésének az oka. Mintha csak a saját érzelmem lenne a fontos, amit ha a másik nem elégít ki, akkor keresek olyat, akitől újra megkaphatom. A mai világban lévő gyorsulás is ilyesmi lehet… mindig jön újabb, jobb termék, túl sok az inger és a régi megjavítása nem olyan fontos szempont. Individualizáció? Generációs különbségek? Önmegvalósítás? Saját magunk előtérbe helyezése?

R: Melyik? 

G: Felmerül a kérdés, hogy valóban a másikat szerettem-e vagy csak a saját érzelmeimet?Talán ha valóban a másik ember személyiségét látom, akkor annyira egyedi lesz számomra, hogy pótolhatatlanná válik… “megszelídités, kisherceg”…

R: A szerelem konkrétan egyoldalú. Én vagyok szerelmes. Az hogy ő is az véletlen. Ha elmúlik a szerelem bennem múlik el.

G: A valódi feltétel nélküli szeretet hiánya állhat a középpontban. Talán egy igazi kapcsolati kötődés több ennél.

 R: ltt világ ilyen következményében – a szerelem bibliai leírásai nagyjából hasonlóak a mostanihoz, a kezdete is a vége is.

G: “- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.” – Talán ez hiányzik.

R: Kapcsolati kötődés egy kutyával – én szeretem őt, hogy ő mit csinál az nem fontos , de nyilván szeret mert kap enni tőlem.

Mi az a kapcsolati kötődés? Ezt azért megcáfolnám, szerintem vannak, a mélységek mások , kapcsolatonként mások. Nézze csak meg amit erről fentebb mondtam.

G: Persze, lehetnek, nem tagadom.

 R: A kisherceg idézet éppen jó, igen.

G: Viszont az ilyen gyakori kapcsolati felbomlások, ami az érzelmek hiánya miatt történnek, erre enged engem következtetni.

R: Engem is alátámaszt , ha jól értem.

G: Vessük egy pillantást a jobb megértés érdekében a harmadik leggyakoribb válóokra, ami az “eltérő személyiségek vagyunk, nem értjük egymást”. Nem lehet, hogy ez is a gyorséttermi kultúra terméke?

R: A kapcsolatokon dolgozni kell -e , vagy nem. Szerintem nem. Aki szeret így is szeret, aki nem az nem.Nem, a fentebbi az létezik. Az összhang ritka.

G: Elmúlnak az érzelmek, mert más személyiségek vagyunk, de akkor kérdezem én: ismertük-e egymást valóban vagy csak a másikra vetített képünkbe voltunk szerelmesek? “Az ember azt ismeri igazán, amit megszelídít.”

R: Miért gondolja , hogy a világ gyorsulása csinál velünk – vagy belőlünk – érzelmi nyomorultat?Igen én is azt mondtam, a szerelem egyoldalú. Én vagyok szerelmes, ha már nem vagyok , nem vagyok. Akkor már csak keresek egy okot.

G: Az igazi kötődés  valami olyasmit jelent, amitől a másik pótolhatatlan lesz számunkra… tehát, hogy a másik van-e előbb vagy az érzés… szerelmes akarok-e lenni és ahhoz keresek egy partnert vagy meglátok valakit, aki váltja belőlem a szerelmet? Nem mindegy, hogy van-e előre egy listám, hogy milyen embert szeretnék magam mellé és azt próbálom másikra erőltetni, vagy elvárások nélkül megismerem, elfogadom és szeretem úgy ahogy van? Sokszor azért múlik el a rózsaszín köd, mert rájövünk, hogy az az adott embert nem olyan, mint hittük… tehát nem tudja megfelelően eljátszani azt a szerepet, amit mi szeretnénk… Ez azonban nem személyre szóló szeretet.

R: Voltak remek mondatok , arról beszéltünk már? 

G: Nem feltétlenül csinál belőlünk érzelmi nyomorultat, de mindenképpen változtat rajtunk… gondoljon bele tinder-kultúra (képeket lapozgatok és 3mp alatt döntök arról, hogy kivel szeretnék randevúzni)… Hol maradnak itt a személyiség?

R: Ez mindig így volt – ezen alapul az egész – én nem is gondolom másként- van hogy a villámcsapás érezhető, van hogy nem , de nem tanulható. A személyiségnek semmi szerepe, inkább csak az elmúlásában.

G: Olyan nehéz mindig hinni… töretlenül.

“A férfi-nő kapcsolat tehát egy négylábú asztal, és ha bármelyik lábbal baj van, akkor az asztal döcögni kezd, felborul, és összetörik.”

Füst Milán

 

Dr. Szála Tímea ügyvéd – interjú

„A XXI. századot alapvetően kedvelem és úgy gondolom, hogy még sokra vihetjük együtt.”

Teltház : Fiatal aktív ügyvédnő Budapesten. Honnan érkezett? 

Dr. Szála Tímea : Egy Győr-Moson-Sopron megyei kisvárosban, Kapuváron születtem és a közelében található Fertődön nőttem fel. Szüleim és anyai nagymamám most is ott élnek és én is gyakran, mondhatni kétheti rendszerességgel látogatok haza.

T.: Hogyan utazik, ha utazik (vonattal, busszal, autóval, repülővel)? Mit csinál hosszú utakon? Hová utazna, esetleg egy hétre vagy egy évre?

Dr. Szála Tímea: Bármilyen furcsa, még sosem ültem repülőn, de azt szokták mondani jobb később, mint soha. Van jogosítványom, de Budapesten mindig a tömegközlekedést használom, és gyakran utazok vonattal is. A hosszú út nagyon sok mindenre jó, egy mini társadalmi látlelet. Furcsa, de ritkábban olvasok, a figyelmem mindig a körülöttem lévő emberekre, illetve a tájra, vagyis az „útra” terelődik, nem az úti célra. A tiroli hegyekbe utaznék egy hétre és az Egyesült Államokba egy évre.

T.: Amikor volt iskolatársai megkérdik, hol voltál tegnap Tímea  és azt mondja, hogy “börtönben”, mennyire látszanak hökkentnek?Milyen  érzés volt először egy büntetés-végrehajtási intézetbe bemenni hivatása gyakorlása során? Milyen érzés most?

Dr. Szála Tímea: Volt iskolatársakkal nagyon ritkán találkozok sajnos, de kíváncsi ügyfeleimnek gyakran szoktam mesélni, hogy bizony büntetés-végrehajtási intézetbe is járok rendszeresen. Egy részük meglepődik –természetesen – de nincs ebben semmi misztikus vagy meghökkentő. Igyekszem kicsit közelebb hozni az érdeklődökhöz ezt a világot, mindig van 1-2 jó történetem. Bevallom egyáltalán nem emlékszem az első börtönlátogatásomra. Ma pedig már semmin sem lepődök meg.

