Hölgy, gitárral

Hölgy, gitárral

A kép  címe: Kövér hölgy, gitárral. Nem vagyunk felkészülve a valósággal való találkozásokra. Lehetne a címe, kövér hölgy díványon, padon vagy esetleg szófán – kedvelem ezt a bútordarabot, kecses, törékeny, az ellentét csak látszólagos a kövér hölgy és a szófa között, nem ellenpont, nem tézis és nem antitézis, a valóságban nagyom is elképzelhető egy telt idomú hölgy a szófán – gitárral, esernyővel vagy ásóval, de ezt már túl sok lenne, és eltávolítana a tárgytól.

A kép olaj, vászon, hatvanszor kilencven, fa keretben. Keletkezésének ideje az ezerhétszázas évek közepe , vége, ennél pontosabban nem határozható meg, a festő ismeretlen,   a hölgy a díványon meztelen, kezében gitárt tart.

A kövér hölgy a díványon hever, a gitárt maga előtt tartja, nem játszik rajta, fogja, a mozdulat furcsa, mintha utóbb festették volna a képre a hangszert, a megrendelő kívánságára, vagy a meztelen hús ábrázolása elleni tiltakozás miatt, vagy más okból, már nem tudhatjuk. A hölgy a gitárt úgy tartja, mintha lúd nyakát fogná.

A festőről semmit nem tudunk, a kép jó, több mint mesterember munkája, az arcvonások tiszták, a fények visszafogottak, a szobabelső, ahol a dívány áll részletesen kidolgozott, de mégsem aprólékosan részletező, hogy a figyelmet ne vigye el, látszik a városi élet minden fontos tárgyának és gazdaságának ábrázolása, brokát és selyem, tölgyfa szekreter, egy tükör keretben, a tükörben egy arc, nem pontos, de felismerhető, kis játék az utókorral, a festő talán.

Az ecsetkezelés mesteri, a rajztudás kimagasló. Érdekes, lehetett volna ismert festő is, a technika alapján nagyon is, de lehet, hogy csak ezt az egy képet festette, vagy csak ez maradt fenn, a többit maga égette el, vagy a tűzvész pusztította a favázas házak hazájában, száz évekkel ezelőtt.

Ki tudja, ki, mit, miért tesz? A festő aki egy képet fest, nem festő.

A hölgy, a kövér hölgy vajon ruhátlan állt modellt? Vagy felöltözve, és a festő vetkőztette le a képen, amit nem is mutatott neki meg, míg el nem készült, és mielőtt elkészült volna, elszégyellte magát a csalás miatt és ráfestette a képe és álmai tárgyára a gitárt, mint egy ludat, fordított kéztartással, titkolódzva és most már szemérmesen, amit megbánt ahogyan készen lett a képpel. Lehet. Lehet, hogy ezért nem lett híres festővé, és a gitár szégyene dobatta vele tűzbe összes képét. A kandalló tüze elhamvasztotta a képeket, sok vászon égett el, képek, amin látszott az álom, és látszott a valóság, és ott volt a félelem a tehetségtől, ezt nem lehetett elviselni, ezért veszniük kellett.

A festő hajnalban útra kelt, a kikötőbe ment, hajóra szállt, délnek indult, kardot fogott, és gyors katonahalált remélt. Könnyen adták ezt egykoron.

A kövér hölgy gitárral, a díványon, hatvanszor kilencven, olaj, vászon, csak az ezerkilencszázas évek elején került elő.

Ekkorra megbarnult, eltöredezett, alig látszott már rajta a hölgy, a keret sem volt már meg. Egy konyhaszekrényben találták meg, az ajtón lévő kis titkos rekeszben, ki tudja oda hogyan került. Egy orvos találta meg, aki átutazóban volt a csapategységével az egyik frontról a másikra, és rövid időre megálltak egy elhagyott kisvárosban, ahol alig volt ember, a házak romosak voltak, a lakók elmenekültek. Egy éjszakára, egy épen maradt lakásban szállásolták el az orvost, akinek tisztiszolgája , hogy tüzet gyújtson, a kredencet darabolta fel, ez nem volt szokatlan.

A doktor vette észre a vásznat, kiterítette, és öngyújtója fényénél nézte a képet, a kövér hölgyet díványon fekve, maga előtt tartott gitárral. Megragadta a kép hangulata, maga sem tudta miért, emlékeztette őt a hölgy a feleségére, aki nem volt kövér hölgy, de a tekintete éppen olyan barna és meleg volt, mint ennek a hölgynek itt a vásznon. A képet a zsákjába tette.

A fronton sok volt a sebesült, borzasztó sebeket látott a doktor, felnőtt férfiak nyögtek és sírtak, jajgattak a fájdalomtól, mint a gyerekek. Egy húsz éves bölcsészhallgató, gyomorlövéssel, a halála előtt verset szavalt, majd az anyját hívta, úgy halt meg, a doktor fogta le a szemét. Többé nem mondott verset, nem is hallgatott verset, könyvet sem olvasott, bár korábban szerette a művészeteket. Tette a dolgát, kötözte a sebeket amíg tartott a háború.

Amikor vége lett, hazatért. Nem talált nyugtot, a felesége a szemére hányta, hogy olyan fád lett, olyan kedélytelen. A doktor nem mondhatta el, hogy hogyan halt meg a húsz éves bölcsész fiú egy durva háborúban, a feleséget ez nem érdekelt. Így, egy hajnalon, korán felkelt, kevés holmit vitt magával, hajóra szállt és délnek indult, hogy betegeket gyógyítson valami távoli vidéken, és remélte, hogy a vérhas vagy a malária hamar végez vele.

A kép, a kövér hölgy gitárral, a csomagolásnál akadt a kezébe, gúnyosan nézett rá a gitárja mögé bújva, kinevette, csúffá tette, ahogyan a fél világon, harcokban vele volt mint a felesége barátságos emléke, ami nem is létezett soha.

A doktor kifelé menet a képet a cselédnek adta – majd égesse el, mondta- , maga nem merte, az ember nem égeti el az emlékeit, amiket csak képzelt, azt különösen nem.

A cseléd megnézte a képet, csúnya – gondolta, de nem égette el, jó lesz a fiókba bélésnek, éppen hatvanszor kilencven mint a késes fiók, és olaj, vászon, tartós darab. Biztos ami biztos a képpel lefelé fordítva bélelte ki vele a fiókot, nehogy a gyerek, vagy a nagysága meglássa.

A képet nem láthatja többé senki, de ha mész a városban, bárhol megláthatod a kövér hölgyet díványon, vagy padon, nem lesz meztelen, és nem lesz nála gitár, de ő lesz az. Ne köszönj neki, várd meg amíg megszólít.

Anabázis

ANABÁZIS

                                                                        

                 A  vonaton  egész úton a kezében tartotta a verskötetet.  Nem tudott betelni  a híressé vált szavakkal,  hogy ezt  mind neki, róla írták! Úgy  suttogta maga elé,  mint valami varázsigét: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már….”   Újra  és  újra meghatódott   s  mintegy a kerekek zakatolásának ütemére  mondogatta magában:  „nem, nincs vége még, nincs vége még”.  Az állomásról  konflissal  a kávéházhoz  vitette magát. Régóta készült  az útra. Tudta, hogy ilyen idő tájt a költő odabent tartózkodik. 

