Kereslek, s csupán összeraklak

Kép forrása: Lisa Aisato

Ma lennél 59 éves.
Egy hèt múlva lesz három éve, hogy itt hagytál… mégis hosszabbnak tűnik ez az idő , mint a 23 év, amit kaphattam Tőled . Azt hazudták, az idő majd ha nem is begyógyítja, de enyhíti a fájdalmat. Megyek az utcán és ha egy idegen hosszan néz a szemembe, azt hitetem el, hogy ez Te vagy egy másik testben …. hogy meglátogatsz. Figyelem az emberek mozdulatait és ha egy szemernyit is azonos a tiéddel, máris a szívembe zárom. Elhazudom magamnak, hogy ez igaz. Nézem az emberek arcvonásait és ha bárki egy kicsit is hasonlót hordoz, azon kapom magam, nem akarom elengedni. Mindenhol ott vagy a világban. Valakinél egy lépésben, valakinél egy mosolyban, van akinél egy tiszta tekintetben. Szép lassan újra összerakom a külsőd. Az egyszerűbbet. A többit nem találom. Nincs az a jóság, ami számomra Te voltál és vagy. Megyek haza és nincs többé , aki megkérdezze:”már megint péntek van?”, nincs aki kikapja a kezemből a bőröndöm és felcipelje az emeletre, nincs aki megkérdezze :”mizus Mókuskám , mit töltsek?” Nincs aki átkarolva simogasson egy rosszabb napon bölcs tanácsokat osztva, nincs aki ketchupot kenjen az orrára ügyeletért kiáltozva miután a hűtőt véletlenül rácsapom. Nincs akivel annyira őszinte nevetéssel induljon a reggel és nincs az a beszélő csönd egy hosszú nap után , mert senkivel sem olyan szép a hallgatás, mint veled volt. Nincs közös összenézés egy-egy mondat után és nincs kinek teljesítenem az önmagamnak tett ígéretem, hogy elviszlek a tengerhez. Nincs kopogás többé az ajtómban sértődés után rózsával, hogy bocsáss meg kislányom. Nincs többé, nincs többé, nincs többé. Semmi sincs többé. Soha semmi nem lesz ugyanaz már. A semmi van, az állandóság van…. és a nélküled töltött üres napok, hónapok, évek. Örökkévalóság.
Mikor utoljára láttalak egy csókot dobtál nekem, el is raktam. Azóta zsebből zsebbe pakolom, a szavaidat pedig polcról polcra rendezgetem. Egy életre kell betelnem velük .Vajon Te emlékszel még ezekre?
Az ünnepek semmitmondóak, a hétköznapok szürkék, az otthon töltött idő nélküled nem teljes.
Próbálok úgy élni, ahogy tanítottad. Közhely vagy sem, azt az egyet felejtetted el elmagyarázni, hogy lehet nélküled élni. Próbálok döntések előtt figyelni a jeleidre és elképzelni mit mondanál… és mégsem tudom büszke vagy Rám fentről vagy sem.
Haragszom, mert elvettek az Égiek, mégis hálás vagyok, mert az én ÉDESAPÁM lehettél. Köszönök mindent , el nem múló szeretettel várom , hogy találkozzunk ott, ahova túl korán megérkeztél. Köszönöm, hogy álmaimban még annyiszor jelen lehetsz, álmodj Te is békésen Édesapa!
“Sehol se vagy, mily üres a világ.”

