Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Könyvek

Minél exkluzívabb egy klub, annál szűkebb körű a tagsága. Én a tökélyre fejlesztettem ezt, azt hiszem.

Bármikor megölhetek egy kitalált sirályt, ha a mese szempontjából egy halott sirály fontosabb, mint egy élő. Én teremtem, nem céltalan a léte, sem a halála. Nem szomorúságot kelt, hanem más érzést vagy éppen tapasztalást.

A szereplők létezése addig tart ameddig a könyv szempontjából fontos, sem előtte, sem utána nem léteznek. Életük a könyvvel tölti be célját, sem koruk, sem jellemük – amely szintetizált valóság – soha nem változik már. Idős vagy fiatal egyre megy. Az olvasóban is eddig és így élnek – Dobó kapitány, Bornemissza Gergely – mindig ugyanannyi idős, ugyanazt teszi – egyébként megunhatatlan végetlen ismétlésben – amit ismert módon tett.

Létezésről beszélni persze erős túlzás, nincs valódi létük, sem nekik sem a kitalált tárgyaknak, csak annyi vibráló remegés, mint a film a filmvásznon, csak ott, a megfigyelt területen és éppen a megfigyelés által léteznek – mint Schrödinger macskája – a bezárt fedelű könyv nem élő dolog, csak ha kinyílik.

A mesének mindig célja van – ha nincs – kár volt belefogni. A forma majdnem lényegtelen, mint minden művész esetében, nem egyszerűen a megnyilvánulása fontos, hanem az, hogy van véleménye a világról és ezt meg is mutatja, legyen ez egy gesztus egy kalappal, vagy a Háború és béke.

Fontos, hogy látja-e a világot, valóban látja-e. Az, amit csak a világról gondol nem elég, azt mindenki teszi, a tapasztalásnak az érzelmekkel összefonódva új minőséget kell jelentenie, olyat, amit mindenki más a saját tapasztalásai közé el tud helyezni, olyan módon, hogy az épülését szolgálja, vagyis az egyébként alig megismerhető, de mégiscsak valóságos világról alkotott képét formálja.

Az „azt hiszem”, vagy a „majdnem eleget láttam”, soha nem elég. Ezért kell a pokolra szállnia annak, aki művész, különben soha nem lesz valódi, csak bűvész kalappal, mű nyulakkal és álérzelmekkel. A valóságot össze kell gyúrnia önmagával, és ez fájdalmas folyamat, magától senki nem teszi.  És fáradságos munka, elég közel menni, és elég okosnak lenni – ez ugyancsak elengedhetetlen – különben szétporlad a szobor, ha nem tarja egyben az értelem cementje, homokvárat építeni pedig a gyermek is tud.

Ha ezt nem birtoklom – a tapasztalást, az érzelmet és a válogató józan észt – akkor nem birtoklom az aranycsináló alkimisták titkát, akkor pedig nem érdemes, még iparos sem biztos, hogy leszek.

A jó szándék nem elegendő.

A kézügyetlenséget nem pótolja a szorgalom.

 

Brunner Tamás

Világoskék

Ma nem talállak

Valahol messze járhatsz

Nem tudom hol vesztem el

Nem emlékszem sokra, túlságosan sütött a nap

 

Három lépés előre, kettő balra

Azt hiszem ennyire lehettél

Régen másfél volt

Kezdem megszokni a távolságot

Az egyetlen kérdés az, hogy magamtól hány lépésre lehetek?

 

Tájékozódni szükséges

Érdemes a színekből kiindulni (ha a formákat érezni nem lehet)

Piros és kék színek, ez vagy te

Legalábbis én ezt látom belőled

Kerestelek

Sok piros és kék színbe ütköztem, de egyik sem te voltál

Már lehet más színű vagy

Nehéz lenne megismerni

 

Nehéz elővigyázatosnak lenni, ha nem sokat érzékelsz a világból

A távolság-közelség dimenziójában receptoraid, azonban elsőosztályúak

Ez mekkora súly lehet a környezetednek?

