Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kronauer a második emeletre tartott

  Kronauer a börtön óta nem viselte jól a zárt helyeket, a trafikot, patikát kerülte, a metrótól nem tartott, ott a sebesség elvette a félelmét. Leginkább a Duna parton szeretett álldogálni, a Lánchíd és a Margit híd között Budán volt az a hely, ahová legtöbbet eljárt. Állt ott, nézte a vizet. Néha hajnalban jött – keveset aludt -, megvárta a virradatot, a nap, szemben vele, a város felett bukkant ki a tetők között.  

            Ma esett, délután három után ért oda az egyik állóhajóhoz, a metrótól jött, lassan sétált, esőkabátja vizesen csillogott, sapkát, kalapot nem viselt, rövid haján átsiklott a víz, lefutott az orra mellett, a szája sarkában, a mély ráncban eltűnt. Néha keze fejével megtörölte az arcát, végig simított tüske haján, nem törődött az esővel.

            A víz surrogását hallgatta éjszakákon át a cellában is, a zárka mellett a falon futott a vízlevezető csatorna, a szabadságot hozta el neki, amig hallgatta. Folyót képzelt, a folyón hajót, a hajón konyhát, a konyhában kávé illatot, és asszony illatot a kajütből. Azt képzelte, ott áll mezítláb a konyhában, kávét főz, nem csak magának. Visszafekszik majd az asszonya mellé – igy gondolt erre –, bár a szót nem szerette, és álmain kívül soha nem is használta, a birtoklás erős a szóban, és ő éppen nem birtokolt semmit, csak egy bögrét, egy rend ruhát, egy kanalat és száz napot és még száz napot és még száz napot, de álmaiban igy gondolt az édes illatú lányra: asszonya.

            A parton a 45-HG-3 számú hajó mellett állt meg, nem tudta mit jelentenek a számok, nem mondott ez neki semmit, de megjegyezte, maga sem tudta miért. Nézte a szürke hajótestet, rajta a kabinokat. Erős drótkötelek tartották a partnál a hajót, kikötve, mozdulatlanul. Célja vesztett tárgy, állóhajó, mi végre, nem part, nem folyó, nem megy sehová, nem indul, nem érkezik, áll. Épp, mint ő. Erős kötelekkel idebéklyózva a parthoz, a városhoz, a száz és száz naphoz, ami eltelt, és ami még hátra van.

            A hajón, a kabin ajtajában egy nő támaszkodott. Barna, hosszú hajú, fiatal nő, virágos nyári ruhában, vállán zöld sál, kezében cigaretta.

            – Van tüze? – kérdezte a férfit.

Kronauer körülnézett, neki szólnak-e. Kevés idő telt még el a börtön óta, nem valószínű, hogy bárki neki szólhat és kérhet tőle valamit. Szokatlan.

            – Van tüze? – kérdezte ismét a lány, és rámosolygott. Nem mondhatni, hogy kacéran, vagy akár csak kihívóan, inkább barátságosan, mint ismerősre.

            – Van, igen – válaszolta.

            Egy doboz gyufát vett elő, tétován álldogált a parton. A lány mutatta neki merre kell mennie, hogy a pallón feljusson a hajóra. Ott állt a nő mellett, az első gyufát eltörte a dobozon, remegett a keze. A második meggyulladt, a lány a lángra hajolt, beleszívott a cigarettába, kifújta a füstöt, lehunyta a szemét.

            – Kér egy kávét? – kérdezte.

            – Nem is ismer – mondta a férfi.

            – Kata – mondta a lány, és kezet nyújtott.

            A férfi nézte a felé nyújtott kezet, majd óvatosan megfogta, a lány kézszorítása határozott, erős volt

            – Ervin – mondta a férfi.

            – Jöjjön, megázik itt. Éppen lefőtt a kávét.

            Bementek a kabinba, a konyha ugyan olyannak tűnt, mint amit álmaiban látott.

            – Láttam már magát máskor is itt, gyakran látom itt – mondta a lány, míg kávét töltött neki a csészébe, és az asztalra tette. – Üljön már el, miért áll, mire vár, parancsra talán?

            – Igen – mondta a férfi halkan. A lány odalépett hozzá, és átölelte. Olyan egyszerű volt. 

Éjszaka volt még, amikor Kronauer felébredt, mellett ott aludt a lány, egyik karja a feje alatt, nyugodtan és békésen aludt. Olyan egyszerűnek tűnt minden.

             Ervin kibujt a takaró alól, felöltözött, és kiment a libegő pallón a partra.  

            Elindult haza, nem nézett vissza. Az állóhajó holnapra nem lesz itt – gondolta – horgonyt szed és elhajózik, és a lány is, csak egy álom volt, csak egy illat.

            Hazagyalogolt, lépcsőn ment a másodikra, mert nem szerette a liftet, bezárva érezte magát, kerülte a szűk helyeket, ha lehetett, vannak dolgok, amik nem múlnak el egyik percről a másikra. Lefeküdt és várt. Nem aludt, várt. Hajnal lett, majd reggel. Várt. Elaludt, tíz óra volt, amikor felébredt. Felkelt, kiment és kávét főzött. Tett-vett a konyhában, a lakásban. Felvette a nadrágját, ingét, majd levette és pólót húzott. Kiporszívózott, port törölt, elmosta a szennyes edényt. Becsomagolta a holmiját egy bőröndbe.

            Délután háromkor ment el a lakásból, zakóban, esőkabátban, barna félcipőben.

Mielőtt elment, ellenőrizte a gázt, leoltotta a villanyokat, bezárta az ajtót mindkét zárját. A kulcsot beadta a második emelt hatba Kovácsnénak,

            – Elmegyek – mondta, és elindult a bőröndjével a kezében. Még esett. Kilépett a ház kapuján, balra fordult és elindult a tér felé. A harmadik ház aljában egy kávézó volt, az üveg portálon tükröződtek a szemben lévő házak. Kornauer bepillantott, és meglátta Katát, ott ült az egyik asztalnál, előtte kávéspohár, kis tányéron sütemény, esőkabátját a szék háttámlájára hajtotta, barna hajában vízcseppek csillogtak. A férfi ellépett a kirakattól, megállt, hátát a vizes falnak támasztotta. Olyan egyszerű lenne. Pár percig állt ott, majd sietősen ellépett az ablak előtt, a lány nem vette észre.    

Frank Hermin