Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Interjú Vigh Bálint filmrendezővel

A Teltház irodalmi folyóirat interjút készített a fiatal, de máris jelentős sikereket felmutató filmrendezővel Vigh Bálinttal

Teltház : Kedvenc filmed? Fontos Operatőröd? Kedvenc lábbelid?

Vigh Bálint : Kedvenc film: Tökéletes trükk. Fontos operatőr: Wally Pfister. Kedvenc lábbeli: sima utcai cipő

Teltház : Ha filmet  tervezel – írsz, rendezel – látod-e, hallod-e a szereplőidet magadban, még mielőtt egyáltalán találkoztál volna velük, tudod-e  hogyan mozognak, hogyan beszélnek, mi a múltjuk és lesz-e jövőjük? Fontos-e a sorsuk, vagy inkább a filmbeli cselekvésük számit?

Vigh Bálint : Látom és hallom őket, és természetesen minden részlettel tisztában vagyok, mielőtt elkezdem írni a forgatókönyvet. Ha ez nem így van, akkor addig dolgozom a karakterek kidolgozásán, amíg úgy érzem, hogy elég információm van róluk. A szereplők helyzetébe képzelem magam, tudni akarom milyen egy napjuk, hogyan ébrednek, hol laknak, mit esznek, milyen a szociális életük, mi a meggyőződésük, miben hisznek, mi az, ami motiválja őket. Együtt lélegzek, együtt élek a szereplőkkel. Végig gondolom milyen egy napjuk. Fontos a múltjuk, hiszen abból következik a jelenük, ami a cselekmény, és annak kimenetele lesz a jövőjük, tehát végig kell gondolni az életútjukat. Mind a sorsuk, mind a cselekvésük fontos, hiszen a kettő összejátékából alakul ki a történetük.

Teltház : Írógép vagy klaviatúra? Hogyan viszonyulsz a XXI. századhoz?

Vigh Bálint : Klaviatúra. Mindig felhő alapú szoftverben dolgozom, semmilyen adatot nem tárolok a saját számítógépemen. Néha van, hogy telefonról írok, de többnyire számítógépről. Mindig van nálam mobil internet, hogy ha eszembe jut egy ötlet, azonnal le tudjam írni.

Teltház : Jelenlegi szívedhez legközelebbi város? Én tudom melyik, de mondd el miért? ha több van akkor mind érdekel.

Vigh Bálint : Két város áll a legközelebb hozzám, az egyik Budapest, hiszen már itt élek, itt van a filmipar központja Magyarországon, itt dolgozom. De Balatonalmádit is nagyon szeretem, hiszen ott nőttem fel, és éltem életem első 25 évét. Néha jó visszamenni, és a természet közelségében írni a forgatókönyveimet.

Teltház : Írsz e vonaton, villamoson, gyalog? Találsz e figurát, cselekményt utcán, járművön?

Vigh Bálint : Amikor   utazom, szinte biztosan előveszem a telefonom, és átpörgetem az aktuális forgatókönyvemet, amin dolgozom, és van, hogy írok hozzá gondolatokat. Lehet látni érdekes figurákat néha, de inkább a képzeletemet használom, mint sem valós karaktereket. Az utazások alkalmával laza lelkiállapotba kerülök, ami megkönnyíti a szabad asszociációkat.

Teltház : Magyarul gondolkozol, ha nem magyar nyelvű filmet rendezel, vagy azon a nyelven?

Vigh Bálint : Eddig csak magyarul rendeztem, de angolul is szeretnék. Alapvetően a magyar az anyanyelvem, így magyarul gondolkodom és nem angolul, de vannak szavak, mondatok, amik eszembe jutnak, hogy hogyan hangoznának angolul. Minden esetre az angol teljesen máshogy alkotja meg a gondolati sorokat, mint a magyar, így egy forgatókönyv lefordítása komoly feladat, nagy kihívás. Minden esetre az én munkamódszerem az, hogy először magyarul írom le, aztán fordítok angolra.

