Törött szárnyak
(Fejleszegve)

Vastag köntösöd terítettem magamra,
Ám egy ismerős érzés ejtett akkor rabul,
S mert néha talán jól bánok a szavakkal,
Leírom hát ékesen, belül mégis mi lapul:

Kiirthatatlan gazok férkőznek közénk,
furakodnak mélyebbre minduntalan,
Most mégis némán állunk tehetetlen,
Hisz küzdeni érte talán már hasztalan.

Madárlátta járás ez.
Immár megszokásból tudom mi vár ránk:
A maradékod itt hagyod,
S a többi újfent tovaszáll.

S jöttek jéghideg telek, s szikrázó nyarak.
Köztünk mégis a töretlen csönd maradt.
Kár volt a tavasz megtévesztő virágzása,
A könnyed nyár szenvedélyének vakító lángja,
Az ősz haldokló sóhaját híresztelő szélzúgása,
S végül a dermesztő tél szimbolikus elmúlása.
Mindhiába,
Ránk nem terjedt ki az évszakok hatása.

Részletekben foglak elengedni:

Először hangod feledem majd,
mely egykor még nekem dalolt,
s naivan reméltem örökké él bennem,
Mi most búcsúzóul fölém hajolt.

Aztán vele engedem kósza mondataid is,
Már nem engem illetnek ékes szavaid,
Hiába öltöztettél fel velük ámítva,
Hamis volt akkor igaznak vélt hangjai.

Végül vele megy majd érintésed is,

De ha mégis bárki minket meglátna
 csupán egy kézmozdulat jelzi,
hogy voltunk valaha egymásnak:
az „Isten veled”,
de pokol utánad.

Erki Gabriella Léna

Borítókép: Imre Dóra

Ősziföld

Majdnem szabad

szellemes okos, európai

itt van az ősz, itt van újra
verset idézni valakinek aki versben utazik

divatos, örök érvényű, ki mit szeret

hány év hány ügy, számolta-e, vagy megtette amit kell,
ahogyan kell, és a korlát kihívás, nem akadály

személyes köszönet és bocsánat a tévedésekért

bár utcát nem neveznek el, és róla helyesírási hibát sem,
de nem nevezhetnek el mindenkiről utcát verslábat, vagy koktélt

emlék, emlék, mi a második ami eszébe jut,  ami még örömet okozott, aki  maga is emlékszik rám

a hibákat javítani fogjuk, a tartást ugyancsak

a második emléket őrizze, az első indulat, vagy féltékenység esetleg félelem, nem foglalkozunk vele, a második erősebb, azt kell megtartani

majd találkozunk

még tartozom az utolsó látogatással, tanárnő

a gondolataim szederindaként tartanak fogva

baráti társaságom alig érzékelhető

Mit csinál egy Főnix madár, ha rossz napja van, nem támad fel a hamvaiból, kapar a torka?


a sárga keramitkockákon nem fog az idő.

a körfolyosón a huzat elsöpri a cigarettafüstöt.

a lábamnál egy pohárban fröccs


A elmúlt negyven évben nem szenvedhettem
a hazugságot, mégis gyakran élt velem.

Még tartozom az utolsó látogatással, de nehezen indulok útnak, mert csak a  keramitkockákon nem fog az idő és a baráti társaságom alig érzékelhető

Tartozom az utolsó látogatással.

Tartozom.

Gőz Ferenc

Mészáros István – Margaréta

Simogatom a margaréta szirmait,

Nem tépem ki.

Szeret, szeret,szeret.

Szeretem a margaréta szirmait,

emlékeit.

Simogatom, simogatom, simogatom.

Rám mosolyog a világ,

nem bánt.

A hajnal az éjtől

elvált,

lepke szárnyát, fecske röptét

pajkos szelek elkötötték.

Szundikál a tűzhelyben a parázs,

a méheknek nem jut sem tarló sem virágzás.

