éjszaka, fél három felé
pozsgás ujjammal fúrok lyukat a földbe
nem jó szerszám, hajítófát sem ér
de nem bánom, csak túrok körbe-körbe
gyenge körmöm mellett kiserken a vér
harapás nyomom saját karomban sajog
és félek a haláltól gyakran percekig
egy lóval cserélnék zablát, min rághatok
de csak a kék neon mi idegemen perceg itt
hamvas és bársonyos szavakkal szám dadog
egy bányamély gondolat zaklat, háborít
ha kimondom százszor, vétkes nem vagyok
eltűnnek az álmok, és vérem nem veszik
freez
Senki nem mondhatja, hogy a trombitaszó nem lenne elegendő ahhoz, hogy kipattanjon az ember szeme, felébredjen és felkeljen. Elegendő. Bár a lendület kissé megtörik, és ha az első kávé nem is de második már elég ahhoz, hogy kimenjen az utcára, a félsötét viharos hajnalba és elinduljon.
Az utcán a fergeteges hideg szél majd kifordítja a gyengécske piros esernyőt a kezéből. Nekidől a szélnek, és mint jégtörő vág át a jeges viharon a tér felé. A jégdarát szóró tavaszi szél április legjavát mutatva lehajlítja az ernyő külső merevítő vasát, és a kezéből is majd kitépi.
Csapkod a szél, jó hogy nem kalapban jött, már rég nem lenne meg, csak nézhetné ahogyan reménytelen egy lépés távolságra, vagy ötre lökdösi a vihar a lába előtt, elérhetetlenül.
A tér sarkán annyira erős a vihar, süvít, mint egy kürtőben, lehajtja az ernyőt a föld felé, mintegy zászlót hajt a támadásnak, megadja magát, de amikor a jeges cseppek az arcába csapnak mégis felemeli, nem büszkeség, csak védelem.
Az ernyő pereme mellett látja régi ismerőset, ott áll behúzott nyakkal az első szemetes mellett, a szemetesre akasztott hátizsákjától két lépésre. Fázósan álldogál, lép jobbra és balra, zöldes- fekete kötött sapkát a szemébe húzza, hátat fordít a szélnek, jobb kezét maga elé tartja, nem is kell látnia ki jön, mindenki ismeri.
Póni Frigyesnek hívjak, ezt ő döntötte el, még tavaly, amikor találkoztak és beszélgettek két térrel arrébb, az éjjel-nappal nyitva tartó bolt előtt. Nem volt nevetséges a név, egyáltalán.
– Az ember már nem forradalmár. Nem ugrál, csak él, ahogy lehet. De nem panaszkodom. Csak a kezem maradt így.
– Hol mosat?
– Van egy hely, oda járok hetente, és van egy haverom az vágja a hajam.
– Feleség? – Máris megbánja a kérdést.
– Á, nem érdekes. Megvan a ritmusom, reggel a téren vagyok, meg délután. Iszunk egy sört?
– Persze.
Ma meg itt a fagyban
– Tudtam, hogy eljön ünnepek előtt.
– Már elmúlt Húsvét.
– De jön Karácsony.
Kétszáz forintot ad, keze a jéghideg karomszerűen görbülő kézhez ér. Frigyes rákacsint, de nem bizalmaskodva, inkább cinkosan.
–Jó, hogy látom – mondja, és int.
Az ernyő elveszítette minden formáját, semmire se jó, de már itt van a végtelen hosszú mozgólépcső előtt három ellenőr, alig férni át.
– Jó reggel, jó utazást.
Majdnem mellé lép az első lépcsőnek:
– Igen, magának is – mondja, és visszabámul a lányra. Milyen szép szeme van.
A metró huzatot csinál a kürtőben amikor érkezik, először a huzat, majd a kabátos sálas emberek, a lépcsőn felfelé. Nincs ismerős. Néha van, néha nincs. Ma nincs.
Lenn az alagútban az órára pillant, négy perc harminc. Négy perc harminc eltékozolt idő. A várakozás ideje.
Egy srác megy el mellette, ránéz, mintha ismerne. Nem ismeri. Leül. Ő maga is leül. A srác egyel közelebb jön.
– Milyen jó a csizmája.
– Igen, nekem is tetszik, tavaly még magas szárút hordtam, de szúk lett vagy mi. Most meg ez, ez rövid szárú, fehér cipőkrémmel kenem … – és beszél, beszél, csak azért, hogy a másik ne kezdhesse el, ne mondhassa, ne történjen meg, aminek be kell következnie.