Teltház : Mi a filmnyelv legfontosabb eleme? Mi határoz meg egy filmet? Szerinted mire emlékeznek az emberek húsz év múlva egy filmből, és vajon miért?

Vigh Bálint : A legfontosabb az, hogy azonosulni tudjon a néző a fő karakterekkel, hogy a film bevonja őt a szereplő életébe. A legtöbb sikertelen film azért bukik meg, mert azonosulhatatlan a karakter, így nem indít meg a nézőben semmilyen érzést, nem kezd el a tudatalattival kommunikálni. Tehát a karakterek beszéde, cselekvése, döntései alapvetően meghatározzák a filmet, a másik pedig szerintem a hangulat és a zene. Ha ez a három dolog együtt van, hiteles karakter, hozzáillő hangulat, kifejező zene, akkor a filmnek már jó esélyei vannak. Húsz év múlva azokra a filmre fognak emlékezni, amelyek valamilyen erkölcsi, filozófiai vagy emberi értéket hordoznak magukban, és ezeket hitelesen és erősen közvetítetni tudják.

Teltház : A filmrendező mi? Mesterember, művészember, technikai vagy szellemi lény. Szemlélő vagy cselekvő? Persze az érdekel, te magad hová gondolod.

Vigh Bálint : Mindegyik egyszerre. A rendezés lényege, hogy a film elkészítésnek minden aspektusát ismered, és ott vagy az írástól, az előkészítésen keresztül a forgatás és az utómunka összes fázisánál. A rendező rendelkezik egy erős művészeti koncepcióval, így ezt megkísérli a stábnak és a színészeknek elmagyarázni, és velük együtt lefordítják ezt a víziót egy konkrét filmre. Egy rendezőnek nem csak minden folyamat technikai és esztétikai lehetőségeit ismeri, hanem jól is tud kommunikálni emberekkel, és vezetői képességekkel rendelkezik. Így ez egy rendkívül összetett, komoly szerepkör. Mindemellett úgy gondolom, az a legjobb, ha a rendező maga írja a saját forgatókönyveit, amennyiben van írói vénája. De legalábbis tisztában van a forgatókönyv írás alapvető működési elveivel, behatóan ismeri a filmírási módszertanokat, és a lehetséges történetalkotási műfajokat, így ha nem ő az író, hanem valaki más, akkor legalább el tudja dönteni, hogy a megrendezendő könyv megéri-e a belefektetett energiát, vagy sem.

Teltház : Terveid öt tíz, húsz év múlva?

Vigh Bálint : Nagyok az ambícióim, de nem szeretnék irreális képet festeni magamról, így csak nagyon röviden válaszolnék: szeretnék pár éven belül világszínvonalú produkciókat rendezni, és a MinusFilm stúdióval együtt minél több közös projektet létrehozni. Úgy gondolom nagy lehetőségek vannak a hazai független filmgyártásban, így ezeket szeretnénk minél jobban kiaknázni.

Teltház : Ha elázol az esőn, bánod –e?

Vigh Bálint : Ha egy jó forgatásért kellett megázni, akkor biztosan megérte.

Teltház: Olvasóink számára mutasd be magad kérlek:

Vigh Bálint : 1990-ben születtem Veszprémben, a halak jegyében, 2003 óta foglalkozom filmezéssel, forgatókönyv írással.

Eleinte csak kísérleti rövidfilmeket csináltam, de ezeket nem neveztem be filmfesztiválokra, csak gyakorlás képpen készítettem.

Később videoklipeket is rendeztem, ahol egyben operatőr és vágó is voltam, ezeket a klipeket a youtube-ra is feltöltöttem már.

Első narratív filmem, melyet írtam és rendeztem Álmokfutás címmel 2020-ban jelent meg, amellyel már díjat is nyertem nemzetközi filmfesztiválon.

Teltház : A cím nem elírás , inkább játék , és jelentősége van. Mi volt ez a dij?

