Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Egy délután Józsefvárosban I. és II.

I. 

A kirakat üvegében önmagát bámulta Emma. A hajához nyúlt, megigazítani egy tincset. A mozdulat önkéntelen volt, halványan, elmósodottan látta önmagát az üvegben csak a körvonalait, de nem váltak el a vonásai, csakúgy a ruhája színé, és szabása sem volt kivehető. Az arc pírja sem volt látható, pedig lángot az az arccsont felett.

Emma az üvegen túlra nézett, de nem a kirakatban lévő fúrógépekre, fűrészekre, kalapácsokra, nem is a kirakat hátsó falán a rikító matricákra, nem is a bolt félhomályába, ahol árnyként surrantak az emberek, talán nem is a bolt hátsó falára, ahol a robosztus munkagépek függtek erős traverzeken, azon is túl nézett, vagy éppen sehová. Önmagába.

Egy férfi ütközött neki, és kibillentette egyensúlyából, lépett egyet a bejárat felé.

– Tessék – mondta a férfi és tartozta az ajtót. – Tessék – mondta ismét, sürgetően.

Emma belépett a boltba, orrát megcsapta a gépolaj és kencék csípős szaga. Nem volt kellemetlen, ismeretlen volt, de nem zavaró. Erőteljes illat ez, a gépzsír szaga, az olajozott gépek szaga keveredett a munkások izzadságszagával, testes már-már tárgyiasult elegyet alkotott, amit nem is lehet belélegezni, hanem bele kellett merülni, és átadnia magát az erős mélytengeri titkos áramlásnak, ami sodorta egészen a hátsó pultig.

A pultban egy barna köpenyes sovány, fiatal férfi állt, és ceruzává firkált valamit egy újságpapír szélére. Emma megállt a pultnál, fél kezét feltette a szegélyre kecsesen, nem támaszkodott, de egyensúlyt tartott, egy pillanatra megszédült, a szegélybe kapaszkodott, majd otthagyta a kezét. Nem szólt semmit. A barnaköpenyes férfi szeme sarkából felé nézett, eszelte a nő jelenlétét, de nem akart még felnézni teljesen, nem akart kérdésekre válaszolni.  Dolgozott.

Emma állt, nézte a férfi kezét, ahogyan a papírra ír, illetve rajzol. A vonal innen nézvést lehet, hogy számokat formált lehet, hogy szánkót. Most meglendült, és íveket rajzolt a papírra, ezek közül egyiket áthúzta a másikat kiegészítetté körré, majd egy kúpot rajzolt, ami mellé vonalakat rendelt, mint egy vonalzó milliméter beosztását. Az újságpapír felső széle betelt.

– Mi tetszik! – Majdnem kiáltott a férfi. Olyan hirtelenül bukkant fel a vonalak és idomok rejtekéből, hogy egészen meglepte Emmát, aki megriadt és elvette a kezét a pultról.

– Igen? – Kérdezte a lány.

– Azt kérdem mit szeretne! Hölgyem, nem érek rá egész nap! – Úgy tett, mint aki menni készül. A ceruzát beletette a felső zsebébe, a felső gombot a köpenyen begombolta, majd kigombolta. De nem indult el.

– Hát – mondta Emma, és körülnézett bizonytalanul.

Itt villanyvezetékek voltak, fali konnektorok, kicsit arrébb láncok feltekerve dobokra, mellettük erős acél szerszám a vágáshoz. A másik oldalon kézi szerszámok voltak, ezeket jobbára megismerte, otthon is volt pár szerszáma a férjének.

– Nos!

– Igen, egy csillag csavarhúzót kérek – mondta Emma.

– Igen, hányas méret?

– Hogy tetszik?

– Hányas méret.

– Nem tudom.

A férfi majdnem azt mondta, amatőr, de nem mondta.

– Mihez lesz?

– A kisrádióban, szeretnék – kezdett bele a lány, de nem tudta befejezni, ismét megszédült, és majdnem összeset. A férfi elkapta a karját, és megszorította, de a lány összecsuklott, a férfi nem bírta megtartani.

A lány a pult előtt feküdt a földön, kiskosztümje felcsúszott a térde fölé. A férfi letérdelt mellé – Hé, gyere már! – Kiáltott, senkinek nem címezve, csak úgy vaktában a többiek felé, a többiek, akik vele együtt dolgoztak itt a boltban, vagy erre járnak, egyáltalán az emberek felé címezve a kiáltását. Most nem volt itt senki közülük.

– Hé! – Kiáltott ismét. A szoknyát lehúzta a lány térdére, illetlennek találta, illetlennek találta azt is, hogy egy nő itt fekszik a pultja előtt a bolt mű márvány padlatán. Nem helyénvaló. Most felállt egy széket húzott elő pult mögül. A lány közben magához tért, de még feküdt a földön, nem mozdult, a szeme nyitva volt.

– Jöjjön – mondta a férfi, és tőle telhetően gyengéden megfogta a lány karját. Felsegítette a székre. – Üljön itt, hozok vizet.

– Köszönöm – mondta lány.