                Megállt a kávéház bejáratánál.  A forgóajtó , mint valami modern pokolszáj,  egy magas férfit s egy  sovány  nőt elnyelt előtte , de ő  visszahőkölt:  hogy nézne ki az, ha csak úgy besétálna és  odaballagna az asztalához, mint valami kékharisnya?  Hiszen voltaképp  nem  történt közöttük  semmi!  Személyesen  talán ha  háromszor találkoztak a váradi évek alatt.  A  verseskötetről, amit  évekkel ezelőtt neki dedikált a költő,  s most  a kezében szorongat,  egészen megfeledkezett.  Csak  nemrég olvasta  végig…És erről a csodálatos versről,  amiről az újságok is megírták, hogy  neki,  csakis neki  szól,  egy alkalmi  ismerősétől  értesült.  Csodálkozott,  majd  meghatódott.  Valahogy az Isten  ujját  érezte  abban, hogy  ez a  bús, időtlen  lángolás épp most érte őt el!  Most,  amikor egy  unalomba  fúlt  házasság  után  magányossá  válva,  mintegy ég és föld között  lebeg…       

Hirtelen  a szíve táján  apró szúrást érzett.  Arra  a másik estébe hajló délutánra gondolt, amelynek képei  most hirtelen  feltolultak  a homályból  és szinte parancsolóan  tolakodtak  eléje.   

A  váradi társaság az év utolsó napját ünnepelte  az ifjú  segédszínésznő  szerény albérletében:  sárga virágokkal  díszített, olcsó  tapéta  és  szakadt  csipketerítő.  Méteres  padlóvázában  porosodó szalmavirág.  A plafon  nedvességfoltjai  alatt  a  szilveszteri  két  gavallér:  Nyárai, a tömöttbajszú, lenyalt  hajú  amorózó,  kollégája  a Szigligeti  Színházban,  meg a nyeszlett  kis városi aljegyző,  Juricskay úr.  A két férfiú kölcsönös megvetéssel   viseltetett  egymás iránt,  de óvakodtak ennek  hangot adni .  Arcukon  fagyott  mosollyal  vetettek gyűlölködő  pillantásokat   egymásra.  Úgy  keringtek  őkörülötte,  akár két bódult éjszakai  pillangó.   

Mert  ő  akkor egyszerre két vasat tartott a tűzben.  Mi mást  tehetett  volna?  Egyszál  magában, statiszta-fizetés  mellett?  A  főtérre néző   „rókalyukat”  – ahogy  Juricskay  hívta – pontosan  kellett  fizetni… Ez  a  dadogó Juricskay, bármennyire  nevetséges  is a  megjelenése  a  kisnövésével,  vékony lábai felett  a pókhasával,  mégiscsak a megállapodott hivatalosságot  jelenti.  Napi  egyszeri  ebédmeghívást, néha  cigányzenés  vacsorát  is.  Nem  férfi-tartalék, hanem  maga a létezés. Védelem a színpad süppedékes veszélyeivel szemben.  í(E  veszélyt  főleg  maga  Nyárai  bonviván  jelentette,  aki   helyzeti  előnyének tudatában  pimaszul  ölébe ültette  őt s a  nyakába  csókolt.)  Az  aljegyzőben, mint a színház felettes szervében,  forrt  az indulat, de úgy vélte, ez nem  a megfelelő pillanat a rendcsinálásra  az izmos fiatalemberrel  szemben.   Még csak a második pohár  pezsgőnél  tartottak, amikor  Juricskai   felkiáltott:  — Nézzék csak, de furcsa:  az az  ember  már egy órája  silbakol ott! – és kimutatott a havas főtérre .  És  valóban:  pár  méterre  innen,  az  Ezredévi  Emlékmű előtt ott állt a költő  és  komoran  bámult  az ablakra.

– Hát az ott  kicsoda? –fortyant fel az apró aljegyző.

–Az? – nevetett  fel  a bonviván  — Nem ismeri?   Juhász  Gyulus,   költő  és  kritikus.  Nem először  csinálja  ezt a  mutatványt  a Nusi  ablaka előtt.

–Csak nem  lett  meghívta  ide?

– Dehogyis  – mondta  erre ő és felszegte kócos  szőke ciklont utánzó  fejét – Majd bolond leszek!   Unalmas  emberke, elrontaná a  hangulatunk.     

Ne bántsad, rólam  jó  kritikát szokott  írni! – nevetett  fel  Nyárai  és  az ablakhoz lépve,  intett  a költőnek,  de az  meg se  mozdult.  Innen bentről is  látszott,  milyen  kopott  a ruházata és elnyűtt  a cipője.  Fekete  nyakkendője félrecsúszott,  félig  elbújt a zakója alatt, de  ő nem torődött  vele.

– És  hová lett a télikabátja?  –csúfolódott  Juricskai –a zaciba  adta?

– Már  egész  kék az arca…Mégis  csak  be kéne hívni  —  aggodalmaskodott a bonviván.

– Két  ballába van – fintorgott  ő,  ellenőrizve  kontyának  állapotát az asztali tükörben – csak  toporogna  itt köztünk  szegény

S akkor odakint a költő – csókot  nyomva  a nőalak páncélos  kebelére  –  letérdelt  a szobor elé.

– Látod,  Nusi?  Te  vagy  most  az  a szobor…Mire  képes  egy  igazi  költő ? – röhögött  fel  a színész.  De a másik, komolyra  véve  a dolgot,  így figyelmeztette:   

– Ne  nevessen, kérem!  A  csendes  férfiaknak  vannak a leghangosabb  vágyaik…  

Aztán, a  két  nőre  éhes férfi  közt, a Szilveszter  hangulatában  Anna  el is  feledkezett  a szobornak  szerelmet   valló költőről.  Mikor  legközelebb  kitekintett,  a szép keblű  Hungária már  magában  állott a  párálló alkonyatban.  Csak  egy  villanásnyi időre  fordult meg a fejében:  milyen  — talán kibírhatatlanul  —  fájdalmas  szenvedély  munkálhat  itt–  s épp őmiatta!  De  csak annyit  mozdított  meg benne  az  egész  —  részvétet –,  akár egy  statiszta  ügyetlen  vergődése  a  színpadon.  Ez  a vézna  kis  ember  nem szerepelt  vágyálmaiban.  Ha  rangsorolta  a közel s távol felbukkant  férfiakat,  a  költő  a  „futottak még” szürke  hadához tartozott.

Most,  ahogy  erre  gondolt,  fájó  ürességet  érzett,  olyasféle  kínzó  veszteséget,  mint   amikor  az ember  ottfelejti a  zsebóráját  a villamoson.  Eszébe  jutott  a Böhmer  téri  jelenet  is.  Ő  a kávéház teraszán  üldögélt  (már nem emlékezett  rá, kivel), amikor  a  költő, egy széket felborítva,  az asztalukhoz rontott  és  elébe tett  egy újságlapot, lihegve: —  Olvassa el,  Anna!  –A vers  így  kezdődött: „Szatír, ki  bennem  élsz…”       Mire ő: —  Maga  szatír?  —  És csak  nevetett.  Hosszan.  Fölénnyel.  Lesajnálón.  Most  tompa  fájdalmat érzett:  hogy  lehettem  ilyen ostoba?  Miért  van az, hogy az embert  a sejtjeinek  vak  működése  így  becsaphatja?