Erki Gabriella Léna

Grízes tészta

grizes tészta

Sok bennem az indulat nagyon. Feszültség, nagyfeszültség, rákiáltanék az ébren lévőkre, és az alvókra, rezzenjenek meg. Mondhatnám, hogy mivé válik így a rakendrol, és hová lettek a hajnalig tartó beszélgetések, a kétakkordos dalok gitáron, egyszerű szövegekkel, de mély érzésekkel, keves cinnel, kevés fénnyel és főleg flitter nélkül. De nem mondhatom, mert a város lakóinak hetven százalékával sem történelmi, sem kulturális közösségem nincs, mire hivatkoznék akkor? Ez jobbára életkori persze, öregebb vagyok mint a lakók fele. Mondhatom én, hogy Hobó, Mobil, Ricse, Edda – régi ” Slamós ” – Cseh, Örkény, Fejes, Sánta, és Sanatana, hallja valaki itt az Európát? Kinevetnének, vagy ki sem nevetnének. Kit érdekel, ha minden kocsma teljesen egyforma, meddig kell elmenni, hogy olyat találjak ahol van saját valami, nem is tudom, talán a blazírt pincér, aki kihozza a két zóna-pörköltet két sörrel, és fájós lábat pihenteti miközben számol, megy, nem megy. Kit érdekel, hogy a szivárványnak csak négy színe van már, a többi szürke, hogy a hozzáférések leszűkültek, és tényleg lehet hatszáz szóval magyarul. Ez a város nem a városom már. Mit tehetnék, bizonyára valaki másnak a városa, akit én nem értek, nem ismerek, és nem beszélünk egy nyelvet sem. Kiabáljak? Kinek? Ki hallja meg? És mit mondjak? Béke, szabadság, egyenlőség, barátság, szeretet? Ezt fogom mondani. Nem nagyon vált ez be feleim, nem nagyon vált be. És mégis ezt fogom mondani.Azért sem fogok belefulladni a másodtehetségek bugyborékoló rikoltozásába. Nem én! Szakállat növesztek, hajat növesztek, van még tiz jó évem. Meg öt rossz, na ja. Vagy késő lenne már? Letisztultan kellene, bölcsen ülnöm és szemlélődnöm, csak ugra bugra ez már, amúgy sem bírják a csontjaim soká? Azt mondjátok? Meglehet. Nagyon is meglehet. De nem biztos, a lendület még tart, és nem azért, mert lejtőn vagyok, a legkevésbé sem. Ha nem kellek a városnak nem kellek, el nem megyek az biztos, én, itt, lakom.

Levelek

               A temető napsütötte fala az urnáknak szolgált helyül. A fal magas volt, több mint embermagasságú, a parcellák mellett, a fák mögött, a végtelenbe veszett.    

            Véletlenül kerültem ide, eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és nem a kijárathoz jutottam, mint szerettem volna, hanem ahhoz a falhoz. Nem is tudtam arról, hogy ez itt van, még soha nem jártam itt. A fal mellett út vezetett, úgy gondoltam, ha jobbra fordulok eljutok a kijárthoz, de legalább meglátok egy ismerős helyet, egy embert, vagy valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Itt nem járt senki, csak én.

            Délután két óra volt, a legkevésbé sem érintett meg az elmúlás csendes bánata. Sütött a nap, ezer ágra ragyogott, akihez jöttem nem volt rokon, csak távoli ismerőse egy ismerősömnek, akit elkísértem ide, de elveszítettem szem elől, egy temetési menet elvágott tőle, ahogyan elhaladtak méltóságteljesen és feketén, már nem láttam az ismerősömet. Úgy jártam itt most, megilletődöttség nélkül, mint egy látogató egy ismerős városban. A kijáratot kerestem, a szemem csak futólag szaladt végig a feliratokon, nevek, számok, szürke, fekete. A síremlék állításának kora jól követhető, a díszítések, formák jól mutatták azt. Ez egy nagy temető volt, hosszú, elágazó és egyre keskenyedő utakkal, amik a sírok között vezettek. Tempósan haladtam, nem nézelődtem, azt gondoltam jó irányba haladok, hogy kijussak innen. Az egyik síremléken két galamb betonból, vagy műkőből talán, szürkén, töredezett szárnnyal, ki tudja mióta állnak itt. Ezerkilencszázötvennyolc, olvastam, elég régen. Akkor még nem éltem. Elmorzsoltam néhány gondolatot, itt tévedtem el, alighanem ez lehetett az a hely, ahol rossz irányba fordultam és jutottam el a falhoz, amely magas volt, többembermagasságú, szürke és a semmibe vesző.

            A falat végig márvány borította, a márványon arany feliratok, díszítés nélkül, csak név, szám. Megannyi kazetta, cella, vagy hogyan is nevezzem. Nem is tudom, még korábban soha nem jutott eszembe, hogy nevet adjak egy falbeli urnahelynek, amit márvány takar, mint valami furcsa cégtábla, emlékjel. A márvány érintése sima volt és langyos, ahogyan a nap sugarai felmelegítettek, hozzáértem, végigsimítottam, innen tudom. Azt hittem hűvösebb, nem tudom miért gondoltam ezt, talán mert mégiscsak temető. Fakkok végtelen sora, a fénylő felületet nem törte meg semmi.