T.: Figyeli-e azt, hogy amikor a bíró ítéletet hirdet büntetőügyben, akkor a  szemébe néz-e a vádlottnak? Milyen bírói attitüdökkel találkozott eddig?

Dr. Szála Tímea: Szoktam figyelni mindenféle attitüdöt a tárgyalóteremben. Én azt tapasztalom, hogy az ítéletet hirdető bíró bizony a szemébe néz a vádlottnak, de ez alól egy-két kivétel is akadt. Az esetek nagyobb részében alapos indokolást hallok az ítélethirdetést követően.

T.: Amikor védőbeszédet mond, szabad  ügyvédi beszédkent kezeli? Esetleg vázlatot ír vagy ennél részletesebben kidolgozza, amit mondani fog?

Dr. Szála Tímea: A védőbeszéd szerkezete, felépítése már jóval a konkrét beszéd előtt elkezd kialakulni bennem, először csak spontán. Sokat gondolkodok rajta, fontos, hogy minden bizonyíték értékelésre kerüljön, a logikai láncolat minden elemét számba vegyem, különös tekintettel arra, hogy az ember már előre készül az ügyészi perbeszédben elhangzó logikai összefüggések esetleges cáfolatára is. Például utcán vagy metróból jövet-menet kiválóan tudok a védőbeszédeken gondolkodni, ilyenkor szinte megszűnik számomra a külvilág.

T.: Védő ügyvédként kezdettől találkozik bűncselekmények gyanúsítottaival, olykor a családjukkal, jobban ismeri őket, mint az eljárás más szereplői. Érzelmileg involvált-e, egy-egy ügyben vagy el tudja választani az embert az ügytől,  egyáltalán el akarja-e választani?

Dr. Szála Tímea: Ez egy összetett kérdés. Azt már megfigyeltem, hogy a külsőről történő megítélés nagyon félrevezető tud lenni, de ezt egyébként saját magamon is megtapasztaltam. Rólam az első találkozásnál feltehetőleg pusztán a külső alapján senki nem gondolná, hogy képes lennék érdemben eljárni és megfelelő eredményt elérni egy büntető ügyben. Tehát nagyon hasznos, ha az ember lehetőséget kap a megszólalásra. A megszólalásig viszont el kell jutni. A embert az ügytől nem akarom elválasztani, mert az adott ügyféllel az ügy miatt vagyok kapcsolatban, ügyfélből soha nem lesz barát. Érzelmileg legfeljebb akkor vagyok involvált, ha azt tapasztalom, hogy az eljárás egyéb résztvevői nem olyan intenzitással vagy alapossággal járnak el, mint ahogy az indokolt volna.

T.: Saját főnöke, saját beosztottja. Milyen főnöke önmagának?

Dr. Szála Tímea: Szigorú főnökként tekintek önmagamra, viszont a megfelelő és hatékony időbeosztás terén még van hova fejlődnöm.

T.: Szereti-e a XXI. századot? A kommunikáció állandó viharára gondolok, a rengeteg hatásra ami naponta éri az embert, hogyan kezeli az ezer probléma megoldását?

Dr. Szála Tímea: A XXI. századot alapvetően kedvelem és úgy gondolom,  hogy még sokra vihetjük együtt. A tizennyolcadik születésnapomon kaptam meg az első mobiltelefonomat. A mobilnet például fényévekre volt akkoriban, ma pedig a mindennapi munkám része, ami nélkül a hatékony munkavégzés és ügykezelés számomra már elképzelhetetlen. Objektív kívülálló biztosan rávágná, hogy nagyon sokat telefonálok, tényleg, hiszen sokan keresnek, de ez a piaci változásokkal és az emberek technikai eszközökhöz, szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférési lehetőségeivel is összefüggésbe hozható. Ezt egészen jól szoktam viselni, de tudom hol van az információbeáramlásnak az a szintje, amikor szünetet kell tartani.

T.: Szereti a csokoládét?         

Dr. Szála Tímea: Nagyon.

T.: Vidék vagy város?             

Dr. Szála Tímea: Mindkettő.

T.: Tenger vagy tó?                  

Dr. Szála Tímea: Mindkettő.

T.: Ceruza vagy irógép?         

Dr. Szála Tímea:  Ceruza

T.: Tűsarkú vagy tornacipő? 

Dr. Szála Tímea:  Mindkettő

T.: Regény vagy dráma?         

Dr. Szála Tímea: Mindkettő, de ha nagyon muszáj választani, akkor dráma.

T.: A polgári perek világa sem idegen a gyakorlatában. Ez az ügyszak nagyon sok írásbeli munkát igényel és ha lehet meg több felkészülést mint a büntető ügyszak. Hogyan kezd neki egy ügynek, hogyan halad benne előre, mennyire tart kapcsolatot az üggyel?

Dr. Szála Tímea: Ez bizony így van. Mielőtt egy polgári ügyben megbízást veszek fel, nagyon alaposan fel kell tárni az irányadó tényállást, azt, hogy a tényállást milyen, az ügyfél birtokában lévő vagy birtokában nem lévő, de rendelkezésre álló bizonyítékok támasztják alá, és mik a per kimenetelének esélyei. Ezt mindig őszintén meg szoktam beszélni az adott ügyféllel. A polgári ügyszak több írásbeli munkát igényel, de nem vagyok klasszikus peres ügyvéd, így amikor csak lehet, a békés megegyezést támogatom, ha nyitott mindkét fél. Az új polgári perrendtartás nagy hangsúlyt helyez a perkoncentráció elvére, így már a megbízás felvételénél számba kell venni a per lefolyását, magát a perfelvételi szakot és az érdemi tárgyalást.

T.: Van olyan elv,vagy cél, amit követ vagy elérni akar? 

Dr. Szála Tímea: Seneca, a római filozófus mondása számomra örökérvényű: “Per spera ad astra.*

T.: Néhany könnyebb kérdés, de sokat elmondhat magáról. Kedvenc könyve? Kedves városa? Kedvenc pulóvere? 

Dr. Szála Tímea: Nagyon sok kedvenc könyvem van, nehéz lenne egyet kiemelni, de az életrajzi könyveket különösen szeretem. Róma. Nincs kedvenc pulóverem, de a fekete színt kedvelem.

T.: Kedveli “Donkihótét” vagy éppen ellenkezőleg?

Dr. Szála Tímea: Realista vagyok, de ettől még kedveljük egymást.

 

 

* Göröngyös úton a csillagokig.

A végtelenen innen

Guildenstern: Hogyan fogunk erre ráhangolódni? Szerintem a világ véges és megszámolható. Mi szükség van a végtelen fogalmára, hol tévedtünk el?

