Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Mondd!

Mondd! Voltál már úgy? 
Kerested önmagad az emberek között. 
Mentél volna már, mert semmi nem kötött. 
Kezedben a lámpás már nem világított.
Nem marasztaltak üres hajnalok.
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy nehéz volt a lét? 
A magas kötéllel repültél volna, 
De nem fogott a kéz. 
Messze volt a közel, öled már kihűlt, 
Magány kínja rettent üres szemed mögül. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a szép is bemocskolt?
Mostad volna arcod, a forrásból vér folyt. 
Bénított a közöny, s a jó szó is rémített. 
Félelmed a sötét nappalokból falakat épített. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a pokol tüze sem melegített? 
Bamba, kiürült arcok erdejében tétován botladoztál, 
Hideg, szélverte válladra felhőket terítettél  némán, 
De reszketéseden a meleg eső sem segített. 
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy a semmi volt a jó? 
Kihalt körülötted minden, 
S a kopár hegytetőn a hó
Temetett mindent, élő érzést, mulandót, 
S a hegy lábánál jó volt lebegni csendben. 
 
Mondd! Voltál már úgy? 
Mondd! 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Hajnal-Alkony

ahogy telik a nap
úgy múlik el
a bableves
ahogy fogad az Isten
úgy lesz majd ki ad
tíz percet még,
hogy levegyem kalapom
kabátom és sálam
összehajtva
egy székre tegyem
és fáradt lábam
beszínezze a lemenő
nap, míg este lesz
és üljek ott
puhán befedve sötéttel
ahogy telik a nap
úgy múlik el
mi volt, s mi lesz
egykedvűn a hajnal
 
Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Holecz Vivien – Lélek elvitelre

(Ezt a verset Siklósi Örsnek ajánlom. Köszönet mindenért, kiváltképp a Lelket vennék című dalért.)

Egy kora tavaszi délután

Sétálok egymagamban

Az égen felhők úsznak

Kinyújtom a kezem

Mi történne akkor, ha egyet

Megérintenék?

Szeretnék az égbe nyúlni én is

Érezni, ahogy a szél visz el

És az ég a szívemig ér

Talán akkor megszülethetnék

Csak céltalan megyek

A cipőm orrával

Kavicsokat rugdosok

Mellettem mennek el az emberek

És én fel se nézek

Árnyékká olvadnak emberek

Ugyanúgy csak megyek

Ez olyan jelentéktelen

Velük olvadok én is

A fülemnek oxigén a csend

Ahogy egy tizedmásodperce

Magam elé meredek, tudom hogy

Nincs úticélom, és mégis odaérek

A székre hajítom a kabátom

Csak úgy magam mögé

Be tudja burkolni a szőrme a bánatot

Vajon az megmelengetné?

Egy picit még szobor maradok

Szótlan, feszes, tömör

Kicsit magába húz

Ez a kőtömbség

Mikor felvenné a rendelést a pincér

Hogy menjek vagy maradjak ülve

Őszintén, tanácstalan vagyok

Mit mondjak akkor, hogyha

Érzem a null állapot

Fojtását a nyakamon

És kávét köhögök fel az étlapról

A legegyszerűbb döntés is nehéz

Mert nem tudom, merre induljak

Lehúz, maga alá temet egy

Agyra dobott papírnehezék

Hé te ott, te szőke lány

Akit nem ismerek

Te a szembe asztalnál

Meséld el, hogy mit szeretnék

A pincér türelmetlen

A tollát kattintgatja a kezében

Lehorgasztom a fejem

Életre éhezem

De ezért a vallomásomért

Mégis fejem venném

Nem tudom hangosan kinyögni

Hát csak éppen hallom még

Hogy egy lélek nélküli emberből

Ugyan mit teremthetnék?

Elvitelre kérek egy falat lelket

Ha elviszem magammal

Úgy lesz a legszebb

 

Szeretnék az égbe nyúlni én is

Érezni, ahogy a szél visz el

És az ég a szívemig ér

Talán akkor megszülethetnék

 

Egy lélek nélküli emberből

Ugyan mit teremthetnék?