            Egyszerre csak, ahogyan haladtam a fal mellett, egy helyen megszakadt a folytonosság, és egy, a szokásosnál nagyobb méretű fülke nyílt. A fülkében egy tuba állt. Hatalmas, fénylő réz hangszer, egy tuba, nagy tölcsérrel, sokszorosan körbefutó csövekkel, billentyűkkel, fúvókával. Meghökkentem. Hogyan kerülhet ide egy hangszer, méghozzá egy hatalmas tuba? A napfény megcsillant rajta, megsokszorozódott a tükröződő felületen és elvakított, amikor ránéztem.

            Egy tuba. A szürke tengerben egy aranyló, már-már túlvilági fényben tündöklő tárgy. Körülnéztem, de nem láttam embert sehol. Semmi mozgás, semmi nesz.

            Egy falevél lehullott az ágakról, és hallottam ahogyan földet ér a fehérlő kavicson. Hallottam, megesküdnék rá, hogy hallottam a súrlódó hangot, amikor a levél megállapodik a földön. Érzékeim kiélesedtek, figyelem felfokozódott és a rémület járta át a testem. Egyszerre megérintett a temető kedélyfosztó lehelete, a sok lélek panaszos sóhaja volt az a súrlódás ahogyan a levél a kavicshoz ért. A tubára meredtem és nem mozdultam. Most már szabadon száguldottak a gondolataim a misztikus útjain, az angyalok trombitáját véltem hallottam, és a kriptákból a csontzörgés másvilági hangjait, a készülődés hangjait, ahogyan néztem ott ezt a hatalmas, nem emberi méretű, vakító, sugárzó hangszert.

            Tudtam mit kell tennem, meg kell fújnom az égi harsonát, és felkerekednek a holtak seregei. Ezt kell tenni, hiszen miért lennie itt másért egy tuba? Kell, hogy legyen valóságos okszerű magyarázat. Ott nem tűnt számomnak észszerűtlennek az a magyarázat, amit magamnak adtam. Nehéz szabadulni az érzésektől.

            Mögöttem léptek csikorgását hallottam, valaki krákogott, jelezte, hogy itt van, és figyeljek rá. Megperdültem, nem kiáltottam, de majdnem. Előttem egy fekete ruhába öltözött fiatalember állt, ruháján arany sujtás, kevés de hatásos díszítés. Pár pillanatig tartott amig felismertem, hogy temetési zenekar tagja lehet. Talán bányász, de nem biztos, lehet, hogy csak afféle díszruhás zenekar.

– Bocsánat – mondta –, a tubámért jöttem.

– Hogyne – mondtam.

            Elment mellettem, és kivette a falból a hangszert, letörölte ott, ahol eddig érintkezett a padlattal, majd szakszerű fogással megragadta, és elindult vele az úton. Pár méterrel arrébb, egy nagyobb sírkő mögül egy lány feje bukkant elő, kiváncsian nézett felénk. Fiatal lány volt, helyes szőke teremtés.

A fiú amint mellé ért átkarolta szabad kezével, egymásra mosolyogtak és együtt indultak el a kijárt felé, gyors könnyű léptekkel.

            Zavartan megköszörültem én is a torkom, és elindultam utánuk. Sietős léptekkel, hogy ne veszítsem szem elől őket.

Brunner Tamás

Taika Waititi: Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

Szabó Orsolya Edit

K r i t i k a  

Taika Waititi: Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

“Dude, the world needs stupid shit.”

Német-amerikai háborús filmdráma? Vígjáték? 108 perc, 2019

Az új-zélandi független filmesként kezdő Taika Waititi ananászos ingeket, és üdítően friss nézőpontot hozott a Hollywoodi filmgyártásba. Összetéveszthetetlen stílusa mostanra ért be igazán, levetkőzte az angol humor manírjait és az új-zélandi melankóliát, így végre egy őszinte és eredeti tragikomédiát alkotott.

Kezdetektől fogva a szomorú komédiák rendezőjeként tartják számon, meglátásom szerint tévesen. Való igaz, hogy sajátos humora elválaszthatatlan az író-rendező- producer-színész munkásságától, azonban annak adagolását hosszú éveken át csiszolgatta, így a 2019-es Jojo Nyuszi már valódi gyémántként tündököl.