Egy  szerelmespár  ült le  a  szomszédos  padra.  Miközben  simogatták egymást,  úgy  tettek, mintha  a szemközti  épületet  néznék   s ő  önkéntelenül  el mosolyodott ezen  az ártatlan  fortélyon. 

És  megint  fölrémlett  benne  a költővel  való  kapcsolatának  kínzó befejezetlensége .  „Rajtam  múlott-e, hogy  nem történhetett  közöttünk semmi?” —  ezt  kérdezte  önmagától, ki tudja, hányadszor.  „Talán, ha… Igen. Talán, ha  akkor,  azon  a  délutánon …?” 

Ám  végül  abbahagyta  a rágódást.  Mi  érelme visszapörgetni  az  időt, csak azért, hogy  az önvádnak  tápot  adjon?  Nemrég  olvasta  a fodrásznál  a véletlenül  kezébe került újságban a költő  legújabb  versét:  Anna  örök.   És  benne  a sziven ütő  sort:  Élsz  és  uralkodol  örökkön… 

A  neszesszeréből   előkapta  fésülködő tükrét:  nedvesfényű, zöldes  szemek, húsos  ajkak,  de alacsony  homlok és  lapos  orr.  Maga  a hétköznapiság, még ha  a szőke  hajkorona  üdén ellensúlyozza  is…Ez  az  arc,  ez a  termet,  mely  magával ragadta  Juricskai  aljegyzőt és  Mihelfy uramat, a  Szent  László téri  fűszerest…De  most:  Élsz és uralkodol  örökkön!           

                 Mi  ez, ha  nem  a  töretlen  szerelem  megvallása?  Szerelmi  körözőlevél,  nyílt  felhívás  a  visszatérésre??

Erőt  kellett  vennie magán, hogy  ne pattanjon fel  és ne  rontson be  a  diadalmasan  csillogó kávéházba és ne  boruljon  azon nyomban a költő  vállára, kiáltván:  „Hívtál, hát itt vagyok!  Tégy  velem, amit  akarsz!”     

A  kávéház  forgóajtaján  egy  rikkancsnak  látszó fiú jött  ki, a hóna alatt újságokkal.  Ő sebesen  rákérdezett :

 Fiatalember, ismeri  Juhász Gyulát?  — Amaz bólintott —  Menjen  vissza,  kérem és csak annyit  mondjon neki,  hogy  Sárvári  Anna  várja idekint – és  a  fiú kezébe nyomott  húsz krajcárt.

Hamar  visszajött  az  és furcsálkodva  nézett őrá.

–  No mit mondott  Juhász úr?

– Hogy  nem ismer  semmiféle  Sárvári  Annát.

Anna  szédülést  érzett.  Mintha  túl  meredek  lépcsőn  rohant  volna  lefelé.

– Menjen  vissza  kérem  és  mondja  meg neki:  fontos  mondanivalóm  van.  Csak egy  percét  venném  igénybe  –megteszi?

A  fiú  szigorúan  nézett  Annára s újra  eltűnt.  Szinte  azonnal  visszajött.

 – Juhász  úr  eltávozott.

– Ugyan  hol?

– A  vészkijáraton. 

Ö  csak állt és a forgóajtót  bámulta,  mely  újra  elnyelte  a  kis  rikkancsot.  És beléhasított  a  felismerés,  hogy  mi  köze Sárvári  Annának  Annához?

Hogy  csak  Anna  van.  Az  az  Anna,  aki  sose  létezett.     

Pruzsinszky Sándor 

Rapid randi

Kép forrása: Amber Carr

A rapid randi vagy másnéven “gyors randi” egy társkereső program, ahol általában 5-7 férfi és 5-7 nő vesz részt. Mindenki 5-10 percet beszélget a másikkal, folyamatosan váltva egymást. A végén mindenki leadja a szervezőknek, hogy kit talált szimpatikusnak és kivel találkozna még a jövőben. Ha egy férfi és egy nő kölcsönösen szimpatikusnak találják egymást, akkor megkapják egymás elérhetőségét.

Egy fiatal hölgy ül egy ismeretlen férfival szemben.

“Szép nő vagy. De a szépség csak addig érdekes, amíg elérhetetlen. A valósághoz több kell. Talán egy ígéret vagy, ami sosem teljesül. Hogy miért? Mert nem mondasz nemet soha, de valójában nem vagy jelen soha. Nem tudom. Talán félsz, hogy a lényeged nem lenne ilyen vonzó, ezért kellenek a szerepek. Talán. Mindenkitől meg lehet őrülni, ha vágyunk rá és nem lehet a mienk. Ehhez nem kell tehetség. Rád talán többen és jobban vágynak, mint az átlagra. Miközben félig közel engedsz mindenkit, mégsem kaphatnak meg teljesen. Nehéz teher ez. Nem irigyellek. Elsősorban önmagadtól, ettől az örök játéktól szenvedsz. Színpad ez is. Talán szétforgácsolódsz. Nem tudom.” – mondta a férfi.

Következő – szólt a csengő.

Imre Dóra

Egyszer volt, hogy is volt

Kép forrása: Sogno e poesia: La mia stella

Le kell írnom, mert ….le kell és kész. Megérdemli.

Sosem hittem az emberi jóságban, igyekszem úgy élni, hogy soha ne érjen csalódás, hogy ne várjak az emberektől semmi újat, hiszen ” úgyis mindenkit csak saját maga érdekli.” Aztán több mint két évtized után megéltem ma valami felejthetetlent. Dolgozom, zárás idő, kapkodás , számolás , közben vásárlók , rutinos pultosom első napja a kasszában. Nap végi ellenőrzés . Nem stimmel. Nem lehet, nálam ilyen még nem volt. Biztosan a kassza mögött. Nincs. Többet utaltam bankba. Nem. Akkor talán valamit biztosan bankkártyára kellett volna ütni. Nem, az sem….

…. és telik az idő, s a 7.000 forintos hiány mosolyog az arcomba. Hihetetlen. Megtörtént , előfordul. Aztán egyszer csak jön a csoda. Fiatal anyuka érkezik a lányával . Igyekszem mutatni, minden rendben, kedves maradok, miközben belül kétségbeesetten keresem az okát miért nem ellenőriztem a kasszát , hiszen nem várható el első napos betanulótól, hogy minden hibátlan legyen. Nekem szegezi a kérdést: látom kedves, valami probléma van. Hogyan tudok segíteni? Válaszolok: nagyon kedves hölgyem, semmi komoly, egy könnyen orvosolható semmiség.

Nem adja fel, nem törődik könnyen bele, így “faggat” tovább:

– De mégis… ha nem vagyok indiszkrét, mégis mi lenne az?

Gyűjtöm az erőm, összeszedem a bátorságom és végül elhagyja a szám, szinte kiszalad rajta:

-Van némi hiányunk, tényleg apróság, előfordul, megoldjuk. Mosolygok.

Érkezik a válasz:

– Mégis mennyi az a bizonyos összeg?Megszeppenve, bátortalanul kimondom, talán inkább magamnak, semmint a kérdezőnek halkan, hogy szokja a szám , azt amit magam sem hiszek el: 7.000 forint.

Kérdezi:

– Eddig mennyi értékben vásároltam? –

6450 forintnál tart hölgyem -felelem- – Rendben , tudod kedves, csak az hibázik, aki dolgozik. Ne üsd ki nekem kérlek, pótold a hiányt a rendelésemmel.

Megdöbbenve , hitetlen nézek rá.