Vigh Bálint : A Tagore Nemzetközi Filmfesztiválra neveztük a filmet többek között, és bejutottunk a versenyprogramba, később meg is nyertük a legjobb rövidfilm kategóriát.

Ez egy online fesztivál, így személyesen nem voltunk jelen, de küldtek nekünk egy oklevelet.

Teltház : Kivel dolgozol most együtt? Mik a közeljövő tervei?

Vigh Bálint : A MinusFilm egy független budapesti filmstúdió, amelynek társalapító tagjaként a kezdetektől részt vettem a törekvéseiben.

Kezdetben az volt a missziónk, ami a mai napig is az, hogy egy nyitott, független filmkészítő közösségként minőségi, világszínvonalú filmeket készítsünk.

Több rövidfilmet is forgattunk, ezek közül néhány filmfesztiválokon is nyert díjakat, és több különböző rendezővel, íróval és filmes szakemberrel dolgozunk együtt.

De készítettünk már dokumentumfilmet, videóklipet és a reklámfilmet is.

Az Álmokfutást is a MinusFilmmel forgattuk le,  ez volt az első és eddig egyetlen projektem, amiben író/rendezőként vehettem részt.

Más projektekben különböző pozíciókban dolgoztam, ezzel segítve a többi rendező törekvéseit, így voltam már kameraman, scriptes, csapó, gyártásvezető és szereplő is.

Teltház : Az egész estés film terveben van már?

Vigh Bálint : Még nem szeretnék megosztani részelteket, de a jövőmet, mint filmrendező képzelem el.  

Teltház : Köszönjük, alighanem találkozunk még.

Következzék néhány kép a rendezőről, és alkotásáról. A profilképét Maráczi Krisztián készitette.

Vigh Bálint adatlapja

https://www.imdb.com/name/nm11092982/

Az Álmokfutás c. film adatlapja

https://www.imdb.com/title/tt11200550/

a Minusfilm filmjei:

https://www.imdb.com/search/title/?companies=co0777285

A Minusfilm honlapja

http://minusfilm.com/

 

Levelek

               A temető napsütötte fala az urnáknak szolgált helyül. A fal magas volt, több mint embermagasságú, a parcellák mellett, a fák mögött, a végtelenbe veszett.    

            Véletlenül kerültem ide, eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és nem a kijárathoz jutottam, mint szerettem volna, hanem ahhoz a falhoz. Nem is tudtam arról, hogy ez itt van, még soha nem jártam itt. A fal mellett út vezetett, úgy gondoltam, ha jobbra fordulok eljutok a kijárthoz, de legalább meglátok egy ismerős helyet, egy embert, vagy valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Itt nem járt senki, csak én.

            Délután két óra volt, a legkevésbé sem érintett meg az elmúlás csendes bánata. Sütött a nap, ezer ágra ragyogott, akihez jöttem nem volt rokon, csak távoli ismerőse egy ismerősömnek, akit elkísértem ide, de elveszítettem szem elől, egy temetési menet elvágott tőle, ahogyan elhaladtak méltóságteljesen és feketén, már nem láttam az ismerősömet. Úgy jártam itt most, megilletődöttség nélkül, mint egy látogató egy ismerős városban. A kijáratot kerestem, a szemem csak futólag szaladt végig a feliratokon, nevek, számok, szürke, fekete. A síremlék állításának kora jól követhető, a díszítések, formák jól mutatták azt. Ez egy nagy temető volt, hosszú, elágazó és egyre keskenyedő utakkal, amik a sírok között vezettek. Tempósan haladtam, nem nézelődtem, azt gondoltam jó irányba haladok, hogy kijussak innen. Az egyik síremléken két galamb betonból, vagy műkőből talán, szürkén, töredezett szárnnyal, ki tudja mióta állnak itt. Ezerkilencszázötvennyolc, olvastam, elég régen. Akkor még nem éltem. Elmorzsoltam néhány gondolatot, itt tévedtem el, alighanem ez lehetett az a hely, ahol rossz irányba fordultam és jutottam el a falhoz, amely magas volt, többembermagasságú, szürke és a semmibe vesző.

