Havas Eszter

Mérhetetlen szerelmem az életbe

s annak minden részébe, 

részegnek, bolondnak láttat,

s a vágyat, ami lobog bennem, 

félreértik.

Szeretem a szemek beszédét,

az érintések táncait,

hogy béke sziget lehetek,

lehűtöm a fájó sebeket,

s ők a valós ènjükkel

találkozhatnak tükrömben.

Láncokat tépünk le egy-egy

ölelèsben, s aki mást akar,

mint amit adhatok,

csalódik bennem.

Nem látja a lènyeget,

csak szokásos címke

ès ítélkezés mentén.

Kérdem én, hol ebben

a szeretet?

Én kitártam a szívem

minden éhezőnek,

jöjjön töltekezzen

repüljön, építsen..

de csak a szívem.

A többi zárt s csak

az arra mèltó kapja meg.

Vágyom a fènyre,

de sötétben élek,

Vágyom a rétre,

de mozdulni félek.

Vágyom a kezedre,

de messze jársz.

Vágyom, hogy bízz,

utat találsz.

Várom, hogy amikor

jön a fájó álom,

te jöjj èdes barátom,

s csitítsd remegő testemet.

Te, képmásom, másik

ènem, felelős vagy

èrtünk, értem.

Nem szabad félnem,

hiszen te is csak én vagyok.

Olvadjunk egybe

s világaink kertje

mindig virágzik majd.

Altató

Mészáros István: Altató

Hajlik az este,

vágyik a csendre

két keze szórja a

csillagokat.

 

Kibaba álma az

ég kapujába’ ma

megsimogatja a

csendfonalat.

 

Göncölszekérre

röppen a réce

árnyakat rajzol az

ég peremén.

 

Életem álma,

szusszanó árnya

megpihen csendben az

anyja ölén.

 

Krológ

krolog

csak ír meg ír, meg jajveszékel
valaki mondja már meg neki, hogy hagyja abba,
csak az agyunkra megy így
van bajunk elég, van elég

hát fáj a lába, bassza meg,
meg csak melózik, látástól vakulásig
és ezt írja állandóan, mondja meg neki valaki
hogy szar, hogy hagyja abba

hogy senki se kíváncsi erre, meg arra,
mi is pont ugyanúgy élünk, hát szar, kész
ezt dobta a gép, de nem kell, hogy megmondja
hogy hol rontottuk el, nem is rontottuk

nem lehet elrontani, nem lehet késlekedni
nem lehet itt maradni, nem lehet hova menni
ez ilyen, csak rázd a segged valami zenére
és kész, ennyi jutott, ennyi maradt babám

főzhetnél valami jót, ha lenne kedved
meg lehetne azt is, hogy csak átölelsz
vagy kirúgsz vacsora nélkül, majd
elmegyek moziba vagy inni valamit

mit vársz, ha sokat nyekeregsz, csak unalmas
leszel, nem hős, csinálj valamit, egy kávét
az talán megy, majd segítek, de az se baj ha nem,
ülj le a földre és fújd ki magad

fordítsd le ezt angolra, énekeld el,
a Zabriskie point-on mindenki halott
senki sem énekel saját kedvére
csak rázd a segged valami zenére

és kééééész

Illatok III. – Szalai Ria

Szalai Ria

 

… az aranyhalak emlékezet -tartománya négy másodperc…Megdöbbenek…Aztán, belegondolok…Hogyan is bírnák ki abban a szűk kis üveggömbben…?

…ha valakiért játszmákat kell játszani, és köröket futni, az húzzon el a rendezői jobbon, és akkor térjen vissza, ha már felnőtt …vagy inkább akkor se… §

…álmaimban, amikor vágyaim villamosán utazom, néha az vagyok egy-egy pillanatra ami, s amilyen szeretnék lenni. S akkor – elmosolyodva – csöngetek egy picit..

 

…sorsjegy voltam a kezedben…

 

…ja, az ember kilép önmagából és egy pillanatnyi elmezavarban olyat tesz amit maga sem ért de, fel kell vállalni ezt a pillanatnyi “elmezavart” és nem magyarázni, mert amivel magyaráznád…úgysem értenék meg…mert meg lehet-e érteni egy érzést meg lehet-e érteni látszólag banális dolgokat, melyek mögött mélységek/magasságok feszülnek? olyan ez, mint olvasni a sorok között ,sokan nem is olvasnak, nemhogy a sorok között…

 