– Hálásan köszönöm a gesztust , de ezt nem tehetem, viszont bearanyozta a napom a szándék is. Kiütöm az összeget. Folytatom:

-6450 forintot szeretnék kérni , ha más nem lesz. 10.000 forintot kapok, így szól:

-7.000-ből kérek vissza.

Zavaromban már lehet megköszönni is elfelejtem. Elbúcsúzunk és már nem is érdekel a hiány, az impulzust még fel kell dolgozni. Teljes lelkemből köszönömöt kiáltok magamban az Istennek, hogy megtapasztalhattam egy idegen által, mi is az az önzetlenség….de nincs vége.

Eltelik két perc. Ismét jön vissza hozzàm ,újra kivárva a sorát. Odaér, s mondja:

– Nyújtsd a markod!

Lázadok, nem teszem, nem akarom. Félek pénzt ad.

Megszólal:

– A lányom küldött vissza. Azt mondta a megtakarított zsebpénze pont 7.000 forint. Mindene megvan, nem tudja mire költeni, ragaszkodik hozzá, hogy elfogadd.

/ tiszta a tekintete, tele van jósággal…. ha ez a két hölgy képes lenne magához ölelni ezt a rideg világot, lángba borulna az egész attól a tűztől , ami bennük ég. Bámulok magam elé, megállt az élet , csak álmodom. Képzeletben megcsípem magam, visszarántom gondolataim a földre , de a hölgy tényleg ott van, kezében lánya pénzével és a tenyerembe akarja erőszakolni. Tudatosul bennem, EZ A VALÓSÁG./ Ráemelem bizonytalan tekintetem és azon töprengek, mit láttak azok a szemek (amik ilyenkor már ki tudja mennyi ideje az enyémbe néznek)eddig ebben az életben , mi van a lelkében, milyen tapasztalat áll egy olyan személyiség mögött, aki ilyen módon segít egy idegennek, akinek 26 évéből evilágon még csak jóindulattal is két percet lopva láthatott. Összeszedem magam, s végre megszólalok, már-már majdnem könnyek között :

– Szó sem lehet róla! Minden tiszteletem a tiétek, de ha ezt a pénzt elfogadnám , napokig nem tudnék aludni. Kérlek szépen, tartsátok ezt tiszteletben. /Közben arra gondolok, az emberek , akik visszajáróként többet fogadtak el korábban , milyen szegények….. mennyire szánom , hogy többet ér nekik néhány forintért a becsületük./

Aztán folytatom:

– Elmondhatatlan boldogság és valami megmagyarázhatatlan fogott el. Nem találok szavakat arra, milyen hálás vagyok Neked, hogy visszaadtad a hitem az emberi jóságban és hogy lehetőségem lett volna visszakapni az élettől azt , amit megannyiszor adtam önzetlenül másoknak . Erre neveltek a drága jó szüleim….. s őszinte leszek, már áldásnak tartom, hogy hiányzott az az összeg a nap végére. Ha ez nem történik meg, talán sosem hiszem el, hogy vannak ilyen EMBEREK még ebben az életnek nevezett “pokolban”, ahol mindenki a másik kárán nevet, áskálódik és tesz ott keresztbe ahol csak tud, ahol az a legnagyobb boldogság, ha egyre több megoldatlan problémád akad, ahol segítség helyett tőrt szúrnak a hátadba, ahol nincs bizalom, nincs megnyugvás, nincs tisztesség és a szó, hogy érzelmi intelligencia lassan tényleg nem jelent már semmit.

Látja ő is: bármennyire szeretne segíteni, makacsul tartom magam a kimondott szavaimhoz. Nem fogadom el a pénzt.

Végezetül még hozzáfűztem:

– Lélekben gazdagabb lettem és már boldogan teszem be a saját fizetésemből azt az összeget. Ismét könnyű a lelkem.

…Aztán csak néztem őket, ahogy távolodnak . Eszembe jut , milyen büszke lehet a lányára és magára, hogy EMBERT nevelt és képes is volt az maradni egy olyan században, amibe kénytelen volt születni és ami ontja magából a kegyetlenséget ebbe az eltorzult társadalomba.

…. és hirtelen bevillan: ez az a család, amire a “mindent jelentő” nagyérdemű csak annyit súg: túl jó erre a földre.

Milyen elkeserítő gondolat. Ahelyett, hogy példát vennénk. Ha jobb sors jutott azért, ha rosszabb, azért. Elgondolkoztál már valaha is azon, milyen lenne inkább azért kitűnni a tömegből, mert képes vagy a saját önzéseden és kényelmeden túltenni, csak azért , hogy valakit mosolyra bírj? Szerezni néhány örök emlékké váló pillanatot…. na és ha idegen? Akkor idegen! Napjainkban nem inkább a saját környezetedben élő árul el? Akkor tulajdonképpen kit nevezünk annak?

Szeretni születtünk ide, semmi mást nem vihetünk magunkkal odaát….és a végén el kell számolnunk valakinek, aki talán jobb, ha nem a lelkiismeretünk lesz.

Igyekezzünk minden nap egy kicsit jobbak lenni. A történtek csak nyomatékosította bennem, hogy megérte annyiszor becsületesnek maradnom és hinnem, hogy egyszercsak váratlanul megérkezik az a valami, amit úgy nevezünk: karma. Egy kedves szó, egy mosoly, egy tekintet már képes megváltoztatni bárki napját. Ne sajnáld osztogatni. Talán így beköszöntene egy tisztább világ , amiben valóban ajándék élni.

7.000 forint ellenében kaptam a minap valami olyat , amit eddig a percig sem sikerült felfognom, megemésztenem.

Megérte ?

MEG!

Köszönöm. Köszönlek világ. Időnként okozol még meglepetést….. milyen ambivalens, milyen kiszámíthatatlan és szeszélyes vagy. Elképesztő, csodálatos, lenyűgöző.

Erki Gabriella Léna

Ha még egy perc, csak még egy perc

Köszönöm a szemnek, ami annyi éven át kinyílt, akkor is mikor azt hitte képtelen már ragyogni, mert három éve nem láthat. Köszönöm a rengeteg könnyeket az évek alatt, amiket letöröltél, visszaadtad szemeim fényét, köszönöm a körülötte levő korai ráncokat, nem felejtem mennyit küzdöttem értük, mennyi mindent mesélhetnének.

Köszönöm az orrot, ami sokszor a lábfej felé lógott s végül megtanult a csillagok irányába nézni , ahol most Te vagy. Köszönöm az ajkat, mely szóra tud nyílni , mert megtanítottad. Köszönöm a vállat, kiderült , rengeteget bír, köszönöm a hátat, fát lehet rajta hasogatni, köszönöm a gerincet, ami egyenes tudott maradni.

Köszönöm, hogy mindezt Tőled tanulhattam, így élsz tovább bennem. Köszönöm a karokat, melyek Téged ölelhettek, s végül köszönöm a lépteket, amikre tanítottál….ami ide hozott, egyenesen a házamig. A 35-ös házhoz.

Te 03.05-én költöztél fel az égbe, én pedig a 35-ös házszám alá…. és elhiszem, hogy nem véletlen. Elképzelem mennyi virágot hoznál nekem elültetni, s úgy mint régen, a lelkemre kötnéd , hogy “tessék minden nap locsolni őket Mókuskám”. És én csak bólogatnék és mosolyognék Rád, mert eszembe jutna egy emlék, hogy gyerekként hányszor füllentettem naponta Neked, hogy meglocsoltam otthon őket és Te mindig fejvakarva nézted értetlen, miért hervadtak el mégis.