De hogyan is talált rá saját hangjára, és vált az Álomgyár egyik legkeresettebb rendezőjévé?

T a i k a  W a i t i t i

Már első rövidfilmjével Two Cars, One night (2004) bezsebelt egy Oscar-díj jelölést. Elsősorban a film hossza miatt, a műfajiság kérdése háttérbe szorul, valamint az erős akcentus és a maori származású gyerekszínészek miatt, a néző rögtön etnikai filmként kezeli, szociográfiai szempontból érdekes az alkotás.  Sas kontra cápaban (Eagle vs Shark, 2007) már ízelítőt kapunk Waititi nem mindennapi humorából, amely kényelmetlen, kellemetlen, de mégis energikus és egyben frenetikus. Rendkívül furcsa vígjáték, amely kiadása pillanatában kultfilmmé vált. Majd ezt követte a rendező nagy „így jöttem filmje” a Boy (2010), amely   hitelesen mutatja be egy elnyomott kisebbséghez tartozó kisfiú mindennapi életét, a viccesebb történéseket sem mellőzve, de összességében ez még egy drámai hangvételű alkotás. A Boy, minden idők legnézettebb új-zélandi nagyjátékfilmje volt a hazai mozikban, egészen addig, amíg be nem mutatták a Vademberek hajszáját (Hunting fot the wilderpeople, 2016). A szintén Waititi nevéhez köthető film csak Új-Zélandon aratott nagy sikert, nem csoda, hiszen az eddigiektől eltérőn, nem keveri a fikciót a valósággal, jelen világunkat mutatja be, azonban minden előzmény vagy magyarázat nélküli irracionális jelenetek bevonásával, így az ezekből adódó poénok nem viccesek, inkább erőltettek és kiszámíthatóak.Az igazi áttörést a Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, 2014) jelentette. Áldokumentum film vámpírokról, zseniális ötlet. Fiktív szereplők mai, valós élettérben, a nézők számára is aktuális problémákkal küzdenek. Óriásit robbant. A 2017-es Thor: Ragnarok korszakalkotó filmje lett a Marvel univerzumnak, ugyanis eltérően a megszokottól a szuperhősöket, emberi élethelyzetekben ábrázolja, rengeteg humorral.

Így kísérletezte ki tehát Waititi utánozhatatlan stílusát, melynek alapeleme a dráma és komédia folyamatos ütköztetése.

Hollywood végre kitárta kapuit, a szomorú bohóc előtt, aki ki is kihasználta az első adandó alkalmat és szabadon engedte a Nyuszit. Meglátásom szerint A Jojo Rabbit az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb filmes termése.

J o j o  N y u s z i

A második világháború idején járunk. A 10 esztendős fiúcska élete legjobb hétvégéjére készül, a Hitlerjugend kiképzésére. Igazi fanatikus kis náci, akinek még a képzeletbeli barátja is maga Adolf Hitler (Taika Waititi). Legfőbb célja, hogy a vezér személyi testőrévé váljon. Jojo minden fontos dolgot megtanul a zsidókról, hogy szarvuk és kígyónyelvük van, pikkely fedi testüket, valamint képesek manipulálni az ember elméjét.

 A kiképzés során egy felrobbanó gránát megsebzi a fiú arcát, így otthoni pihenőre kényszerül. Jojo eddigi biztos világa alapjaiban rendül meg, amikor felfedezi, hogy imádott édesanyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) rejteget halott nővére szobájában. Jojo patt helyzetbe kerül, ha beárulja az új lakót Elsát, azzal saját magát és anyját is veszélybe sodorná, így kénytelen a legfőbb ellenségével egy fedél alatt élni. A lány, mivel egyebe nincsen, a barátságát ajándékozza Jojo-nak, ami teljesen átformálja a kisfiú, náci propagandára épülő világképét.

J o j o  m e s é j e

Jojo áll a film középpontjában, az ő szemszögéből látjuk a történéseket, egy gyerekszájjal elmesélt megható történet a felnőttek értelmetlen világáról. Roman Griffin Davis élete első szerepében tündököl. Végtelenül hitelesen mutatja be a fanatizált kisfiú okosan vicces és bevállalós történetét, amely feltárja a náci Németország akkori hétköznapnapjainak, apró, azonban mégis nagyon fájó pillanatit. Waititit  kiválóan tárja elénk a diktatúra mögöttes mechanizmusait,  hogy valójában mi is éltette tovább a már lelepleződött rendszert.