– Ok. – Mondja a srác, és elővesz egy medaliont, arany, benne Mária kép. Kábé húsz forint, vagy egy pálca a lövöldében.
– Magának adnom. Most találtam. Maga rendes ember.
– Nem.
– Csak valami
– Nem, ismerem ezt. nem akarok magának pénzt adni. Megértheti.
– Van három gyerekem.
– Nekem is.
– De segítsen.
– Nem tehetem, nem akarok magának pénzt adni.
Sokáig tartott ez. Jött a metró.
– Isten áldja, vigyázzon magára. Megyek a Délibe, hátha van melós felvétel.
Beszállnak, nem ugyanazon az ajtón. A srác már egy nénihez lép, közel hajolva mutat neki valamit.
A plakátokat nézi, az embereket nézi, minden lány, aki ül, keresztbe tett lábbal ül, hatból öt telefonál, ugyancsak hatból ötön nadrág, egyikükön szoknya. Az egyik nadrágos nem telefonál. Két férfi ül, három áll. Ezek fontos dolgok. Az egyik ő.
Leszáll, a mozgólépcsőn a metró okozta léghuzat támasztja a hátát. Minden második lépcsőn áll ember, csak a jobb oldalon. A lépcső zötyögve halad, a kétharmadánál, egy lány – nem látta a kocsiban – elment mellette, lépeget a mozgólépcsőn. Sportos, izmos, ahogyan látszik innen. Elkezdi számolni a másodperceket, egy elefánt, két elefánt, tizenkettő, húsz elefánt, ekkor tűnik el a lány a szeme elől, ekkor ér fel a lépcső tetejére. Húsz teljes másodperccel előbb jár az életben. Dehogy hiszen ő jár harminc évvel előbb az életben. Mindegy.
A kisföldalattinál a lány a szomszédos oszlopot támasztja. Szemben reklám, bármi átváltunk bármire, ugyanott zálogház. Bőrkabát igazi bőrből. Az ajtó ahogyan nyílik már hangzik is: – Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Beszáll, záródnak az ajtók. Egyik állomás a másik után.
– Nem tudja hol kell leszállni a lehel piachoz?
– De igen. Mindjárt, de még onnan trolival.
– Ó.
– Igen a 76-os trolival, pár megálló.
– És honnan indul.
– Hát felmegy és előre, meg fogja találni.
– Köszönöm.
Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Férfi volt vagy nő? Nem tudja, nem figyelte. Furcsa. Inkább nő, de ezt csak a piacból gondolja. Lehetett nő. Végállomás, átszállás. Még pár megálló. A kórház II. kapujánál hosszú sor.
– Maga hányra jött?
– Kilencre.
– És maga?
– Én is.
– Maguk szerint beállhatok ide?
– Persze.
Ez férfi érkezik fekete kabátban.
– Maga hányra jött?
– Kilencre
– Akkor még megyek egy kicsit, én fél tízre.
Hideg van, de már nem esik. A munkásszálló ajtajában fekete jambósapkás fiú összehúzza magán a vékony dzsekit, és mint aki vízbe merül indul el fázósan az utcán háttal a szélnek, ráérősen halad.
Fél tíz. Katona igazítja el. Egyenesen, oda. Másik katonás személy, orvos lehet.
– Betegsége, anyja neve, bal vagy jobb.
Meghökken.
– Bal.
– Jó álljon a vonalhoz.
Vége. Üljön oda le. Ezt egy százados mutatja, nem mondja. Magas szikár, nagyon fáradt személy, kevés mozdulattal barátságosan, de ellentmondást nem tűrően vezényel. Látszik, hogy képes lenne leküzdeni bármilyen ellenállást, eredjen az bárhonnak. A katona az katona.
Ül, megy, teszi, amit mondanak jeleznek.
Vissza a villamossal, sok megálló átszállás, kisföldalatti. A feszesség megmaradt, nem ül le, a tönkrement piros esernyőt a lába mellett tartja, nem játszik vele, mint szokott, nem bökdösi a padlót. Elfáradt, pedig alig tett valamit. Áll, és várja, hogy visszaérjen a térre.
Póni Frigyes még ott van
– Hosszú műszak – mondja és nevet.
– Már adtam – szabadkozik.
– Persze, tudom, egy kávé jól jönne.
– Jó, adok egy kávéra. Kéri az ernyőm?