Hát Apa…. miattam….. Aztán felébredek az ábrándozásból, mert rá kell jönnöm: Te hozzám soha többé nem hozhatsz virágot…. már én viszek Rád . Ha volna még egy utolsó alkalmam , hogy kaphassak Tőled, megfogadnám a Róka szavait:”Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért… “Nagyon hiányzol Apa! “

Ha még egy perc, csak még egy perc jutna, de nem jut, már nem lesz.”

Erki Gabriella Léna

Kereslek, s csupán összeraklak

Kép forrása: Lisa Aisato

Ma lennél 59 éves.
Egy hèt múlva lesz három éve, hogy itt hagytál… mégis hosszabbnak tűnik ez az idő , mint a 23 év, amit kaphattam Tőled . Azt hazudták, az idő majd ha nem is begyógyítja, de enyhíti a fájdalmat. Megyek az utcán és ha egy idegen hosszan néz a szemembe, azt hitetem el, hogy ez Te vagy egy másik testben …. hogy meglátogatsz. Figyelem az emberek mozdulatait és ha egy szemernyit is azonos a tiéddel, máris a szívembe zárom. Elhazudom magamnak, hogy ez igaz. Nézem az emberek arcvonásait és ha bárki egy kicsit is hasonlót hordoz, azon kapom magam, nem akarom elengedni. Mindenhol ott vagy a világban. Valakinél egy lépésben, valakinél egy mosolyban, van akinél egy tiszta tekintetben. Szép lassan újra összerakom a külsőd. Az egyszerűbbet. A többit nem találom. Nincs az a jóság, ami számomra Te voltál és vagy. Megyek haza és nincs többé , aki megkérdezze:”már megint péntek van?”, nincs aki kikapja a kezemből a bőröndöm és felcipelje az emeletre, nincs aki megkérdezze :”mizus Mókuskám , mit töltsek?” Nincs aki átkarolva simogasson egy rosszabb napon bölcs tanácsokat osztva, nincs aki ketchupot kenjen az orrára ügyeletért kiáltozva miután a hűtőt véletlenül rácsapom. Nincs akivel annyira őszinte nevetéssel induljon a reggel és nincs az a beszélő csönd egy hosszú nap után , mert senkivel sem olyan szép a hallgatás, mint veled volt. Nincs közös összenézés egy-egy mondat után és nincs kinek teljesítenem az önmagamnak tett ígéretem, hogy elviszlek a tengerhez. Nincs kopogás többé az ajtómban sértődés után rózsával, hogy bocsáss meg kislányom. Nincs többé, nincs többé, nincs többé. Semmi sincs többé. Soha semmi nem lesz ugyanaz már. A semmi van, az állandóság van…. és a nélküled töltött üres napok, hónapok, évek. Örökkévalóság.
Mikor utoljára láttalak egy csókot dobtál nekem, el is raktam. Azóta zsebből zsebbe pakolom, a szavaidat pedig polcról polcra rendezgetem. Egy életre kell betelnem velük .Vajon Te emlékszel még ezekre?
Az ünnepek semmitmondóak, a hétköznapok szürkék, az otthon töltött idő nélküled nem teljes.
Próbálok úgy élni, ahogy tanítottad. Közhely vagy sem, azt az egyet felejtetted el elmagyarázni, hogy lehet nélküled élni. Próbálok döntések előtt figyelni a jeleidre és elképzelni mit mondanál… és mégsem tudom büszke vagy Rám fentről vagy sem.
Haragszom, mert elvettek az Égiek, mégis hálás vagyok, mert az én ÉDESAPÁM lehettél. Köszönök mindent , el nem múló szeretettel várom , hogy találkozzunk ott, ahova túl korán megérkeztél. Köszönöm, hogy álmaimban még annyiszor jelen lehetsz, álmodj Te is békésen Édesapa!
“Sehol se vagy, mily üres a világ.”

Erki Gabriella Léna

Grízes tészta

grizes tészta

Sok bennem az indulat nagyon. Feszültség, nagyfeszültség, rákiáltanék az ébren lévőkre, és az alvókra, rezzenjenek meg. Mondhatnám, hogy mivé válik így a rakendrol, és hová lettek a hajnalig tartó beszélgetések, a kétakkordos dalok gitáron, egyszerű szövegekkel, de mély érzésekkel, keves cinnel, kevés fénnyel és főleg flitter nélkül. De nem mondhatom, mert a város lakóinak hetven százalékával sem történelmi, sem kulturális közösségem nincs, mire hivatkoznék akkor? Ez jobbára életkori persze, öregebb vagyok mint a lakók fele. Mondhatom én, hogy Hobó, Mobil, Ricse, Edda – régi ” Slamós ” – Cseh, Örkény, Fejes, Sánta, és Sanatana, hallja valaki itt az Európát? Kinevetnének, vagy ki sem nevetnének. Kit érdekel, ha minden kocsma teljesen egyforma, meddig kell elmenni, hogy olyat találjak ahol van saját valami, nem is tudom, talán a blazírt pincér, aki kihozza a két zóna-pörköltet két sörrel, és fájós lábat pihenteti miközben számol, megy, nem megy. Kit érdekel, hogy a szivárványnak csak négy színe van már, a többi szürke, hogy a hozzáférések leszűkültek, és tényleg lehet hatszáz szóval magyarul. Ez a város nem a városom már. Mit tehetnék, bizonyára valaki másnak a városa, akit én nem értek, nem ismerek, és nem beszélünk egy nyelvet sem. Kiabáljak? Kinek? Ki hallja meg? És mit mondjak? Béke, szabadság, egyenlőség, barátság, szeretet? Ezt fogom mondani. Nem nagyon vált ez be feleim, nem nagyon vált be. És mégis ezt fogom mondani.Azért sem fogok belefulladni a másodtehetségek bugyborékoló rikoltozásába. Nem én! Szakállat növesztek, hajat növesztek, van még tiz jó évem. Meg öt rossz, na ja. Vagy késő lenne már? Letisztultan kellene, bölcsen ülnöm és szemlélődnöm, csak ugra bugra ez már, amúgy sem bírják a csontjaim soká? Azt mondjátok? Meglehet. Nagyon is meglehet. De nem biztos, a lendület még tart, és nem azért, mert lejtőn vagyok, a legkevésbé sem. Ha nem kellek a városnak nem kellek, el nem megyek az biztos, én, itt, lakom.

Levelek

               A temető napsütötte fala az urnáknak szolgált helyül. A fal magas volt, több mint embermagasságú, a parcellák mellett, a fák mögött, a végtelenbe veszett.    

            Véletlenül kerültem ide, eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és nem a kijárathoz jutottam, mint szerettem volna, hanem ahhoz a falhoz. Nem is tudtam arról, hogy ez itt van, még soha nem jártam itt. A fal mellett út vezetett, úgy gondoltam, ha jobbra fordulok eljutok a kijárthoz, de legalább meglátok egy ismerős helyet, egy embert, vagy valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Itt nem járt senki, csak én.