Rosencrantz: Először azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi is a végtelen. A fogalmaknál ezt találtam: „Végtelen (főnév) – óriási szabad tér vagy terület, észlelhető határ nélküli tér. Végtelen (melléknév) – aminek nincs vége, soha meg nem szűnő, örökké folytatódó és fennmaradó létezésű, vég nélküli, szüntelen.”

Guildenstern: Igen – a fogalom ismert – de valójában létezik végtelen?

Rosencrantz: A jungi pszichológia mindenképp a végtelen létezése mellett érvel, kezdjük azzal a példával, amit Jung szokott szemléltetni.

Guildenstern: Jó.

Rosencrantz: Az emberek sokáig nem hittek a neurózisokban, minden betegségnek az okát a testben keresték. Mindent le akartak redukálni, le akartak egyszerűsíteni a látható, kézzel fogható dolgokra. Azonban, ahogy haladt előre a tudomány, bebizonyosodott, hogy a neurózis létezik. Létezik a psziché, a gondolat, ami teremtőerőnek is nevezhető, tehát ez a szemnek nem látható dolog, képes testi tüneteket produkálni (a gondolat megbetegíthet). Nekem tetszik Jung gondolata, mely szerint a test véges. Az emberi psziché vagy léleknek is nevezhetjük, azonban végtelen, vagy sokkal végtelenebb, mint maga a test.

Guildenstern: Jó, de a gondolat nem végtelen.

Rosencrantz: Annyi gondolat talán, ahány ember.

Guildenstern: A Möbiusz szalag sem végtelen – csak körbejárható elég sokszor.

Rosencrantz: Az ember megismerőképessége mindenképpen korlátolt, azt hiszem az emberek ezt nem szeretnék elfogadni.

Guildenstern: Mindenki másképpen egyforma. A megismerésünk egészen biztosan korlátos, mindenben az. Nem gondolja, hogy a végtelen fogalmának van vagy lehet köze az ember véges DNS-hez?

Rosencrantz: Felmerül az a kérdés, hogy ismerjük-e saját magunkat teljes mértékben? Ugyebár, ha a világról és az emberekről szeretnénk beszélni, akkor mindenképp javasolt először az embernek saját magán kezdeni a vizsgálódást.

Guildenstern: Mert közelebb van?

Rosencrantz: Behoznám itt az óceáni érzés gondolatát. A vallás vagy hit, mint egy érzés. A tudat, mint egy sziget, körülötte pedig az óceán, a tudattalan. Még saját szigetünket sem ismerjük teljesen, nemhogy az óceánról bármi fogalmunk is lehetne.

Amikor új helyzetekkel találkozunk, olyan tulajdonságaink is megmutatkozhatnak, amik felborítják eddig énképünket, amit magunkról gondoltunk. Elfojtásainkat, félelmeinket egész életünkben ismerjük meg, folyamatosan bukkannak fel újak és újak és újak.

Hogy gondolhatjuk azt, hogy ismerjük saját magunkat? Ha pedig nem tudjuk megismerni saját magunkat, mert újra és újra jönnek elő új tulajdonságok, gondolatok, elfojtások, helyzetek, akkor, hogy gondolhatjuk azt, hogy biztos, stabil és véges lények vagyunk?

Guildenstern: Inkább vég – lények? A gondolat vékonyan csörgedező kis patak.

Szerintem a gondolat nem más, mint a túl fejlett biokémiai rendszer nem kívánt mellékhatása.

Mennyire cinikus egy ilyen mondat és milyen messze visz a vallástól?

Rosencrantz: Hogy lehet az, hogy egy kósza gondolat miatt, kialakulhat depresszió? Egy gondolat miatt már nem tudok mozogni, nem tudok beszélni. Hogy lehet ekkora hatalma fölöttünk? Nem azt mutatja-e ez, hogy mi véges lények vagyunk és valami végtelenség (psziché) uralkodik fölöttünk?

Guildenstern: Volt már olyan érzése, hogy maga irányítja a világot? Valamire gondol és megtörténik?

Rosencrantz: Ezzel azt akarom kifejezni, hogy sokszor érezhetjük, hogy nem tudjuk irányítani a gondolatainkat, érzelmeinket. Jung szerint azért, mert ezek hatalmasabbak nálunk, birtokba vesznek minket, elveszítjük a kontrollt.

Guildenstern: A kérdés Jungé? Még egy külső ellenőrizetlen kontrollálhatalan létező – mint a vallás és a tudatalatti – nem tetszik.

Rosencrantz: Említette a vallást. Freud szerint a vallás egy infantilis állapot, ami a fenyegetett érzése miatt alakult ki és maradt fent. Úgy fogalmazott, hogy a vallás egy kényszerneurózis, ami az Oidipusz komplexushoz hasonló, az apához fűződő kapcsolatból keletkezett.

Guildenstern: Csudákat írnak ezek a pszichológusok. Első a szex – amúgy ebben egyetértek velük – de csak majdnem – az ember szabályszerkesztő és követő igénye még ezt is felül írja.

Rosencrantz: Igen, a szexualitás szükséglete mindenképpen alapszükséglet, a Maslow piramis szerint is. Vissza a tudattalan autonómiájához. Ha a szomszédomnak az a gondolata támad, hogy én az ellensége vagyok és ezért megöl engem, akkor egy puszta gondolat miatt haltam meg?

Guildenstern: Nem, szerintem ennyire közvetlen összefüggés nincs – nem is lehet – a szomszéd lehet bolond, én lehetek idegesítő – és belép az üss vagy fuss mechanizmusa – azért halok meg, mert gyengébb voltam.

Rosencrantz: Igen, pont erről beszélek, hogy amit mi bolondnak hívunk, az lehet neurózis, amivel az ember él és amit leegyszerűsítenek különböző címkékkel… „ő bolond” … sémákat alakítanak ki és megpróbálnak mindenkit beszuszakolni különböző kategóriákban. Ezáltal sztereotípiák alakulnak ki.

De tudja miért van erre az embernek szüksége?

Mert nem bírja elviselni a bizonytalanságot.

Guildenstern: Mi a bizonytalanság?

Rosencrantz: Talán valami olyasmi, amikor nem a mi kezünkben van a kontroll.

Guildenstern: A mivé leszek? Mondjuk…. vagy a honnan jöttem? Vagy a mi fenét csináljak a szomszéddal? Ez utóbbi esetben a valláshoz fordulni vagy ezért létrehozni, elég kicsinyes igény nem?

Rosencrantz: Nos igen, a vallás, bár inkább hívjuk úgy, hogy hit.

Guildenstern: Jó, a hit jobb.

Rosencrantz: A vallások nagyon különbözőek, mégis egy tőről fakadnak. Ez is attól függ, hogy ki olvassa el, ki hogyan értelmezi és mi a célja vele. Popper Péter sokat foglalkozott ezzel, sok idézetet kiemelt a Bibliából, ami alapján teljesen máshogy állnánk az egészhez.

