Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Közös kutya

                                    Lomtalanítás van.  Kiszürcsölöm a maradék pálinkát a kólásüvegből, fogom a járóbotomat és kibotorkálok a ház elé.   Tegnap este óta hordják az utca innenső oldalának házaiból a fáradt, megunt  lomokat.  Azt remélem, a kormosra égett lábasok, szakadt  kofferok, háromlábú székek, lukas talpú cipők, szarszagú  nyúlketrecek között esetleg  rábukkanok egy  kellően vastag kötélre  vagy dróthuzalra, amit  a konyhai felső gázcsőre  hurkolhatnék, s  így  biztonsággal  felakaszthatnám  magam. (Elkerülve így  megismétlődését múlt heti balesetemnek,  amit  a vékony spárga  elszakadása  a lezuhanással és ballábam  kificamodásával  okozott.)

Megdöbbenek s alig hiszek a szememnek.  Mert a lomok között ismerős tárgyat  pillantok meg:  Dezső  barátom  patinás antik óráját. 

Nincs tévedés, ez az: feketére  lakkozott állóóra,  fehér  elefántcsont  dór oszlopai közt  az aranyozott számlapra vésett  latin  számokkal.  Az érzékeny szerkezetből valaha óránként egy Strauss–keringő dallama szólt.  Sokáig odafent sínylődött  a padláson, míg  meg  nem találtam százéves hadikölcsön–kötvények és  keményre száradt  egérszar  között…Szegény Dezső  esküdött rá, hogy  legalább kétszáz  éves és akár öt milkát is megér.  A nagymama  szekrényében,  a krumpli  mögött vészelte  át a világháborút,  az egész huszadik századot   és  most  valaki  csak  úgy kisétált vele!

Könnyen megtehette, hiszen a búvóhelyemül szolgáló lakás ajtaja  évek  óta nyitva . …Hajnal felé surranhatott be, amikor végre mély, részeg álomba zuhantam.  (Az álmom     egy régi fényképet  sodort: én vagyok rajta kétévesen, az anyám kezét fogva, mögöttünk egy  kecskelábú asztalkán egy  ehhez  hasonló  díszes relikvia…Ahogy  tengerfenék algái az üres kagylóhéjakat,  az emlékezet foszlányai is úgy borítják be  e  családi roncstemetőt. )                

Egy lépést teszek a dísztárgy felé, amikor hátulról valami morgást hallok:  egy kutya iramlik oda,  éjfekete, hatalmas  újfundlandi eb.  Vakkant kettőt, védelmezőn megáll a relikvia  mellett és  tessék–lássék rám mordul , de  bozontos farkát  föl–le  csapkodja, mintha nem bírná  eldönteni, barát  vagyok–e  vagy  ellenség?    – Nézd  – próbálom magyarázni neki –  bárki is legyen a gazdád,  ez a micsoda, amit most őrzöl, nem az övé, hanem az enyém. Érted? AZ ENYÉM! –  és a nyomaték kedvéért  magamra mutatok – Jó  kutya, okos kutya megérti…– Az eb  szinte csodálkozva, félre fordított  fejjel néz rám.  Felkapom  a megmentett dísztárgyat és  elindulok vele  a  ház felé.  A  kutya, mintha mély,  állati ösztönével felfogná,  mi  húz engem ehhez a  tárgyhoz, már nem ugat meg, csak halkan morogva  jön  utánam.

A  kapuhoz érünk, amikor   az  utca  bokrai mögül felbukkan. Rögtön  megismerem  a  vöröses  sörtéiről, meg a  dudoros homlokáról, mely  engem egy  Mefisztó–szarvra emlékeztet.  Ismerős  az izzadságszaga is, ahogy  közel lép hozzám, a sáros tornacipőjében.  Ez az ember az, aki a múltkor elkergetett  a kukától, kijelentvén:  csak neki van  joga  a  SPAR  szemetében kotorászni, mivel  bejegyzett  vállalkozó:  „szemétlicence  van” , azt  mondja, ez  a szakkifejezés. Tegnap  meg  bekopogott hozzám és azt kérdezte:  a fülemen ülök–e?  Merthogy már félórája  nyomkodja a  csengőt és  nem bújok elő…

–Nem  vagyok  süket, válaszoltam,  csak  tegnap kikapcsolták a villanyt,  mert  majd’ fél éve lógok  a számlával .  Ki is akartam írni az ajtóra: „Kérem, erősen kopogni!”,  de nem találtam tollat–ceruzát a lakásban, meg  eszembe jutott,  hogy mire  valaki  esetleg  ajtót  nyitna rám,  én már régen  nem leszek –  akkor meg  minek  fáradjanak??  (Persze, lehet, hogy  a  tervem  most,  alkalmas  kötél  híján,  újra halasztást szenved).

–Ha nem  süket, az jó – bölcselkedett  Mefisztó  – akkor megkérdezném:  van–e régi porcelánja  eladni való?

