Amikor megcsókollak,
pásztorok éneke csendül, megszólalnak a furulyák,
beszélni kezd az ezüstszájú patak,
s nyerítező lovak vágtatnak
az alkonyat piros sátra alá.
Olykor sírva fakadunk, mint a kisgyermek,
ki nem tudja, mit akar.
Csak nézzük a lenyugvó napot és mormolunk magunkban:
„A sötétség elállja útját
az eltévedt vándoroknak,
a gonoszok megélesítik tőreiket
az éj leple alatt,
a hegyoldal házacskái felé
izzó láva-kígyók tekergőznek,
a bolond fiú
kóbor macskát akaszt föl a padláson.”
Elviselhetetlen érzések által szított
látomások
törnek ránk,
mint pokolból előzúduló fergetegek.
Örömkönnyekből
és rubinok színeiből
és égi illatokból összegyúrt testeddel
nem tudok betelni,
szomjúságomat ajkaid mézével oltom.
Melleid bimbói duzzadnak a vágytól,
táplálékától újjászült életemnek.
Olyan vagyok akár a szent,
ki megmámorosodott isten borától.
Fény-ostoraiddal
hűvös patájú szél-lovakat
terelsz körém,
hogy felébredjek.
Hogy megünnepeljem a hajnali napot,
amely átutazott a fekete homályon.
Hogy megünnepeljem
az elmenekült múltat,
amely csalódásokkal teli kosarát
a temető előtt kéregető koldusok közé dobta.
Hogy megünnepeljem az éjszakát,
amely a gyönyör malmában őrölte az időt
halkan nyögdécselve.
Ó, az éjféli virágok,
a tengerre nyíló ablakok,
a forró nyár,
meztelen lubickolásod a hegyi forrásban!
Kószálsz a réteken,
akár az őzike.
Záporok közelítenek feléd,
hogy bőrödet megérinthessék;
melyet körül lebegsz álmodban alatt.
Szalad mögötted a szél,
hogy hajadat lobogtathassa.
Ó, a tenger, a tajték-ruhájú,
a kertek virág-népe,
sugaras reggelek vidámsága,
nevetése a csecsemőnek,
kinek talpát anyja csókolgatja,
szívem piros szirtje,
melyet körüllebegsz álmodban,
amikor karjaim közt alszol,
mint méhecske a szirmok közt!
És mondom.
Kimondom akkor is,
ha a szó földre zuhan és hamuvá ég
lángoló jelenléted előtt.
Fotó: Setzka Dávid