Jung szerint a vallás a numinózum megtapasztalása, figyelembevétele. Szerinte az emberben a kezdetektől fogva van valami törekvés erre. Az emberi lélek nem tudja elfogadni a halál gondolatát.

Guildenstern: Igen, de miért? A más halála valóságos, az enyém szürreális -és valószerűtlen.

Rosencrantz: Viszont a halállal kapcsolatban hagy vessem ide egy gondolatomat. Nem tudunk többet a halálról, mint 3000 éve. Annyit tudunk, hogy valakinek a teste nem mozdul többé, de semmi egyebet.

Guildenstern: Nagyjából ezen idő óta nem változott az agyunk térfogata és barázdáltsága sem.

Rosencrantz: Behoznám itt a másik elme teóriáját. Ha valaki velem szemben ül és beszélgetünk, mit sem tudok arról, hogy a másik ember fejében. Mennyi 1000 meg 1000 gondolat játszódik le benne, miközben én csak annyit látok, hogy ül velem szemben és hallgat. Holott a belső életében nagyon sok minden játszódik le, amiről én mit sem tudhatok. Ha azt sem tudom, hogy valakinek milyen belső gondolatai vannak, miközben elsétálok mellette, mivel ez számomra láthatatlan, honnan tudom, hogy a halottban játszódik-e le még valami? Nem tudhatjuk, ezért leegyszerűsítő lenne bármit is mondani a halálról, azt is hogy van utána valami és azt is hogy nincs utána semmi, mivel ezt nem tudhatjuk.

Guildenstern: A sok gondolatról van egy elméletem – próbálja ki magán, figyelje egy percig a saját gondolatait, a töredékes és asszociatív részeken kívül vajon mennyi valódi gondolat van – ami tudatosul? Bár erre biztosan voltak kísérletek.

Rosencrantz: Biztosan. Viszont Jung felfigyelt arra is, hogy van valami kollektív tudás, ami átadódik ő ezt kollektív tudattalannak nevezte.

Guildenstern: Igen egy újabb nem látható varázslat.

Rosencrantz: Jung skizofrénekkel foglalkozott, akik olyan gondolatokkal éltek, amik ősi szövegekbe voltak foglalva, amihez az akkori időben nem tudtak volna hozzáférni.

De még ideilleszteném, a halál gondolatához a következő sorokat: Vajon miért a halálfélelem a legerősebb az emberben? Sok ember számára az egyetlen dolog, ami bizonytalan, amiről nem tudunk semmit, így annak van számunkra egy végtelensége, ami diszkomfort érzetet okoz. Az ember nem bírja elviselni a bizonytalanságot, talán azért szeretné ennyire kényszeresen kiszámítani a világot, mert az megnyugtatná és előidézi a kontroll illúzióját. Szeretik a rendet, a szabályokat, mert uralkodnak a káoszon. Ha felkelek reggel, bemegyek dolgozni, stb, azt hiszem én irányítom az életemet, de még ilyenkor sincs 1000%oson a kezemben a kontroll, mint azt tudjuk.

Guildenstern: A memetikáról hallott már? Huhu – járjon kicsit utána – sajátos, elgondolás – kicsit fura, úgy, hogy csak óvatosan. A memetika csakúgy, mint a genetika, azt mondja, hogy vannak gondolatok – amik egyik nemzedékről másikra öröklődik – vannak túlélő mémek, mint túlélő gének – a jó mémek öröklődnek amelyik nem jó – pl. a tudsz repülni gondolat – az kihal azzal, akiben megjelent.

Rosencrantz: Igen, erről én is hallottam, de biztos csak konyhanyelven. A családi traumák génekbe ivódottan átörökíthetőek, a félelmek és minden. Ez már az állatoknál is tapasztalható, a bizonyos dolgoktól való félelem tovább öröklődése a túlélés érdekében.

Guildenstern: Nekem ennél sarkosabb elgondolásom van mind a végtelenről, mind a bizonytalanságtól való félelemről – nem kifejezetten tudományos – de nem teljesen védhetetlen.

Rosencrantz: Beszúrok ide egy idézetet Jungtól: „Az elefánt például azért igaz, mert létezik. Nem egy logikai következtetés, nem egy állítás és nem is egy alkotó szubjektív ítélete. Egyszerűen egy jelenség. Hozzászoktunk ahhoz a véleményhez, mely szerint a pszichés események a szabad belátás önkényes termékei, sőt az emberi alkotó kitalálásai. Ettől az előítélettől nehezen tudunk szabadulni. Az gondoljuk, hogy a psziché és annak tartalmai csupán saját magunk által önkényesen kitalált dolgok.”

Mi van akkor, ha néhány dolog csak úgy “van”? Csupán azért, mert létezik? Miért gondolja azt az ember, hogy csak az létezhet, amit ő ismer?

Érdekes a világ varázstalanítása is…. eltűntek az istenek a hegyekből, az égből, az óceánokból… az egy isten képébe tömörültek, aztán az ember lett isten… most pedig már…

Miért van az, hogy az ember mégis a végtelenséget keresi? A vég nélküliséget? Miért szeretne olyan emberi kapcsolatokat, amik nem érnek véget? Miért az neki az érték? A feltétel nélküli és végtelen szeretet a kapcsolatokban… enélkül miért nincs értelme?

Miért arra mondjuk, hogy ez volt az “igazi szerelem, hivatás stb” aminek nincs vége?

Egyébként egyes spirituális elméletek szerint a legbölcsebb lelkek nem foglalkoznak, nem hisznek a végtelenségben, csak a földi dolgokkal foglalkoznak, mert tudják, hogy most erre kell figyelnünk, ami itt van, a fiatal lelkeket érdekli még az élet-halál viszonyrendszere.

Guildenstern: Jó felvetések – mi a véleménye? Pl. nekem – magamnak – semmiféle transzcendens iránt nincs fogékonyságom – nincs bennem semmiféle Isteni létező- viszont a világ magam által való teremtése eléggé jelen van – ezt majd kikezelik kellő időben.

Rosencrantz: Minden alkotás teremtés is lehet. Jungnak továbbá volt egy gondolata, mely szerint az isten, az isteni bennünk van, mint egy archetípus.

Iderakok még egy érdekes idézetet Popper Péter könyvéből: „Indiában Ádhidzsánya mester hiába meditált tíz világkorszakon át – 43 millió kétszázezer évig – mégsem vált Buddhává. Ezt így okolta meg: Azért nem lettem Buddhává, mert túl sokat meditáltam.”

Guildenstern: Bizonyos tekintetben nekem a zsidó vallás – hit – szimpatikus, amikor azt mondja az életet a földön kell élni – pl. a katolikus messze nem ezt mondja – de annyifelé elvezet ez.

A kiindulás a sokféle végtelen volt – valóban lehet ennyi – vagy egynemű és paradox az egész? Ez a téma elég tágas.