Az eladó elment vízért. Emma ült és várt. Lábát szorosan összezárta, kezét a térdére fektette. Úgy ült ott, mint aki hivatalos ügyben érkezett és a meghallgatásra várakozik. Egy másik eladó, kikukucskált a szemben lévő pult mögül. Emma ránézett – fiatal kölyök volt, talán tanuló – aki erre elkapta a pillantását, és visszahúzódott a polc mögé, zajt csapott, majd fájdalmasan felkiáltott. Ráesett valami. Nem bukkant fel ismét. A lány az újságpapírra nézett, a vonalak kúpok és körök most egy kövérkés férfit és egy nőt formáltak, egymásba gabalyodva. Emma megborzongott

A férfi visszaért kezében egy pohár vízzel.

– Tessék – mondta és átadta a lánynak.

– Köszönöm – belekortyolt, majd a poharat pultra tette, rá a rajzra.

Ült, a férfi előtte állt. nem hallatszott a boltban semmi zaj. Lehetett volna ez szokatlan, hiszen itt olykor kipróbálják a gépeket a vásárlók, fúró szólal meg, magas hangon sivít a flex. De most nem.

– Emma vagyok – mondta a lány.

– Illés – mondta a férfi, és sután nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta és megszorította a felé nyújtott kezet.

– Elájult, de már jobban van – mondta a férfi.

– Igen elájultam, de már jobban vagyok – ismételte meg a lány, gépiesen, bele sem gondolva mit mond.

– Ülhet még itt, amíg jobban lesz – mondta férfi.

– Köszönöm, már megyek – mondta a lány és maradt ülve.

– Valami történt, beteg talán, hívjak mentőt? – kérdezte a férfi, kissé megkésve

– Nem, semmi. Nem vagyok beteg.

A férfi tétovázott, nem nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, a szabvány méretű és a szabványon kívüli kéziszerszámok méretezése otthonosabb volt számára, száz és száz alkatrészt meg tudott nevezni és azonosítani, de egy ájult nő a boltban, ez elbizonytalanította. Egyszerre felcsillant a szeme.

– Biztosan valami trauma érte – mondta. Ahogyan kimondta tudta, hogy nem kellett volna, olyan hamisan szólt, mintha a vasárnapi matiné előadását idézte volna tévesen, aminek a tárgya pszichológia felnőtteknek.

– Ó, igen, alighanem – bólintott Emma, színtelen hangon. – Mondhatjuk.

felállt és az ajtó felé indult. – Esetleg elkísérne? Még kissé szédülök.

Illés nyújtotta a kezét, hogy a nőbe karoljon, de a nő volt az, aki őbelé karolt. Így együtt indultak a kijárat felé.

– Trauma, igen – mondta Emma ismét.

– Ha akarja elkísérhetem hazáig. – A férfi meghökkent saját mondatán, tolakodónak tűnt.

– Ha nem lakik messze, úgy értettem, ha nem kell busszal menni, vagy valami.

Megakadt.

Emma megállt, megdermedt. Ezt egészen pontosan érezte a férfi.

– Nem, haza egészen biztosan nem oda nem mehetek többé vissza! Ez egészen biztos.

– Úristen, csak nem, csak nem halt meg ott valaki?  – kérdezte ijedten Illés. Egy halottal végképp nem tudott volna mit kezdeni. Egy veritek csöpp indult el a haja vonalától, és siklott le a szemöldökéig.

– Dehogy, nem, semmi ilyesmi – mondta a lány. – Elkísérem, kicsit, vagy hívhatok valakit, aki magért jön. A férjét talán.

Emma nem szólt, csak megrázta a fejét, gyorsan, határozottan, száját összeszorította. Erősen belekarolt Illésbe és elindultak a kijárat felé. Lassan mentek, ünnepélyesen, mintha az ajtó egy új, egy másik világba vitte volna őket, őket kettőjüket, akik itt a boltban találkoztak, a sors furcsa játékából, akiknek most már majd együtt vezet az útjuk. Így mentek a kijáratig, Illés kinyitotta az ajtót, s ékléptek a napsütötte járdára.

– Köszönöm – mondta Emma, egy gyors puszit adott a férfi arcára, a busz érkezett, nekiiramodott, és felugrott a járműre.

A hátsó ablakból intett Illésnek, akik az utcán állva visszaintett neki.

Brunner Tamás

II.

A nő, mint egy cövek megállt. Nem épp a bolt közepén, de majdnem. Állt ott, mint egy néma felkiáltójel vagy totemoszlop, karjait maga mellett tartva, mintegy vigyázzban. Szürke, térdig érő pufidzseki volt rajta, talán tescos, az a fajta, amiből kettő szembejön veled egy BKV-út alatt.

A férfi először fel sem nézett, épp egy listán pipálgatott valamit a pulton. Sok dolga volt, egy nagyobb szállítmány árut várt, fontos volt, hogy minden flottul menjen, mert karácsony előtt mindenkire rájön a barkácsolhatnék, na meg a karácsonyfatörzs-befaragásokról is keringett annyi vicc, hogy a férfiak becsületbeli ügyet csináljanak belőle. Így a boltajtó csukódására pavlovi reflexszel csak egy „jó napot”-ot eresztett el, valódi érdeklődés nélkül.

A csend tűnt fel neki először. Nem a köszönés hiánya, inkább a nő hozta természetellenes csend. Felnézett, homlokára tolta a szemüvegét. Hókuszpók-kinézetű figura volt, nem is ráncokkal, inkább barázdákkal a homlokán. Meglepődött, amikor látta vigyázzban állni a nőt, a biztonság kedvéért köszönt még egyet, és még egy mosolyt is kipréselt. Végigmérte a nőt, látta a karót nyelt testtartást, de a nő kezében szorongatott, három betűs márka slusszkulcsát is.