            Délután két óra volt, a legkevésbé sem érintett meg az elmúlás csendes bánata. Sütött a nap, ezer ágra ragyogott, akihez jöttem nem volt rokon, csak távoli ismerőse egy ismerősömnek, akit elkísértem ide, de elveszítettem szem elől, egy temetési menet elvágott tőle, ahogyan elhaladtak méltóságteljesen és feketén, már nem láttam az ismerősömet. Úgy jártam itt most, megilletődöttség nélkül, mint egy látogató egy ismerős városban. A kijáratot kerestem, a szemem csak futólag szaladt végig a feliratokon, nevek, számok, szürke, fekete. A síremlék állításának kora jól követhető, a díszítések, formák jól mutatták azt. Ez egy nagy temető volt, hosszú, elágazó és egyre keskenyedő utakkal, amik a sírok között vezettek. Tempósan haladtam, nem nézelődtem, azt gondoltam jó irányba haladok, hogy kijussak innen. Az egyik síremléken két galamb betonból, vagy műkőből talán, szürkén, töredezett szárnnyal, ki tudja mióta állnak itt. Ezerkilencszázötvennyolc, olvastam, elég régen. Akkor még nem éltem. Elmorzsoltam néhány gondolatot, itt tévedtem el, alighanem ez lehetett az a hely, ahol rossz irányba fordultam és jutottam el a falhoz, amely magas volt, többembermagasságú, szürke és a semmibe vesző.

            A falat végig márvány borította, a márványon arany feliratok, díszítés nélkül, csak név, szám. Megannyi kazetta, cella, vagy hogyan is nevezzem. Nem is tudom, még korábban soha nem jutott eszembe, hogy nevet adjak egy falbeli urnahelynek, amit márvány takar, mint valami furcsa cégtábla, emlékjel. A márvány érintése sima volt és langyos, ahogyan a nap sugarai felmelegítettek, hozzáértem, végigsimítottam, innen tudom. Azt hittem hűvösebb, nem tudom miért gondoltam ezt, talán mert mégiscsak temető. Fakkok végtelen sora, a fénylő felületet nem törte meg semmi.

            Egyszerre csak, ahogyan haladtam a fal mellett, egy helyen megszakadt a folytonosság, és egy, a szokásosnál nagyobb méretű fülke nyílt. A fülkében egy tuba állt. Hatalmas, fénylő réz hangszer, egy tuba, nagy tölcsérrel, sokszorosan körbefutó csövekkel, billentyűkkel, fúvókával. Meghökkentem. Hogyan kerülhet ide egy hangszer, méghozzá egy hatalmas tuba? A napfény megcsillant rajta, megsokszorozódott a tükröződő felületen és elvakított, amikor ránéztem.

            Egy tuba. A szürke tengerben egy aranyló, már-már túlvilági fényben tündöklő tárgy. Körülnéztem, de nem láttam embert sehol. Semmi mozgás, semmi nesz.

            Egy falevél lehullott az ágakról, és hallottam ahogyan földet ér a fehérlő kavicson. Hallottam, megesküdnék rá, hogy hallottam a súrlódó hangot, amikor a levél megállapodik a földön. Érzékeim kiélesedtek, figyelem felfokozódott és a rémület járta át a testem. Egyszerre megérintett a temető kedélyfosztó lehelete, a sok lélek panaszos sóhaja volt az a súrlódás ahogyan a levél a kavicshoz ért. A tubára meredtem és nem mozdultam. Most már szabadon száguldottak a gondolataim a misztikus útjain, az angyalok trombitáját véltem hallottam, és a kriptákból a csontzörgés másvilági hangjait, a készülődés hangjait, ahogyan néztem ott ezt a hatalmas, nem emberi méretű, vakító, sugárzó hangszert.

            Tudtam mit kell tennem, meg kell fújnom az égi harsonát, és felkerekednek a holtak seregei. Ezt kell tenni, hiszen miért lennie itt másért egy tuba? Kell, hogy legyen valóságos okszerű magyarázat. Ott nem tűnt számomnak észszerűtlennek az a magyarázat, amit magamnak adtam. Nehéz szabadulni az érzésektől.

            Mögöttem léptek csikorgását hallottam, valaki krákogott, jelezte, hogy itt van, és figyeljek rá. Megperdültem, nem kiáltottam, de majdnem. Előttem egy fekete ruhába öltözött fiatalember állt, ruháján arany sujtás, kevés de hatásos díszítés. Pár pillanatig tartott amig felismertem, hogy temetési zenekar tagja lehet. Talán bányász, de nem biztos, lehet, hogy csak afféle díszruhás zenekar.

– Bocsánat – mondta –, a tubámért jöttem.

– Hogyne – mondtam.

            Elment mellettem, és kivette a falból a hangszert, letörölte ott, ahol eddig érintkezett a padlattal, majd szakszerű fogással megragadta, és elindult vele az úton. Pár méterrel arrébb, egy nagyobb sírkő mögül egy lány feje bukkant elő, kiváncsian nézett felénk. Fiatal lány volt, helyes szőke teremtés.

A fiú amint mellé ért átkarolta szabad kezével, egymásra mosolyogtak és együtt indultak el a kijárt felé, gyors könnyű léptekkel.

            Zavartan megköszörültem én is a torkom, és elindultam utánuk. Sietős léptekkel, hogy ne veszítsem szem elől őket.

Brunner Tamás

Taika Waititi: Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

Szabó Orsolya Edit

K r i t i k a  

Taika Waititi: Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)

“Dude, the world needs stupid shit.”

Német-amerikai háborús filmdráma? Vígjáték? 108 perc, 2019

Az új-zélandi független filmesként kezdő Taika Waititi ananászos ingeket, és üdítően friss nézőpontot hozott a Hollywoodi filmgyártásba. Összetéveszthetetlen stílusa mostanra ért be igazán, levetkőzte az angol humor manírjait és az új-zélandi melankóliát, így végre egy őszinte és eredeti tragikomédiát alkotott.

Kezdetektől fogva a szomorú komédiák rendezőjeként tartják számon, meglátásom szerint tévesen. Való igaz, hogy sajátos humora elválaszthatatlan az író-rendező- producer-színész munkásságától, azonban annak adagolását hosszú éveken át csiszolgatta, így a 2019-es Jojo Nyuszi már valódi gyémántként tündököl.

De hogyan is talált rá saját hangjára, és vált az Álomgyár egyik legkeresettebb rendezőjévé?

T a i k a  W a i t i t i

Már első rövidfilmjével Two Cars, One night (2004) bezsebelt egy Oscar-díj jelölést. Elsősorban a film hossza miatt, a műfajiság kérdése háttérbe szorul, valamint az erős akcentus és a maori származású gyerekszínészek miatt, a néző rögtön etnikai filmként kezeli, szociográfiai szempontból érdekes az alkotás.  Sas kontra cápaban (Eagle vs Shark, 2007) már ízelítőt kapunk Waititi nem mindennapi humorából, amely kényelmetlen, kellemetlen, de mégis energikus és egyben frenetikus. Rendkívül furcsa vígjáték, amely kiadása pillanatában kultfilmmé vált. Majd ezt követte a rendező nagy „így jöttem filmje” a Boy (2010), amely   hitelesen mutatja be egy elnyomott kisebbséghez tartozó kisfiú mindennapi életét, a viccesebb történéseket sem mellőzve, de összességében ez még egy drámai hangvételű alkotás. A Boy, minden idők legnézettebb új-zélandi nagyjátékfilmje volt a hazai mozikban, egészen addig, amíg be nem mutatták a Vademberek hajszáját (Hunting fot the wilderpeople, 2016). A szintén Waititi nevéhez köthető film csak Új-Zélandon aratott nagy sikert, nem csoda, hiszen az eddigiektől eltérőn, nem keveri a fikciót a valósággal, jelen világunkat mutatja be, azonban minden előzmény vagy magyarázat nélküli irracionális jelenetek bevonásával, így az ezekből adódó poénok nem viccesek, inkább erőltettek és kiszámíthatóak.Az igazi áttörést a Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, 2014) jelentette. Áldokumentum film vámpírokról, zseniális ötlet. Fiktív szereplők mai, valós élettérben, a nézők számára is aktuális problémákkal küzdenek. Óriásit robbant. A 2017-es Thor: Ragnarok korszakalkotó filmje lett a Marvel univerzumnak, ugyanis eltérően a megszokottól a szuperhősöket, emberi élethelyzetekben ábrázolja, rengeteg humorral.