Rosencrantz: Igen, a földön kell élni az életet, Popper Péternek is volt egy gondolata, mely szerint csak a jó életet követheti jó halál. Itt azt írta le, hogyha megélted a bizonyos korokat, akkor már nem vágysz vissza. aki felnőtt, nem akar újra gyerek lenni, aki teljes éltet élt, talán élete végén nem akar már élni.

Szerintem nem üti ki egymást a sok végtelen, mert annyi végtelen gondolat lehet, ahány ember.

Guildenstern: A buddhizmus külön érdekes.

Rosencrantz: De lehet egy tőről fakad az egész, valami egyszerű végtelenségből és sokszínűségből. Igen, nagyon tág téma. Most csak bele-belekukkantottunk, de nagyon érdekes.

Guildenstern: Amit írtam, tudja, a számok végtelenje, az örökélet végtelenje – Isten végtelenje, a tudatalatti végtelenje – úgy tűnik nem egy terület, de mégis, amikor elérünk a megismerés határához mindenütt megalkotjuk a végtelent – vajon szükséges-e?

Amúgy – én magam – nem nagyon hiszek az ezer színű gondolatban – nagyon sokszor ugyanolyan kérdésre mindenki ugyanolyan választ ad.

Rosencrantz: A földi léthez nem feltétlenül szükséges megismerni ezeket, viszont az embert valamiért érdekli és kutatja a válaszokat. Ezen is gondolkoztam, mi van, ha az életeseményeknek, ördögi köröknek, pont az ismétlődésből fakadóan van egy végtelenje?

Guildenstern: Éppen nem kutatja – csak megállapítja, hogy van és befejezi az érdeklődést iránta.

Rosencrantz: Az biztos, hogy mivel nincs kimerítve sok téma, ezért az ember számára MÉG van végtelenség.

Guildenstern: Nagyon vitatkozna velem, ha azt mondanám, hogy a végtelen hasonló neurózis, mint mondjuk az agorafóbia (az neurózis)?

Rosencrantz: Érdekes gondolat lehet az eleve elrendelés… vajon szabad sors van vagy determináltság? Az agorafóbiára milyen értelemben?

Guildenstern: Szerintem szabad – de nincs olyan sok kijárata.

Hát, hogy neurózis-e? Csak úgy odaillesztettem a gondolatom végére, mint lehetséges neurózist – de lehet, hogy ez nem az. A végtelen, mint neurózis.

Rosencrantz: Hát a végtelentől eredő szorongás, félelem lehet neurózis, okozhat testi tüneteket.

Guildenstern: Nem, maga a végtelen a neurózis.

Rosencrantz: Az önmagában nem lehet. A neurózisban mindenképp valami szorongásnak kell benne lennie.

Guildenstern: Akkor tévképzet.

Rosencrantz: Hát igazából a tévképzet, az valakinek lehet valóság. Például, amikor valaki elmegy egy pszichológushoz és elmeséli, hogy milyen gondolatai vannak, milyen szorongásokat él át, akkor azt valóságként fogjuk fel. Az az ő valósága, akkor is, ha szerintünk nincs ekkora jelentősége vagy túlzóan fogja fel a dolgokat, viszont neki az valóság.

Igazából mi adunk a dolgoknak értelmet, pozitív vagy negatív jelzőket, de igazából minden csak történik. A semlegesség, az alapállapot. Az értelmezéstől függ, hogy mit látok bele egy dologba, de hogy tévképzet-e vagy számomra az a valóság, azt nem tudom.

Ha szerintem a szomszédom az ellenségem, akkor az a tévképzetem? De nekem az a valóság, viszont lehet igazából nem az ellenségem, mert semmit nem tett, de ha számomra az, akkor az valósággá válik (akkor is, ha a külvilág tévképzetnek ítéli meg).

Ha valaki azt mondja, hogy állandóan fáj a feje és nem tud tőle rendesen működni, de az orvosi vizsgálatok megállapítják, hogy nincs semmi testi problémája, attól még valóság lesz, amit ő megél.

Guildenstern: Igen, ezt értem.

Rosencrantz: Szóval a tévképzet, az lehet valóság is.

Guildenstern: Lehet, hogy nem volt jó a megközelítés – lehet-e mondjuk éppen a megismerésünk korlátjának el nem ismerése?

Rosencrantz: Megismerősünk korlátjának el nem ismerése? Amire azt mondjuk, hogy végtelen? Hát, de a szó maga, hogy végtelen, pont azért van kitalálva, mert leírja azt, hogy nem tudjuk megismerni, tehát nem „el nem ismerése”, hanem megismerésünk korlátjának pontos megfogalmazása inkább.

Guildenstern: Éppen ellenkezőleg – azt gondolom, hogy elhárítom a problémát. A világról azt gondolom, hogy nem megismerhető, mert végtelen – nem az én észleli korlátjaim szabnak ennek határt.

Rosencrantz: Ez is lehet, de szerintem ez személyfüggő, lehet valaki ezt gondolja, lehet valaki viszont belátja azt, amit Ön.

Guildenstern: Igen ám, de a világunknak része – általánosan közmegegyezéssel elfogadott része – a végtelen. Ennek nem egyes emberben rejlő, hanem valami általánosabb oka van.

Rosencrantz: Az lehet, de elég sok általános dolog van, amikkel például én sem értek egyet, tehát mindenképp vannak kivételek. Természetesen ez a többség által elfogadott norma, de mostanság az ember kiábrándult a vallásból stb…

Az is érdekes, hogy a nyugati ember a haláltól fél, hogy élhessen tovább, a keletiek meg épp attól, hogy újra élni kell majd (újjászületés) és azt az állapotot akarják elérni, hogy ne kelljen újjászületni.

Guildenstern: Igen – a világ varázstalanítva lett – de a vallás elvesztésével belépett a tudomány, a maga nagyon körülhatárolt vizsgálati tárgyával – és belépett a pszichológia a tudatalatti végtelenjével – ismét megnyitva a “semmit” vagy a “valamit” ahogyan vesszük.

A buddhizmus nagyon félelmetes dolog, erős lélek kell hozzá- a katolicizmus könnyebben átsegít a színes képeivel.

Rosencrantz: Miért félelmetes a buddhizmus?

Guildenstern: Mert üres – mert nem ad vigasztalást, mert kemény. Az ezer életidőn át vándorló lélek a végén azt mondja, lehet, hogy így kellett lennie.

A buddhizmus már-már vallástalan.

Popper írt erről is, én is onnan merítettem

Rosencrantz: A spiritualitás szerint lélek önálló entitás, aminek a célja az örökkévalóság megismerése, legvégső kérdések iránti megismerés vágya (buddhizmus). A transzcendencia szerint világot egy mögöttes valóság hatja át, mely a lét teljességét adja (kereszténység). A materializmus pedig naturális megközelítésmód → a világ dolgai visszavezethetők materiális okokra → halál nem más, mint a biológiai működésmód megszűnése, melyet a test enyészete követ, mellyel megszűnik minden, ami a testhez tartozott → a lélek is.