Átveszi megnézi, kinyitja, a szél majdnem elkapja a kezéből. Becsukja.
– Á, nem nekem jobb van.
– Jó, viszlát.
– Jó, hogy láttam – int, begörbült kezével, és mosolyog.
Freez
Fotó: Imre Dóra
Kuti másnap fejfájósan ébredt, hiszen a fröccs, és a hétdecis minőségi asztali bor súlyossá tette a tegnap estét, hozzá még a találkozás apjával és a többiekkel. A konyhában aludt. Felkelt, és nem csinált nagy zajt, gyorsan felöltözött és kilépett a körfolyosóra, onnan a szűk lépcsőházba, onnan a szürke utcára, és indult volna, hogy eltöltse a napot azzal, amivel szokta egy műszaki rajzoló a munkahelyén – mert Kuti ez volt, egy rajzoló –, amikor feleszmélt, hogy vasárnap van alighanem, és, hogy a csomagot még el kell vinnie a rendeltetési helyére. A csomagot tegnap este az otthonos talponállójában felejtette, így elindult érte, gyorsan surranva a falak mentén, mint egy árnyék, és remélte, hogy elkerüli a találkozást az Orczy téri katicákkal, akik egy lány röplabdacsapat, és olykor itt edzenek a téren futva és karjukkal körözve.
Valóban nem találkozott velük, ám volt egy találkozás, amit nem kerülhetett el.
A csomag ott volt ahol hagyta. A csapos vigyázott rá. Persze nem ingyen. Követelte, hogy nézhesse meg a tartalmát, aminek Kuti nem örült. Közben belépett Béla, aki várta már a csomagot. Fegyverrel a kezében. A csapos már kibontotta, szalvéták voltak benne. Kuti és Béla nem ezt várta.
A csapos felröhögött, de Béla arcát látva krákogásra váltott és helyet csinált a ragasztópisztolynak a pulton.
Kuti nem erre számított, de annyi mindent látott már.
– Dekupázs? – fordult Bélához. – A szomszéd kislány is csinálja. Nem lehet nehéz…
Aztán a csapostól egy kör rumot kért.
– Maguk könnyen nevetnek. Ez egy szakma, ha tudni akarják. Az ember felkészül, összeszedi a bátorságát, felidézi a keserves éveket a henger mellett, amikor vörösen izzott a szemgolyója is, és azt gondolta ez nem egy élet.
– Maga hengerész volt? – kérdezte a kocsmáros.
– Igen. Szép mesterség egyébként. De ez a mostani jövedelmezőbb.
– Naná, most is micsoda zsákmány – mondta Kuti, és belekortyolt a rumba.
Megrázkódott, rosszul viselte a nehéz italokat és a könnyű nőket.
– Vannak rosszabb évek. Nézzen csak ide, nem is igazi pisztoly – mondta Béla.
– Miért visz valaki bőröndben szalvétákat?
– Van rá kereslet a piacon, én csak tudom – mondta Béla, és hunyorgott mindentudóan.
Ekkor egy férfi bucskázott le az alagsori kocsmahelyiség hat lépcsőjén. Felpattant nyomban, megrázta magát, leporolta rikító kockás zakóját és megkérdezte:
– Nem látták a macskámat? Kiugrott a zsebemből az imént, úgy láttam ide szaladt.
A férfiak meglepetten bámulták a kockás zakós idegent, aztán körbenéztek. Keresték a macskát. Benéztek az asztalok alá, elhúzták a székeket, de macskát sehol sem találtak. Ellenben, valami különös dolgot vettek észre…
A bejárat melletti beugróban egy könyvespolc állt, rajta legalább húsz kötet jó állapotban levő könyv. Különös dolog, ha egy kocsmában könyveket tartanak. Kuti elcsodálkozott, aztán odalépett a polchoz, és leemelt egyet: ” Hogyan legyünk boldogok?” A férfi őszinte érdeklődéssel nyitotta ki.
A macskás lesimította gyűrött kockáit és bánatosan legyintett.
– Mindig ez a vége. A macskám megszökik, hetekig keresem, kiplakátolom, s mire visszatér, se a színe, se a kora nem stimmel. Persze, hazaviszem, ha már annyi kedves ember segített keresni, de lassan nem férek tőlük a lakásban. A könyveket is ezért hoztam ide. Azt a boldogságosat ötször olvastam, abban ajánlották a kisállattartást is. Kipróbálja?
Kuti felnézett a könyvből.