Kinézett a bolt elé, és látta, hogy a bejárat előtti lebetonozott placcot teljes egészében elfoglalja egy hatalmas terepjáró. Ismét a slusszkulcsra nézett.

– Asszonyom, öné az a terepjáró? Itt az ajtó előtt…

– Nem.

A férfi homloka megnyúlt a nyilvánvaló hazugságra. Két perce, mikor a papírmunkát elkezdte, még egyetlen jármű sem állt a betonon, majd megjelenik ez a furcsa nő, ugyanolyan márka slusszkulcsát szorongatva, mint ami kint áll.

– Nézze. Árut várok, úgyhogy el kéne állnia onnan. Alapból nem zavarna, de ha ott hagyja a kocsiját, a teherautóm nem tud hová parkolni.

– Értem. Kromofágja van?

– Van. Hallotta, amit mondtam?

– Autófestékkel elbír?

A nő kipillantott az autóra, majd végre ránézett a férfira. Érdekes, világosbarna szeme volt, a férfi nem nagyon emlékezett rá, hogy ilyet látott volna valaha.

– Tudja, az érdekel, ha mondjuk ezt a maga kromofágját ráönteném arra ott – fejével az embermagas terepjáró felé bökött – akkor mi történne a festékkel? Felhólyagosodna? Leolvadna?

– Netán sérült valahol a festék, megkarcolták, és újra szeretné festetni? Megértem. Ha el akarja adni, a különleges műszeres vizsgálatokkal már ki tudják mutatni, milyen vastag a festék réteg, és ha újra volt festetve, az persze egyből levon az értékéből, pláne egy ilyen drága autónál. De azért azt gondolom, vannak szelídebb módszerek is, mint a kromofág.

– Tehát nem javasolja? Leoldja a festéket, vagy sem? Nincs sehol sérülés…

A férfi tanácstalanul nézett a nőre, nem értette, miért kell ilyen szürreális beszélgetésben részt vennie, holott nagyon-nagyon kellene sietnie, és még az a terepjáró is rossz helyen áll. A férfi egyik lábáról a másikra állt, majd megpróbált a nő értelmes énjére hatni.

– Nézze, nincs egy férfi, aki konkrét tanácsot tudna adni önnek? Nem hiszem, hogy erre én lennék a legalkalmasabb. Esetleg a férje – látva, hogy a nő arca megrándul, gyorsan folytatta – talán egy báty, vagy valaki a márkaszervízből?

– A férjem épp most csal meg a legjobb barátnőmmel. Legalábbis, negyedórával ezelőttig még ezt csinálta. Szóval nem, nem hiszem, hogy ebben ő tudna nekem segíteni.

A barkácsboltos homloka ismét megnyúlt, egy percen belül már másodjára. Ez meg milyen válasz? A nő arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, a férfi kezdett gyanakodni, hogy egy kandikamerás átverés részese. Nem jutott eszébe a szó, amit az unokahúga mindig emlegetett, de azt tudta, hogy vannak emberek, akik szépen megélnek az általuk utcán, boltokban, szórakozóhelyeken készített videókból. Elkezdte a nő ruházatát fixírozni, de rejtett kamerának nyoma sem volt. Hogy adjon olyan választ, hogy ne tegye magát nevetségessé, de ne is legyen érzéketlen?

– Én… ezt nagyon sajnálom.

– Hát még én.

– Pokoli lehet… Nézze, nem akarok érzéketlennek tűnni, de még mindig rossz helyen áll. Nem tudna valakit felhívni, akivel ezt megbeszélhetné, talán az édesanyját, egy barát… – elharapta a mondat tervezett végét. A sötétben tapogatózás előbb sem jött be, és talán helyesebb, ha a barátnőt nem emlegeti. Jelen pillanatban azonban nem akart mást, mint szabadulni ettől a habókos nőtől és a problémájától.

– Nem a maga gondja. Viszont kérnék valamit. Vennék öntől egy ilyen… kromofágot. Segítsen nekem választani, a legerősebbet kérem. És én nem tudom, hogy kell használni. Szóval, ha kell hozzá maszk, kesztyű, ilyenek, azt is szeretnék venni. Utána még segít nekem egy kicsit, aztán már el is álltam az autóval a boltja elől. – a nő nem kért. Kijelentett.

A férfi tizedmásodperc alatt felfogta a helyzetet, és látta benne a szabadulás útját. Kicsit nyugtalanította, hogy miben fogja még a hölgy a segítségét kérni, de kétségeit igyekezett gyorsasággal ellensúlyozni, s kb. másfél perc múlva csinos szett állt a pulton: ecset, kesztyű, maszk, kromofág, minden, ami egy jó maratáshoz kell. A nő kifizette.

– Becsomagoljam?

– Arra nem lesz szükség. Megtenné, hogy kihozza őket?

A férfi kerített egy kosarat a vásárlóknak fenntartott kupacból, s mivel senki más nem volt a boltban, aggálymentesen hagyta ott a pultot. Követte a nőt. Mielőtt kiléptek volna a bolt ajtaján, a férfi esetlenül a nő után szólt.

– Még mielőtt elmegy… Szeretném, ha tudná, hogy szörnyűségnek tartom, ami önnel történt.