Így kísérletezte ki tehát Waititi utánozhatatlan stílusát, melynek alapeleme a dráma és komédia folyamatos ütköztetése.

Hollywood végre kitárta kapuit, a szomorú bohóc előtt, aki ki is kihasználta az első adandó alkalmat és szabadon engedte a Nyuszit. Meglátásom szerint A Jojo Rabbit az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb filmes termése.

J o j o  N y u s z i

A második világháború idején járunk. A 10 esztendős fiúcska élete legjobb hétvégéjére készül, a Hitlerjugend kiképzésére. Igazi fanatikus kis náci, akinek még a képzeletbeli barátja is maga Adolf Hitler (Taika Waititi). Legfőbb célja, hogy a vezér személyi testőrévé váljon. Jojo minden fontos dolgot megtanul a zsidókról, hogy szarvuk és kígyónyelvük van, pikkely fedi testüket, valamint képesek manipulálni az ember elméjét.

 A kiképzés során egy felrobbanó gránát megsebzi a fiú arcát, így otthoni pihenőre kényszerül. Jojo eddigi biztos világa alapjaiban rendül meg, amikor felfedezi, hogy imádott édesanyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) rejteget halott nővére szobájában. Jojo patt helyzetbe kerül, ha beárulja az új lakót Elsát, azzal saját magát és anyját is veszélybe sodorná, így kénytelen a legfőbb ellenségével egy fedél alatt élni. A lány, mivel egyebe nincsen, a barátságát ajándékozza Jojo-nak, ami teljesen átformálja a kisfiú, náci propagandára épülő világképét.

J o j o  m e s é j e

Jojo áll a film középpontjában, az ő szemszögéből látjuk a történéseket, egy gyerekszájjal elmesélt megható történet a felnőttek értelmetlen világáról. Roman Griffin Davis élete első szerepében tündököl. Végtelenül hitelesen mutatja be a fanatizált kisfiú okosan vicces és bevállalós történetét, amely feltárja a náci Németország akkori hétköznapnapjainak, apró, azonban mégis nagyon fájó pillanatit. Waititit  kiválóan tárja elénk a diktatúra mögöttes mechanizmusait,  hogy valójában mi is éltette tovább a már lelepleződött rendszert.

Jojo a film során vetkőzi le, addig teljesen magától értetődő társadalmi szerepét, és az Elsával folytatott könnyed társalgás mögül az idő előrehaladtával kezdenek felszakadozni kinek-kinek legőszintébb és legbelsőbb sérelmei. Tehát a kisfiú vérre menő önvizsgálatát kísérjük szemüggyel, egy olyan világban, ahol a hatalom az agymosás minden eszközét bevetette azért, hogy az emberek ne gondolkozzanak. Minden tréfa ellenére, igaz drámát nézünk, az elgondolható legkomolyabb téttel. Jojo súlyos identitáskonfliktusba keveredik saját magával, ezt Elsa gyönyörűen meg is fogalmazza egy beszélgetésük alkalmával: „Nem vagy te náci, Jojo. Csak egy tízéves fiú, aki szeret vicces jelmezt ölteni, és tartozni akar valahova.”

A film pont ezért provokatív, és gyermekien szókimondó, de erre az őszinteségre van szüksége a jelenkor fiataljainak, akik talán most először találkoznak a II. világháború borzalmaival. Már rég nem működik, a kizárólag a felnőttek lelkiismeretét megnyugtató: Ne légy kirekesztő! A rasszizmus rossz! demagóg, egyirányú kommunikáció. A XXI. századi gyerekhezkizárólag az őszinteségen keresztülvezet az út.

Mindezen felül a film sikeréhez nagymértékben hozzájárul, hogy Waititi pontosan tudja kiket és hogyan akar megszólítani. A dialógok mögött, pontosan megfogalmazott, szofisztikált gondolatok rejlenek, ̶ mély történelmi traumák, fel nem dolgozott élmények, az emberek alap problémái a világgal, ̶ ugyanakkor mindenféle pátosz vagy álszemérem nélkül, a szereplők szájába mindenki számára érthető, élet közeli szavakat adott az író-rendező. Rendkívül hitelesek a gyerekek közötti gondolatcserék, a háború történéseinek azon részeit ragadta ki, mely iránt egy 10 és fiúcska valóban érdeklődhet, amelyet képes helyére illeszteni a gyermeki világában.

H á b o r ú s  f i l m d r á m a/ v í g j á t é k

A Jojo Nyuszi tipikusan olyan film, amit végig sírunk a szereplők kilátástalan élethelyzete miatt, azonban érdekes módon csak a vicces részekre emlékszünk, azokat meséljük tovább a barátainknak.

Waititi rendkívül érdekes atmoszférát teremt. A való világhoz hasonló, azonban annál színesebb, szürreálisabb világot hozott létre, így a nézői elvárásokat is erre kondicionálja. Mindezt részben a gyermeki nézőpont, a képzeletbeli barát karakterének bevonásával, (ez egy alternatív Hitler identitás.) valamint a tökéletesen egységes képi világ segítségével idézi elő. A vibráló színek dominálása adja meg a jellegzetes mesés hangulatot, ugyanakkor a II. világháború univerzális életérzését.

Abszurd irányából közelítünk a valóság felé.  A néző a valóságtól elrugaszkodott filmet néz, így nem kéri számon az alkotótól, a történelmileg nem hiteles szituációkat.

 (lásd: Hitler unikornis fejet vacsorázik.) A náci diktatúra intézkedéseit kellőképpen felnagyítja, eltúlozza, humor forrásává teszi és drámához szükséges konfliktus helyzetet alakít ki belőlük. Abszurddá teszi az aktuális korszak, aktuális problémáit. A humor azokból a szituációkból fakad, ahol már túlfeszíti az irracionális határokat is, ezzel kiszakadunk a film világából, megszűnik a belemerülés érzése, és nézőként visszatérünk a valós élethez főződő elvárásainkhoz. Erre tökéletes példa, amikor a Gestapo emberi házkutatást tartanak Jojoéknál és egy percen belül harmincegyszer köszöntik egymást „Heil Hitler” karlendítéssel a szereplők.

Waititi mesteri alkotásában a drámai és komikus, fiktív – valóság elemek egymást nem elnyomva, hanem kiegészítve keverednek egymással, tökéletes balanszba egyesülve.

T a b u k

„Do your own thing”

Rendkívül kényes témához nyúlt a rendező. Óriási bátorság, de annál is több empátia és humor szükséges ahhoz, ha valaki ennyi társadalmi tabut egyszerre feszeget.