            A falat végig márvány borította, a márványon arany feliratok, díszítés nélkül, csak név, szám. Megannyi kazetta, cella, vagy hogyan is nevezzem. Nem is tudom, még korábban soha nem jutott eszembe, hogy nevet adjak egy falbeli urnahelynek, amit márvány takar, mint valami furcsa cégtábla, emlékjel. A márvány érintése sima volt és langyos, ahogyan a nap sugarai felmelegítettek, hozzáértem, végigsimítottam, innen tudom. Azt hittem hűvösebb, nem tudom miért gondoltam ezt, talán mert mégiscsak temető. Fakkok végtelen sora, a fénylő felületet nem törte meg semmi.

            Egyszerre csak, ahogyan haladtam a fal mellett, egy helyen megszakadt a folytonosság, és egy, a szokásosnál nagyobb méretű fülke nyílt. A fülkében egy tuba állt. Hatalmas, fénylő réz hangszer, egy tuba, nagy tölcsérrel, sokszorosan körbefutó csövekkel, billentyűkkel, fúvókával. Meghökkentem. Hogyan kerülhet ide egy hangszer, méghozzá egy hatalmas tuba? A napfény megcsillant rajta, megsokszorozódott a tükröződő felületen és elvakított, amikor ránéztem.

            Egy tuba. A szürke tengerben egy aranyló, már-már túlvilági fényben tündöklő tárgy. Körülnéztem, de nem láttam embert sehol. Semmi mozgás, semmi nesz.

            Egy falevél lehullott az ágakról, és hallottam ahogyan földet ér a fehérlő kavicson. Hallottam, megesküdnék rá, hogy hallottam a súrlódó hangot, amikor a levél megállapodik a földön. Érzékeim kiélesedtek, figyelem felfokozódott és a rémület járta át a testem. Egyszerre megérintett a temető kedélyfosztó lehelete, a sok lélek panaszos sóhaja volt az a súrlódás ahogyan a levél a kavicshoz ért. A tubára meredtem és nem mozdultam. Most már szabadon száguldottak a gondolataim a misztikus útjain, az angyalok trombitáját véltem hallottam, és a kriptákból a csontzörgés másvilági hangjait, a készülődés hangjait, ahogyan néztem ott ezt a hatalmas, nem emberi méretű, vakító, sugárzó hangszert.

            Tudtam mit kell tennem, meg kell fújnom az égi harsonát, és felkerekednek a holtak seregei. Ezt kell tenni, hiszen miért lennie itt másért egy tuba? Kell, hogy legyen valóságos okszerű magyarázat. Ott nem tűnt számomnak észszerűtlennek az a magyarázat, amit magamnak adtam. Nehéz szabadulni az érzésektől.

            Mögöttem léptek csikorgását hallottam, valaki krákogott, jelezte, hogy itt van, és figyeljek rá. Megperdültem, nem kiáltottam, de majdnem. Előttem egy fekete ruhába öltözött fiatalember állt, ruháján arany sujtás, kevés de hatásos díszítés. Pár pillanatig tartott amig felismertem, hogy temetési zenekar tagja lehet. Talán bányász, de nem biztos, lehet, hogy csak afféle díszruhás zenekar.

– Bocsánat – mondta –, a tubámért jöttem.

– Hogyne – mondtam.

            Elment mellettem, és kivette a falból a hangszert, letörölte ott, ahol eddig érintkezett a padlattal, majd szakszerű fogással megragadta, és elindult vele az úton. Pár méterrel arrébb, egy nagyobb sírkő mögül egy lány feje bukkant elő, kiváncsian nézett felénk. Fiatal lány volt, helyes szőke teremtés.

A fiú amint mellé ért átkarolta szabad kezével, egymásra mosolyogtak és együtt indultak el a kijárt felé, gyors könnyű léptekkel.

            Zavartan megköszörültem én is a torkom, és elindultam utánuk. Sietős léptekkel, hogy ne veszítsem szem elől őket.

Brunner Tamás