Lomtalanítás van. Kiszürcsölöm a maradék pálinkát a kólásüvegből, fogom a járóbotomat és kibotorkálok a ház elé. Tegnap este óta hordják az utca innenső oldalának házaiból a fáradt, megunt lomokat. Azt remélem, a kormosra égett lábasok, szakadt kofferok, háromlábú székek, lukas talpú cipők, szarszagú nyúlketrecek között esetleg rábukkanok egy kellően vastag kötélre vagy dróthuzalra, amit a konyhai felső gázcsőre hurkolhatnék, s így biztonsággal felakaszthatnám magam. (Elkerülve így megismétlődését múlt heti balesetemnek, amit a vékony spárga elszakadása a lezuhanással és ballábam kificamodásával okozott.)
Megdöbbenek s alig hiszek a szememnek. Mert a lomok között ismerős tárgyat pillantok meg: Dezső barátom patinás antik óráját.
Nincs tévedés, ez az: feketére lakkozott állóóra, fehér elefántcsont dór oszlopai közt az aranyozott számlapra vésett latin számokkal. Az érzékeny szerkezetből valaha óránként egy Strauss–keringő dallama szólt. Sokáig odafent sínylődött a padláson, míg meg nem találtam százéves hadikölcsön–kötvények és keményre száradt egérszar között…Szegény Dezső esküdött rá, hogy legalább kétszáz éves és akár öt milkát is megér. A nagymama szekrényében, a krumpli mögött vészelte át a világháborút, az egész huszadik századot és most valaki csak úgy kisétált vele!
Könnyen megtehette, hiszen a búvóhelyemül szolgáló lakás ajtaja évek óta nyitva . …Hajnal felé surranhatott be, amikor végre mély, részeg álomba zuhantam. (Az álmom egy régi fényképet sodort: én vagyok rajta kétévesen, az anyám kezét fogva, mögöttünk egy kecskelábú asztalkán egy ehhez hasonló díszes relikvia…Ahogy tengerfenék algái az üres kagylóhéjakat, az emlékezet foszlányai is úgy borítják be e családi roncstemetőt. )
Egy lépést teszek a dísztárgy felé, amikor hátulról valami morgást hallok: egy kutya iramlik oda, éjfekete, hatalmas újfundlandi eb. Vakkant kettőt, védelmezőn megáll a relikvia mellett és tessék–lássék rám mordul , de bozontos farkát föl–le csapkodja, mintha nem bírná eldönteni, barát vagyok–e vagy ellenség? – Nézd – próbálom magyarázni neki – bárki is legyen a gazdád, ez a micsoda, amit most őrzöl, nem az övé, hanem az enyém. Érted? AZ ENYÉM! – és a nyomaték kedvéért magamra mutatok – Jó kutya, okos kutya megérti…– Az eb szinte csodálkozva, félre fordított fejjel néz rám. Felkapom a megmentett dísztárgyat és elindulok vele a ház felé. A kutya, mintha mély, állati ösztönével felfogná, mi húz engem ehhez a tárgyhoz, már nem ugat meg, csak halkan morogva jön utánam.
A kapuhoz érünk, amikor az utca bokrai mögül felbukkan. Rögtön megismerem a vöröses sörtéiről, meg a dudoros homlokáról, mely engem egy Mefisztó–szarvra emlékeztet. Ismerős az izzadságszaga is, ahogy közel lép hozzám, a sáros tornacipőjében. Ez az ember az, aki a múltkor elkergetett a kukától, kijelentvén: csak neki van joga a SPAR szemetében kotorászni, mivel bejegyzett vállalkozó: „szemétlicence van” , azt mondja, ez a szakkifejezés. Tegnap meg bekopogott hozzám és azt kérdezte: a fülemen ülök–e? Merthogy már félórája nyomkodja a csengőt és nem bújok elő…
–Nem vagyok süket, válaszoltam, csak tegnap kikapcsolták a villanyt, mert majd’ fél éve lógok a számlával . Ki is akartam írni az ajtóra: „Kérem, erősen kopogni!”, de nem találtam tollat–ceruzát a lakásban, meg eszembe jutott, hogy mire valaki esetleg ajtót nyitna rám, én már régen nem leszek – akkor meg minek fáradjanak?? (Persze, lehet, hogy a tervem most, alkalmas kötél híján, újra halasztást szenved).