Azon gondolkoztam, hogyha a buddhizmus vallástalan, akkor mi a vallás? Olyan dolog, aminek vigasztalást kell adnia? Egy pontot kell tennie a végére? Meg kell nyugtatnia az embert? Itt megint az fedezhető fel, hogy az ember nem bírja elviselni a bizonytalanságot, a pontnélküliséget

Guildenstern: A buddhista azt mondja, halálakor mindenki olyan túlvilágot kap, amilyen vallása volt – vagy hite volt – életében, a materialista, lehet, hogy éppen a semmit.

A vallás vigasztalás – csakúgy, mint a jó költészet vagy zene.

Rosencrantz: Van egy idézet Popper könyvében “Fáj-e meghalni” címűben, hogy Jézus mondja: Legyen a te hited szerint (ezt mondja a túlvilágról). Milyen érdekes.

Guildenstern: Igen.

Rosencrantz: Szerintem a vallásnak nem kell vigasztalást nyújtania, ezt azok találták ki, akik a félelmük enyhítésére céllal használjak a vallást (extrinzik vallásosság).

Guildenstern: Szerintem a végtelentől való félelem a vallás oka – azt, hogy nem tudjuk honnan jöttünk, és nem tudjuk hová megyünk – életünkben erről nincs tapasztalás- valahogyan kiegészíteni akarja a rendre vágyó ember – és megteremti a végtelent, ami viszont a megismerhetősége korlátja egyúttal – és bezárja azt a nyitott DNS láncot, amely miatt minden ember egyedi – de halandó.

Rosencrantz: Nem azért van a vallás, hogy engem kiszolgáljon… ez a baj, hogy az embernek addig tetszik egy vallás, amíg azt hallja, amit hallani akar, amint más dolgok is elhangzanak, kiábrándul belőle. Igen, amit mondd az a freudi nézet.

Guildenstern: Ezzel az ember gyakran van így másban is. No jó – de a DNS? Arról Freud pap nem sokat beszélt vagy igen?

Rosencrantz: Arról beszél, hogy ki vagyunk szolgáltatva az ösztönöknek meg a belénk épített normáknak. Számomra a DNS, nem üti ki a végtelen gondolatát, mert két más minőségről van szó – az egyik a testhez, a másik a lélekhez tartozik, a test világa véges.

Guildenstern: A világ véges, majd jövök még és folytatjuk.

Rosencrantz: Egyébként egyes spirituális tanok szerint a lélek élete is véges, azt mondják 77 ezer év. Majd folytatjuk, mert ez a téma végtelen.

A tudattalan autonómiája (Jung)

Jung szerint nem vétünk a tudományos empíria ellen, ha néha olyan megfontolásokat is teszünk, amik túlmennek a tapasztalati anyag puszta felhalmozódásán és osztályozásán.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy mindent tud a pszichológiáról, mert azt hiszik, hogy a pszichológia semmi más, csak annyi, amennyit önmagukról tudnak. Azonban sok része van, amely a tapasztalás számára nehezen hozzáférhető.

Minden neurózis az ember legbizalmasabb életével van kapcsolatban, így a betegeknek mindig vannak bizonyos gátlásai, amikor pontos leírást kell adniuk azokról a körülményekről, amik megbetegítették. De vajon miért ilyen nehéz ezekről beszélni? Miért van bennünk ennyi gátlás ezzel kapcsolatban? Ennek oka külső tényezőkre vezethető vissza, melyet jóhírnévnek vagy tekintélynek hívnak. A beteg még ha bízik is az orvosában, akkor is habozik, retteg, hogy önmagának bevalljon bizonyos dolgokat, mintha csak veszélyes volna tudatára ébrednie önmagának.

A vallás az emberi lélek egy legáltalánosabb és legkorábbi megnyilvánulása. A vallás (latinul religere) gondos és lelkiismeretes figyelembevétele annak, amit Rudolf Otto „numinózumnak” nevezett. 

Hivatkozások

 Gyimesi, J. (2004). A freudi valláspszichológia. Kritikák és lehetőségek. Thalassa. 2004/3, 107-121.

Jung, C. G. (2005). A nyugati és a keleti vallások lélektanáról. Scholar Kiadó, Budapest, 17-121. (Pszichológia és vallás).

Popper, P. (1999). Fáj-e meghalni? Saxum Kiadó, Budapest

Kép forrása: www.weheartit.com

Brunner Tamás, Imre Dóra

Interjú Vigh Bálint filmrendezővel

A Teltház irodalmi folyóirat interjút készített a fiatal, de máris jelentős sikereket felmutató filmrendezővel Vigh Bálinttal

Teltház : Kedvenc filmed? Fontos Operatőröd? Kedvenc lábbelid?

Vigh Bálint : Kedvenc film: Tökéletes trükk. Fontos operatőr: Wally Pfister. Kedvenc lábbeli: sima utcai cipő

Teltház : Ha filmet  tervezel – írsz, rendezel – látod-e, hallod-e a szereplőidet magadban, még mielőtt egyáltalán találkoztál volna velük, tudod-e  hogyan mozognak, hogyan beszélnek, mi a múltjuk és lesz-e jövőjük? Fontos-e a sorsuk, vagy inkább a filmbeli cselekvésük számit?

Vigh Bálint : Látom és hallom őket, és természetesen minden részlettel tisztában vagyok, mielőtt elkezdem írni a forgatókönyvet. Ha ez nem így van, akkor addig dolgozom a karakterek kidolgozásán, amíg úgy érzem, hogy elég információm van róluk. A szereplők helyzetébe képzelem magam, tudni akarom milyen egy napjuk, hogyan ébrednek, hol laknak, mit esznek, milyen a szociális életük, mi a meggyőződésük, miben hisznek, mi az, ami motiválja őket. Együtt lélegzek, együtt élek a szereplőkkel. Végig gondolom milyen egy napjuk. Fontos a múltjuk, hiszen abból következik a jelenük, ami a cselekmény, és annak kimenetele lesz a jövőjük, tehát végig kell gondolni az életútjukat. Mind a sorsuk, mind a cselekvésük fontos, hiszen a kettő összejátékából alakul ki a történetük.

Teltház : Írógép vagy klaviatúra? Hogyan viszonyulsz a XXI. századhoz?

Vigh Bálint : Klaviatúra. Mindig felhő alapú szoftverben dolgozom, semmilyen adatot nem tárolok a saját számítógépemen. Néha van, hogy telefonról írok, de többnyire számítógépről. Mindig van nálam mobil internet, hogy ha eszembe jut egy ötlet, azonnal le tudjam írni.