A nő a férfire pillantott. Bólintással vette tudomásul a közhelyet, ami adott körülmények között a legtöbb volt, ami a férfitől tellett és elvárható volt.

– Köszönöm!

Kiléptek a bolt ajtaján. A férfi arra számított, hogy a nő a központi zárral nyitja az ajtókat, és szolgálatkészen felé nyújtotta a kosarat, hogy ki tudjon majd belőle venni mindent. Ehelyett azt látta, hogy a nő a gépkocsi motorházteteje elé áll, s kinyújtja a karját. A férfi először nem tudta, mit művel, mivel az autó robosztus méretei miatt a nőnek egyáltalán nem kellett lehajolnia, s így a kabát pufiujja takarta a kezét. Karistoló hang ütötte meg a fülét, s ekkor tudatosodott benne, hogy a nő a kezében tartott slusszkulccsal karcolja a kocsi felszínét. A férfi önkéntelenül leeresztette a kosarat, és hitetlenkedve nézte a műveletet. A nő nagyon koncentrált, még a nyelve hegyét is kidugta a tökéletes eredményért. Mikor végzett, közel hajolt a motorháztetőhöz, és könnyedén lefújta a festékport a felszínről. Hátrébb lépett, és most már a férfi is látta munkája gyümölcsét: egy szívet karcolt a fehér festékrétegbe. Aránytalan lett, az egyik oldala nagyobb, mint a másik, és az alsó csücskénél az egyik vonal bőven túlszaladt a másikon – azonban kétségtelenül szív volt.

– Most maga jön. – fordult felé a nő.

– Jövök? Hová?

– Nem tudom ezt a kromofágot használni, a nevét sem tudom, honnan jutott eszembe. Maga férfi…- a nő látványosan végigmérte a másikat, azonban értékítélete eredménye belül maradt. – Megcsinálja nekem azt az alakot ott – a szívre bökött a kulcs hegyével – ezzel a cuccal. És én… felszabadítom a járdáját, elhúzok innen.

A férfi a szívre nézett, majd a nőre. Majd körbenézett. Az utcán minden járókelő sietett, és a saját dolgával foglalkozott, látszólag senkit sem érdekelt kettejük dolga. Visszafordult a nő felé.

– Nem! – mondta higgadtan.

– Miért nem?

– Miért nem? Miért? Mondjuk mert ez rongálás? Vagy mert semmi közöm magához? – megvetőnek szánta a hangsúlyt, hogy hangot adjon a benne folyamatosan gyülemlő felháborodásának, azonban szája széle megremegett és hangja megbicsaklott.

– Segítséget kérek öntől. Segítsen nekem.

– Ebben nem.

– De addig nem megyek el. Sajnálom. De ma innen csak úgy megyek el, ha az az átkozott szív ott lesz. Ez fontos nekem… az adott körülmények között. – mondta a nő, és birtoklóan a motorháztetőre könyökölt. Végülis ő ráért. A férfi az órájára nézett. Forgalomfüggő, de a szállítmánynak már rég itt kéne lennie. Másodperek alatt döntött. Lecsapta a kosarat a földre, majd kiemelte belőle a kromofágot. Valójában ő sem volt tisztában a szer pontos használatával, el kellett olvasnia. Dühösen forgatta a kör alakú flaskát, hogy megtudja a vegyszer használati módját, és ez a szürreális álom véget érjen.

Majd akkurátus mozdulatokkal nekiállt, a kosárban hagyva az összes védőfelszerelést. Kiöntött egy adagot a motorháztetőre, majd precízen, ecsettel szétkente.

– Vigyázzon a szemére… Nehogy belemenjen… – aggódott a nő. – Gondolom, nem lenne túl jó…

A férfi szó nélkül hagyta az aggódást, ehelyett még egy adagot löttyintett a felületre, és ismét precíz ecsetmozdulatok következtek. Dolga végeztével mindent visszapakolt a kosárba, anélkül, hogy az ecsetet letörölte volna.

– Várjon vele öt-tíz percet, annyi a hatóidő. Ahol majd akkor lesz, amikor ez letelik – mondta élesen – ott kaparja le ezzel! – felemelt egy spaklit, és úgy tartotta, mint védekezéskor a kést szokták.

A nő elégedetten bólintott. Megszólalni nem igazán akart, mikor ránézett a férfi dühtől torzult fejére. Valamit azért mégiscsak kéne mondani.

– Izé.. Köszönöm. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. – gyorsan felkapta a kosarat a cuccokkal, és elindult a kocsi felé.

– Tartsa meg a kosarat! – szólt utána a férfi.

A nő beszállt a kocsiba. Indított, majd hátramenetbe tette az autót, hogy Y-ban kikanyarodjon. Mielőtt nekiindult volna, még leengedte az ablakot, és kiszólt:

– Viszlát! – kis gondolkodás után hozzátette: – Mondtam, hogy nem az enyém az autó!

Eliza B. 

Természetes

E. nem tudta volna felidézni, mióta kötelező a pöttyös szoknya. Mivel nem volt mindig kutyája, nem követte ennek az előírásnak a sorsát, de valahogy úgy datálta, hogy – nyilván – a kutyák számára bevezetendő nadrággal együtt tették kötelezővé. Azt, hogy ez mikor volt, nem tudta megmondani, azonban bizonyosan azelőtt, hogy Sprungli hozzákerült, hiszen az eb még úgyszólván nem volt ki a földből, amikor a jótékony kutyagazdi-társak már felvilágosították, mi itt a módi.

