Szabó Orsolya Edit
K r i t i k a
Taika Waititi: Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)
“Dude, the world needs stupid shit.”
Német-amerikai háborús filmdráma? Vígjáték? 108 perc, 2019
Az új-zélandi független filmesként kezdő Taika Waititi ananászos ingeket, és üdítően friss nézőpontot hozott a Hollywoodi filmgyártásba. Összetéveszthetetlen stílusa mostanra ért be igazán, levetkőzte az angol humor manírjait és az új-zélandi melankóliát, így végre egy őszinte és eredeti tragikomédiát alkotott.
Kezdetektől fogva a szomorú komédiák rendezőjeként tartják számon, meglátásom szerint tévesen. Való igaz, hogy sajátos humora elválaszthatatlan az író-rendező- producer-színész munkásságától, azonban annak adagolását hosszú éveken át csiszolgatta, így a 2019-es Jojo Nyuszi már valódi gyémántként tündököl.
De hogyan is talált rá saját hangjára, és vált az Álomgyár egyik legkeresettebb rendezőjévé?
T a i k a W a i t i t i
Már első rövidfilmjével Two Cars, One night (2004) bezsebelt egy Oscar-díj jelölést. Elsősorban a film hossza miatt, a műfajiság kérdése háttérbe szorul, valamint az erős akcentus és a maori származású gyerekszínészek miatt, a néző rögtön etnikai filmként kezeli, szociográfiai szempontból érdekes az alkotás. Sas kontra cápaban (Eagle vs Shark, 2007) már ízelítőt kapunk Waititi nem mindennapi humorából, amely kényelmetlen, kellemetlen, de mégis energikus és egyben frenetikus. Rendkívül furcsa vígjáték, amely kiadása pillanatában kultfilmmé vált. Majd ezt követte a rendező nagy „így jöttem filmje” a Boy (2010), amely hitelesen mutatja be egy elnyomott kisebbséghez tartozó kisfiú mindennapi életét, a viccesebb történéseket sem mellőzve, de összességében ez még egy drámai hangvételű alkotás. A Boy, minden idők legnézettebb új-zélandi nagyjátékfilmje volt a hazai mozikban, egészen addig, amíg be nem mutatták a Vademberek hajszáját (Hunting fot the wilderpeople, 2016). A szintén Waititi nevéhez köthető film csak Új-Zélandon aratott nagy sikert, nem csoda, hiszen az eddigiektől eltérőn, nem keveri a fikciót a valósággal, jelen világunkat mutatja be, azonban minden előzmény vagy magyarázat nélküli irracionális jelenetek bevonásával, így az ezekből adódó poénok nem viccesek, inkább erőltettek és kiszámíthatóak.Az igazi áttörést a Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, 2014) jelentette. Áldokumentum film vámpírokról, zseniális ötlet. Fiktív szereplők mai, valós élettérben, a nézők számára is aktuális problémákkal küzdenek. Óriásit robbant. A 2017-es Thor: Ragnarok korszakalkotó filmje lett a Marvel univerzumnak, ugyanis eltérően a megszokottól a szuperhősöket, emberi élethelyzetekben ábrázolja, rengeteg humorral.
Így kísérletezte ki tehát Waititi utánozhatatlan stílusát, melynek alapeleme a dráma és komédia folyamatos ütköztetése.
Hollywood végre kitárta kapuit, a szomorú bohóc előtt, aki ki is kihasználta az első adandó alkalmat és szabadon engedte a Nyuszit. Meglátásom szerint A Jojo Rabbit az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb filmes termése.
J o j o N y u s z i
A második világháború idején járunk. A 10 esztendős fiúcska élete legjobb hétvégéjére készül, a Hitlerjugend kiképzésére. Igazi fanatikus kis náci, akinek még a képzeletbeli barátja is maga Adolf Hitler (Taika Waititi). Legfőbb célja, hogy a vezér személyi testőrévé váljon. Jojo minden fontos dolgot megtanul a zsidókról, hogy szarvuk és kígyónyelvük van, pikkely fedi testüket, valamint képesek manipulálni az ember elméjét.