Szeretnék most leülni a stégre. Aztán csak érezni, ahogy a víz lágyan emel és süllyeszt magasságokba, mélységekbe.Tán fura, de megszoktam a vadkacsák közelségét, ahogy enni kérnek, és kezemből veszik el a kenyeret. Ismerem ezt a vad vizet. Egyszer majdnem elragadott. Azóta félem, de nem félek tőle. Nézd csak, ott…ahol furcsán fodrozódik, ott a mélyben van egy kis sziget, ahol megpihenhetsz.Ott csak derékig ér. Kevesen tudják, de én igen. És szemben a fák, a vadon. Mennyi kis állatnak otthona…Ezért is érdemes átúszni a túlpartra, mert közelről láthatod őket. Csak taposod a vizet, csak taposod a vizet…és sok csodának lehetsz tanúja. Jó itt. Magamban lehetek. S, ha néha nyakon billent egy barát, hát ő is a csöndet értve ül mellém.Látod? kérdezi. Látom, felelem. Víz, szél, illat…mind az enyém. A miénk. Aztán fellobban a tűz, enni hívnak…És nagyon szeretem, hogy együtt kapunk a bicajra, s mindegyikünk elindul hazafelé. Egyikünknek sincs igazán otthona, csak mímeljük. De nem beszélünk róla. Minek is? naponta gyűjtjük a vadkacsáknak a kenyeret…Szeretem a kácsákat…Szép a szemük…

 

Tudod – meséli fiam – , az edzőteremben buli volt, mindenki hívhatott, akit akart, én elhívtam Lajost (aki ugyan Tomi, és a fiam egyik legjbb barátja, nagy művésze a pillanatok alatt való eltűnésnek, főleg alkoholos befolyásoltság alatt) .Mindenki hozott mindenféle jót (ezalatt szigorúan folyékony jók értendőek ) de lajostomi otthon még magához vett (belsőleg) némi Beherovkát, biztos, ami ziher.Ki is ütütte magát alaposan , s miután összerogyott alatta egy rozoga szék (tényleg a szék volt a hibás) ,ki akarták vezetni a teremből. Ja, de ragaszkodott a kabátjához, amit a sok között képtelen volt felismerni, s az őt kivezetők (hasonlóan kivilágított állapotban ) ráadtak egyet, ami éppen a kezük ügyébe került. Nőit. Tollboásat. És Lajos nekiindult az iccakának…hogy a ligetes részen eldőljön, merthogy aludni kívánt. Egy rendőrjárőr talált rá, s minthogy átható bambiillat lengte körül, bevitték a kórházba…ott utaztatták egy tolószékben…női kabátban, nyakában tollboával .Tomilajos mindezek közben félrebillent fejjel, békésen aludta a mátósok álmát…Abban a kabátban is ment haza hajnalban. Akkoriban még vállig érő szőke haja volt. (Miközben fuldokolva nevettem fiam sztoriján, felvillant bennem, hányan szólíthatták le hazafelé.) Csattanója a történetnek, hogy mivel lajostomi nem találta a kulcsát, becsöngetett házukba…szülőanyja pedig nem ismerve meg …női kabátban…tollboával…közölte vele…Tomi nincs itthon, és rácsapta az ajtót .Lajostomi a kertben aludt. Csak a tollboa és a kutya melegítette…

 

… a templom…bennünk van. Ha látogató jön hozzád, a hajlékodban fogadod. De megérkezni csak akkor fog, ha a szívedben adsz otthont neki.. Ezért mondom, a templom bennünk van…

 

kellek?

egy éjszakára?

mivégre? no mondd!

egy éjszakára adjam magam?

mi vagyok én?

szajhán ostoba?

vagy ostobán szajha?

kell neked ostoba?

kell neked szajha?

nő vagyok

nem ostoba

nem szajha

megkapsz

ha akarom

ha ÉN akarom

aztán

kibújok mellőled

a hideg ágyból

nekiindulok az éjszakának

ha voltál is

letagadom

s utánam

csak az árnyékom marad

ha ott hagyom…

ha ott hagyni

egyáltalán akarom…

 

..az életben és egy pakli franciakártyában az a közös, hogy mindkettőben kurva kevés a jolly…

 

… igaz, hogy ” A határtalannak tűnő éjszakában mit ér meggyújtani egy pislánkoló lángot?”…annak, aki égni nem tud, aki nem tud újra kezdeni minden vesztes csata után, ha nem tud felállni és újra fellobbantani a fényt…aki nem tudja önmagát égetni önmagáért és másokért. Van-e olyan, hogy a csend napja? Szerintem nincs…Pedig kellene, hogy legyen. Az elgondolkozásé, a befelé fordulásé, egyfajta olyan tisztálkodásé, ami nemesít. Grimm jut eszembe, s a csalánból szőtt ingek, melyek hallgatás közben születtek…Miközben a hallgató száj…igenis beszélt volna, de nem beszélhetett. Hányan szövünk némán csaláningeket…

figyelj csak

ha egyszer

már nem leszek

észreveszed?