E. egy olyan világban élt, ahol mindent áthatott a fegyelem, a Párt iránti engesztelhetetlen vakhűség, ahol a képmutatás vált főszabállyá, ahol a populizmusba egy centtel sem tettek többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, ám ennek ellenére a rendszer mégis vígan elműködött. Sok szabály volt az életükben, amelyeket nem pusztán be kellett tartani, de azokat ellenőrizték is önelégült spiclijelöltek vagy félkatonai szervezetek végrehajtó csápjai.

Volt szabály a mértéktartó étkezésre, a jó pártkatona az ételek élvezetének még a látszatát is igyekezett elkerülni, mellőzve az ilyen alantas, a természetességhez kapcsolódó megnyilvánulásokat. Ellenőrzés alá vonták az emberek szexuális tevékenységét, mint egy, a társadalmat bomlasztó, elvetendő csökevényt, amely csak a Párt által diktált keretek között és mértékben működhet. Sok máson felül volt szabály a kutyák – hivatalosan otthon tartott társállatok – szoknya és nadrágviselési metódusaira is. Annál talán kicsit több is, mivel a dolog kötelező volt. A lényeg nagyjából, hogy elfedendő a kis kedvencek altestét, a nőnemű állatoknak pöttyös szoknyát, a hímeknek egyszínű nadrágot (lehetőleg farmert, ennek hiányában fekete szövetet!) kellett hordaniuk. Ezen a tényen nem változtatott az esetleges ivartalanítás, minden esetben az állat eredeti, sterilizálás előtti nemét kellett alapul venni. Az indok az volt – hivatalosan – hogy az állatok nemi szervei – természetességüknél fogva – bomlasztó hatással vannak a társadalomra, így el kell őket takarni. Csodálatos látványt nyújtott ezek után a kutyafuttató az álmos vasárnap délelőttökön. Önfeledt agarak szaladtak nyakukba tolult pöttyös szoknyával, csinos, farmernadrágos tacskók követték őket, és a lógó fülű basset houndokat hiába próbálták lelkes gazdasszonyaik kékfestő pöttyös szoknyával vagy decens, fekete nadrágocskával feldobni, szegények ugyanúgy halálosan csúnyák maradtak.

E. épp nézte ezt a kavalkádot, és az egész értelmén tűnődött, immár sokadjára. Az ő világában nem csak hogy nem illett kétségbe vonni a hatalom észjárását, de az a meglévő tapasztalatok szerint éppen fordított arányban korrelált az egészséggel. „Ne gondolkozz – sokáig élsz!” Ez volt a hatalom jelmondata, amit aztán plakátokon hirdettek. Ezek a plakátok persze nem maradtak sokáig érintetlenek, az Ellenmag tagjai – vállalva az életveszélyt is akár – nem győzték őket átdolgozni, vagy szellemes kiegészítő feliratokkal ellátni. Így születtek olyan groteszk alkotások, mint a: „Ne gondolkozz – sokáig élsz (agy nélkül)!” vagy a „Ne gondolkozz – minek az…” vagy a „Ne gondolkozz – sokáig félsz!”. Az Ellenmag volt a perifériára szorultak, a társadalmon kívüliek, a vakmerők, a vakmerő intelligensek, és minden olyan ember menekvése, aki vesztenivaló hiányában szembefordult a fennálló, a Párt által diktált renddel.

Ezek a plakátok aztán jól megosztották a népet, ki-ki habitusának és felfogásának megfelelően viszonyult hozzájuk – sokan oda sem mertek pillantani, csak egyenesen előre nézve, a kompromittálódásnak még a látszatát is elkerülve sietősen továbbhaladtak, míg mások kéjesen legeltették a szemüket a feliratokon, biztosak lévén abban, hogy a hatalomnak nincs annyi embere, amely életük minden másodpercét, beleértve az általuk lerótt utak métereit is, ellenőrzésük alatt tartaná.

E. mindennek ellenére, vagy éppen ezért, gondolkozott. Tudta, hogy ez lesz a veszte. Természetesen volt annyi esze, hogy szoknyát adjon a kutyájára, bár tudta, a lázadást kicsiben kell elkezdeni. Szóval a kutya hordta a szoknyát. Amikor E. először ráadta, az állat nem értette: futott előle, hátha akkor megszűnik marján a szorítás, de amikor a pöttyös anyagdarab mindenhová követte a lakásba, és gazdája megnyugtató hangja biztosította róla, jobb, ha elfogadja, bár a szavakat nyilván nem értette, de kutyaértelmével beletörődött a megváltoztathatatlanba. E. szomorúan nézte négylábú társállatát, aki éppen önnön karikatúrájaként szaladgált fel-s alá a tükör előtt. Lássuk be, elég logikátlan és értelmét vesztett megoldás kutyáknál épp szoknyát használni, ami egyrészről nem praktikus egy izgő-mozgó élőlényen, hisz folyton felcsúszik, másrészt pont azt hangsúlyozza az elsődleges nemi jegyek kidomborításával, amit épp eltakarni kívánt (már ha állatok vonatkozásában egyáltalán tudunk ilyenről beszélni). E. számára a szoknya mindent megtestesített, amit utált a Pártban: a „mi még ezt is megtehetjük!” szemfényvesztését, az ekkora sületlenségek össznépi elfogadását, a logikátlan önellentmondáshoz való egységes bólogatást.