Jojo a film során vetkőzi le, addig teljesen magától értetődő társadalmi szerepét, és az Elsával folytatott könnyed társalgás mögül az idő előrehaladtával kezdenek felszakadozni kinek-kinek legőszintébb és legbelsőbb sérelmei. Tehát a kisfiú vérre menő önvizsgálatát kísérjük szemüggyel, egy olyan világban, ahol a hatalom az agymosás minden eszközét bevetette azért, hogy az emberek ne gondolkozzanak. Minden tréfa ellenére, igaz drámát nézünk, az elgondolható legkomolyabb téttel. Jojo súlyos identitáskonfliktusba keveredik saját magával, ezt Elsa gyönyörűen meg is fogalmazza egy beszélgetésük alkalmával: „Nem vagy te náci, Jojo. Csak egy tízéves fiú, aki szeret vicces jelmezt ölteni, és tartozni akar valahova.”

A film pont ezért provokatív, és gyermekien szókimondó, de erre az őszinteségre van szüksége a jelenkor fiataljainak, akik talán most először találkoznak a II. világháború borzalmaival. Már rég nem működik, a kizárólag a felnőttek lelkiismeretét megnyugtató: Ne légy kirekesztő! A rasszizmus rossz! demagóg, egyirányú kommunikáció. A XXI. századi gyerekhezkizárólag az őszinteségen keresztülvezet az út.

Mindezen felül a film sikeréhez nagymértékben hozzájárul, hogy Waititi pontosan tudja kiket és hogyan akar megszólítani. A dialógok mögött, pontosan megfogalmazott, szofisztikált gondolatok rejlenek, ̶ mély történelmi traumák, fel nem dolgozott élmények, az emberek alap problémái a világgal, ̶ ugyanakkor mindenféle pátosz vagy álszemérem nélkül, a szereplők szájába mindenki számára érthető, élet közeli szavakat adott az író-rendező. Rendkívül hitelesek a gyerekek közötti gondolatcserék, a háború történéseinek azon részeit ragadta ki, mely iránt egy 10 és fiúcska valóban érdeklődhet, amelyet képes helyére illeszteni a gyermeki világában.

H á b o r ú s  f i l m d r á m a/ v í g j á t é k

A Jojo Nyuszi tipikusan olyan film, amit végig sírunk a szereplők kilátástalan élethelyzete miatt, azonban érdekes módon csak a vicces részekre emlékszünk, azokat meséljük tovább a barátainknak.

Waititi rendkívül érdekes atmoszférát teremt. A való világhoz hasonló, azonban annál színesebb, szürreálisabb világot hozott létre, így a nézői elvárásokat is erre kondicionálja. Mindezt részben a gyermeki nézőpont, a képzeletbeli barát karakterének bevonásával, (ez egy alternatív Hitler identitás.) valamint a tökéletesen egységes képi világ segítségével idézi elő. A vibráló színek dominálása adja meg a jellegzetes mesés hangulatot, ugyanakkor a II. világháború univerzális életérzését.

Abszurd irányából közelítünk a valóság felé.  A néző a valóságtól elrugaszkodott filmet néz, így nem kéri számon az alkotótól, a történelmileg nem hiteles szituációkat.

 (lásd: Hitler unikornis fejet vacsorázik.) A náci diktatúra intézkedéseit kellőképpen felnagyítja, eltúlozza, humor forrásává teszi és drámához szükséges konfliktus helyzetet alakít ki belőlük. Abszurddá teszi az aktuális korszak, aktuális problémáit. A humor azokból a szituációkból fakad, ahol már túlfeszíti az irracionális határokat is, ezzel kiszakadunk a film világából, megszűnik a belemerülés érzése, és nézőként visszatérünk a valós élethez főződő elvárásainkhoz. Erre tökéletes példa, amikor a Gestapo emberi házkutatást tartanak Jojoéknál és egy percen belül harmincegyszer köszöntik egymást „Heil Hitler” karlendítéssel a szereplők.

Waititi mesteri alkotásában a drámai és komikus, fiktív – valóság elemek egymást nem elnyomva, hanem kiegészítve keverednek egymással, tökéletes balanszba egyesülve.