A kiképzés során egy felrobbanó gránát megsebzi a fiú arcát, így otthoni pihenőre kényszerül. Jojo eddigi biztos világa alapjaiban rendül meg, amikor felfedezi, hogy imádott édesanyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) rejteget halott nővére szobájában. Jojo patt helyzetbe kerül, ha beárulja az új lakót Elsát, azzal saját magát és anyját is veszélybe sodorná, így kénytelen a legfőbb ellenségével egy fedél alatt élni. A lány, mivel egyebe nincsen, a barátságát ajándékozza Jojo-nak, ami teljesen átformálja a kisfiú, náci propagandára épülő világképét.
J o j o m e s é j e
Jojo áll a film középpontjában, az ő szemszögéből látjuk a történéseket, egy gyerekszájjal elmesélt megható történet a felnőttek értelmetlen világáról. Roman Griffin Davis élete első szerepében tündököl. Végtelenül hitelesen mutatja be a fanatizált kisfiú okosan vicces és bevállalós történetét, amely feltárja a náci Németország akkori hétköznapnapjainak, apró, azonban mégis nagyon fájó pillanatit. Waititit kiválóan tárja elénk a diktatúra mögöttes mechanizmusait, hogy valójában mi is éltette tovább a már lelepleződött rendszert.
Jojo a film során vetkőzi le, addig teljesen magától értetődő társadalmi szerepét, és az Elsával folytatott könnyed társalgás mögül az idő előrehaladtával kezdenek felszakadozni kinek-kinek legőszintébb és legbelsőbb sérelmei. Tehát a kisfiú vérre menő önvizsgálatát kísérjük szemüggyel, egy olyan világban, ahol a hatalom az agymosás minden eszközét bevetette azért, hogy az emberek ne gondolkozzanak. Minden tréfa ellenére, igaz drámát nézünk, az elgondolható legkomolyabb téttel. Jojo súlyos identitáskonfliktusba keveredik saját magával, ezt Elsa gyönyörűen meg is fogalmazza egy beszélgetésük alkalmával: „Nem vagy te náci, Jojo. Csak egy tízéves fiú, aki szeret vicces jelmezt ölteni, és tartozni akar valahova.”
A film pont ezért provokatív, és gyermekien szókimondó, de erre az őszinteségre van szüksége a jelenkor fiataljainak, akik talán most először találkoznak a II. világháború borzalmaival. Már rég nem működik, a kizárólag a felnőttek lelkiismeretét megnyugtató: Ne légy kirekesztő! A rasszizmus rossz! demagóg, egyirányú kommunikáció. A XXI. századi gyerekhezkizárólag az őszinteségen keresztülvezet az út.
Mindezen felül a film sikeréhez nagymértékben hozzájárul, hogy Waititi pontosan tudja kiket és hogyan akar megszólítani. A dialógok mögött, pontosan megfogalmazott, szofisztikált gondolatok rejlenek, ̶ mély történelmi traumák, fel nem dolgozott élmények, az emberek alap problémái a világgal, ̶ ugyanakkor mindenféle pátosz vagy álszemérem nélkül, a szereplők szájába mindenki számára érthető, élet közeli szavakat adott az író-rendező. Rendkívül hitelesek a gyerekek közötti gondolatcserék, a háború történéseinek azon részeit ragadta ki, mely iránt egy 10 és fiúcska valóban érdeklődhet, amelyet képes helyére illeszteni a gyermeki világában.
H á b o r ú s f i l m d r á m a/ v í g j á t é k
A Jojo Nyuszi tipikusan olyan film, amit végig sírunk a szereplők kilátástalan élethelyzete miatt, azonban érdekes módon csak a vicces részekre emlékszünk, azokat meséljük tovább a barátainknak.