Teltház : Jelenlegi szívedhez legközelebbi város? Én tudom melyik, de mondd el miért? ha több van akkor mind érdekel.

Vigh Bálint : Két város áll a legközelebb hozzám, az egyik Budapest, hiszen már itt élek, itt van a filmipar központja Magyarországon, itt dolgozom. De Balatonalmádit is nagyon szeretem, hiszen ott nőttem fel, és éltem életem első 25 évét. Néha jó visszamenni, és a természet közelségében írni a forgatókönyveimet.

Teltház : Írsz e vonaton, villamoson, gyalog? Találsz e figurát, cselekményt utcán, járművön?

Vigh Bálint : Amikor   utazom, szinte biztosan előveszem a telefonom, és átpörgetem az aktuális forgatókönyvemet, amin dolgozom, és van, hogy írok hozzá gondolatokat. Lehet látni érdekes figurákat néha, de inkább a képzeletemet használom, mint sem valós karaktereket. Az utazások alkalmával laza lelkiállapotba kerülök, ami megkönnyíti a szabad asszociációkat.

Teltház : Magyarul gondolkozol, ha nem magyar nyelvű filmet rendezel, vagy azon a nyelven?

Vigh Bálint : Eddig csak magyarul rendeztem, de angolul is szeretnék. Alapvetően a magyar az anyanyelvem, így magyarul gondolkodom és nem angolul, de vannak szavak, mondatok, amik eszembe jutnak, hogy hogyan hangoznának angolul. Minden esetre az angol teljesen máshogy alkotja meg a gondolati sorokat, mint a magyar, így egy forgatókönyv lefordítása komoly feladat, nagy kihívás. Minden esetre az én munkamódszerem az, hogy először magyarul írom le, aztán fordítok angolra.

Teltház : Mi a filmnyelv legfontosabb eleme? Mi határoz meg egy filmet? Szerinted mire emlékeznek az emberek húsz év múlva egy filmből, és vajon miért?

Vigh Bálint : A legfontosabb az, hogy azonosulni tudjon a néző a fő karakterekkel, hogy a film bevonja őt a szereplő életébe. A legtöbb sikertelen film azért bukik meg, mert azonosulhatatlan a karakter, így nem indít meg a nézőben semmilyen érzést, nem kezd el a tudatalattival kommunikálni. Tehát a karakterek beszéde, cselekvése, döntései alapvetően meghatározzák a filmet, a másik pedig szerintem a hangulat és a zene. Ha ez a három dolog együtt van, hiteles karakter, hozzáillő hangulat, kifejező zene, akkor a filmnek már jó esélyei vannak. Húsz év múlva azokra a filmre fognak emlékezni, amelyek valamilyen erkölcsi, filozófiai vagy emberi értéket hordoznak magukban, és ezeket hitelesen és erősen közvetítetni tudják.

Teltház : A filmrendező mi? Mesterember, művészember, technikai vagy szellemi lény. Szemlélő vagy cselekvő? Persze az érdekel, te magad hová gondolod.

Vigh Bálint : Mindegyik egyszerre. A rendezés lényege, hogy a film elkészítésnek minden aspektusát ismered, és ott vagy az írástól, az előkészítésen keresztül a forgatás és az utómunka összes fázisánál. A rendező rendelkezik egy erős művészeti koncepcióval, így ezt megkísérli a stábnak és a színészeknek elmagyarázni, és velük együtt lefordítják ezt a víziót egy konkrét filmre. Egy rendezőnek nem csak minden folyamat technikai és esztétikai lehetőségeit ismeri, hanem jól is tud kommunikálni emberekkel, és vezetői képességekkel rendelkezik. Így ez egy rendkívül összetett, komoly szerepkör. Mindemellett úgy gondolom, az a legjobb, ha a rendező maga írja a saját forgatókönyveit, amennyiben van írói vénája. De legalábbis tisztában van a forgatókönyv írás alapvető működési elveivel, behatóan ismeri a filmírási módszertanokat, és a lehetséges történetalkotási műfajokat, így ha nem ő az író, hanem valaki más, akkor legalább el tudja dönteni, hogy a megrendezendő könyv megéri-e a belefektetett energiát, vagy sem.

Teltház : Terveid öt tíz, húsz év múlva?

Vigh Bálint : Nagyok az ambícióim, de nem szeretnék irreális képet festeni magamról, így csak nagyon röviden válaszolnék: szeretnék pár éven belül világszínvonalú produkciókat rendezni, és a MinusFilm stúdióval együtt minél több közös projektet létrehozni. Úgy gondolom nagy lehetőségek vannak a hazai független filmgyártásban, így ezeket szeretnénk minél jobban kiaknázni.

Teltház : Ha elázol az esőn, bánod –e?

Vigh Bálint : Ha egy jó forgatásért kellett megázni, akkor biztosan megérte.

Teltház: Olvasóink számára mutasd be magad kérlek:

Vigh Bálint : 1990-ben születtem Veszprémben, a halak jegyében, 2003 óta foglalkozom filmezéssel, forgatókönyv írással.

Eleinte csak kísérleti rövidfilmeket csináltam, de ezeket nem neveztem be filmfesztiválokra, csak gyakorlás képpen készítettem.

Később videoklipeket is rendeztem, ahol egyben operatőr és vágó is voltam, ezeket a klipeket a youtube-ra is feltöltöttem már.

Első narratív filmem, melyet írtam és rendeztem Álmokfutás címmel 2020-ban jelent meg, amellyel már díjat is nyertem nemzetközi filmfesztiválon.

Teltház : A cím nem elírás , inkább játék , és jelentősége van. Mi volt ez a dij?

Vigh Bálint : A Tagore Nemzetközi Filmfesztiválra neveztük a filmet többek között, és bejutottunk a versenyprogramba, később meg is nyertük a legjobb rövidfilm kategóriát.

Ez egy online fesztivál, így személyesen nem voltunk jelen, de küldtek nekünk egy oklevelet.

Teltház : Kivel dolgozol most együtt? Mik a közeljövő tervei?

Vigh Bálint : A MinusFilm egy független budapesti filmstúdió, amelynek társalapító tagjaként a kezdetektől részt vettem a törekvéseiben.

Kezdetben az volt a missziónk, ami a mai napig is az, hogy egy nyitott, független filmkészítő közösségként minőségi, világszínvonalú filmeket készítsünk.

Több rövidfilmet is forgattunk, ezek közül néhány filmfesztiválokon is nyert díjakat, és több különböző rendezővel, íróval és filmes szakemberrel dolgozunk együtt.

De készítettünk már dokumentumfilmet, videóklipet és a reklámfilmet is.

Az Álmokfutást is a MinusFilmmel forgattuk le,  ez volt az első és eddig egyetlen projektem, amiben író/rendezőként vehettem részt.

