Halgrip, a macska

Kapaszkodom az ereszbe két emelet magasságban. Függök, ég és föld között. Éjszaka van, az eső csendesen szemerkél. Már jó ideje lógok itt, az eső átáztatta a farmeromat és a pólómat. A jobb lábfejemen himbálódzik a papucsom, furcsa, de nem esik le, csak billeg ott.

Felkapaszkodni nem tudok a tetőre, már többször próbáltam és a lógás hosszával erőm egyre fogy, tehát ez nem fog menni. Meglehet, az a kandúr megakadályozná, még ha esetleg sikerülne is, aki a kémény mellől néz engem. Régi ellenségek vagyunk, már nem tudom pontosan miben is gyökeredzik az ellentét közöttünk, de fennáll, ebben biztos vagyok. Érzem, a kandúr is így gondolja, látom a tekintetén, ahogyan méreget a kémény mellől.
Ő mindenesetre nem ázik, van ott valami perem bádogból.

A helyzetem kilátástalannak mondanám.

Valahogyan mégsem érzem a dolgot teljesen kétségbeejtőnek, sőt, egészen zsigereimig ható szabadság jár át, szinte boldog vagyok, vad és féktelen. Bármit megtehetek, bármire képes vagyok, mint az a macska ott, a kémény mellett, akinek hét élete van és Halgrip a neve. A jobb papucsom most aláhull és eltűnik a sötét mélységben. Hallom, zörög egy bádogkuka, ahogy nekiütődik.

Magamtól másztam ki ide.

Az este aránylag jól indult, a második italomnál és a negyedik gondolatomnál tartottam, ami szerintem nem is rossz egy egyszerű szombat estére, amikor megérkezett Jim, Fred és jött velük még Green is. Jó hírt hoztak, elmondták, hogy én lettem az elnök-vezérigazgató. Még csak harmincnégy vagyok, ez komoly siker. Kedvem lett valami vad és féktelen dolgot tenni, valamit, aminek nincs közvetlenül köze, például a könyvekhez. Ezért másztam ki a tetőre és egyensúlyoztam végig a gerincen, megkerülve a kéményt. A kandúr már akkor is ott volt, bár még nem vettem észre. Persze megcsúsztam. Az ereszcsatornát még elkaptam és most itt függök, teljesen papucstalan.

A kandúr néz – úgy éljek, rám kacsintott -, az eső egyre hevesebben esik, én lógok. Hallom Green kiált lentről.

Nem megyek le, azért se megyek. Jó nekem itt.