Dinnyét kanalazok, héját dobom a szemétbe,

íze sincs már: nem izzadtam meg érte.

Azért csak simogatom a margarétát,

nem tépdesem a szirmát

szeretem, szeretem, szeretem,

engem is szeret a világ:

simogat, simogat, simogat.

Mészáros István

Borítókép: Imre Bence

Quasim Mahdi – vers II.

Amikor megcsókollak,

pásztorok éneke csendül, megszólalnak a furulyák,

beszélni kezd az ezüstszájú patak,

s nyerítező lovak vágtatnak

az alkonyat piros sátra alá.

Olykor sírva fakadunk, mint a kisgyermek,

ki nem tudja, mit akar.

Csak nézzük a lenyugvó napot és mormolunk magunkban:

„A sötétség elállja útját

az eltévedt vándoroknak,

a gonoszok megélesítik tőreiket

az éj leple alatt,

a hegyoldal házacskái felé

izzó láva-kígyók tekergőznek,

a bolond fiú

kóbor macskát akaszt föl a padláson.”

Elviselhetetlen érzések által szított

látomások

törnek ránk,

mint pokolból előzúduló fergetegek.

Örömkönnyekből

és rubinok színeiből

és égi illatokból összegyúrt testeddel

nem tudok betelni,

szomjúságomat ajkaid mézével oltom.

Melleid bimbói duzzadnak a vágytól,

táplálékától újjászült életemnek.

Olyan vagyok akár a szent,

ki megmámorosodott isten borától.

Fény-ostoraiddal

hűvös patájú szél-lovakat

terelsz körém,

hogy felébredjek.

Hogy megünnepeljem a hajnali napot,

amely átutazott a fekete homályon.

Hogy megünnepeljem

az elmenekült múltat,

amely csalódásokkal teli kosarát

a temető előtt kéregető koldusok közé dobta.

Hogy megünnepeljem az éjszakát,

amely a gyönyör malmában őrölte az időt

halkan nyögdécselve.

Ó, az éjféli virágok,

a tengerre nyíló ablakok,

a forró nyár,

meztelen lubickolásod a hegyi forrásban!

Kószálsz a réteken,

akár az őzike.

Záporok közelítenek feléd,

hogy bőrödet megérinthessék;

melyet körül lebegsz álmodban alatt.

Szalad mögötted a szél,

hogy hajadat lobogtathassa.

Ó, a tenger, a tajték-ruhájú,

a kertek virág-népe,

sugaras reggelek vidámsága,

nevetése a csecsemőnek,

kinek talpát anyja csókolgatja,

szívem piros szirtje,

melyet körüllebegsz álmodban,

amikor karjaim közt alszol,

mint méhecske a szirmok közt!

És mondom.

Kimondom akkor is,

ha a szó földre zuhan és hamuvá ég

lángoló jelenléted előtt.

Fotó: Setzka Dávid

2020

2020

burgundit iszol

olcsó ponyvát olvasol

lopott félórát egy

kávézóban vársz

dolgozol reggeltöl estig

olvadó havat rázol le a cipődről

gép lettél, visszavonhatatlanul

udvarias vagy és visszafogott

jó és barátságos

élsz, ahogy lehet, napra nap

visszafelé is tudod a

megállókat

egyszer majd nem szállsz

le időben

talán mégis

kovácsolatvas keritések

mellett haladsz

ideges pillantásokat kerülsz

vontatott beszédeket hallgatsz

álmos férfiakkal utazol

a vonaton

nemegyszer rosszat gondolsz

vagy teszel

okkal vagy ok nélkül

bántasz másokat

ki haragudhat rád, hiszen nem

vagy rossz

freez

Quasim Mahdi- vers

Tudom, hogy a szavak

Tudom, hogy a szavak földre hullnak és hamuvá égnek

a te varázs akaratú,

égig lobogó jelenléted előtt.

Kimondom mégis: szeretlek.