– Tudja, mit? Kipróbálom. Csak kellene egy macska.
Ekkor Béla a csapos, lehajolt, és előhúzott a pult mögül egy kis borzas, riadt, vörös macskát. – Ez jó lesz?
Kuti hunyorgott, gondolkodott.
– Hát, nem sokat tudok a macskákról. Amúgy, ezt kereste?
Eközben Béla a szalvétákat rendezgetve szeretettel simogatta az állatot. Erős hengerészkezébe belesimult a jószág, hangosan dorombolt.
Kuti érezte, döntenie kell, különben odalesz a lehetőség.
– Viszem, ha nem bánja – fordult a kockáshoz.
– Na, erre iszunk! – töltött a csapos.
Kuti kezdte jobban érezni magát, lehet valami ebben az állatos dologban.
– A macskatartásnak sok szabálya van – mondta Béla.
– Kilenc talán? – kérdezte Kuti.
– Nem, annyi életük van, de szabály is sok van.
– Maga ismeri ezeket? – kérdezte a csapos, míg a törlőronggyal látszólag céltalanul tisztogatta a pult bádog tetejét.
– Először is, gondoskodni kell róluk, ami abból áll, hogy mindig kell, hogy legyen otthon olyan étel, amit szeret, legyen helye, ahol aludhat, ha ott akar aludni ahol te, akkor neki kell ott aludnia. Gondoskodni kell a kényelméről, és gyakran kell simogatni, de csak addig ameddig szereti. Nem lehet a lakásban sem huzat, sem hideg, persze nagyon meleg sem lehet. És mindig otthon kell lenni időre, mert nyugtalan lesz, ha nem lát – mondta Béla.
– Maga nős? – kérdezte Kuti, míg Béla a macskát simogatta, aki dorombolt a keze alatt…
– Nem, de voltam – mondta Béla és a csapos egyszerre.
– És ön? – fordult Kuti a kockás zakós, nagy orrú férfi felé, aki eddig kicsit szerencsétlenül álldogált a söntéspult végénél.
A férfi éppen belekezdett volna mondandójába, amikor belépett a helyiségbe Arabella. Arabella napközben WC- s néni volt a pályaudvaron. Amikor végzett a műszakkal, beosont kék kötött pulóverében, fekete, bokáig érő szoknyájában, kitaposott barna bőr férficipőjében, kendős fejével a kocsmába, és átöltözött. Most is így történt.
Az átöltözés után Arabella nem WC-s néni volt többé… Nem is hasonlított arra a nőre, aki belépett… Kendőjét levéve dús, barna haja vállára omlott, kényelmes, de elegánsnak mondható, napsárga nyári ruhája, kényelmes, de divatos szandálja, törékeny alkata láttán Kuti, Béla, a kockás zakós nagyorrú, a csapos, sőt a macska is teljes figyelemmel fordultak felé. A macska azonnal lekérezkedett az őt simogató kezek közül, s leugorva Arabella lábaihoz telepedett, sőt… elhevert a lábainál…
Kuti friss nyugalmát halvány féltékenység szorította meg. A kockás zakóssal összenézett, mikor az apró sóhajtással megvonta vállát
– Így megy ez, mindenki a szebbet, jobbat keresi.
Arabella elpirult, még nem egészen bújt ki a „vécésnénilétből”, ahol ritkán kapott egy – egy jó szót.
A csapos újra töltött, Arabellának saját, rózsákkal metszett poharába.
Kuti órája zizegni kezdett, telefonja bejövő hívását jelezte. Zavartan kutatott zsebében, míg a többiek szótlanul várták, ki keresi ilyen hosszan csörgetve.
– Á, csak anyám – motyogta, mielőtt hallózott.
A csapos rosszallón szorította össze a száját, neki sosem volt anyja. Illetve, persze, hogy volt, de nem ismerte, hatnaposan került az intézetbe.
A kockászakós a pillanatot kihasználva, kezet rázott Kutival, rábízta a könyvet és a macskát és megindult felfelé, Kuti fülén a telefonnal válaszolni sem tudott.
Arabella Bélától rendelt egy mackós szalvétás dobozkát, míg Kuti telefonált.
– Igen. Megyek. Viszek. – Aztán letette.
A kockászakós félúton visszafordult.
– Kér valaki még macskát, könyvet, bármit? Sok hasznos dolgot bírok, csak nem tudom, mit kezdjek velük.
Arabella félrehajtotta fejét, a fényben álló alaknak csak körvonalait látta, majdnem angyali jelenség volt.