 

 

amikor

utoljára

nálad jártam

hó esett

vadul

marcangolták

maguk

a fellegek

hótól terhes

hasuk

ha végre

felfakadt

csak

lépteim

fedték el

a fák alatt

kóbor kutya

ült mellém

szorongva

csalódottan

szagolt bele

a markomba

kezem

a csengő

gombján

tétovázott

míg a szél

gorombán

galléron rázott

és én csak

készítettem

az ujjam

tétován

csak fél centi

választott el

hol lett volna

szobám

és akkor

felvillámlott

a decemberi

égbolt

és én hirtelen

megfordultam

mint aki ott volt

buja

dunaillatú

eső esik

kopog

ablakomon

kihajolok

egy cseppjét

kézbe

veszem

domború

fakó

könnyem

mellé

társnak

teszem

szeretném

hátrahagyni

minden

gondom

minden

bajom

s visszaintésül

csak annyit mondani

sorry

csak átugrottam

egy

másik

Univerzumba

Szalai Ria

illatok

Titkaink

Erki Gabriella Léna

Leszállt az est,

S hozta végtelen és rejtélyes sötétjét,

Minek leple alatt hullt le milliónyi fátyol,

Hogy újabb reggelre virradva mutassa 

Szemeink elé vetve egy tisztább világot.

Ez az este jutott nekünk. 

Csupán ez lehet a miénk.

Most akár úgyis össze fonódhatnánk, 

Mint féltő anya szokott gyermekével,

Midőn a boldog tudatlanság idejében

Nem érez még félelmet naiv kebelében.

Mi mégis szemtől-szembe állunk szótalan.

Hisz ki merné titkait a sötétbe kiáltani 

Megtörni annak sűrű, éjfekete csöndjét,

Megzavarni azt ködös mivoltjában,

Feltépni sebeit rég elfeledett földjén. 

Jobb is nekünk ma este hallgatnunk.

Immár hajnalodik. 

Csak még el ne hagyja szád egy árva szó,

Csak el ne áruld némaságunk sejtelmeit.

Árnyas holdvilágunk tán még tovaszállna,

S mivé válna akkor baljósnak vélt csöndjei.

Most még igézlek pirkadatig a félhomályban,

Most még őrzöm talányos szemednek titkait,

De a sötétségnek majd napfény kél nyomába,

S józanító sugarát hiábavaló lenne már siratni.

Késleltessük még kimondani a titkot, 

Mit az Éjszaka némasága fülünkbe suttogott.

Csaljunk még néhány lopott percet önmagunknak,

Amit majd felemészt mindörökre e múló pillanat.

Utolsó éjszakánk pirkadóba ért.

Elkéstünk. 

Ennyink maradt csupán: 

néhány eltévedt, kósza perc.

Végül kezded belátni, amit én már rég tudok:

Hogy a reggel bosszúja mindig a józanság,

Hogy a szemedre nőtt hályog eltűnni nem akar,

S a delejező éjszaka mámoros titka igazat rebegett:

Hisz azóta tudom:

hogy szeretni téged nem szabad,

hogy ölelni téged mindhiába volt,

hogy emlékeim elporladni látszanak,

s utána nyúlni többé nem tudok.

Hisz te szeretni képtelen vagy,

mert igazán ölelni sosem tudtál,

hogy emléked csupán magadról van,

Mert te boldog sosem voltál.

De ha néhanap mégis megkísért a múlt,

S felrémlik bennem ez az álmatlan éjszaka,

Tudni fogom, hogy lángom örökre kihunyt,

És te nem érted mi volt az est végszava.

,,Kiáltott a nyomorult” Zsolt 34,7

Már megint a gond, a küzdelem, vádlón emelem tekintetem.
Miért?! Toporzékolok tehetetlen dühvel.
Állkapcsom hiába csattog, erre nem felel.
Azért sem érdekel, nem törődöm vele,
Elég volt, forogjon a világ kereke
Anélkül, hogy én forgatnám, miért is a harc?!
Kiáltásom némán koppan: hol az istenarc?!
Hol van az ígéret, azt mondtad, itt leszel.
Te az enyém, én a tied, s nem hagysz el.
Kiáltok, de már rekedten, hangom elvész,
Sehol sincs mennydörgés, tűzvihar, szélvész.
Ököl mit sem ér, s már nem én őt, engem ráz a sírás..
Fohászhoz simul kéz a kézbe, halk jaj-ként tör fel a sóhajtás.
Megjelenik. Betakarja zokogó testem. ,,Segítek, ha hagyod!”
Hiszen végig itt volt velem, de bolond is vagyok!
 