–Csak két repedt  csészém van, uram…az  egyikben a kínai  savanyú  levest szoktam  melegíteni, az attól már csorba is… azontúl  csak a vécékagyló van  porcelánból –  Mire  az  ember dühbe jött:  – Mit szórakozik velem, hallja??  –  Úgy tett, mintha kétségbe esne ettől s én megszántam,  beinvitáltam :  győződjön  meg a saját  szemével, mennyi itt a porcelán?

Gondolhattam volna, hogy  rögtön kiszúrja  a  zenélőórát. Ott állt, mint rendesen,  a kopott komódon, világító  porszemek  –  talán  Dezső  hazajáró gondolatai ? –    fürösztötték a bezuhanó fényben. Mefisztó  hányaveti  mozdulattal mutatott rá:  – Hát ez?  Ezért  mennyit kérne?

–Nem eladó.    

–Nézze, uram –  s a  szemét pillanatra lehunyta, mintha  valami  magasabb  létben látná a  tárgyat –  Ha  van egy  kis esze, ettől  a  porfészek cumótól  mielőbb megszabadul és nem várja meg, amíg…–– itt  megállt, arcomat fürkészte, majd tetőtől–talpig végigmustrált.  –

Mire vár?  Hogy  megzabálja a szú?  – mondta szinte fenyegetően  és , mintha kamaszlány  szűzfehér melle lenne,  megsimogatta az óra kékeres elefántcsont  oszlopait –  Két  rongyot  adok érte! – a fejemet ingattam  –  Jó, legyen három és már itt se vagyok! –  s már lobogtatta is  orrom alatt a kék bankjegyeket.

Családi  emlék  –  mondtam  büszkén  – Ezer  rongyért sem! – Mire  ő,  szangvínikusan: –  Messziről  ordít, hogy hiányzik a rugója!  A bizományinál, ha összecsinálja magát se kapna  többet  érte egy  marék  drazsénál!  –  Már  azon töprengtem, hogyan szabadulhatnék meg  Mefisztótól, amikor hirtelen az ajtózárat kezdte mustrálni.

–Ez nem zárható?

– El veszett  a kulcs  – akar még tudni valamit ?

– Szóval  elveszett  –  a szeme ijesztőn, mohón kitágult     – Na, Isten áldja, öregem! – s mint egy  mesebeli  dzsinn, felszívódott  az alkonyatban.

Csak  akkor  vettem észre, hogy  a három  ezres bankó ott  fészkel, kívülről  bedugva  a kulcslyukba…

Ez  az  ember áll most újra  előttem. Megkerüli  a lomok szomorú kupacait,  odébb taszítja a lába körül forgolódó kutyát  és rám rivall:  takarodjak  az  ő zenemasinájától!

 –Mióta a magáé ??  – fortyanok fel      

– Mióta  három rongyért  eladta  nekem, köcsög! Képes letagadni? –  és komoran  tárja szét a kezét, égre nézve, mint  egy sértett uralkodó.

Elönt az indulat. Törpeségem titáni erejével üvöltök rá, fenyegetően lengetve  járóbotomat: „Piszkos tolvaj, takarodj!”  A gombóccá  gyűrt  bankókat  a fejéhez vágom.

Öklének  ütése a halántékomat éri.  Képszakadás, minden elsötétedik.  Aztán már csak a mentőorvos örömkiáltását hallom:

Hurrá,  visszajött  az öreg!

Többen hajolnak fölém,  két orvos,  két szájtáti szomszéd, s egy ismeretlen  férfi, aki azt kérdi,  akarok–e feljelentést tenni.  Bemutatkozik:  ő  Tóth Lajos  rendőrnyomozó.

Nem  szólok  semmit, csak  szörnyű  szomjúságot érzek.

Maga  elpusztíthatatlan  – kacsint  a mentőorvos – egy percre  megállt a szíve…  – receptet  ír – Itt a gyógyszere, váltsa ki..

Elmennek,  csak  Lajos  rendőr  marad:  fekete sörtés, tömzsi alak.

–Maga a  Reitenbach  Dezső?  – kérdi szigorúan.

–Az  nem én vagyok.

–Az  van ide  bejelentve.   A névtáblán  is ez  áll.

–Mert  most  is itt lakik.

–És  hol van?

–Nézzen be a  spájzba,  biztos úr

–Tök üres, csak  egy urna van ott.

–Hát  ő  a  Dezső.  A  barátom.

–Hogy az a ––!

Igen,  egymás  nélkül egy lépést se tettünk.  Egyszer egy egész üveg  Whiskyt halásztam ki  a  SPAR  kukájából.  Nem  fogja  elhinni a biztos  úr:  arany gyűrű volt benne! Együtt  ittuk meg  az árát  s  a  Dezső  akkor  ajánlotta  fel,  hogy itt  lakhatok nála…Onnantól  mindig megosztottunk mindent…Aranyéletünk  volt  a  harmincezres rokkantnyugdíjából…  Minek  is kellett  elmennie?