– Kisasszony gyakran jár ide? – kérdezte a kockás zakós. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, nevem Alfréd.
– Ó, igen elég gyakran – mondta Arabella, és egy férfizsebkendővel, ami véletlenül nála maradt, megtörölte az orrát, majd, mint akit rajta kaptak, a zsebkendőt teljes természetességgel Alférd zakója zsebébe tűrte, mintegy diszzsebkendőként.
– Örökké őrizni fogom ezt a zsebkendőt – mondta Alfréd –, magán hordozza kegyed bűvös illatát.
– Ugyan – mondta a csapos –, talán mégis jobb lenne, ha a macskát vinné haza az úr!
– Talán hallgass, mielőtt magam is megbánom és olyat teszek… – mondta Arabella. – Az úr figyelmes és kedves, te meg egy faragatlan alak vagy. Már évek óta mióta idejárok ruhát váltani, ügyet sem vetsz rám.
– Talán szeretted volna?
– Ugyan, mit tudsz te a nőkről – mondta Arabella –, és Alfrédra nézett, aki elolvadt a varázslatos pillantástól.
Béla és Kuti zavarukban köhécseltek és elfordultak tőlük, hogy megszemléljek a légyszaros futballista posztereket a sörös és más üvegek mögött a falon szegeztükben.
Alfréd lovagias mozdulattal nyújtotta a karját Arabella felé. A nő belekarolt, és lassú léptekkel elindultak kifelé. Az ajtó magától kitárult, a napfény beömlött a szutykos ivóba, és egy pillanatra valamennyien megérezték a pillanat varázsát. Kuti fizetett, majd felemelte a macskát és elindult ő is. Melegséget érzett a szíve körül. Talán ezt hívják boldogságnak, gondolta, és magához szorította a vörös kis szőrcsomót. Távolról zene hallatszott. Kuti felnézett az égre. Az angyalok muzsikálnak, mormogta a foga között és halványan elmosolyodott.
Szerzők:
A megjelent mű többek alkotása, egymásba kapcsolódtak a történeteik a próbaketrecz nevű támogatói csoportban.
Tuza Simon Zsuzsa
Szabó Andrea
Polgár Veronika
Katonáné Marika
Brunner Tamás
Hogyan is adaptálódunk a börtönhöz? Milyen folyamat játszódik le ilyenkor?
A börtönadaptációnak három lépése van. Az első a bűnösség probléma megoldása, a második a börtönszocializáció (következő cikkben részletezzük), a harmadik pedig a coping, a megküzdési stratégiák kialakítása.
A börtönbe kerülés első hónapjaiban megnő a szorongás, a depresszió és a személyek énképe erősen negativizálódik, hiszen a bebörtönzés drasztikus támadást jelent az elítélt énképe ellen. Valóban rossz ember-e? Milyen súlyos bűnt követett el? Tudatában volt-e? Milyen normákkal rendelkezik? Valóban megérdemli, hogy a társadalom megbüntesse? Mennyiben jogos a büntetés?
Ilyenkor el kell kezdeni helyreállítani az énképünket, sorra vennünk a felmerülő kérdéseket és megkeresni a válaszokat. Ez a bűnösség probléma megoldásának a szakasza, amivel az énképet tehermentesíthetjük, ezáltal megszüntetve a szorongást és a depressziót.
Hogyan lehet megoldani a bűnösség problémájának a kérdését?
Az első stratégia a bűnösség beismerése, elsősorban önmagunknak és nem másoknak, egy másik lehetőség a bűnösség tagadása, a harmadik pedig a bűnösségünk semlegesítése.
A bűnösségünk beismerése adaptív stratégia lehet, hogy megoldjunk a bennünk fellépő disszonanciát, ilyen saját magunkkal foglalkozunk, nem a külvilággal. Azonban depressziót okozhat, valóban szembenéznünk tettünk súlyosságával.
Milyen személyek ismerik be általában a bűnösségüket?
Elsősorban a felülkontrollált gyilkosok. Egy irodalmi példával élve, Édes Anna. Tehát az olyan személyek, akik alapvetően nem bűnözők, de megtoroltak egy hosszútávon tartó sanyargó körülményt.
Másodsorban az alulkontrollált erőszakos bűnözők, akiknek belefér ez a viselkedés az értékrendjükbe.