Illés

Félsz tőlem

Félsz tőlem

Azt hiszem nem foglak szeretni

Ha meglátlak

A lány elkészül

Harisnyával eltakarja összecsípett combjait

Körömlakkot fest a már-már lemálló előző helyére

Kiengedi a haját, hogy eltakarja elálló füleit

Alapozót tesz az arcán lévő anyajegyére

Magasderekú szoknyát húz csípőjére

Magassarkú cipőbe szuszakolja lábait

És elindul

Ekkor még nem tudja, hogy a fiú, akivel találkozik

Összecsípett combjába

Lemálló körömlakkjába

Elálló füleibe

Arcán lévő anyajegyébe

Meztelen csípőjébe

És lúdtalpas lábaiba fog beleszeretni

Ekkor még nem tudja, mi a szerelem.

Egy fekete harisnya

Tíz pirosra festett köröm

Egy halvány rúzs

Pár göndör fürt

Két csábító szem

Egy deréknál behúzott ruha

Kettő balerina cipő

Félsz tőlem

Azt hiszed nem foglak szeretni

Ha meglátlak

Fekete harisnyád alatt pirosló szúnyogcsípéseid

Borotvától vérző bokád

Reggeli álmos szemeid

Nézni, ahogy a hajadat csavargatod

Nem kell félned

 

Imre Dóra

Fogadom

Szabó Orsolya

Fogadom

hogy ott leszek

hogy mindig szerelmes leszek a mosolyodba

fogadom, hogy mindig fogok rólad írni

hogy veszekedni fogunk, hangosan

hogy mindig tudd, hogy mit gondolok

hogy boldog akarok lenni veled

és téged vártalak

hogy veled teljes az utam

fogadom, hogy nem felejtem el kivagyok

és néha úgy leszek veled, hogy nem látod

Isten előtt és mögött is esküszöm

hogy lesz növény a fürdőnkben

és sajt a hűtőnkben

hogy a közös világunk falára neon csillagokat festek, hogy mindig haza találj.

hogy táncolunk és szívunk

és lesz kertünk és mesénk

ahová jó születni és ahol jó felnőni

hogy lesz babánk, aki az én szememmel mosolyog és a te száddal kacag

hogy lesz amikor főzök és megpróbálok jó lenni.

és nézünk falra vetített filmeket

hogy ha hívsz én megyek veled játszani

táncolni a parkettán vagy párnacsatázni.

És ha elfelejteném, hogy a tiéd vagyok, ne engedj el.

és ha te engednéd el túl korán a kezem,

én utadba állok és megcsókollak.

Ígérem, hogy jó anya leszek, úgy ahogy láttam.

és otthonunk lesz bármi  lesz…

Fogócskázunk a hóban, levelet szedünk az éjben

és  a zseblámpába mindig lesz elem.

Tegyük ki a falra mennyire szeretlek

és ha megijedsz tőle, hát tedd be a fiókba!

Új szendvicset is elnevezek…rólad.

Fogadom, hogy te leszel a családom.

 

 

Szemedet

Amikor megláttam a szemedet,
Tudtam, hogy akarom a szívedet!
Szeretnék minden este hozzád bújni,
Mellkasodon éjszakákat átaludni!
De van egy fájó gondolat itt belül,
Hogy akarsz-e Te is engem, kerül, amibe kerül!?
Mert nincs semmi más a fejemben rajtad kívül!
S csak bámulom a csillagos eget,
Bárcsak láthatnám végre már, szerelmes szemedet…

Hiába mentél el és vitted magaddal szívem,
Tudd, hogy ugyanaz maradsz nekem: A részem.
Vissza várlak legyen bármilyen borús az ég,
Hidd, Te ugyanaz maradsz nekem, mint rég,
Távol a lelked, érzem az ürességet,
Várni foglak, de hiányod eléget!
Nyugtatom magam, hogy sikerül tovább menni,
De nem hiszem el, hogy csak ennyi,
Én a részed akarok lenni.

Néha napján, felvirágzik a napsugár,
Minden ellenére mégis jössz hozzám,
Nem tudom, mi hozhat kincsem,
Talán Ösztön? vagy Szerelem?
S Csak fekszünk, lelkünk mámorban úszó nyugágyán,
Ilyen szabad akarok lenni az év, minden napján.
Ölelkezni nekünk csak együtt felszabadító,
Kéjjel teli csókod, ami nekem bátorító,
Szívem nélküled, olyan mint az anyaföld feldúlva,
Akarlak téged! Most, Mindig és Újra…

Idma Ardo