Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kemény Judit – Kötődés

Az utca sötét volt és mocskos. Lassan lépdelt a csúszós köveken, miközben félig üres sörös dobozokat kergetett a szél. Érezte, ez az utolsó hajnal, amikor egyedül lehet a gondolataival, holnapra minden megváltozik. Titkon azt kívánta, hogy sose keljen fel a nap. Mintha ragaszkodott volna ehhez a káoszszerű rendhez, a huzatos hajnal előtti csendhez. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ahhoz hogy mindent maga döntsön el. Egyedül kellett megküzdenie mindennel, az örömmel és a fájdalommal, az éhséggel és a szomjúsággal, a rettegéssel és a közönnyel. Nem tudta milyen az, ha szól hozzá valaki, milyen érzés megérinteni a másik arcát, szemébe nézni, lesni a mások gondolatait. Évek teltek el … és most itt ez a hajnal előtti óra … .

Leült az első útjába kerülő padra, tekintetét egy távoli pontra szegezte, és várt, még maga sem tudta mire. Ha fel kell a nap egy ismeretlen város vár rá, zsúfolt utcák, zajos tömeg, de most elhatározta, végre megismeri ezt a félelmetes másik világot, amelyet csak a könyvekből ismert, amikről a pince mélyén olvasott. A kíváncsiság és a félelem érzése kavargott benne, még az is megfordult a fejében, hogy visszafordul, vissza az állandóságba. A jól megszokott éjjeli kóborlásba és a nappali rejtőzködésbe. Már nem volt idő, túl messzire ment, … megvárja a hajnalt. Olyan volt ez, mint a születés előtti pillanatok, ismerte a hangjait, mégsem tudta hova érkezik.

Eltöprengett, mióta is van egyedül. Jonatán arcára már alig emlékezett. Ő volt az egyetlen és utolsó ember, akit ismert. Ez volt a természetes. Sosem kérdezte miért. Valójában mindene meg volt. Jonatán mindenről gondoskodott. Mindenre megtanította, ami az élethez kellett. Sosem kételkedett, és sosem kérdezte miért van ez így. Tíz éve történt valami, ami felborította ezt a nyugodt életet. Jonatán megbetegedett, neki kellett gondoskodnia róla és önmagáról is. Ezek voltak az igazán kemény napok, de mintha élvezte is volna a kihívást, ezt a próbatételt. Talán nyolc éves lehetett. Ezt az egyetlen hivatalos iratából, az anyakönyvéből tudta. Jonatán azt is elmagyarázta, mit kell tennie miután ő meghalt. Ezt pontról – pontra meg is tette. Bepólyálta a lepedőbe könnyűvé vált testét, kivitte a folyóhoz, követ kötött rá, majd szép lassan beengedte a vízbe. Ezután már csak a könyvek maradtak neki. Az a rengeteg könyv volt a családja, a barátai, a tanítói és még az orvosai is. Minden, amit a könyvekben olvasott, betegségről, éhezésről, háborúságról, becstelenségről mindig megerősítette abban, hogy továbbra is itt kell élnie. El akarta kerülni mindazt, ami a kinti világban volt. Éjjelenként járta az utcákat, összegyűjtötte mindazt, amire szüksége volt. Jonatán meghagyta, hogy csak tizennyolc éves korában léphet ki a nappali világba. Félelem fogta el. Sötétben ismerte csak a várost.

Mi lesz, ha a fény elvakítja a szemét? Eldöntötte, hogy süketnémának fogja tettetni magát. Így könnyebb lesz tanulmányozni az embereket, akikről oly sokat olvasott. Kelet felé fordult – az égtájakat még Jonatántól tanulta – és várta a pillanatot. Lassan kelt fel a nap, az ég felhős volt, sejtelmes szürkeségbe burkolózott a tér. A folyó feletti pára körbeölelte a padot, amin ült, s ez megnyugtatta. Így könnyebb lesz – gondolta magában. A hajnali szellő beletúrt a hajába. Eszébe jutott egy régen olvasott könyv. Onnan tudta, hogy ez az a bizonyos hajnali szél napfelkelte előtt. A szíve majd kiugrott, a kíváncsiság és a félelem érzése küzdött benne. Összébb húzta kabátját és várt.