Mi történt vele?

Beledugta a  fejét a sparhertbe. 

Ájváj.

Ritka vidám  ember  volt a Dezső…Ha berúgtunk, még  a kisujjamon is tudott  nevetni…  Jól  megvoltunk  mi  ketten… Ha lenne  asszony, vagy  kutya, hétszentség, hogy az is  közös  lenne, elröhögcséltünk  egyszer  ezen, csontrészegen….Istenem, hát minden napunk így  zajlott:  hazahoztam  az ételt, amit napközben találtam, szociális ebédet vagy piaci hulladékot,  mindent.  Aztán rendesen megmosdattam, megetettem őt …

Megetette?

Mert  vak volt a Dezső.  Vegyész volt  és sav  ment a szemébe.  Én voltam a szeme neki.   

Lajos  nyomozó  vidáman rám kacsint.  –  Mert maga  szemes ember,  igaz?  A  nyilvántartó  szerint  a  sitten Malacfej volt a beceneve.  Egy  évet ült Baracskán  bolti lopásért, jól  mondom? – Hallgatok.  Nincs  kedvem  elmagyarázni  Lajos rendőrnek, hogy  még mielőtt  a feleségem  kijelentett volna  az albérletünkből,  betintázva  vásároltam  egy  rúd Pick–szalámit  az  ABC–ben…A kezemben  tartottam az árát,   de  mire a pénztárhoz értem,   eltűnt …

Lajos  rendőr körbejárja  a koszlott lakást.  Aztán  megáll  az antik óra  előtt és azt  kérdi:

–   Nos,  Malacfej,  ugyebár,  nincs végrendelete  ennek a  Dezsőnek? Vak  alkoholisták  nem  szoktak  végrendeletet  csinálni, jól mondom? … Akkor meg  nincs  más hátra, mint  előre: ezennel  lefoglalom  ezt a  szép kakukkos órát… Nem  kell, ugye, elzengenem magának, hogy  az uratlan dolgok  az  államot illetik?

Meg  azt  se, hogy  maga  ebben a lakásban  csak  jogcím  nélküli  visszamaradó?  Vegye úgy: nyolc napot  kap, hogy  elhúzzon  innét, értve vagyok, Malacfej?  –  És  a  műtárgyat  a hóna alá csapva, Lajos  nyomozó  távozik.  Én  meg  még mindig  a fénylő  porszemeket bámulom.  Mintha  ott ülne  Dezső  most is  és arról  beszélnénk, mire  költjük  majd  azt  az öt milkót!  Minden nap szóba hoztuk.  Ilyenkor  madárkönnyen lebegtünk ég és föld között,  elpletykálva  egymásnak,  ki mit  venne  belőle – mintha  a  Paradicsom  bőségangyala  lakott volna az átkozott  szerkentyűben!  

Megint  kisántikálok  a ház elé. Ráncos, karcos holdbéli  táj, pállott  nyomorszag:  vége a lomtalanításnak.  Papírfecnik, égett rongydarabok, mint az  utolsó ítélet után.  S az úttest szélén  egy  vastag spárgakötél tekereg.  Épp olyan, amit  tegnap kívántam  magamnak!  Megállok felette  és csöppet  elmosolyodom: mégiscsak  lát engem a Teremtő!

Az éjjel megint leszívtam magam.  Rémlik,  el is  ájultam  a  fotelben,  mivel  a mentőorvost  láttam.  Egy  kivilágított  ablakban állt,  a fény  hátulról  világította  meg.

Hosszú  sor kígyózott  az ablak előtt,  rémült, kiabáló  emberek, mindegyik  azt  akarta  tudni  tőle:  hány évet  élhet még?  Én, amikor sorra kerültem, azt  kértem, nekem ne adjon több  évet. Ő rosszallóan  nézett s azt  mondta  halkan,  húzzak  el onnét, mert csaló  vagyok: a holtak közt is  létezem.  Egy  másolatban,  feketében.

Akkor valaki  felébreszt: megböki  a  vállam.  A  Lajos  rendőr az:  mellette pórázon, fejét lesúnyva  a  hatalmas  fekete eb.

Dömének  hívják.  A  gyanusított  kérte, hogy  hozzuk el  magának, Malacfej.

Nekem?  Mit  csináljak  vele?

A  rendőrségen nem maradhat.  El  fogjuk altatni. – megrándul a gyomrom:

Vegye le  róla a  pórázt!

Megsimogatom  Döme  bársonyos,  busa fejét.   A  kutya  meleg barna  szeméből   a saját  tekintetem  néz  vissza  rám.  Furcsa  boldogságot  érzek.  Lajos  rendőr kérdésére:  teszek–e feljelentést a gyanúsított ellen,  emberi  hang nem jön  belőlem. Csak  a fejem ingatom.   

Pruzsinszky Sándor