Címke: kedd

Ismertem egy embert, aki azt gondolta, ha mindvégig ébren marad kijátszhatja a halált, nem fog meghalni álmában. Évekig a fotelben ült és úgy töltött az éjszakákat. Hitt benne, hogy kicselezheti a sorsot.

Az ember nem vált gyakran pályát, valószínűleg szinte soha, hacsak valami végletes külső körülmény nem kényszeríti erre, egyébként megmarad abban, amit addig csinált, akár kedvvel akár kedv nélkül. Teszi a dolgát, amiről azt gondolja, hogy a dolga, persze, felkel, munkába megy, elvégzi az aznapra rendelt feladatokat, majd hazamegy tv-t néz, miegymás. Nem is gondolkodik azon, hogy lehet, hogy nem is jó helyen van. Ámbár lehet, hogy gondol erre, de nem igen tesz semmit. Olykor kicsit irányt vált, és azt gondolja, hogy ezt magától teszi, ezzel kilép a komfortzónájából és ezzel gyökeresen megváltoztatja az életet. Úgy képzeljék el, amit mondok, hogy egyik nap balmenetes görcuflit hornyol, majd gondol egyet és jobb menetesre vált. Hát igen.

A legfontosabb a jól strukturált rend kialakítása – ehhez kell pár év – majd az ebben való hely elfoglalása és megtartása. A biztonság nagyon fontos, valójában azt hiszi mindenki – én is –, hogy ha nem változtat, örökké így lesz ahogy van- nem baj, ha nem annyira jó – de legalább nem annyira rossz, és legalább ismert.

A komfortzónáról még egy szót. Nincs ilyen. Ameddig elmegy az ember az még a „komfortzóna” különben nem menne el, ha azt véli, hogy nem mer bunggee jumping-ozni, és mégis mer, akkor alapvetően mert mindig is, tehát azt tette, amit még megtehetett. (Hogyan írjak ezt a szót helyesen magyarul?)  Az öröklét érzését szerzi meg az ember a végtelenül ismétlődő azonos feladatok türelmes elvégzésével. És úgy gondolja kicselezte a halált, kicsellózott vele, fricskát mutatott neki, kitolt vele, vele aztán nem babrál ki semmi ilyesmi. Erre építi fel egész életet.

Minden szakma, mesterség, tudomány, foglalkozás, vallás kialakítja a maga eszközkészletét, rituáléit, szóhasználatát, pontos definíció rendszerét, megtanulja és boldogan mozog ezen belül. Kétségkívül segít, nem kell állandóan megtalálni a közös platformot a másikkal – bár a mosoly segít -, egyszerűen az ismert definíciók okán ugyanazt érti, ugyanaz alatta, így nem emészt végtelenül sok erőt ezzel. Az energia megőrzése szükséges, nem fecsérelhető.

Sajátos módon még a nyelv sem változtat ezen sokat. Van, ahol egyértelmű, így a matematika, fizika, informatika és sajátos módon a vallás – világvallás – esetében is, hiszen ezek nyelve mindenütt azonos, de más tudományokban sem probléma. Ha a nyelvet beszéli már valaki a definíció is érthetővé és használhatóvá válik. Így például egy műtéti leírás módszertana ugyancsak egyértelmű és követhető lesz. A társadalomtudományok talán kicsit ingoványosabb terület.

A tudományok és mesterségek nem beszélnek az érzelmekről, szinte soha – kivéve, ha az érzelmek maga a tudomány vizsgálati területe, ez esetben viszont – mintegy petri-csészében – a vizsgálat tárgyává válik a fájdalom mondjuk, vagy a gyávaság és darabokra szedik, alkotó részeire, atomjaira, belső és külső viszonyaira, majd megkísérlik összerakni, vagy legalább megérteni, de ez ezzel a módszerrel kevéssé fog sikerülni, bár sok mindent megtudhatunk róla természetesen.

Az érzelmekkel a művészetek foglalkoznak. Persze sok minden mással is, de mondhatjuk, hogy a művészetek a társadalmakon és időn átívelő örökérvényű megfogalmazásai az emberi érzéseknek. Ez fontos, ez teremti meg a folytonosságot. Na itt, itt lehet, hogy ki van cselezve a halál.

Az, hogy egy szobor, festmény, vers a kora kultúráját és össztudását is magával viszi, az már csak egy boldog ráadás.

(freez)