Kuti másnap fejfájósan ébredt, hiszen a fröccs, és a hétdecis minőségi asztali bor súlyossá tette a tegnap estét, hozzá még a találkozás apjával és a többiekkel. A konyhában aludt. Felkelt, és nem csinált nagy zajt, gyorsan felöltözött és kilépett a körfolyosóra, onnan a szűk lépcsőházba, onnan a szürke utcára, és indult volna, hogy eltöltse a napot azzal, amivel szokta egy műszaki rajzoló a munkahelyén – mert Kuti ez volt, egy rajzoló –, amikor feleszmélt, hogy vasárnap van alighanem, és, hogy a csomagot még el kell vinnie a rendeltetési helyére. A csomagot tegnap este az otthonos talponállójában felejtette, így elindult érte, gyorsan surranva a falak mentén, mint egy árnyék, és remélte, hogy elkerüli a találkozást az Orczy téri katicákkal, akik egy lány röplabdacsapat, és olykor itt edzenek a téren futva és karjukkal körözve.
Valóban nem találkozott velük, ám volt egy találkozás, amit nem kerülhetett el.
A csomag ott volt ahol hagyta. A csapos vigyázott rá. Persze nem ingyen. Követelte, hogy nézhesse meg a tartalmát, aminek Kuti nem örült. Közben belépett Béla, aki várta már a csomagot. Fegyverrel a kezében. A csapos már kibontotta, szalvéták voltak benne. Kuti és Béla nem ezt várta.
A csapos felröhögött, de Béla arcát látva krákogásra váltott és helyet csinált a ragasztópisztolynak a pulton.
Kuti nem erre számított, de annyi mindent látott már.
– Dekupázs? – fordult Bélához. – A szomszéd kislány is csinálja. Nem lehet nehéz…
Aztán a csapostól egy kör rumot kért.
– Maguk könnyen nevetnek. Ez egy szakma, ha tudni akarják. Az ember felkészül, összeszedi a bátorságát, felidézi a keserves éveket a henger mellett, amikor vörösen izzott a szemgolyója is, és azt gondolta ez nem egy élet.
– Maga hengerész volt? – kérdezte a kocsmáros.
– Igen. Szép mesterség egyébként. De ez a mostani jövedelmezőbb.
– Naná, most is micsoda zsákmány – mondta Kuti, és belekortyolt a rumba.
Megrázkódott, rosszul viselte a nehéz italokat és a könnyű nőket.
– Vannak rosszabb évek. Nézzen csak ide, nem is igazi pisztoly – mondta Béla.
– Miért visz valaki bőröndben szalvétákat?
– Van rá kereslet a piacon, én csak tudom – mondta Béla, és hunyorgott mindentudóan.
Ekkor egy férfi bucskázott le az alagsori kocsmahelyiség hat lépcsőjén. Felpattant nyomban, megrázta magát, leporolta rikító kockás zakóját és megkérdezte:
– Nem látták a macskámat? Kiugrott a zsebemből az imént, úgy láttam ide szaladt.
A férfiak meglepetten bámulták a kockás zakós idegent, aztán körbenéztek. Keresték a macskát. Benéztek az asztalok alá, elhúzták a székeket, de macskát sehol sem találtak. Ellenben, valami különös dolgot vettek észre…
A bejárat melletti beugróban egy könyvespolc állt, rajta legalább húsz kötet jó állapotban levő könyv. Különös dolog, ha egy kocsmában könyveket tartanak. Kuti elcsodálkozott, aztán odalépett a polchoz, és leemelt egyet: ” Hogyan legyünk boldogok?” A férfi őszinte érdeklődéssel nyitotta ki.
A macskás lesimította gyűrött kockáit és bánatosan legyintett.
– Mindig ez a vége. A macskám megszökik, hetekig keresem, kiplakátolom, s mire visszatér, se a színe, se a kora nem stimmel. Persze, hazaviszem, ha már annyi kedves ember segített keresni, de lassan nem férek tőlük a lakásban. A könyveket is ezért hoztam ide. Azt a boldogságosat ötször olvastam, abban ajánlották a kisállattartást is. Kipróbálja?
Kuti felnézett a könyvből.
– Tudja, mit? Kipróbálom. Csak kellene egy macska.
Ekkor Béla a csapos, lehajolt, és előhúzott a pult mögül egy kis borzas, riadt, vörös macskát. – Ez jó lesz?
Kuti hunyorgott, gondolkodott.
– Hát, nem sokat tudok a macskákról. Amúgy, ezt kereste?
Eközben Béla a szalvétákat rendezgetve szeretettel simogatta az állatot. Erős hengerészkezébe belesimult a jószág, hangosan dorombolt.
Kuti érezte, döntenie kell, különben odalesz a lehetőség.
– Viszem, ha nem bánja – fordult a kockáshoz.
– Na, erre iszunk! – töltött a csapos.
Kuti kezdte jobban érezni magát, lehet valami ebben az állatos dologban.
– A macskatartásnak sok szabálya van – mondta Béla.
– Kilenc talán? – kérdezte Kuti.
– Nem, annyi életük van, de szabály is sok van.
– Maga ismeri ezeket? – kérdezte a csapos, míg a törlőronggyal látszólag céltalanul tisztogatta a pult bádog tetejét.