Az első fénysugár a folyót világította meg, s onnan, mint valami csillag szórta szét a fényt. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudta figyelni mikor tűnt el a pára. Ez bosszantotta kissé. Mennyit várt erre a pillanatra és most … elborította a fény. Még fel sem ocsúdott, amikor megpillantotta az első embert, aki a távoltól közeledett felé. Zavarában felvette a napszemüvegét, amit még a múlthéten talált egy parkolóban.

– Jó reggelt! – hangzott egy női hang, szinte gépiesen, de neki ez volt az első, az első emberi szó, amit Jonatán halála óta halott. Valami határtalan melegség fogta el. Ez a boldogság – gondolta.

– Jó reggelt! – próbálta viszonozni a köszönést, de zavara miatt ezt oly késve tette meg, hogy már csak a messze koppanó cipők zaját visszhangozták a falak. Bosszúság fogta el. Nem igazán értette honnan ered, abból hogy nem köszönt vissza időben, vagy abból hogy nem maradt süketnéma. Micsoda dilemma –gondolta. Látta, nem lesz egyszerű teljesíteni Jonatán kívánságát. Megigazította a ruháját, ellenőrizte az iratait – Kovács Béla. Micsoda név – sóhajtott majd, felállt és elindult a tömeg felé.

– Szép napot! – hangzott egy fiatal hölgy kedves hangja.

– Jó reggelt kívánok kisnagyság! – felelt rá nyájasan egy meglett uraság.

– Milyen fura – állapította meg – a regényekben ilyenkor megállnak az emberek, egymás szemébe néznek és váltanak pár szót. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert egy siheder nyargalt el mellette, félrelökte, majd futott tovább és sodorta el a soron következőt.

Alig lépett kettőt és egy vidám társaság lepte el a járdát, őt magát a falhoz szorítva az az érzése támadt, mintha láthatatlan lenne.

– Tudomást sem szereznek rólam. – dünnyögte magában. Ez lenne a vágyott valóság? Mintha lélek nélküli lények röpködnének körülöttem. Próbálta elkapni a pillantásukat, de minden igyekezete ellenére csak üres, távolba néző tekintetekbe ütközött. Kérdések özöne zuhatagként borította el tudatát. Alig tudott egyet-egyet kihámozni belőle.

–  Miért kellett a pincében élnem? Sosem tettem fel ezt a kérdést Jonatánnak. Olyan természetes volt ez a lét, mint az hogy lélegzik az embert. Ki volt valójában Jonatán? – megdöbbenve szembesült azzal a ténnyel, hogy Jonatán, Jonatán volt mindenféle címke nélkül. Nem is értette honnan tódulnak elő ezek a gondolatok, amikor az utolsó kérdés teljesen lesújtotta.

– Láthatatlan vagyok? – Ezzel a lehetősséggel sosem számolt, majd elhessegette ezt a fura gondolatot. Próbaként bement egy üzletbe és megállt az ajtótól pár méterre. Süketnéma volta miatt csak bólintott és várt. A pult mögött két fiatal nő beszélgetett.

– Ide sem néznek. Járkálhatok a polcok között, mint egy lidérc. Többször is elsétált a két kacarászó eladónő előtt. Elbizonytalanodott.

– Láthatatlan vagyok! – ez már bizonyos, és kiment az üzletből. Olvasott már ilyenről, de sosem hitte el. A kételkedés most is vele maradt.

Az egész napot az utcán töltötte. Tanulmányozta a merev tekintetű embereket. Nem volt éhes, hozzászokott, hogy éjjel eszik, szomját a kutaknál oltotta. Csalódott volt és fáradt, majd leült egy padra és várta az estét. A sötétség volt az ő barátja.

– Már semmi nem lesz az, ami volt. Egy álom foszlott széjjel, pedig mennyire vártam ezt a napot. – gondolta és rutinszerűen megkezdte éjjeli barangolását. Kopott viseltes göncei jobban illettek az éjszaka csendjéhez. Ismerős volt minden zug, ahova elrejtőzhet, ha valaki útjába kerülne. Lassan megnyugodott. Újra otthon érezte magát.

Kemény Judit

 

Fotó: Imre Dóra

Brunner Tamás – HÉV

Utazom, HÉV- en írok. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek. Ok. Minden harmadik ember eszik és minden negyedik középkorú férfi olcsó sört iszik – ez esetben hány éves a kapitány? –  bárhol villamoson, buszon, a dobozt leteszi a lábához, magára hagyja és ott guringázik.

