Mit kívánsz?

Mit kívánsz? Mondd bátran!
Mind elhozom neked.
 
Elhozom a szépség kevély kacérságát, 
Haldokló virágok kínnal telt múlását,
Csönd-szülő kiáltás konok némaságát,
Lámpámba lopott Nap vakító világát. 
 
Elhozom a gyönyör sűrű érverését, 
Sötét színű felhők fény-megváltó kékjét, 
Vérlepte aranyak eszelős csengését, 
Égverő szeleknek csituló zenéjét. 
 
Elhozom a percek fájó tisztaságát, 
Part-korbácsoló víz egy szelíd hullámát, 
Ál-messiásoknak világ-vesztő átkát, 
Kiégett hitetlen megszépülő álmát. 
 
Elhozom a vágyak beteljesülését, 
Viharverte tájak béke-váró éjét, 
Félrevert harangok régen-haló csöndjét, 
Asszonnyá-lesz szüzek tiszta szelídségét. 
 
Elhozom a halál fekete csodáját, 
Átok-vert istenek hit-tépázta árnyát,
Ijedtté rémülő emberek bezárkózottságát, 
Róka-arcú vének taszító jóságát. 
 
Elhozom szeretők megejtő szépségét, 
Robajló vízesés örvénylő mélységét, 
Elhozom a bűnök könnyű ébredését, 
Vért-síró csillagok megváltó holt-fényét.
 
Mit kívánsz? Mondd bátran! 
Mind elhozom neked. 
Elhozom, ha kéred, igaz szerelmemet. 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Aritmiák ’22

(Cáfolat) Sören Kierkegaard paradoxonjára: egy gondolat, vagy a Gondolkodás (legyen bármilyen szenvedélyes, vagy paradox) SEMMIT nem “akar felfedezni”, AMIT – saját törvényszerűségeit betartva – ne tudna meg is valósítani. Ennek egyik bizonyítéka …éppen maga a paradoxon! – Továbbiak…(Viszonzás, egy eljövendő ajándék-versért)

Aki szeret, – öleljen!

Nem ölel? – Ne szeressen!

Szívnek szív-alak kell,

mást nem bír és tűr el.

Szeretsz? …ne próbálj szúrni

e hegyes, jó-forma tűvel!

Ki nem ölel, nem szeret,

– ha mímeli, elmehet.

Szívemnek vér adja át

az igaz formát és szabályt;

szerelmet, végtelen harmóniát.

Aki kedvel, hajnalig

forgolódhat, alhat is…

Vérnek test a csitulása

Vágynak csak vágy méltó társa

Görcsnek párna harapása

Hegyes késnek a szúrása

E világnak – pusztulása.

Agya, haja bomoljon szét!

Veszítse el józan eszét!

Szitáló ködben se lásson mást,

– dadogja százszor a regulát;

…én, mint a világot ölelem át.

Úgy, mint harmat, alvó rétet,

Kedves, halkan ébreszt, s félve

súgja: – ez a te hajnalod,

én megölök minden zsarnokot.

Hable Tibor

Fotó: Imre Dóra

Könczöl Mária – Vallomás

Álmomban Fény voltam én, 
kristályszavú messiás, 
kezembe lámpásnak a Holdat vettem, 
vakító kilométerkőnek hitemet, 
magam köré kiátkozottak keménységét vontam. 
Ősharcot vívtam a babona-hízlalt kétszínűséggel, 
szavam kéktiszta csengésére feszítettem 
a tudatlanság sötétségét, 
szívem egyetlen mozdulásával 
korbácsoltam meg az alázatot, 
fájó józansággal a hazug álmokat. 
 
Aztán felébredtem. 
Anyám azt mondta :
Méltatlan a fényre! 
Hitetlenek bűnnel-gyúrt 
fekete kenyerét eszi, 
hát méltatlan a fényre! 
 
Pedig álmomban Nap voltam én, 
üvöltő hiénák kéjével öltem meg a szürkeséget, 
s én voltam a kristályszavú messiás. 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Imre Dóra – Galanthus

Amikor önmaga volt, csalódást látott az emberek szemében.

„Olyan szép rózsaszál leszel, ha felnősz!”

De a kisvirág legbelül tudta, hogy ő a tavasz hírnöke szeretne lenni.

„Nem akarhatod ezt, ezzel szégyent hozol a családra. Nálunk mindenki rózsa. Honnan fújt téged ide a szél egyáltalán?”