T a b u k

„Do your own thing”

Rendkívül kényes témához nyúlt a rendező. Óriási bátorság, de annál is több empátia és humor szükséges ahhoz, ha valaki ennyi társadalmi tabut egyszerre feszeget.

A társadalmi erkölcsök tiszteletben tartásánál talán fontosabb a megelőzés és a gondolkodásmód meghatározása, még ha ez tabuk megdöntésével is jár. Waititi őszinte diskurzust kezdemény a nézővel erkölcsi, filozófiai, vallási és minden egyéb- emberi lelket mélyen érintő –problémákról. Olyan kérdéseket szegez a nézőhöz, mint például volt-e abban a korban igény arra, hogy a német gyerekek tudják, mi az egzisztencia, hogy tudják mi a létezés?  Egy értelmetlen, milliók halálát okozó háborúban egy zsidó kislány számára van- e egyáltalán értelme a létezésnek? A film egy őszinte gyermeki tényfeltárás, ami a színtiszta igazságot mondja ki, egy lényegkereső mű, ami a mai fontosság definíciónk megalkotásához is nagy segítséget nyújt.

 Sok mindenért gyűlölhetjük azt a századot, amelyben élünk, ugyanakkor óriási hálával tartozunk, hogy MI, MA az őszinteség korában létezünk.  Ezért történhetett meg 2019-ben, hogy egy maori- zsidó származású indi filmes a humor segítségével kimondta azt, ami az akkori világban kimondhatatlan volt. És, ami a legfontosabb, hogy a tabuk ledöntésével, művészet erejével segítséget kapunk a súlyos történelmi traumáink feldolgozásához.

Z á r á s: „Dude, the world needs stupid shit”

Taika Waititi: Amikor a Hétköznapi Vámpírok forgatásán realizáltam, hogy egy 5 perc alatt kitalált filmet forgatunk épp, elkezdtem aggódni. Ekkora Jemaine ( Jemaine Clement, a Hétköznapi vámpírok egyik főszereplője, Waititi állandó alkotótársa) odafordult hozzám és ezt mondta. „ Haver, a világnak hülye szarságokra van szüksége”. És akkor megértettem, ki akar egy olyan filmet megnézni, ami csak arra emlékeztet bennünket, hogy milyen borzalmas ez a világ. Szükségünk van nevetséges filmekre, amikről eszünkbe jut, hogy mi vagyunk a legostobább állatok a földön.

Remélem Taika Waititi végleg beköltözött Hollywoodba.

Paprikáskrumpli

A paprikás krumpli receptje egyszerű. Megtisztítunk hat, nyolc közepes méretű burgonyát, hosszában kettőbe, majd ismét kettőbe vágjuk. Ekkor afféle csónakocskákat kapunk. Ha kicsit nagyobb krumplik vannak a kezünk ügyében, a cikkeket középen félbe vágjuk. A megtisztított, felaprított burgonyát megmossuk, de nem hagyjuk benne a mosóvízbe, azt leöntjük róla. Megtisztítunk két közepes méretű vöröshagymát, apróra vágjuk és kevés zsiradékon üvegesre pirítjuk. Vigyázzunk meg ne égjen, ha a szélek barnulnak, akkor kezdhetjük előröl. A zsiradék bármi lehet – olaj, zsír – ami van otthon. Ezzel vigyázzunk, nem kell tocsognia a zsírban az ételnek, sem ennek, sem másnak, az izéhez nem ad hozzá. A megpirított hagymára evőkanál piros, őrölt paprikát szórunk, és elkeverjük. Nagyon figyeljünk, ha megég keserű lesz, és az étel ehetetlen. A megpirított hagymára-paprikára felkockázott paradicsomot adunk és karikára vágott zöldpaprikát. Két paradicsom, egy paprika elég. Beletesszük a krumplit és felöntjük vízzel, nem kell, hogy ellepje. Sózzuk, borsozzuk. Más fűszert nem használunk. Készre főzzük. Olykor megkóstoljuk a levét, kell-e bele még só, és a krumplit is ellenőrizzük megfőtt-e már. Fél óra, negyven perc alatt van készen, keverni nem sokszor kell.