 

Elvitelre kérek egy falat lelket

Ha elviszem magammal

Úgy lesz a legszebb

Fotó: Imre Dóra

Dereng

Bezárt szememen megtorpan a fény
Sötétben tántorog a kétségbeesés 
Tengerként zúdul ellep a magány
A félelem a sarokban figyel
Rámugrik és leteper 
 
A megbéklyózott idő lassan leterít 
Kiszorít tüdőmből minden levegőt 
Szívdobbanásom a fülembe robban
A mozdulatlan lét az ajtómnál nyüszít 
Kilökni árnyékán átlépni képtelen 
 
A meg-megbicsakló értelem 
Nyugodni nem hagy lesben áll
Szövetségesül a gyengeséget hívja
Ketrecét rázza kitörni kész
Harcol egy felsejlő fénysugárral 
Időnként sunyin megpihen győzelmében bízva
Türelme határtalan 
 
Lehúzott redőnyöm szél zörgeti 
Kuncogva lesi ijedt kínom
Résén átlesni nem enged
Saját sötétségembe bezárva 
Lelkem mélyén botladozom 
Indáival átsző a rémület
Bebetonozza nyomorom
 
     Napba néznék fénye vakít 
     Megindulnék kivet a város 
     Kérdeznék de bámul a közöny
     Szaladnék lábam gúzsban 
     Kiáltanék torkomon kezük 
     Rájuk néznék csukva szívük 
 
A hold fénye lecsorog ujjaim között 
A gondolat megreked 
Körbe-körbe jár
Mókuskereke lassul meg-megáll 
 
Vagyok
 
Mivégre
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Holecz Vivien: zen

várj egy kicsit, nem tudom

hogy hol vagyok

fonalakba foszlanak

vízióként a hiányzó

utcaképek meg a darabok, eltűntek a

retekkel telt beton tengerek

és nem úszkálnak benne

hullámzó kisemberek

innen indulni volt szép, de

megérkezni vajon lehet-e

A napot, a holdat, az eget lenyelem

ketté haraptam, a kezem

az Isten előtt a szívemre teszem

a mellkasom tövében nyílik

közben egy rózsakert

a fűben és a fában alszom

az lesz az én fekhelyem

érezni fogom, ahogy

a faunával lélegzem

oda fogok érni, ne aggódj

ha maradok egy helyben

 

én azt hiszem, hogy szerintem

az útnak talán

nem is a cél a lényege

mert mi van akkor, hogyha

a pillanatban létezhetsz

ez a keleti zen

és én vagyok benne az egyetlen

 

nyugodj meg, ne teperj

pihenj le

nem kell úticél, sem

iránytű az élethez

ne görcsölj, hé

felesleges

reggel a nappal kelj

de most pihenj le

meg ne ébredj

lazulj el

pihenj le

az este is pihen veled

 

a csontomon csámcsog

a szú, eszi a szívemet

érzem, hogy fából vagyok

mégis tele élettel

artériákon keresztül

fogyasztja el a lényegem

ezt a harcot, azt hiszem, hogy

megnyerem és én leszek

a természet fegyvere, ha

a terra majd magába nyel

megszületik egy Isten

a másik meg majd bottal ver

amiért a kezemet a szívemre

tettem előtte, de most majd

a hátam mögött megismer

és én majd azt mondom

hogy ez van, figyelj

quillotin alatt várt volna a REM

az orcámat fordítottam

a városnak a fejem kell szóval

becsomagoltam és elmentem

a város is az enyém, itt hordom

a szívem alatt a képet, hogy

rohad, szomorú vagyok ha a

kép a kezembe akad

elzárom magam, a természet

szabad és a létezés

indái mind körém fonódnak

 

nyugodj meg, ne teperj

pihenj le

nem kell úticél, sem

iránytű az élethez

ne görcsölj, hé

felesleges

reggel a nappal kelj

de most pihenj le

meg ne ébredj

lazulj el

pihenj le

az este is pihen veled

 

én azt hiszem, hogy szerintem

az útnak talán

nem is a cél a lényege

mert mi van akkor, hogyha

a pillanatban létezhetsz

ez a keleti zen

és én vagyok benne az egyetlen

ez a keleti zen

és én vagyok benne az egyetlen

Fotó: Brunner Tamás