Utazom, nézem a feliratokat a villamos ablakából gyorsan eltűnőben, kuszán, az észlelés határán: sírbolt, mi? Mit árulnak itt, sírt? Sír, ok, sí, fú, tovább utazom.

Bemondták átszállhatnak a hányol-cas HÉV-re, mi? De miért hányol-cas? Haza, haza! Csütörtökön délig mondhatni pozitív személyiség vagyok. Mondhatni. De nem.

 

Hazaértem, és átgondoltam. Nem nagyon ülepedik, a villamoson – mások által – evett fokhagymás lángos átható illatát a Bosnyákról magammal hoztam végig. A járatokon, utcákon menő emberek öregek, elsősorban öregek. Hacsak éppen nem kapod el azt a félórát amikor a középiskolások hazahömpölyögnek. Belegondoltam, és én sem javítottam érzékelhető módon az átlagéletkort. Öregek, betegek és főként nők. Érdekes ez, kezdetben amikor az ember már érzi, hogy nem annyira, de azért még igyekszik, hányavetin hetykén lépked, hátha látják. Amikor már látszik az arcán a félelem a mozgó lépcső alján, na az már a következő szakasz, az már valódi félelem az öregségtől.

Akiket ma láttam, túl vannak ezen, arcukon a semmi ül, közöny, magány, és már nem félnek. Eszegetnek, mentegetnek. És főleg nők, a férfiak már nincsenek ott. Megszálljak a villamost, állnak türelmesen végtelen sokáig bírnak így állni, kapaszkodva, üres szemmel, kezük a kocsi fogantyúján. Hová mennek? Kinek viszik, amit visznek. mennyit alkudtak és mennyivel csapták be őket a piacon.

Ha bottal vagy kettőt érsz, ha kézikocsival, akkor hármat. Jó, hát mind megöregszünk.

 

A mozgólépcsőt nem bírom megszokni, az a „sztrók”, ott állsz egyes sorban jobbra igazodva, és menegetsz, lassan csúsztatva a lábad a kövön. Ha egymás mellett lépsz fel, kétszer olyan gyorsan visz fel, de nem. Mondjuk akkor lemaradnál a sportélményről, ahogyan felfuthatsz a magaslépcsőn hat emeletet, és velem együtt késheted le a hányolcas vagy a nyavalya tudja hanyas hévet. Ez rontja az önbizalmat, de növeli a küzdőszellemet.

Aha, sem bottal, sem kocsival nem megy ez. Egy vak néni megfogja a karom, menjünk! Megyünk, mondom: mindjárt indul a HÉV – Fussunk- mondja és magával ragad.

 

A HÉV-en egy jégcsákányszerű hang végig mondja milyen jó fej ő, csütörtök délig pozitív, és csodálja a vele szemben ülőt, hogy az még képes mosolyogni pénteken. Én már nem. Egy valaki behunyt szemmel átszellemülten méri saját pulzusát. Mind meghalunk.

 

Utazom HÉV- en írok, levelet magamnak, majd otthon elolvasom. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek.

Holecz Vivien – Az első szerelmem

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Emlékszem, amikor elkéstem az első randinkról

és ő azt mondta, megvár, és csak mosolygott

és hogy odaadta a kóláját, amikor az enyém már elfogyott.

Emlékszem, megkérdeztem, biztos odaadja – e.

Veszek neki másikat, hogyha az kell.

Ő erre felnevetett, hogy ne vicceljek,

csak hagyjam, hogy ő kedvezzen nekem.

Azt gondoltam, az ő itala az övé, sőt, ha kérné

neki jó szívvel adnék még,

de azért mosolyogtam, mert nagyon jól esett.

A szeretet sokszor a kis gesztusokban mutatkozik meg.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Emlékszem, amikor kint várt a szakadó ég alatt.

Talán nem is rám várt ott, csak harcolt a viharral

és a benne tomboló démonaival.

Mert az első szerelmem egy fiú volt, aki

nem szerette saját magát.

Azt eddig nem közöltem, hogy mozgássérült volt ez a srác.

Mégpedig azért, mert nekem nem számított.

De ő, bármit is tettem vagy mondtam

gyűlölte érte magát.

Azt mantrázta, hogy őt sosem szeretné

egy egészséges lány.

Az, hogy még gyönyörű is voltam neki

volt a ráadás.