A paprikás krumpli készíthető nokedlivel is. A nokedli egyszerű tészta, liszt, víz , diónyi zsiradék és egy tojás. A lisztet a vízzel, tojással összekeverjük, kidolgozni nem kell. A paprikás krumpliba nagyobbra szaggatjuk a galuskát, mint amikor köretnek, vagy levesbe készítjük. A galuskát akkor szaggatjuk a krumpliba, amikor az már majdnem kész, a nokedlinek nem kell sok fövés. Aki gyakorlottabb a nokedliszaggatást végezheti deszkáról, késsel, vagy kanállal, közvetlenül a fővő burgonyába.

Van aki a paprikás krumpliba virslit, vagy füstölt kolbászt tesz. Erre vigyázzunk, ha nem azonos nemű alapanyagot teszünk a krumpliba – mint a galuska, vagy tészta -, akkor az étel izét jellemzően a beletett anyag határozza majd meg. Célszerű a kolbászt megkóstolni, mennyire füstölt, mennyire erős, vagy sós. A virsli valahogyan gyengíti, a füstölt kolbász nehezíti az ételt.

Ha paprikás krumplit tud, krumplis tésztát is tud. A tésztát – fodros, nagy kocka – külön sós vízben főzzük ki, ha készen van, belekeverjük az kissé összetört paprikás krumpliba.

Harmadik emelet

A hamutartónak nincs története, a billiárd golyónak sincs, csak tárgyak, az ásónak sincs. Milyen sorsa legyen egy csatornafedélnek? Kapcsolatba léphetnek-e egymással, a csatornafedél mellé egy ásó odakerülhet, valami módon, akár úgy, hogy odateszem?

Nem lépnek kapcsolatba, nem alakul közöttük semmi, sem ellenszenv sem rokonszenv, egy ásó és egy csatornafedél kapcsolata a reménytelenség, ha száz évig élnek is.

Noémi a negyediken lakik, Imre a harmadikon. Olykor találkoznak: – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Noéminek szürke pulóvere van és haját, ami erősen őszül már, összekötve hordja, egyedül él, egy üzemben dolgozik, fémmel, forgácsoló, kezén kérges a bőr. Férfi nélkül él, két naponta föz, a lakásban rendet tart, egyszer a gyerekkori porcelánbabáját dühből a falhoz vágta, akkor sírt is. Imre a harmadikon a hátsó lépcső melletti lakásban lakik, nem használja a liftet, a másodikra a főlépcsőn megy, majd hátra a gangon, ott fel a lakásához, körülnéz mielőtt kinyitja az ajtót, úgy megy be. Nincs macskája, Noémi igy gondol rá, a férfi a harmadikon, akinek nincs macskája. – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Egyszer majdnem, majdnem elhangzott valami más is, a lépcsőfordulónál találkoztak, és Noémi megkérdezte a férfit, szereti-e lekvárt, mert kapott most vidékről és szívesen adna – ezt csak gondolta – de ekkor a postás sietett le az emeletről, közöttük ment el, ez megzavarta őket. Imre nem válaszolt, csak annyit mondott – igen, igen- , de elmúlt a beszélgetés. Imre aznap este nem nézett TV-t, Noémi aznap este megragasztotta a porcelánfejű babáját, csak azért, hogy ne szaggassa darabokra végérvényesen. Mozdulataiban nem volt kedvesség.

Így élnek, ha száz évig is élnek. Jó reggelt, jó napot, igen, igen.

Igen.

Nem.

Újraszülni magamat

 
Kiszalad a számon minden gondolat
Ne, még nem vagyok kész 
Riadva nyom a szívem gombokat
Ne, még ne legyél meztelen
Ő nem kap el ha elesel hirtelen
 
De nincs más út mint a végtelen
Kiterítve testem lelkem
Nyitva van az ajtó
Bejöhet bármi
Én élni akarok,tapasztalni
Záporban elázni
Csillagporos este feküdni a köveken
Érezni ahogy remeg a föld, süllyedni 
a mélybe lenn
 meleg karokban zokogva a múltamat
Elengedni, meggyászolni
Újraszülni magamat.


 Havas Eszter

Didergő

Lázban ég a lelkem
Csukott ajtón szökik az álom
A láz átterjed, beenged
mélyebb fénybe vágyom

Lázban ég a testem 
Didergő sóhajok a vánkosom 
Nm képzellek ide
Kezeid már átértek a hátamon

Lázban ég a lélegzetem 
Ajkam is érted kiáltott
Őrület, zuhanok
Meddig bírom hiányod.

Havas Eszter