Más projektekben különböző pozíciókban dolgoztam, ezzel segítve a többi rendező törekvéseit, így voltam már kameraman, scriptes, csapó, gyártásvezető és szereplő is.

Teltház : Az egész estés film terveben van már?

Vigh Bálint : Még nem szeretnék megosztani részelteket, de a jövőmet, mint filmrendező képzelem el.  

Teltház : Köszönjük, alighanem találkozunk még.

Következzék néhány kép a rendezőről, és alkotásáról. A profilképét Maráczi Krisztián készitette.

Vigh Bálint adatlapja

https://www.imdb.com/name/nm11092982/

Az Álmokfutás c. film adatlapja

https://www.imdb.com/title/tt11200550/

a Minusfilm filmjei:

https://www.imdb.com/search/title/?companies=co0777285

A Minusfilm honlapja

http://minusfilm.com/

 

Levelek

               A temető napsütötte fala az urnáknak szolgált helyül. A fal magas volt, több mint embermagasságú, a parcellák mellett, a fák mögött, a végtelenbe veszett.    

            Véletlenül kerültem ide, eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és nem a kijárathoz jutottam, mint szerettem volna, hanem ahhoz a falhoz. Nem is tudtam arról, hogy ez itt van, még soha nem jártam itt. A fal mellett út vezetett, úgy gondoltam, ha jobbra fordulok eljutok a kijárthoz, de legalább meglátok egy ismerős helyet, egy embert, vagy valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Itt nem járt senki, csak én.

            Délután két óra volt, a legkevésbé sem érintett meg az elmúlás csendes bánata. Sütött a nap, ezer ágra ragyogott, akihez jöttem nem volt rokon, csak távoli ismerőse egy ismerősömnek, akit elkísértem ide, de elveszítettem szem elől, egy temetési menet elvágott tőle, ahogyan elhaladtak méltóságteljesen és feketén, már nem láttam az ismerősömet. Úgy jártam itt most, megilletődöttség nélkül, mint egy látogató egy ismerős városban. A kijáratot kerestem, a szemem csak futólag szaladt végig a feliratokon, nevek, számok, szürke, fekete. A síremlék állításának kora jól követhető, a díszítések, formák jól mutatták azt. Ez egy nagy temető volt, hosszú, elágazó és egyre keskenyedő utakkal, amik a sírok között vezettek. Tempósan haladtam, nem nézelődtem, azt gondoltam jó irányba haladok, hogy kijussak innen. Az egyik síremléken két galamb betonból, vagy műkőből talán, szürkén, töredezett szárnnyal, ki tudja mióta állnak itt. Ezerkilencszázötvennyolc, olvastam, elég régen. Akkor még nem éltem. Elmorzsoltam néhány gondolatot, itt tévedtem el, alighanem ez lehetett az a hely, ahol rossz irányba fordultam és jutottam el a falhoz, amely magas volt, többembermagasságú, szürke és a semmibe vesző.

            A falat végig márvány borította, a márványon arany feliratok, díszítés nélkül, csak név, szám. Megannyi kazetta, cella, vagy hogyan is nevezzem. Nem is tudom, még korábban soha nem jutott eszembe, hogy nevet adjak egy falbeli urnahelynek, amit márvány takar, mint valami furcsa cégtábla, emlékjel. A márvány érintése sima volt és langyos, ahogyan a nap sugarai felmelegítettek, hozzáértem, végigsimítottam, innen tudom. Azt hittem hűvösebb, nem tudom miért gondoltam ezt, talán mert mégiscsak temető. Fakkok végtelen sora, a fénylő felületet nem törte meg semmi.

            Egyszerre csak, ahogyan haladtam a fal mellett, egy helyen megszakadt a folytonosság, és egy, a szokásosnál nagyobb méretű fülke nyílt. A fülkében egy tuba állt. Hatalmas, fénylő réz hangszer, egy tuba, nagy tölcsérrel, sokszorosan körbefutó csövekkel, billentyűkkel, fúvókával. Meghökkentem. Hogyan kerülhet ide egy hangszer, méghozzá egy hatalmas tuba? A napfény megcsillant rajta, megsokszorozódott a tükröződő felületen és elvakított, amikor ránéztem.

            Egy tuba. A szürke tengerben egy aranyló, már-már túlvilági fényben tündöklő tárgy. Körülnéztem, de nem láttam embert sehol. Semmi mozgás, semmi nesz.

            Egy falevél lehullott az ágakról, és hallottam ahogyan földet ér a fehérlő kavicson. Hallottam, megesküdnék rá, hogy hallottam a súrlódó hangot, amikor a levél megállapodik a földön. Érzékeim kiélesedtek, figyelem felfokozódott és a rémület járta át a testem. Egyszerre megérintett a temető kedélyfosztó lehelete, a sok lélek panaszos sóhaja volt az a súrlódás ahogyan a levél a kavicshoz ért. A tubára meredtem és nem mozdultam. Most már szabadon száguldottak a gondolataim a misztikus útjain, az angyalok trombitáját véltem hallottam, és a kriptákból a csontzörgés másvilági hangjait, a készülődés hangjait, ahogyan néztem ott ezt a hatalmas, nem emberi méretű, vakító, sugárzó hangszert.

            Tudtam mit kell tennem, meg kell fújnom az égi harsonát, és felkerekednek a holtak seregei. Ezt kell tenni, hiszen miért lennie itt másért egy tuba? Kell, hogy legyen valóságos okszerű magyarázat. Ott nem tűnt számomnak észszerűtlennek az a magyarázat, amit magamnak adtam. Nehéz szabadulni az érzésektől.

            Mögöttem léptek csikorgását hallottam, valaki krákogott, jelezte, hogy itt van, és figyeljek rá. Megperdültem, nem kiáltottam, de majdnem. Előttem egy fekete ruhába öltözött fiatalember állt, ruháján arany sujtás, kevés de hatásos díszítés. Pár pillanatig tartott amig felismertem, hogy temetési zenekar tagja lehet. Talán bányász, de nem biztos, lehet, hogy csak afféle díszruhás zenekar.

– Bocsánat – mondta –, a tubámért jöttem.

– Hogyne – mondtam.

            Elment mellettem, és kivette a falból a hangszert, letörölte ott, ahol eddig érintkezett a padlattal, majd szakszerű fogással megragadta, és elindult vele az úton. Pár méterrel arrébb, egy nagyobb sírkő mögül egy lány feje bukkant elő, kiváncsian nézett felénk. Fiatal lány volt, helyes szőke teremtés.

A fiú amint mellé ért átkarolta szabad kezével, egymásra mosolyogtak és együtt indultak el a kijárt felé, gyors könnyű léptekkel.

            Zavartan megköszörültem én is a torkom, és elindultam utánuk. Sietős léptekkel, hogy ne veszítsem szem elől őket.

Brunner Tamás