Szemeim meg ragyognak, mint nyáréjszakák csillagai

a tenger tükrében

és erős lesz testem, akár a tengerparti fenyő,

melynek árnyékát hullámok simogatják.

És dobogó léptekkel járkálok a világ szívében,

mint király a palotájában.

Szépséges vagy, akár a holddal felékszerezett magasság.

Amikor reád nézek és csodállak téged,

a csönd görbe botjára támaszkodó zöld vadon

és a tavaszköszöntő ünnepre gyülekező vándormadarak

eggyé válnak véled,

és a sivatag karjaival átölelt folyók

és a láthatáron gomolygó felhők felé futó szarvasok

jelenlétedbe olvadnak.

És te leszel minden.

Szivárványos kezeiddel szemvillanás alatt

átformálsz,

mintha lágy márvány lennék,

mintha nedves, tengeri homok lennék.

Teremtményedé teszel.

Megalkotsz engem,

hogy vágyakkal elemésztess.

Hogy selyem-könnyeiddel és szíved dobd zenéjével

és véred lüktetésével feltámassz aztán ismét

és hódolj előttem

– halotti hamvaiból életre keltett előtt.

Ha erőm lenne,

éles kardpenge alá hajtanám fejemet

és azt mondanám:

„Úgy ölj meg, hogy örökre megszabaduljak

a szerelem kínjaitól!”

De már érintésedtől is megsemmisülök,

ujjaid korall-ágai között

szétfoszlok, mint a tengeri hab,

olyan leszek ölelésedtől, mint a tavaszi virágpor,

olyan, mint a remegő villám,

és úgy kívánlak téged,

mint kiszáradt föld az esőt

augusztus forró havában.

Október – November fordulója

Ha meg egyszer azt mondod, szabadíts meg a

gonosztól,

az udvaron kergetlek, mezítláb, és nem lesz baj, ha

sárba esel.

Ha kiabálod majd, hogy „elveszek, hát ments meg

magamtól”

bottal veszlek rá, hogy megtagadd a képmutatást és

szeress.

Ha feltételhez kötöm bármi cselekvésem,

felhatalmazlak rá, hogy leköpj,

Hogy visszavedd mindazt, amit

itt hagytál magadból tavaly,

meg tavalyelőtt

soha se sírj

soha se kérj

soha se fáj

soha se félj

Ha még egyszer, mégegyszer lesz, amikor számon

is kérhetsz majd engem,

Hogy miért hazudtam annyira gyakran, és miért is

éltem helyetted

ez itt a hely

ez itt az út,

ez lesz a szép

ez lesz a rút

Ha a csendben elvész a jó, és a ködben elhal a dal,

ami édeskés a fülnek, és émelyit a szó, és undorít a

hang,

a végtelen-kerengő, szabványos méretre vágott

hazugság,

nekem egyre megy, ha meggyújtod, vagy

nem gyújtod a gyertyát,

Neked nem.

Melletted

Egy kedves házaspárnak

 

Nem volt könnyű, de elindultam,

Az utamon sohasem gondoltam,

Hogyha valahol egyszer megállok,

Ott nem leszek többé magányos.

Csak reméltem.

 

Mennyi ember, mennyi emlék,

Mennyi szó, mit nem tűr festék,

Mennyi csalódás és boldogság,

Egy sodródó otthontalanság.

Ennek vége. Ideértem.

 

Mit is mondhatnék most neked?

Boldog és gondtalan életet,

Nem feltétlen ígérhetek,

Hiszen hullámok lehetnek.

És jönnek.

 

Hogy mit is ígérhetek neked?

Leszek a függöny, ha a nap zavarja a szemed,

Leszek a gyógyszer, ha elmegy az eszed,

Leszek a párna, ha könnycseppet morzsolnál,

Leszek a váll, ha nehéz súlyt tartanál.

Leszek a kabát, ha nagyon eláznál,

Leszek a pohár, ha megszomjaznál.