Nyár vége volt. Felnézett az amorf, szomorú platánfára a kutyafuttatóban. Valaha büszke fa lehetett, a platánokra jellemző szerteágazó oldalágakkal, fehér-szürke törzzsel és derékvastagságú főágakkal, milliónyi levéllel. Aztán valami történt. Ez abban az időben volt, amikor a Párt fejében megszületett a gondolat, hogy ami természetes, az bomlasztó, tehát üldözendő. Volt ebben a hajmeresztő hagymázos – egyébként pontról pontra levezetett, és azóta tananyaggá ültetett – gondolatmenetben – félelmetességén túlmenően – egy tűpontos, hideg logika, amellyel még a brit tudósok sem tudtak vitatkozni. Kevesen tudták, de ekkor egy hajszálon múlt az emberek élete, a Párt – a kiválasztottak számára eljövendő Nagy Jóért – egy részletesen kidolgozott forgatókönyv alapulvételével már-már beáldozta az emberi és jórészt az egész természeti populációt, amikor a Tótumfaktum, aki az utóbbi időben egyre ritkábban szólalt meg, akkor is csak morális kérdésekben, ezúttal véleményének adott hangot. Nem is kinyilatkoztatott, három egyszerű kérdést tett fel csupán, felvillantva közte a kiválasztottak számára a potenciális beltenyészet, és az azzal járó összes nyomor képét, így maga az emberiség, de még a természet is, mint olyan, megmenekült. Nem úgy egy csomó járulékos dolga. Ekkor lett üldözendő az élvezettel evés, szabályozás alá került a nemi élet, mint a természetesség egyik fő megtestesítője. Eltörölni nyilván nem volt érdekük, már csak az emberiség fenntartásának okán sem, kívánatossá vált azonban keretek közé szorítása, hogy az összes bomlasztó vadhajtást lehántva róla pusztán az aktus mechanikus része maradjon.

A Párt – ha már ott volt – nem állt meg a természetesség üldözésénél, hajszolt mindent, ami egyedi, kreatív, individuális. „Állj be a sorba!”- korábban ezt a jelszót harsogták, azonban ennél egyértelműbb üzenetre volt szükség, így lett a „Ne gondolkozz – sokáig élsz!”. Míg a Maslowi-szükségletpiramis alsóbb fokaira szorult emberek egyedi módokon próbálták meg keresni a boldogulást, a szegény állatokra szoknya és nadrág került – a Párt szemet hunyt az állatokból áradó elemi természetesség felett, azzal, hogy egy anyagdarabot húzott a szaporítószervükre.

Szóval abban az időben, amikor a büszke platán még boldogan fotoszintetizált, úgy harminc évvel ezelőtt, a Párt megállapította, hogy a természetes üldözendő. Bár a Tótumfaktum közbevetése okán nemcsak az emberek, de a társállatok – egy része – is megúszta, azonban a büszke platán sorsa – sok más fafajtársával együtt – megpecsételődött. A Párt betiltotta a lombhullást. Ezt úgy kivitelezték, hogy minden augusztusban – szigorúan az előtt, hogy még a legrenitensebb fák is elkezdhették volna leveleiknek nemhogy a lehullatását, de még a sárgítását – levágták a fák leveles ágait, aminek – és a nem túl szakszerű metszésnek – a következményeként évről-évre töpörödöttebbek lettek a fák. Nem is a városi fák adták fel a leckét az augusztusban rekordmértékben alkalmazott közfoglalkoztatottaknak, de fel kellett kötni a gatyát az erdőknél, a hegyi lombos fáknál, a magánházak fáinál. És akkor még nem beszéltünk az örökzöld-lombhullató vitáról, amelyet elméleti és gyakorlati tudósok vívtak évről-évre, és amelynek fókuszában az örökzöldek lombhullatási szokásai álltak. Szembe kellett nézni vele, hogy úgy a fenyőerdőkben, mint a szingli kerti fenyőknél is tűlevélszőnyeg képződik a fák alatt. Vérre menő viták indukálódtak abból, hogy ez lombnak számít-e, ily módon illegális-e a tűlevelek hullása, vagy pedig megengedett, hiszen a természetességnek épp azon határán áll, ahol – attól függően, honnan nézzük – még épp nem bomlaszt, vagy ellenkezőleg, már minden hiábavaló.

A kutyafuttatóban E. mint a rendszer karikatúráját látta: szoknyás kutyák szaladgáltak a csonka fák alatt. Képzelete tapsikolt volna örömében, ha nem ebben a valóságban kellett volna élnie.