Waititi rendkívül érdekes atmoszférát teremt. A való világhoz hasonló, azonban annál színesebb, szürreálisabb világot hozott létre, így a nézői elvárásokat is erre kondicionálja. Mindezt részben a gyermeki nézőpont, a képzeletbeli barát karakterének bevonásával, (ez egy alternatív Hitler identitás.) valamint a tökéletesen egységes képi világ segítségével idézi elő. A vibráló színek dominálása adja meg a jellegzetes mesés hangulatot, ugyanakkor a II. világháború univerzális életérzését.
Abszurd irányából közelítünk a valóság felé. A néző a valóságtól elrugaszkodott filmet néz, így nem kéri számon az alkotótól, a történelmileg nem hiteles szituációkat.
(lásd: Hitler unikornis fejet vacsorázik.) A náci diktatúra intézkedéseit kellőképpen felnagyítja, eltúlozza, humor forrásává teszi és drámához szükséges konfliktus helyzetet alakít ki belőlük. Abszurddá teszi az aktuális korszak, aktuális problémáit. A humor azokból a szituációkból fakad, ahol már túlfeszíti az irracionális határokat is, ezzel kiszakadunk a film világából, megszűnik a belemerülés érzése, és nézőként visszatérünk a valós élethez főződő elvárásainkhoz. Erre tökéletes példa, amikor a Gestapo emberi házkutatást tartanak Jojoéknál és egy percen belül harmincegyszer köszöntik egymást „Heil Hitler” karlendítéssel a szereplők.
Waititi mesteri alkotásában a drámai és komikus, fiktív – valóság elemek egymást nem elnyomva, hanem kiegészítve keverednek egymással, tökéletes balanszba egyesülve.
T a b u k
„Do your own thing”
Rendkívül kényes témához nyúlt a rendező. Óriási bátorság, de annál is több empátia és humor szükséges ahhoz, ha valaki ennyi társadalmi tabut egyszerre feszeget.
A társadalmi erkölcsök tiszteletben tartásánál talán fontosabb a megelőzés és a gondolkodásmód meghatározása, még ha ez tabuk megdöntésével is jár. Waititi őszinte diskurzust kezdemény a nézővel erkölcsi, filozófiai, vallási és minden egyéb- emberi lelket mélyen érintő –problémákról. Olyan kérdéseket szegez a nézőhöz, mint például volt-e abban a korban igény arra, hogy a német gyerekek tudják, mi az egzisztencia, hogy tudják mi a létezés? Egy értelmetlen, milliók halálát okozó háborúban egy zsidó kislány számára van- e egyáltalán értelme a létezésnek? A film egy őszinte gyermeki tényfeltárás, ami a színtiszta igazságot mondja ki, egy lényegkereső mű, ami a mai fontosság definíciónk megalkotásához is nagy segítséget nyújt.
Sok mindenért gyűlölhetjük azt a századot, amelyben élünk, ugyanakkor óriási hálával tartozunk, hogy MI, MA az őszinteség korában létezünk. Ezért történhetett meg 2019-ben, hogy egy maori- zsidó származású indi filmes a humor segítségével kimondta azt, ami az akkori világban kimondhatatlan volt. És, ami a legfontosabb, hogy a tabuk ledöntésével, művészet erejével segítséget kapunk a súlyos történelmi traumáink feldolgozásához.
Z á r á s: „Dude, the world needs stupid shit”
Taika Waititi: Amikor a Hétköznapi Vámpírok forgatásán realizáltam, hogy egy 5 perc alatt kitalált filmet forgatunk épp, elkezdtem aggódni. Ekkora Jemaine ( Jemaine Clement, a Hétköznapi vámpírok egyik főszereplője, Waititi állandó alkotótársa) odafordult hozzám és ezt mondta. „ Haver, a világnak hülye szarságokra van szüksége”. És akkor megértettem, ki akar egy olyan filmet megnézni, ami csak arra emlékeztet bennünket, hogy milyen borzalmas ez a világ. Szükségünk van nevetséges filmekre, amikről eszünkbe jut, hogy mi vagyunk a legostobább állatok a földön.
Remélem Taika Waititi végleg beköltözött Hollywoodba.