– Először is, gondoskodni kell róluk, ami abból áll, hogy mindig kell, hogy legyen otthon olyan étel, amit szeret, legyen helye, ahol aludhat, ha ott akar aludni ahol te, akkor neki kell ott aludnia. Gondoskodni kell a kényelméről, és gyakran kell simogatni, de csak addig ameddig szereti. Nem lehet a lakásban sem huzat, sem hideg, persze nagyon meleg sem lehet. És mindig otthon kell lenni időre, mert nyugtalan lesz, ha nem lát – mondta Béla.
– Maga nős? – kérdezte Kuti, míg Béla a macskát simogatta, aki dorombolt a keze alatt…
– Nem, de voltam – mondta Béla és a csapos egyszerre.
– És ön? – fordult Kuti a kockás zakós, nagy orrú férfi felé, aki eddig kicsit szerencsétlenül álldogált a söntéspult végénél.
A férfi éppen belekezdett volna mondandójába, amikor belépett a helyiségbe Arabella. Arabella napközben WC- s néni volt a pályaudvaron. Amikor végzett a műszakkal, beosont kék kötött pulóverében, fekete, bokáig érő szoknyájában, kitaposott barna bőr férficipőjében, kendős fejével a kocsmába, és átöltözött. Most is így történt.
Az átöltözés után Arabella nem WC-s néni volt többé… Nem is hasonlított arra a nőre, aki belépett… Kendőjét levéve dús, barna haja vállára omlott, kényelmes, de elegánsnak mondható, napsárga nyári ruhája, kényelmes, de divatos szandálja, törékeny alkata láttán Kuti, Béla, a kockás zakós nagyorrú, a csapos, sőt a macska is teljes figyelemmel fordultak felé. A macska azonnal lekérezkedett az őt simogató kezek közül, s leugorva Arabella lábaihoz telepedett, sőt… elhevert a lábainál…
Kuti friss nyugalmát halvány féltékenység szorította meg. A kockás zakóssal összenézett, mikor az apró sóhajtással megvonta vállát
– Így megy ez, mindenki a szebbet, jobbat keresi.
Arabella elpirult, még nem egészen bújt ki a „vécésnénilétből”, ahol ritkán kapott egy – egy jó szót.
A csapos újra töltött, Arabellának saját, rózsákkal metszett poharába.
Kuti órája zizegni kezdett, telefonja bejövő hívását jelezte. Zavartan kutatott zsebében, míg a többiek szótlanul várták, ki keresi ilyen hosszan csörgetve.
– Á, csak anyám – motyogta, mielőtt hallózott.
A csapos rosszallón szorította össze a száját, neki sosem volt anyja. Illetve, persze, hogy volt, de nem ismerte, hatnaposan került az intézetbe.
A kockászakós a pillanatot kihasználva, kezet rázott Kutival, rábízta a könyvet és a macskát és megindult felfelé, Kuti fülén a telefonnal válaszolni sem tudott.
Arabella Bélától rendelt egy mackós szalvétás dobozkát, míg Kuti telefonált.
– Igen. Megyek. Viszek. – Aztán letette.
A kockászakós félúton visszafordult.
– Kér valaki még macskát, könyvet, bármit? Sok hasznos dolgot bírok, csak nem tudom, mit kezdjek velük.
Arabella félrehajtotta fejét, a fényben álló alaknak csak körvonalait látta, majdnem angyali jelenség volt.
– Kisasszony gyakran jár ide? – kérdezte a kockás zakós. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, nevem Alfréd.
– Ó, igen elég gyakran – mondta Arabella, és egy férfizsebkendővel, ami véletlenül nála maradt, megtörölte az orrát, majd, mint akit rajta kaptak, a zsebkendőt teljes természetességgel Alférd zakója zsebébe tűrte, mintegy diszzsebkendőként.
– Örökké őrizni fogom ezt a zsebkendőt – mondta Alfréd –, magán hordozza kegyed bűvös illatát.
– Ugyan – mondta a csapos –, talán mégis jobb lenne, ha a macskát vinné haza az úr!
– Talán hallgass, mielőtt magam is megbánom és olyat teszek… – mondta Arabella. – Az úr figyelmes és kedves, te meg egy faragatlan alak vagy. Már évek óta mióta idejárok ruhát váltani, ügyet sem vetsz rám.
– Talán szeretted volna?
– Ugyan, mit tudsz te a nőkről – mondta Arabella –, és Alfrédra nézett, aki elolvadt a varázslatos pillantástól.
Béla és Kuti zavarukban köhécseltek és elfordultak tőlük, hogy megszemléljek a légyszaros futballista posztereket a sörös és más üvegek mögött a falon szegeztükben.
Alfréd lovagias mozdulattal nyújtotta a karját Arabella felé. A nő belekarolt, és lassú léptekkel elindultak kifelé. Az ajtó magától kitárult, a napfény beömlött a szutykos ivóba, és egy pillanatra valamennyien megérezték a pillanat varázsát. Kuti fizetett, majd felemelte a macskát és elindult ő is. Melegséget érzett a szíve körül. Talán ezt hívják boldogságnak, gondolta, és magához szorította a vörös kis szőrcsomót. Távolról zene hallatszott. Kuti felnézett az égre. Az angyalok muzsikálnak, mormogta a foga között és halványan elmosolyodott.
Szerzők:
A megjelent mű többek alkotása, egymásba kapcsolódtak a történeteik a próbaketrecz nevű támogatói csoportban.
Tuza Simon Zsuzsa
Szabó Andrea
Polgár Veronika
Katonáné Marika
Brunner Tamás