A társadalmi erkölcsök tiszteletben tartásánál talán fontosabb a megelőzés és a gondolkodásmód meghatározása, még ha ez tabuk megdöntésével is jár. Waititi őszinte diskurzust kezdemény a nézővel erkölcsi, filozófiai, vallási és minden egyéb- emberi lelket mélyen érintő –problémákról. Olyan kérdéseket szegez a nézőhöz, mint például volt-e abban a korban igény arra, hogy a német gyerekek tudják, mi az egzisztencia, hogy tudják mi a létezés?  Egy értelmetlen, milliók halálát okozó háborúban egy zsidó kislány számára van- e egyáltalán értelme a létezésnek? A film egy őszinte gyermeki tényfeltárás, ami a színtiszta igazságot mondja ki, egy lényegkereső mű, ami a mai fontosság definíciónk megalkotásához is nagy segítséget nyújt.

 Sok mindenért gyűlölhetjük azt a századot, amelyben élünk, ugyanakkor óriási hálával tartozunk, hogy MI, MA az őszinteség korában létezünk.  Ezért történhetett meg 2019-ben, hogy egy maori- zsidó származású indi filmes a humor segítségével kimondta azt, ami az akkori világban kimondhatatlan volt. És, ami a legfontosabb, hogy a tabuk ledöntésével, művészet erejével segítséget kapunk a súlyos történelmi traumáink feldolgozásához.

Z á r á s: „Dude, the world needs stupid shit”

Taika Waititi: Amikor a Hétköznapi Vámpírok forgatásán realizáltam, hogy egy 5 perc alatt kitalált filmet forgatunk épp, elkezdtem aggódni. Ekkora Jemaine ( Jemaine Clement, a Hétköznapi vámpírok egyik főszereplője, Waititi állandó alkotótársa) odafordult hozzám és ezt mondta. „ Haver, a világnak hülye szarságokra van szüksége”. És akkor megértettem, ki akar egy olyan filmet megnézni, ami csak arra emlékeztet bennünket, hogy milyen borzalmas ez a világ. Szükségünk van nevetséges filmekre, amikről eszünkbe jut, hogy mi vagyunk a legostobább állatok a földön.

Remélem Taika Waititi végleg beköltözött Hollywoodba.

Paprikáskrumpli

A paprikás krumpli receptje egyszerű. Megtisztítunk hat, nyolc közepes méretű burgonyát, hosszában kettőbe, majd ismét kettőbe vágjuk. Ekkor afféle csónakocskákat kapunk. Ha kicsit nagyobb krumplik vannak a kezünk ügyében, a cikkeket középen félbe vágjuk. A megtisztított, felaprított burgonyát megmossuk, de nem hagyjuk benne a mosóvízbe, azt leöntjük róla. Megtisztítunk két közepes méretű vöröshagymát, apróra vágjuk és kevés zsiradékon üvegesre pirítjuk. Vigyázzunk meg ne égjen, ha a szélek barnulnak, akkor kezdhetjük előröl. A zsiradék bármi lehet – olaj, zsír – ami van otthon. Ezzel vigyázzunk, nem kell tocsognia a zsírban az ételnek, sem ennek, sem másnak, az izéhez nem ad hozzá. A megpirított hagymára evőkanál piros, őrölt paprikát szórunk, és elkeverjük. Nagyon figyeljünk, ha megég keserű lesz, és az étel ehetetlen. A megpirított hagymára-paprikára felkockázott paradicsomot adunk és karikára vágott zöldpaprikát. Két paradicsom, egy paprika elég. Beletesszük a krumplit és felöntjük vízzel, nem kell, hogy ellepje. Sózzuk, borsozzuk. Más fűszert nem használunk. Készre főzzük. Olykor megkóstoljuk a levét, kell-e bele még só, és a krumplit is ellenőrizzük megfőtt-e már. Fél óra, negyven perc alatt van készen, keverni nem sokszor kell.

A paprikás krumpli készíthető nokedlivel is. A nokedli egyszerű tészta, liszt, víz , diónyi zsiradék és egy tojás. A lisztet a vízzel, tojással összekeverjük, kidolgozni nem kell. A paprikás krumpliba nagyobbra szaggatjuk a galuskát, mint amikor köretnek, vagy levesbe készítjük. A galuskát akkor szaggatjuk a krumpliba, amikor az már majdnem kész, a nokedlinek nem kell sok fövés. Aki gyakorlottabb a nokedliszaggatást végezheti deszkáról, késsel, vagy kanállal, közvetlenül a fővő burgonyába.

Van aki a paprikás krumpliba virslit, vagy füstölt kolbászt tesz. Erre vigyázzunk, ha nem azonos nemű alapanyagot teszünk a krumpliba – mint a galuska, vagy tészta -, akkor az étel izét jellemzően a beletett anyag határozza majd meg. Célszerű a kolbászt megkóstolni, mennyire füstölt, mennyire erős, vagy sós. A virsli valahogyan gyengíti, a füstölt kolbász nehezíti az ételt.

Ha paprikás krumplit tud, krumplis tésztát is tud. A tésztát – fodros, nagy kocka – külön sós vízben főzzük ki, ha készen van, belekeverjük az kissé összetört paprikás krumpliba.

Harmadik emelet

A hamutartónak nincs története, a billiárd golyónak sincs, csak tárgyak, az ásónak sincs. Milyen sorsa legyen egy csatornafedélnek? Kapcsolatba léphetnek-e egymással, a csatornafedél mellé egy ásó odakerülhet, valami módon, akár úgy, hogy odateszem?

Nem lépnek kapcsolatba, nem alakul közöttük semmi, sem ellenszenv sem rokonszenv, egy ásó és egy csatornafedél kapcsolata a reménytelenség, ha száz évig élnek is.

Noémi a negyediken lakik, Imre a harmadikon. Olykor találkoznak: – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Noéminek szürke pulóvere van és haját, ami erősen őszül már, összekötve hordja, egyedül él, egy üzemben dolgozik, fémmel, forgácsoló, kezén kérges a bőr. Férfi nélkül él, két naponta föz, a lakásban rendet tart, egyszer a gyerekkori porcelánbabáját dühből a falhoz vágta, akkor sírt is. Imre a harmadikon a hátsó lépcső melletti lakásban lakik, nem használja a liftet, a másodikra a főlépcsőn megy, majd hátra a gangon, ott fel a lakásához, körülnéz mielőtt kinyitja az ajtót, úgy megy be. Nincs macskája, Noémi igy gondol rá, a férfi a harmadikon, akinek nincs macskája. – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Egyszer majdnem, majdnem elhangzott valami más is, a lépcsőfordulónál találkoztak, és Noémi megkérdezte a férfit, szereti-e lekvárt, mert kapott most vidékről és szívesen adna – ezt csak gondolta – de ekkor a postás sietett le az emeletről, közöttük ment el, ez megzavarta őket. Imre nem válaszolt, csak annyit mondott – igen, igen- , de elmúlt a beszélgetés. Imre aznap este nem nézett TV-t, Noémi aznap este megragasztotta a porcelánfejű babáját, csak azért, hogy ne szaggassa darabokra végérvényesen. Mozdulataiban nem volt kedvesség.

Így élnek, ha száz évig is élnek. Jó reggelt, jó napot, igen, igen.

Igen.

Nem.