 

Az emberek mindig megnéztek minket

és mindig nekem gratuláltak és nyújtottak kezet,

hogy becsülendő, hogy egy ilyen lány

kitart egy ilyen srác mellett.

Láttam, hogy ez a barátomnak nagyon rosszul esett

és én pofon tudtam volna vágni őket.

Soha egy kezet sem fogtam meg.

Az emberek nem értik meg,

hogy nincs olyan, és nincs ilyen sem.

Nincsen sérült, és nincs egészséges,

csak szerelem.

Ők nem tudják meg, milyen,

amikor azért szeretsz valakit,

mert önmagáért kell.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Aztán észrevettem, hogy a kedvessége mögött

belém kapaszkodott,

mert nem szerette saját magát.

Szeretnie kellett hát maga helyett egy lányt.

Én hiába igyekeztem, hogy beszéljük meg,

ő csak sírt, lehajtott fejjel azt suttogta, hogy nem,

ezt ő sohasem hiszi el.

És megütött a botjával, amikor megfogtam a kezét.

Azt mondtam, segítek neki mindenben.

Nem baj, ha nem táncolunk

és nem fog futni velem.

És ő azt mondta, ne hülyéskedjek.

félembernek nézem őt,

és ez nem szerelem.

Azt mondta, sohasem fogok

férfiként nézni rá.

És én akkor visszavágtam,

hogy vegye észre, mit csinál.

Ha saját magát nem tartja annak

nem művelhet csodát egy tizenhat éves lány.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú még nálam is sokkal érzékenyebb volt.

Azt mondta, nem hagyhatom el, sosem tudná feldolgozni.

Amikor egy év három hónap után közöltem, hogy szakítani akarok,

kijött az iskolám meg a házam elé, ahol lakok.

Végül fogta magát az ecserin és a metró elé ugrott.

Két ember rántotta vissza akkor

és nekem sokáig bűntudatom volt.

Mardosott, hogy mit ronthattam el és hol.

Pedig csak segíteni akartam.

Sohasem hagyta nekem,

hogy úgy szeressem, hogy az felemelő legyen.

Szerintem megijedt attól, milyen egy erős lány

és ezért zavartam őt ott lebelül.

A fiú, akit szerettem, sohasem tudta legyőzni önmagát.

Sohasem szabadult a démonaitól.

Mindig menekült az igazság elől,

mindig menekült.

 

Az emberek nem értik meg,

hogy nincs olyan, és nincs ilyen sem.

Nincsen sérült, és nincs egészséges,

csak szerelem.

Ők nem tudják meg, milyen,

amikor azért szeretsz valakit,

mert önmagáért kell.

 

2021.

Fotó: Imre Dóra

Villax Richárd – A két madár

Városnak csúfolták a helyet, ahol Timofán az anyjával élt. Valójában maradt az az évszázados falucska, amilyen mindig is volt.

Timofánék a falu…azaz a kisváros szélén laktak a szinte állandósult sártenger közepén, egy vályogházban. Jobbára kukoricát termesztettek a ház melletti kis földjükön…

…na jó, az a föld inkább volt a hitelező banké, mint az övék. Nem bizonyult elégnek fizetni a napszámosokat, Timofánnak be is kellett állni közéjük kőkemény munkára.

A fiúnak egyetlen vigasz adódott: esténként, holt fáradtan, festegetett pár négyzetméteres szobácskájában. Anyja néha rosszallóan nyilvánult meg a „haszontalanul töltött időről”, és a festékekre, vászonokra, ecsetre, állványra kiadott kisebb összegekről. Nehezen értette meg, hogy ez az egy-két óra adott erőt fiának a nap többi részének elviseléséhez.

Timofán ilyenkor szárnyalt. Képzelete egzotikus tájakat vetített a vászonra. Olyanokat, hol még sosem járt. Felhőtakarta hegycsúcsokat, tengerszemeket, mediterrán városokat varázsolt a vászonra.

Egyik alkotásába belekezdve már az első ecsetvonásnál azt érezte: ez a kép most más lesz, mint a többi. Valami rendkívüli készül.

Az ecset nyomán lendületesen ég felé törő fák keltek életre. Némelyikük színes gyümölcsöket melengetett ágain. A leveleken átszűrődő napsugarak szinte egyenként kivehetőek voltak. A kép előterében egy idősebb, de legalább olyan szép fa burjánzott.