Valamint a sokszorosan visszaeső, „piti” bűnözők, hiszen nincs mit tagadniuk azon, hogy a közértben elloptak egy üveg bort, amit rögzített a biztonsági kamera is. Ott van még az agresszív pszichopaták egy része is, akik büszkék tettükre, amit a védjegyükként mesélnek el.
A bűnösség tagadása is lehet adaptív stratégia, például gyermek vagy anyagyilkosoknál, hiszen így megvédhetik magukat a többi rab bosszújától. De általában nem jó ezt választani, hiszen a többi rab vagy baleknak fog tartani, így a hierarchia legaljára kerülhetsz, hiszen „nem követtél el semmit, mégis itt vagy”. A másik lehetőség, hogy magadra haragítod rabtársaidat azzal, hogy erkölcsileg feléjük akarsz kerekedni „én nem követtem el semmit, én nem vagyok bűnöző”.
A leggyakrabban használt stratégia a bűnösség semlegesítése, azaz, amikor nem tagadjuk le bűnösségünket, de csökkentjük a felelősségünket, különböző önigazolási technikákkal.
Milyen önigazolási technikákat alkalmazhatunk bűnösségünk semlegesítése érdekében?
Az első a felelősség tagadása, amikor próbáljuk a körülményeket okozni viselkedésünkért. Tehát „nem szándékosan követtem el, nehéz gyermekkorom volt vagy rossz anyagi körülmények között éltem”, ilyenkor vitatjuk az ok-okozatot.
A második a kár tagadása, kicsinyítése, ami általában betörőknél jellemző. „Nem loptam el, csak kölcsönvettem vagy az elvitt holmi értéke minimális, annak a gazdag családnak nem fog hiányozni az a 20.000 forint”.
A harmadik az áldozat tagadása, ez pl. erőszakos közösülőknél jelenhet meg. „A nő is élvezte, így nincs áldozat a történetben és elkövető sem”.
A negyedik az elutasítók elutasítása, amikor a minket elítélő személyek ellen érvelünk. Tehát „másokat nem vesznek elő nagyobb ügyekkel, de engem ezért a piti ügyért igen”.
Az ötödik pedig a magasabb erkölcsi parancsra való hivatkozás, ilyen a bosszú vagy a család védelmének becsülete. „Édesanyukámnak megígértem a halálos ágyán, hogy bosszút állok vagy a testvérem csak nem hagyhattam bajban.”
Rosencrantz, az ügyvéd szemszögéből:
Általában be szokták vallani a bűnösségüket az elítéltek?
Általában nem. Kis kikacsintás van a mondatban, de direktben nagyon ritka. Van, akinek nincs bűnösségtudata – csalók ilyenek általában és a gondatlan cselekmények miatt elítéltek, pl. közlekedési ügyek. Olykor maguknak sem, ez elég gyakori.
A történetek jelentős része lehet csak mese, mindenki nagyítja hősiességét, nehéz leválogatni mikor, mi igaz, mi nem. Hiszen mindenki hazudik, akár az életben.
Egyszer beszéltem egyparancsnokkal. Mondtam neki, hogy a börtön az állandó hazugságok világa, mindenki becsap mindenkit. Azt mondta: akár az élet.
Valóban a börtön könyvtárak a legjobbak? Hallottam, hogy mindenből van ott egy példány.
Magyarországon biztosan nem. Itt a börtönkönyvtár egy zsúrasztalszerű képződmény alul felül polccal, és gurul, van rajta 150 könyv. Ebben van szabás-varrás és elektronikai könyvek az ötvenes évekből.
Egy szakértő nézőpontja:
A börtönadaptáció valóban a szakirodalomban leírtakként működik?
Nos van a börtönben szocializáció, de sajnos jellemzően a bűnözői szubkultúrában való még jobb beilleszkedésből áll. Elég kevés olyan rab van, aki átsegíti magát ezen önképzéssel.
Mit gondol a börtönkönyvtárakról?
A Fővárosiban megszűnt pár éve a börtönkönyvtár és a stúdió is. Nem tudom, hogy ez általános-e, de talán nem. Bár azért azt elmondhatom, hogy azzal viccelődött egyszer az egyik könyvtáros rab, hogy jellemzően két könyvet vesznek ki egyszerre a rabok. Két egyformát! Azért, hogy az edzésnél tudják használni a lábuk alá vagy a fekvőtámaszhoz.
Felhasznált irodalom:
| János, B. és László, Cs. (2000). Börtönpszichológia. Budapest, Rejtjel Kiadó. |