Töprengéseiről hirtelen azonban valami egészen vérforraló terelte el E. figyelmét. Senki más nem látta, ebben biztos volt, ő azonban észrevette. Igen, az egyik kutyagazdi. Eddig végig sem mérte, most azonban jól megnézte a kimondottan ezekre a helyzetekre kifejlesztett pásztázó pillantásával, amellyel mindent és mindenkit észrevétlenül végig tudott monitorozni.   Nagyon jó pasi volt, pont az esete. Kicsit köpcös, magas, szakállas. Oké, eddig jó. Na de, amit csinált! E. jól látta, hiszen ott volt a bűnjel a homokban. Elejtett egy gyűrött szalvétát. Akkor most még egyszer, lassan. El-ej-tett egy gyű-rött szal-vé-tát. Nem papírzsebkendőt, ebben biztos volt. Nem firkapapírt, nem papírpénzt. Szalvétát. Gyűröttet. Ha nagyon meregette a szemét, még azt is látta, hogy fehér alapon rózsaszín mintás, rossz minőségű, kisméretű darabot ejtett el a férfi. E. világában az Ellenmag által átfirkált plakátok mellett a gyűrött szalvéta lett az ellenállás jelképe. Az ellenállás igazi jelképe. Arra már senki nem emlékezett, hogy miért, talán egy jóízű, de a szükségletkielégítésen túlmenő, gourmand ebédet követően, a természetes módon jelentkező zsírfoltok felitatására, immár a korlátozások kihirdetése után használta valaki az első jelentős darabot, bomlasztva ezzel minden fegyelmet, amelyért a Párt harcolt, s így történt, hogy a galacsin immár megszűnt szalvétának lenni, és forradalmi jelkép lett belőle. Fontos volt azonban, hogy össze legyen gyűrve, minél hanyagabbul, annál jobb. Így ennél a szempontnál a háromszor háromszögbe hajtás nem játszott, aki ezzel próbálkozott, nem csak azt vonta magára, hogy az ellenállás árulója, de kockáztatta azt, hogy vagy a Párt emberei kapcsolják le, vagy az Ellenmag fogdmegjei kapják el egy körre. Így vagy úgy, de tudatlanságáért, felületes információ-szerzéséért drágán megfizetett, aki nem puhatolózott a lázadás megfelelő módjáról, mielőtt cselekedett volna. Épp ezért sem volt mindegy, ki mekkora tétben játszott. Kamasz fiúk rendszeres péntek esti szórakozása lett firkált papírzsepik eldobálása a közparkokban. Ég és föld volt a különbség egy szalvéta elhullajtása és egy papírzsepi eldobása között, előbbi egy hitvallás, lázadás, utóbbi korlátozottan jó brahi a haverokkal.

Ez a kis alantas papírdarab, amit nemritkán izzadt kezek hajtogattak galacsinná, a Párt embereit őrületbe kergette. Kézenfekvőnek tűnt ezek után betiltani a szalvétát, megtiltani a gyártását, azonban ez nem volt ilyen egyszerű. Nemcsak a vérnyuggerek felhalmozott készletei borzolták a pártkatonák idegeit, de – bár erről E. nem tudott – gerillagyárak működtek a szalvéták utánpótlására, gombamód szaporodva. Ha egyet felszámoltak, lett helyette húsz másik, és ez a folyamat soha nem ért véget.

„Milyen egy beteg világban kell éljek ahhoz, hogy az ellenállás jelképe egy gyűrött szalvéta legyen” – gondolta E., majd körbenézett, rákacsintott a szakállasra, szemével a kutyája felé intett, kérve mintegy a kutya feletti gyámságot, végül ránézett kutyasétáltató társaira, és elkezdte kiüríteni zsebeit. Abból dőltek a galacsinná gyűrt szalvéták – karácsonyi, húsvéti, fehér, mintás, némelyik jobb sorsra érdemes, szalvétagyűjteménybe illő darab, elképesztő mennyiségben. E. csak most vette észre, hogy már egészen kidagadt a zsebe a galacsin szalvéták halmától, és ahogy kiürítette a zsebeit, érezte, hogy nemcsak a kis anyagdarab könnyebbül meg, de a lelke is, mintegy kiüríti szennyesét. Vége a képmutatásnak. Boldog, elégedett mosolyt küldött a szakállas felé, aki először E. szalvétagombóc-halmára nézett, majd a saját jelentéktelen kis galacsinjára, és az arcára kiülő szégyen és döbbenet közepette tornacipős lábával igyekezett beletaposni a homokba a saját gyűrött szalvétáját. 

 

 

Eliza B.

Életfeladat

Életfeladat – gondolkodtál rajta ezer éjen

Vajon van-e?

Hát mi az, amihez értesz? Miért lehetsz itt?

Miért te vagy az a kiváltságos, aki ezt az életet kapta?

Amit a kelleténél jobban is megbecsülhetnél.

Mi az, amihez értesz?

 

Szeretni tudsz, talán

Biztos vannak olyanok, akik ezt kétségbe vonnák

Akik szívét összetörted vagy elhagytad a kisvasútnál

Akinek nem tudtad teljesíteni a vágyait és ezért mást kellett választania

Akinek nem adtad oda időben a leckét, ezért megbukott a vizsgán

Akivel lemondtad a találkozót és ezért egyedül kellett töltenie az estét

Önmagával randevúzva

Ölelni tudsz, talán

Kivéve amikor a négyeshatoshoz futottál azelől, aki megérinteni szeretett volna

Csókolni tudsz, talán

Csak nem azt, akit kellene vagy nem úgy, ahogy ő szeretné

Segíteni tudsz, talán

Csak nem annak, akinek szüksége van rá

Csak nem akkor, amikor történik, hanem egy hét múlva

 

Nem tudsz varrni, sem számolni, sem írni

Nincs különösebb tehetséged, amivel szórakoztathatod az embereket

Még önéletrajzod sincs

Nem tudod árulni a festményeidet, eladni a gyümölcseidet

Elvégeztél egy tanfolyamot, de ott sem voltál osztályelső

Lehetnél talán menedék, de a személyiségtípusod nem megfelelő hozzá

 

Szeretni tudsz, talán

De az mire elég?