Timofán Paradicsomként tekintett az általa megálmodott tájra. És ha már Paradicsom, kapjon helyet az öreg fa egy-egy ágán két paradicsom-madár is. De nem maradhatott el a fatörzsön feléjük kúszó kígyó sem, ha már, ugye, a bibliai Édenkertre célzunk.

Amikor az alkotó leült, és gyönyörködött művében, elképesztő dolog történt. A két madár hirtelen lendületet vett, lerepült a képről. Egy-egy félkör után egymás felé repültek a kicsiny szoba atmoszférájában. Úgy tűnt: összeütköznek, a lábuk össze is ért egy pillanatra. De aztán egy hátraszaltót vettek, ezáltal egy szív alakot írtak le. Utána visszaszálltak a fára, majd a mutatványt néhány percenként megismételték.

– Ez az! – suttogta maga elé Timofán. Ha mégoly nyomorúságos körülmények közt is, de sikerült létrehozni a Nagy Művet, amelyet…

…nem tarthat meg magának. Önzőség megfosztani a többi embert e gyönyörűségtől!

            – Vidd el egy galériába! Állíttasd ki! – javasolta Timofánnak később egy barátja, akit történetesen tényleg Baráthnak hívtak, Baráth Ferencnek.

Nem volt sok választás, mert a városkában egyetlen galéria működött, az Umlaut Képtár. Az alkotó selyempapírba csomagolta festményét, és elindult a település központjába. A pénzesdobozból kivett egy fájdalmas összeget; gondolta, egyúttal a szokásos havi törlesztő részletet is befizeti a bankban.

A galériában maga a tulajdonos, Umlaut úr fogadta, aki ott ült íróasztala mögött, a kialított kevés számú kép között. A fiú engedélyt kért, hogy feltegye a falra Paradicsom című alkotását, majd várták a madarak repülését.

Nem is kellett sokat várni! A két csodalény a galéria termében is lerótta félkörét, majd levegőbe rajzolták szokásos „szívecskéjüket”. Utána visszaolvadtak a festménybe, mintha semmi különös nem történt volna.

Umlaut úr pókerarccal bólogatott.

            – Ötvenezer! – jelentette ki végre.

            – Annyit kapok? – nyilt tágra Timofán szeme.

Umlaut kacagására megremegtek a falak.

             – A lónak a micsodáját! Annyit fizetsz, ha azt akarod, hogy itt legyen a képed, és lássák hírneves képtáram látogatói.

             – Miért nekem kell fizetni, hiszen én dolgoztam vele? – rökönyödött meg az ifjú festő.

             – Foglalja a helyet! – vágta rá a galéria- tulajdonos.

             – Dehát alig vannak itt képek. Ugyan mi elől foglalja?

             – Nos, teszel az álmodért, vagy nem? –  zárta rövidre kérdéssel a vitát Umlaut.

Timofánnak hirtelen eszébe jutott, hogy legnagyobb példaképének, Modiglianinak is sok megalázó helyzetet kellett elviselnie, mielőtt ismert művésszé vált.

A fiú odaadta a hely tulajdonosának a banki törlesztésre szánt összeget. Szorongva ment haza, gondolván, anyja dühbe gurul a pénzátcsoportosítás miatt. Az kicsit kétségbeesett, fogta a fejét, de nem szidta le fiát.

A városban pedig terjedt a rendkívüli festmény híre. Sorban állás alakult ki a galéria előtt. Umlaut hamar rájött, hogy ha belépőt szed az érdeklődőktől, az jelentősen meggyarapítja amúgy sem kicsi vagyonát. A madarak szálltak szorgalmasan, mindenkinek, aki kíváncsi volt rájuk.

Timofán kínosnak találta naponta telefonálni a kiállítóhelyre, ezért csak minden másnap tette ezt meg.

            – Mérsékelt érdeklődés –közölte vele ilyenkor rezignált hangon Umlaut.

Egyik nap azonban maga a galéria-tulajdonos hívta az ifjú festőt.

            – Be kell jönnöd! – jelentette ki izgatott hangon.

A fiú cipőt húzott, és szinte loholt a nagy túlzással belvárosnak nevezett helység-központba. A képtár előtt az utcán állt a sor.