Leszek a kar, mi átölel, ha félnél,

Leszek az élet, ha bármit is kérnél.

Leszek a csend, ha magányra vágynál.

Leszek a kávé, ha egyszer elfáradnál,

Leszek a hős, ki elkap, ha zuhannál,

Leszek a fül, ha éppen panaszkodnál,

Leszek az ágy, ha szerelmet akarnál.

Leszek az otthon, ha meleget szeretnél,

Leszek a szülő, ha babát nevelgetnél.

Leszek az irány, ha nagyon eltévednél,

Leszek a fény, ha a sötétbe mennél.

Leszek a szem, ha valamit nem látnál,

Leszek az álom, ha nagyon elfáradnál.

Leszek a megbocsátás, ha néha hibáznál.

Leszek a remény, amikor már feladnál(d).

Leszek a hűség, ha biztos pontra vágynál,

Leszek a féltés, ha rossz úton járnál.

Leszek a hit, ha magadban nem hinnél,

Leszek a jókedv, ha mélypontra kerülnél.

Leszek a bot, ha rám támaszkodnál,

Leszek a szemüveg, ha tisztán már nem látnál.

Leszek a vérnyomáscsökkentő, ha ideges lennél,

Leszek az inzulin, ha túl sok cukrot ennél,

Leszek a Kosmodisk, ha meggörbülnél,

Leszek a tükör, ha önmagadba néznél.

Leszek az öröm, ha máshol már nem lelnél.

Leszek a Nivea, ha ráncosodnál,

De az én szememben szebb vagy a világnál.

 

Hogy mit is adhatok, ezek után neked?

Egy életen át fogom majd a kezed.

 

////

Harmincöt év elmúlt

S köztetek még mindig érződik a szeretet

Én ezeket tanultam tőletek

Drága jó szüleim, itt vagyok veletek

Köszönöm nektek ezt az életet.

Párás szemmel nézem a régi képeket,

Kívánok nektek hosszú, boldog életet!

 

Imre Dóra, Mátyus Arnold

Kép: Holman Bea

Havas Eszter

Mérhetetlen szerelmem az életbe

s annak minden részébe, 

részegnek, bolondnak láttat,

s a vágyat, ami lobog bennem, 

félreértik.

Szeretem a szemek beszédét,

az érintések táncait,

hogy béke sziget lehetek,

lehűtöm a fájó sebeket,

s ők a valós ènjükkel

találkozhatnak tükrömben.

Láncokat tépünk le egy-egy

ölelèsben, s aki mást akar,

mint amit adhatok,

csalódik bennem.

Nem látja a lènyeget,

csak szokásos címke

ès ítélkezés mentén.

Kérdem én, hol ebben

a szeretet?

Én kitártam a szívem

minden éhezőnek,

jöjjön töltekezzen

repüljön, építsen..

de csak a szívem.

A többi zárt s csak

az arra mèltó kapja meg.

Vágyom a fènyre,

de sötétben élek,

Vágyom a rétre,

de mozdulni félek.

Vágyom a kezedre,

de messze jársz.

Vágyom, hogy bízz,

utat találsz.

Várom, hogy amikor

jön a fájó álom,

te jöjj èdes barátom,

s csitítsd remegő testemet.

Te, képmásom, másik

ènem, felelős vagy

èrtünk, értem.

Nem szabad félnem,

hiszen te is csak én vagyok.

Olvadjunk egybe

s világaink kertje

mindig virágzik majd.

Altató

Mészáros István: Altató

Hajlik az este,

vágyik a csendre

két keze szórja a

csillagokat.

 

Kibaba álma az

ég kapujába’ ma

megsimogatja a

csendfonalat.

 

Göncölszekérre

röppen a réce

árnyakat rajzol az

ég peremén.

 

Életem álma,

szusszanó árnya

megpihen csendben az

anyja ölén.