Megéltek-e belőlem?

Túl közel

Túl távol

Sírni is tudsz, talán

De nem parancsszóra, hanem egy mondat miatt

Tudsz nevetni is, csak nem azon, ami igazán vicces

 

Nem volt feladatod, így kerestél magadnak

Engem fogsz szeretni

Még kéne egy mondat

 

 

 

 

Imre Dóra

Engedd el a kötelet

Mindent, amit akartam

Nem tudtam megfogni

Elejtettem, mert nem szorítottam

Bizonytalan voltam

Biztosan tovább kellett volna tartani

A szívem szerette volna

Csak a karjaim nem bírták

Ha tovàbb tartom, akkor megtarthatok mindent, amit szeretnék

Ha elejtem, annak következmènye van

A kéz megkönnyebbül

A szív kicsit összetörik

Ingadozàs

Néha nehezebb

Néha észre sem veszem, hogy tartom, annyira megszoktam a súlyát

Nèha ledobnám, még akkoris ha könnyű

Már csak egy picit kell várnom

Talàn lassan már elég lesz

Kívülállók végignézik a folyamatot

Van, aki nem érti, hogy miért is tartom a karjaimban

Hiszen bármikor letehetnèm

Erre van a szabad akarat

Vagy csak determináció létezik, s te vagy a súlyom?

Szabad akaratból tartottalak

Sokan empátiával fűszerezett tanácsokkal próbálnak ellátni

“Egy ilyen terhet mègsem kellene egy nőnek cipelnie”

De talàn, ha másképpen tekintek rá, akkor meg lehet baràtkozni a gondolattal

Ami erőt ad

Nem mindegy, hogy tüzes vasat vagy könnyű vattacukrot fog az ember

Nem mindegy, hogy mi a tét

Nem mindegy, hogy van-e tét

De vajon, amit megkaphatok, az tényleg a minden-e?

Vajon tényleg az-e, amire vàgyom?

Vajon a beteljesülés vagy a csalódás madara száll holnap az ablakomra?

Készülj fel, mire háromig szàmolok

Nyisd ki a szemed és tartsd meg magad

Elengedem a kötelet

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Könyvek

Minél exkluzívabb egy klub, annál szűkebb körű a tagsága. Én a tökélyre fejlesztettem ezt, azt hiszem.

Bármikor megölhetek egy kitalált sirályt, ha a mese szempontjából egy halott sirály fontosabb, mint egy élő. Én teremtem, nem céltalan a léte, sem a halála. Nem szomorúságot kelt, hanem más érzést vagy éppen tapasztalást.

A szereplők létezése addig tart ameddig a könyv szempontjából fontos, sem előtte, sem utána nem léteznek. Életük a könyvvel tölti be célját, sem koruk, sem jellemük – amely szintetizált valóság – soha nem változik már. Idős vagy fiatal egyre megy. Az olvasóban is eddig és így élnek – Dobó kapitány, Bornemissza Gergely – mindig ugyanannyi idős, ugyanazt teszi – egyébként megunhatatlan végetlen ismétlésben – amit ismert módon tett.

Létezésről beszélni persze erős túlzás, nincs valódi létük, sem nekik sem a kitalált tárgyaknak, csak annyi vibráló remegés, mint a film a filmvásznon, csak ott, a megfigyelt területen és éppen a megfigyelés által léteznek – mint Schrödinger macskája – a bezárt fedelű könyv nem élő dolog, csak ha kinyílik.

A mesének mindig célja van – ha nincs – kár volt belefogni. A forma majdnem lényegtelen, mint minden művész esetében, nem egyszerűen a megnyilvánulása fontos, hanem az, hogy van véleménye a világról és ezt meg is mutatja, legyen ez egy gesztus egy kalappal, vagy a Háború és béke.

Fontos, hogy látja-e a világot, valóban látja-e. Az, amit csak a világról gondol nem elég, azt mindenki teszi, a tapasztalásnak az érzelmekkel összefonódva új minőséget kell jelentenie, olyat, amit mindenki más a saját tapasztalásai közé el tud helyezni, olyan módon, hogy az épülését szolgálja, vagyis az egyébként alig megismerhető, de mégiscsak valóságos világról alkotott képét formálja.

Az „azt hiszem”, vagy a „majdnem eleget láttam”, soha nem elég. Ezért kell a pokolra szállnia annak, aki művész, különben soha nem lesz valódi, csak bűvész kalappal, mű nyulakkal és álérzelmekkel. A valóságot össze kell gyúrnia önmagával, és ez fájdalmas folyamat, magától senki nem teszi.  És fáradságos munka, elég közel menni, és elég okosnak lenni – ez ugyancsak elengedhetetlen – különben szétporlad a szobor, ha nem tarja egyben az értelem cementje, homokvárat építeni pedig a gyermek is tud.

Ha ezt nem birtoklom – a tapasztalást, az érzelmet és a válogató józan észt – akkor nem birtoklom az aranycsináló alkimisták titkát, akkor pedig nem érdemes, még iparos sem biztos, hogy leszek.

A jó szándék nem elegendő.

A kézügyetlenséget nem pótolja a szorgalom.

 

Brunner Tamás