            – Úgy látszik, megsejtették, hogy jössz – vigyorgott Umlaut, miután Timofán átpréselte magát a tömegen. – Eddig alig egy-két lélek volt kíváncsi a madaraidra. De, úgy látszik, megsajnált a Festők Védőszentje, mert idevezérelte Benefit grófot, aki meg akarja vásárolni a mázolmányodat.

A sértő hangnemet Timofán fel sem vette, mert figyelme az Umlaut mellett ülő, nála is kövérebb alakra irányult.

            – Ne haragudjanak, de szó sem lehet a kép eladásáról! – jelentette ki a festő. A sort álló emberekre gondolt, hogy ők nem részesülhetnek a csodában, ha egyvalaki lakásába zárja a madarakat.

             – Nekem még soha, senki nem mondott nemet – szürcsölte Benefit gróf a fogai között.

A helyzet annyira képtelennek tűnt, hogy csend állt be közéjük, és ezt a csendet kihasználva Timofán kioldalgott a képtárból.

Otthon kellemetlen meglepetés várta. A tisztaszobában az asztalnál Bakó Bertalan végrehajtó ült, vele szemben anyja, könyörgő arccal.

–  Csak még egy kis haladékot! – rimánkodott az özvegyasszony.

      – Három nap! – mutatta fel bal kezén a számot Bakó.

      – Nem lehet..

      – Nem! – szakította félbe a végrehajtó az idősödő hölgyet, aki szomorú szemekkel tekintett most érkezett fiára. Ezeket a szemeket Timofán vádlónak látta. Önzőnek érezte magát, hogy dicsőségét előbbre helyezte a családnál, mikor a törlesztőrészletet Umlautnak adta.

Gondolta, sétál egyet a földjük körül – talán utoljára… Szembe jött vele szó szerinti barátja, Baráth Feri. Timofán elmesélte neki a nap két különös történetét. Baráth pedig összekötötte a két eseményt.

– Te ökör! – vonta le Baráth a konklúziót. – Menj vissza, kérj bocsánatot Benefit gróftól! A képet bármikor újrafestheted.

Az utóbbi mondat hatott. A föld megmarad, a kép ugyan nem, de újrafestheti. Timofán betárcsázta a Galéria számát az öreg, fekete, vonalas készüléken. Elhebegte Umlautnak, hogy változtatott döntésén, és kérte, hogy rendelje vissza Benefit grófot.

Másnapra beszéltek meg találkozót a Galériában. A fiatal festő köszönés után rögvest bocsánatot kért a gróftól, egyben közölte vele: változtatott hozzáállásán.

– Megveszem a képet – kegyeskedett Benefit. – De nem adok sokat érte.

Timofán rábólintott, és mégiscsak kapott annyit, hogy hazafelé bevihette Bakó Bertalannak a lemaradt törlesztőrészletet, és maradt egy kevés ételre is. Hazaérve felállította szobájában a vásznat, és újra festeni kezdte az Édenkertet. Azt hitte, boldogító lesz újra megalkotni a képet, de valahogy nem ragadta magával az a „rendkívüli dolog van készülőben” érzés, ami az első alkalommal. A festmény előterébe újra behelyezte a terebélyes fát, törzsére pedig a kígyót. Egy vastag ágra rápingálta a két madarat.

Hátralépett. A madarak üveges szemmel bámultak a semmibe. Hiába várt hosszan, nem mozdultak.

Rosszkedvűen feküdt aznap este ágyba. A szomorúság végül álomba ringatta. Másnap hajnalban, munka előtt, megszemlélte a képet. A madarak ugyanolyan halott tekintettel néztek a hajnali fényben, mint tegnap este. Csak mintha a kígyó lett volna közelebb hozzájuk. Timofán megrázta a fejét, gondolta, az álmosságtól lát rosszul.

Aznap is keményen, de rosszkedvűen dolgozott együtt a napszámosokkal a kukorica-földön. Este már egyértelműen látta, hogy a kígyó közelebb kúszott a paradicsommadarakhoz.

A szeptember nekik hozta előbb hűvös éjszakáit, mielőtt a városba ért. A konyhájukban már lobogott a tűz az öreg Jancsi-kályhában. Timofán összetekerte a vásznát, melyre az Édenkertet próbálta újra alkotni, és behajította azt a tűztérbe. Úgy érezte, a lángok nem csupán alkotását, hanem művészi mivoltát is elemésztik.