Az emberek arra vártak, hogy majd meggondolja magát, hiszen a környéken mindenki a szerelem virága volt. Próbálták meggyőzni az ellenkezőjéről.

„Itt egy rózsa, ott más virág, te rózsa vagy, így kerek a világ! Gyere velem, karon foglak, megmutatom neked a világot!  Jönnek majd az emberek, hogy benned örömöt leljenek, nézegetnek és letépnek, elvisznek a szerelmüknek, s lesz értelme életednek!”

De a virágban lévő belső mag mindig is tudta, hogy ő hóvirág lesz. Nem akarta, hogy letépjék, mindenkinek virágozni akart, ő mindenkit szeretett. A többiek reménykedtek benne, hogy egy gyönyörű, vörös rózsává érik egy idő után, meg se próbálták meglátni a hóvirágok szépségét.

„Nem hiszünk neked, legbelül te is gyönyörű rózsa szeretnél lenni, ez az egész csak kamaszkori lázadás, polgárpukkasztás.”

Teltek a nyarak, az emberek várakozva figyelték, hogy a kis mag mikor érik be. De egyik nyáron sem nyílt ki a rózsa. S az emberek csak vártak és vártak, a kisvirág pedig egyre szomorúbb lett.

„Ha szeretni akarsz, tedd meg, amit kérünk. Feleségül csak a rózsákat veszik az emberek.”

Egyszer csak jött a fagy és minden jéggé dermedt, majd egy kis hóvirág dugta ki a fejét.

„Mi lett belőled? Szégyellheted magad kisvirágom, csalódást okoztál nekünk csillagom. Mi nem tudnánk így élni, ahogy te csinálod, a napsütés helyett, te a fagyot várod.”

Szirmait átfestették, s elégedetten mutogatták a kinyílt bimbózó virágot. Elhervadásáig sem ismerték fel benne a reményt.

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Morgok

Bal lábbal feküdtem le, nem keltem máshogy.

Dorombolni nem tudok, nem kellenek szóvirágok.

 

,,Csizmában járnak a tündérek” – Black Sabbath szól.

Jó nekik, meg a macskáknak, rock kell, nem soul.

 

Vasember vagyok, csak kicsit kopott, rozsdás.

Borotválkozni kéne, de ez sem megoldás…

Leszarom.

 

Franc Prox

Fotó: Imre Dóra

Hable Tibor – Új Tó

 

Új tó keletkezett; – most… éjemen.

Tudnom kell Nevét! – nemzettem, – enyém.

S benne millió új élet, vajúdás, száz csoda,

Cikázó, hatalmas, élő, pici lény, –

– mind mozgás, fény és tünemény!

 

Varázs? Illúzió? – Mi e tó? Hogy hívhatom?

Megrándult, – tény! Ajkam teremt;

Csermely a szó, de odaér és jajdul!

Csak hozzá visz út, ölelés, taszítás, hullámverés.

Befogad, elmerít, ölébe vesz…

Túlpart nincs, se horizont… híd se lesz.

 

Csak csók, csókok és a Vágy…- korlát nem véd!

Mély Szép

– Nem tenger, fenségesebb Név!

 

Új, tiszta, szépséges mély tavam!

Merülök lassan beléd és gondtalan.

Innom adsz már, szavakat… s ömlik beszédem.

Új tó keletkezett; belőled, belőlem, ez éjen.

 

 

Hajnal, – rettenet! – szikkaszt. És a Nap szíven üt;

– Hol leszel Valóság? – szavak hulláma, – én tavam!?

Nem kell óceán! Felébredek majd…

Te legyél mindenütt!

 

(2022.02.10-11)

Bíró József: Gyógyító

Ó hogy beszélek, mint folyam a szakadék alatt,

ajkamon zúzmarás köd, szívemben ömlengő patak!

Orcám mint verejtékező munkás, ha elfárad, megpihen.

Mögötte forrongó zúgás,

mi fájó seb szívemen!

Ó hogy beszélek én neked, kiöntöm a lelkemet,

mint Rómeó Júliájának.

Várom, hogy biztasd énemet,

szüntelen fergeteg, mint élet a fájának!

Bánatom mint jég, rideg és fagyos,

de dallamod magasan száll a légben,

hisz általad újra trubadúr vagyok,

és szárnyra kelek, mint zöld avar a szélben!