–Ha nem süket, az jó – bölcselkedett Mefisztó – akkor megkérdezném: van–e régi porcelánja eladni való?
–Csak két repedt csészém van, uram…az egyikben a kínai savanyú levest szoktam melegíteni, az attól már csorba is… azontúl csak a vécékagyló van porcelánból – Mire az ember dühbe jött: – Mit szórakozik velem, hallja?? – Úgy tett, mintha kétségbe esne ettől s én megszántam, beinvitáltam : győződjön meg a saját szemével, mennyi itt a porcelán?
Gondolhattam volna, hogy rögtön kiszúrja a zenélőórát. Ott állt, mint rendesen, a kopott komódon, világító porszemek – talán Dezső hazajáró gondolatai ? – fürösztötték a bezuhanó fényben. Mefisztó hányaveti mozdulattal mutatott rá: – Hát ez? Ezért mennyit kérne?
–Nem eladó.
–Nézze, uram – s a szemét pillanatra lehunyta, mintha valami magasabb létben látná a tárgyat – Ha van egy kis esze, ettől a porfészek cumótól mielőbb megszabadul és nem várja meg, amíg…–– itt megállt, arcomat fürkészte, majd tetőtől–talpig végigmustrált. –
Mire vár? Hogy megzabálja a szú? – mondta szinte fenyegetően és , mintha kamaszlány szűzfehér melle lenne, megsimogatta az óra kékeres elefántcsont oszlopait – Két rongyot adok érte! – a fejemet ingattam – Jó, legyen három és már itt se vagyok! – s már lobogtatta is orrom alatt a kék bankjegyeket.
Családi emlék – mondtam büszkén – Ezer rongyért sem! – Mire ő, szangvínikusan: – Messziről ordít, hogy hiányzik a rugója! A bizományinál, ha összecsinálja magát se kapna többet érte egy marék drazsénál! – Már azon töprengtem, hogyan szabadulhatnék meg Mefisztótól, amikor hirtelen az ajtózárat kezdte mustrálni.
–Ez nem zárható?
– El veszett a kulcs – akar még tudni valamit ?
– Szóval elveszett – a szeme ijesztőn, mohón kitágult – Na, Isten áldja, öregem! – s mint egy mesebeli dzsinn, felszívódott az alkonyatban.
Csak akkor vettem észre, hogy a három ezres bankó ott fészkel, kívülről bedugva a kulcslyukba…
Ez az ember áll most újra előttem. Megkerüli a lomok szomorú kupacait, odébb taszítja a lába körül forgolódó kutyát és rám rivall: takarodjak az ő zenemasinájától!
–Mióta a magáé ?? – fortyanok fel
– Mióta három rongyért eladta nekem, köcsög! Képes letagadni? – és komoran tárja szét a kezét, égre nézve, mint egy sértett uralkodó.
Elönt az indulat. Törpeségem titáni erejével üvöltök rá, fenyegetően lengetve járóbotomat: „Piszkos tolvaj, takarodj!” A gombóccá gyűrt bankókat a fejéhez vágom.
Öklének ütése a halántékomat éri. Képszakadás, minden elsötétedik. Aztán már csak a mentőorvos örömkiáltását hallom:
Hurrá, visszajött az öreg!
Többen hajolnak fölém, két orvos, két szájtáti szomszéd, s egy ismeretlen férfi, aki azt kérdi, akarok–e feljelentést tenni. Bemutatkozik: ő Tóth Lajos rendőrnyomozó.
Nem szólok semmit, csak szörnyű szomjúságot érzek.
Maga elpusztíthatatlan – kacsint a mentőorvos – egy percre megállt a szíve… – receptet ír – Itt a gyógyszere, váltsa ki..
Elmennek, csak Lajos rendőr marad: fekete sörtés, tömzsi alak.
–Maga a Reitenbach Dezső? – kérdi szigorúan.
–Az nem én vagyok.
–Az van ide bejelentve. A névtáblán is ez áll.
–Mert most is itt lakik.
–És hol van?
–Nézzen be a spájzba, biztos úr
–Tök üres, csak egy urna van ott.
–Hát ő a Dezső. A barátom.
–Hogy az a ––!
Igen, egymás nélkül egy lépést se tettünk. Egyszer egy egész üveg Whiskyt halásztam ki a SPAR kukájából. Nem fogja elhinni a biztos úr: arany gyűrű volt benne! Együtt ittuk meg az árát s a Dezső akkor ajánlotta fel, hogy itt lakhatok nála…Onnantól mindig megosztottunk mindent…Aranyéletünk volt a harmincezres rokkantnyugdíjából… Minek is kellett elmennie?