Ha nem lett volna annyira fáradt, biz’ Isten nem tudott volna elaludni. Alvás közben öntudatra tért, de mivel az ablakon át a párizsi Eiffel-tornyot látta, hamar rájött, hogy álmodik. Mindenesetre körülnézett, és egy műtermet látott maga körül. Dühös volt, hogy még álma is a gyászos valóságra emlékezteti. De azután középen vásznat látott, rajta tájképpel. A fák és a házak megnyújtott alakja egyvalaki művészetére emlékeztetette .És az a valaki ott állt alkotása előtt, ecsettel kezében. Majd Timofán felé fordult a jelenés..Szimpatikus arc, teátrális mozgáskultúra jellemezte.

– Amadeo Modigliani! – kiáltott fel az álmodó.

– Szólíts csak Modinak! – hajolt meg viccesen az álombéli alak. – A barátaim csak így hívtak, sőt, még az asszonyom is. Tudom, hogy gondban vagy – folytatta. – Kisegítelek. Tedd, amit mondok! Holnap fesd le újból az Édenkertet, napfénnyel és a fával, de a madarakat ne vidd a vászonra! Mielőtt még elfelejteném: a kígyót sem!

Modi újra meghajolt, és így búcsúzott:

– Arrivederci, ifjú barátom! Egy napon találkozunk majd egy jobb világban!

Timofán felriadt, összeszedte magát, majd újból kiment dolgozni a kukoricaföldre. Alig várta, hogy ráesteledjen, és követhesse példaképe álombeli alteregójának utasítását. Fél éjszaka fönnmaradt, de végül ott terpeszkedett a fa a vásznon, és önmagában is gyönyörű volt.

Reggel nem kellett már a földre mennie, végeztek a betakarítással. Timofán felülve az ágyban bámulta tegnapi művét, melyről még mindig hiányzott a két madár. Odakint viszont még élénk volt a kora őszi nap. A fiú valamifajta belső indíttatástól vezérelve az ablakhoz lépett, és kitárta azt.

Feje felett két tollcsomó suhant be. Mire a fára telepedtek, már ki lehetett venni kecses alakjukat. A paradicsommadarak tértek vissza.

Timofán nem sejthette, lesz-e kiállítva még valamely alkotása, esetleg lát-e pénzt valaha művészetéből, de azt egyértelműen érezte: a madarak most már örökre vele maradnak.

 

Villax Richárd 2022

 

 

 

 

 

 

Fotó: Imre Dóra

Életfeladat

Életfeladat – gondolkodtál rajta ezer éjen

Vajon van-e?

Hát mi az, amihez értesz? Miért lehetsz itt?

Miért te vagy az a kiváltságos, aki ezt az életet kapta?

Amit a kelleténél jobban is megbecsülhetnél.

Mi az, amihez értesz?

 

Szeretni tudsz, talán

Biztos vannak olyanok, akik ezt kétségbe vonnák

Akik szívét összetörted vagy elhagytad a kisvasútnál

Akinek nem tudtad teljesíteni a vágyait és ezért mást kellett választania

Akinek nem adtad oda időben a leckét, ezért megbukott a vizsgán

Akivel lemondtad a találkozót és ezért egyedül kellett töltenie az estét

Önmagával randevúzva

Ölelni tudsz, talán

Kivéve amikor a négyeshatoshoz futottál azelől, aki megérinteni szeretett volna

Csókolni tudsz, talán

Csak nem azt, akit kellene vagy nem úgy, ahogy ő szeretné

Segíteni tudsz, talán

Csak nem annak, akinek szüksége van rá

Csak nem akkor, amikor történik, hanem egy hét múlva

 

Nem tudsz varrni, sem számolni, sem írni

Nincs különösebb tehetséged, amivel szórakoztathatod az embereket

Még önéletrajzod sincs

Nem tudod árulni a festményeidet, eladni a gyümölcseidet

Elvégeztél egy tanfolyamot, de ott sem voltál osztályelső

Lehetnél talán menedék, de a személyiségtípusod nem megfelelő hozzá

 

Szeretni tudsz, talán

De az mire elég?

Megéltek-e belőlem?

Túl közel

Túl távol

Sírni is tudsz, talán

De nem parancsszóra, hanem egy mondat miatt

Tudsz nevetni is, csak nem azon, ami igazán vicces

 

Nem volt feladatod, így kerestél magadnak

Engem fogsz szeretni

Még kéne egy mondat

 

 

 

 

Imre Dóra