 

Ha azt mondom gyere velem,

Mert nem akarok egyedül lenni,

Te egy lépéssel közelebb jössz,

De oldalról nézve távolabb kerülsz

 

Tudom nem mindegy, hogy milyen színű vagyok

Az égkék szín hívogató, a lilát különösen szereted,

De a zölddel nem tudsz mit kezdeni

 

Nehéz minket összemosni, mert nem vagyunk egymás komplementerei

A külön szép színek csak zavarossá válnak, mégis próbálunk új színt kikeverni,

Belőlünk

 

De én nem tudok méretarányosan érezni

Szerelmem elnagyolt, apró, de összefüggéstelen elemekből áll

 

Tá-Titi-szünet

 

Szerinted nem a színnel, hanem az árnyalatokkal van a probléma

Az intenzitással

Felismertél egy mintázatot,

A sárgából itt kék lesz, a lilából pedig piros

A mélykékkel van a baj

Holnap, ha kisüt a nap, ígérem világosabb kék leszek

 

 

Imre Dóra

 

Fotó: Imre Dóra

A várakozás meghosszabbítja az életet

A várakozás meghosszabbítja az életet. Olyankor sokkal lassabban telik az idő, minden egyes másodpercnek súlya van, ezért megfogható. Nem szalad el melletted, mint az életed összes többi pillanata.

A várakozás jó. A gondolattól, amikor eszedbe jut csillog a szem, megjelenik egy félmosoly.

A várakozás rossz. Amikor a szívedhez ér, sajog, lüktet, feszít, a szív gyorsabban ver.

A várakozás reményt ad. A találkozásból még bármi lehet, nincs behatárolva, végtelen, megfoghatatlan és szabad tér.

A várakozás nehéz. Kiszakíthat a jelenből, s egyfajta hiányérzetet is ad. Vársz valamire, hiszen most épp nincs, nincs neked, nincs itt, nem éred el, nem tudod megérinteni.

A várakozás feladat. Meg kell tanulnod késleltetni a vágyaidat, csillapítani ösztöneidet, elterelni a figyelmedet.

A várakozás fáj. Minden egyes pillanatban, amikor arra gondolsz, ami lehetne, de nincs, szomorú leszel.

A várakozás lehetőség. Bármivel fel lehet tölteni, van idő fantáziálni róla, a vágyott dologról, napról, munkáról, személyről. Az esetlegesen monotonabb perceket is valamiféle izgalommal tölti fel, s megjelenik az öröm. Rá gondolni öröm.

A várakozás fontos. Mitől dobbanna meg nélküle a szív?

 

Akkor most az út a lényeg vagy a cél?

És mi történik a várakozás után? Arról ír valaki?

A várakozás szebb, mint a valóság. A várakozás a valóság. A várakozás az életed.

Soha nem tudtam várni semmire.

Imre Dóra

Fotó: Brunner Tamás

Dereng

Bezárt szememen megtorpan a fény
Sötétben tántorog a kétségbeesés 
Tengerként zúdul ellep a magány
A félelem a sarokban figyel
Rámugrik és leteper 
 
A megbéklyózott idő lassan leterít 
Kiszorít tüdőmből minden levegőt 
Szívdobbanásom a fülembe robban
A mozdulatlan lét az ajtómnál nyüszít 
Kilökni árnyékán átlépni képtelen 
 
A meg-megbicsakló értelem 
Nyugodni nem hagy lesben áll
Szövetségesül a gyengeséget hívja
Ketrecét rázza kitörni kész
Harcol egy felsejlő fénysugárral 
Időnként sunyin megpihen győzelmében bízva
Türelme határtalan 
 
Lehúzott redőnyöm szél zörgeti 
Kuncogva lesi ijedt kínom
Résén átlesni nem enged
Saját sötétségembe bezárva 
Lelkem mélyén botladozom 
Indáival átsző a rémület
Bebetonozza nyomorom
 