Mi történt vele?
Beledugta a fejét a sparhertbe.
Ájváj.
Ritka vidám ember volt a Dezső…Ha berúgtunk, még a kisujjamon is tudott nevetni… Jól megvoltunk mi ketten… Ha lenne asszony, vagy kutya, hétszentség, hogy az is közös lenne, elröhögcséltünk egyszer ezen, csontrészegen….Istenem, hát minden napunk így zajlott: hazahoztam az ételt, amit napközben találtam, szociális ebédet vagy piaci hulladékot, mindent. Aztán rendesen megmosdattam, megetettem őt …
Megetette?
Mert vak volt a Dezső. Vegyész volt és sav ment a szemébe. Én voltam a szeme neki.
Lajos nyomozó vidáman rám kacsint. – Mert maga szemes ember, igaz? A nyilvántartó szerint a sitten Malacfej volt a beceneve. Egy évet ült Baracskán bolti lopásért, jól mondom? – Hallgatok. Nincs kedvem elmagyarázni Lajos rendőrnek, hogy még mielőtt a feleségem kijelentett volna az albérletünkből, betintázva vásároltam egy rúd Pick–szalámit az ABC–ben…A kezemben tartottam az árát, de mire a pénztárhoz értem, eltűnt …
Lajos rendőr körbejárja a koszlott lakást. Aztán megáll az antik óra előtt és azt kérdi:
– Nos, Malacfej, ugyebár, nincs végrendelete ennek a Dezsőnek? Vak alkoholisták nem szoktak végrendeletet csinálni, jól mondom? … Akkor meg nincs más hátra, mint előre: ezennel lefoglalom ezt a szép kakukkos órát… Nem kell, ugye, elzengenem magának, hogy az uratlan dolgok az államot illetik?
Meg azt se, hogy maga ebben a lakásban csak jogcím nélküli visszamaradó? Vegye úgy: nyolc napot kap, hogy elhúzzon innét, értve vagyok, Malacfej? – És a műtárgyat a hóna alá csapva, Lajos nyomozó távozik. Én meg még mindig a fénylő porszemeket bámulom. Mintha ott ülne Dezső most is és arról beszélnénk, mire költjük majd azt az öt milkót! Minden nap szóba hoztuk. Ilyenkor madárkönnyen lebegtünk ég és föld között, elpletykálva egymásnak, ki mit venne belőle – mintha a Paradicsom bőségangyala lakott volna az átkozott szerkentyűben!
Megint kisántikálok a ház elé. Ráncos, karcos holdbéli táj, pállott nyomorszag: vége a lomtalanításnak. Papírfecnik, égett rongydarabok, mint az utolsó ítélet után. S az úttest szélén egy vastag spárgakötél tekereg. Épp olyan, amit tegnap kívántam magamnak! Megállok felette és csöppet elmosolyodom: mégiscsak lát engem a Teremtő!
Az éjjel megint leszívtam magam. Rémlik, el is ájultam a fotelben, mivel a mentőorvost láttam. Egy kivilágított ablakban állt, a fény hátulról világította meg.
Hosszú sor kígyózott az ablak előtt, rémült, kiabáló emberek, mindegyik azt akarta tudni tőle: hány évet élhet még? Én, amikor sorra kerültem, azt kértem, nekem ne adjon több évet. Ő rosszallóan nézett s azt mondta halkan, húzzak el onnét, mert csaló vagyok: a holtak közt is létezem. Egy másolatban, feketében.
Akkor valaki felébreszt: megböki a vállam. A Lajos rendőr az: mellette pórázon, fejét lesúnyva a hatalmas fekete eb.
Dömének hívják. A gyanusított kérte, hogy hozzuk el magának, Malacfej.
Nekem? Mit csináljak vele?
A rendőrségen nem maradhat. El fogjuk altatni. – megrándul a gyomrom:
Vegye le róla a pórázt!
Megsimogatom Döme bársonyos, busa fejét. A kutya meleg barna szeméből a saját tekintetem néz vissza rám. Furcsa boldogságot érzek. Lajos rendőr kérdésére: teszek–e feljelentést a gyanúsított ellen, emberi hang nem jön belőlem. Csak a fejem ingatom.
Pruzsinszky Sándor