Ó mondjad még nekem, szúrd belém szavaid élesen!

Ne bánd, ha betűid, mint a gyógyszerek, fényesek,

s ragyognak elmémben ékesen,

gyógyítón, engedelmesen!

Fotó: Imre Bence

Erki Gabriella Léna: Végrendelet

Ablakod zártad akkor nyári reggelen,

Hűs szellő kísérte a fekete felhőit rég,

Az éjszaka árnyával érkeztek nesztelen,

S ahol megfordultak, utánuk vihar kélt.

 

Némán vette kezdetét az égi káosz

Hozta végtelen és nehéz könnyeit,

De ahogy lágysága múlni látszott,

Feltűnt, hogy máris üveged zörgeti.

 

Párkányodhoz csalogat ijesztő hangja,

Mintha szólni kívánna valamit feléd.

Gondolatod ekkor talán kissé csalfa,

Most mégis különös látvány tárul eléd.

 

Felnyitod hát újra kilincsed zárjait,

Hiszed, hogy tán szép mesét regél  

De hirtelen jött fuvallat szórja rád átkait 

S ifjú szíved többé már nem remél.

 

Mielőtt elillant gyorsan, kegyetlen

Fülembe zengte újra szavait a szél :

“Elszálltak már zsenge éveid feletted,

S most rokkád elé kényszerít az ég.”

 

Dermedve eszmélsz rá éltes korodra,

Már előtted van fogságod helyszíne ,

Könnyeid hada a küszöbre potyognak,

S nincs semmi, mi fájdalmad enyhítse.

 

Leülsz hát idegen pergőd öreg székébe,

Elfogadod rád kiszabott sorsod,

lassan rájössz mit jelent fonalad értéke

Mi majd elhozza számodra a poklot

 

Orsóra sodorva már a szálak hada,

Tekerni kezded rozoga kerekét ,

De megszakadt szívnek néma a hangja 

Ölteni azt hiába is kezdenéd.

 

Megcsodálod utoljára ábrázatod bájait 

Őrizted annak töretlen szépségét

Ám e cérnával összehúzod arcod ráncaid

Megtépázva annak hamvas épségét  

 

Ahogy hajtasz egyre szorgosabban

Érintésed selyme megfakulni látszik 

S ekkor intesz búcsút gondolatban 

Hisz tested egésze redőssé válik 

 

Aztán egyszer csak más alakot ölt arcod,

Múlni látszik egykori fénye,

S elárulják majd ráncaid minden harcod,

Mit őrizhet még lelked mélye 

 

Hamvas mivoltod néhány kép őrzi még,

Melyet ellepett a múló idő pora,

S felidézi ki is voltál valaha rég,

Mit elfeledni tán nem is lehet soha.

 

Elmerengsz hát némán magadban,

Üres szobád csendjét sem zavarva,

Arcodat végül  tenyeredbe takarva

Csak ti ketten a kimondatlan szavakkal,

Tűnődve, hogy nem ismersz már magadra

 

Elrejted örökre magad elől önmagad

Vissza abba a porlepte albumba , 

Hol elsárgult emléked képe megmaradt

 

Ő néz most vissza rád.

Ő, kinek vonását jól ismerted még.

 

Most gúnyosan néz vissza rád, ki egykor te voltál,

És vádol, mert látja tán, hogy bájunk elmúlt, tovaszállt .

Fotó: Imre Bence

Pilinszky

J ónak lenni minden emberhez, 
Á radt a vágy meghasadt szívedből.
N em lehet mégsem, szálka létünk
O lykor a másik húsába szúr.
S írva kapunk mégis feloldozást. 
 
Franc Prox
 

Dr. Császi Zsüliet: Futó-zápor

Zavarba ejt ez a szélcsend

ilyenkor a tücskök sem zenélnek

az udvaron mosatlan bográcskészlet

és egy pohár jeges tőlem kérdez

izzadok mikor visszakérdez 

holt-időben számonkérően

az óra mutatója a forróságba olvad

opálos a levegő de pótolhat

a telihold ahogy megálmodtad

Zavarba ejt ez a szélcsend

az éj derekán átbillent

a forró fekete illata serkent

égi dörej és futó-zápor

még mindig messze távol

az óra mutatója a forróságba olvad

opálos a levegő de pótolhat

a telihold ahogy megálmodtad