     Napba néznék fénye vakít 
     Megindulnék kivet a város 
     Kérdeznék de bámul a közöny
     Szaladnék lábam gúzsban 
     Kiáltanék torkomon kezük 
     Rájuk néznék csukva szívük 
 
A hold fénye lecsorog ujjaim között 
A gondolat megreked 
Körbe-körbe jár
Mókuskereke lassul meg-megáll 
 
Vagyok
 
Mivégre
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Egy fáradt korridor

Nem tudom mi a háború, csak filmeken láttam. Nem tudom mi a félelem akkor, ha fegyver szegeződik rám. Nem tudom, mit tennék, ha mennem kellene. Nem tudom. Elég keskeny az ösvény élet és halál között, elég szűk a hely. Egyszer vagy, egyszer nem. Valószínűleg a halál nem fáj. Az odavezető út fájhat. A félelem fáj, a torokszorító dermesztő félelem fáj, amíg ülsz a sötétben egy fal mögé lapulva, dideregsz a hidegtől, a fogad összekoccan, és nem melegít semmi. Roham! Akkor vége a félelemnek.

Hová mennél vissza gyermekkorod helyszíneiből, ahol szerettél lenni, vagy ami fontos volt neked?  Százados utcai lakótelep széles utcája – ez a nyolcadik kerületben van, akkoriban elég csöndes hely volt, nem messze a Népstadiontól, az MTK pályától és a Főtaxi telephelyétől, körülbelül ezek összekötésének metszés pontjában -. Ott tanultam biciklizni, apám fogta a seprűnyelet, és futott mögöttem. A szomszéd néni mindig a ház sarkánál ült. Amikor már tudtam biciklizni, és nem volt körülöttem senki más, mindig kiabáltam neki: – Pajer néni néz?! –  Pajer néni néz?!

Nem nézett persze. Akkoriban lehetett hetvenéves, vagyis még a múlt században, nem a múltban, hanem a múlt-múltban született. Két háború, hogy mást ne mondjak. Lehunyt szemmel ült, sovány kis öregasszony volt, lehunyt szemmel ült egy széken a napsütésben, és nem nézett. Befelé nézett, ha egyáltalán nézett valahová. Már értem.

Mentem, megálltam, mentem kicsit a napon, a napos oldalon az utcában, felnéztem egy másik házra, ami ismerős volt, ahol gyermekkoromban laktam. Felnéztem, a homlokzatot az éles szögben beeső napsugarak fekete-fehér stráfokra, rombuszokra és háromszögekre, csíkokra és szegletekre szabdalták. A ház két másik épület közé ékelődött, utcai ablaka csak hat lakásnak van, a többi udvari. Egy szobás lakások, nem gazdag ház. Akkor sem volt az. Egy kirándulásról egy osztálytársam egy szürke kötött sapkában egy egeret hozott haza Egerből, a kazamatában fogta. Most jutott eszembe, ki tudja miért, talán a szürke járdáról a ház előtt elfutó járdáról, talán csak az érzékeny idegrendszerem ma.

Nem nagyon köt már ezekhez a helyekhez semmi, ez már nem az az idő, már nem emlékszem, csak kitaláltam. Az egyik művelődési házban nem messze innen, talán a Fáklya klubban, népi táncot mutattunk be, utána szendvicset kaptunk. Jó volt. Hazafelé vettem egy Donald rágót a trafikban.

Jobb, ha hazamegyek, bár eléggé elfáradtam ma, talán leülhetnék kicsit itt, de nincs se pad, se más. A járdaszegélyre ülhetek le, és nézhetem a spanyol turistákat ahogyan fényképezkednek az Aradi utca 26 -os számú házzal, ahol gyerek voltam. De erről nem tudnak semmit, én meg hogyan mondhatnám el.

Ki tudja mi lesz azon a vékony folyosón, azon keskeny fáradt korridoron – ott a magas házak felett, át a felhőkön, el egészen a Napig – amin még áthaladok, amíg élek. Ki tudja mi lesz? Nem számít, ami volt, volt, ami lesz, lesz. Mit tehetnék?

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás