Indulj!
De utoljára tedd kezed kezembe,
ülj mellém egy percre, mint aki egy kicsit megpihen,
mert hosszú útra indul.
Oda, hova nekem utam már nem vezet.
Aztán csendben csukd be az ajtót magad után,
ne halljam távolodó lépteid.
Hiányod máris fáj.
S csak egy kicsit halok bele.
Holnap aztán megint felkelek.
Visz a megszokás:
semmitmondó szavaimat veszem számra
a neked szánt mosoly helyett.
Csak a kabátom melegít ölelésed emlékét őrizve,
az emlékét, mely fájdalmasan is elvarázsol;
idéz múltat,
sirat jelent,
temet holnapot.
Lépteim nem visznek sehova,
mert már nem vagy ott, hová együtt indultunk,
s hol nem mondod: itt vagyok.
A mára elvetélt vágy nyüszítve földre teper,
lépteid hiánya fülembe dübörög,
a kín megvakít.
Magánytól didergő szívem ütemét lassítja a céltalanság,
átfonja a semmi, semmikor, sehová.
Tudom,
idővel a holtomiglan ígérete kifakul,
értéke talmivá silányul;
vásári csillogása szürke por kezeimben.
Viszi a szél, ha szétszórom,
megmérgez mindent ahová hull,
belep múltat,
takar jelent,
megöli a jövőt.
A lét peremén elvesztve egyensúlyomat
a semmibe zuhanok,
hogy ne érezzem – már nem érzem -,
nélküled semmi vagyok.
Könczöl Mária
