Illatok IV.

Szalai Ria

…pár napja mások a reggelek átláthatatlan köd ül a földek felett koszos sapkát húz a kopár fák csúcsára félelmessé teszi az ágakon itt – ott megülő nemes madarakat csak sejtem hol vannak az őzetetők s ha mellettük vélem elhaladni a buszt pattanásig feszülő aggyal figyelem belső szemeimmel a pettyes hátakat kelet felé haladunk s a Nap fénye erőlködve próbálja áttörni a késő novemberi hajnali ködöt és sötétséget beleheljük a buszt néha letörlöm a párás ablakot de csak a kinti sötétet látom élesebben társaim bóbiskolnak alszanak de legtöbbjük kezében mobil világít avatott ujjakkal pörgetik az okost és lehajtott fejjel föléje hajlanak talán hogy semmit el ne szalasszanak a pillanatnyi világ dolgaiból pedig ha tudnák hogy kevesebbet kapnak mintha lelki szemeikkel akár kifelé akár befelé figyelnének kifelé…a tájra melyből szinte semmi sem látható de bármi beleképzelhető befelé saját magunkra amelyből oly sok kibontható bármerrefele is figyelek egy saját filmet színdarabot teremthetek magamnak melynek én vagyok írója dramaturgja rendezője játszója nézője és kritikusa is egyszerre pörgethetem akár gyorsan akár lassan akár előre akár hátra s ha úgy tetszik ki is merevíthetem újrajátszhatom nézhetem színesben avagy fekete – fehérben…minden a tetszésem szerint…ahogy akarom …felülről látok és nézek mindent lassított felvételben mozog a világ a hangokat is csak látom ahogy mások szája mozdul és ez jó ez felettébb jó mert jobban figyelhetek a testek beszédjére és többet megértek a másikból mélyebben úszom lényege mélyére csodaszép a világ és legmisztikusabb benne az ember mert örökösen pillanatról pillanatra változó soha nem tudod két egyforma arcát mozdulatát mosolyát nevetését sírását kétségbeesését látni valami mindig elveszik belőle valami mindig hozzáadódik fékez a busz hogy az ajtókon keresztül utasok sokaságát okádja ki a megállóba s ugyanúgy utasok zömét falja be párás gyomrába és minden minden szépség érdekesség kezdődik előről más táj felé haladunk nehezen de oszlik az ólomszínű köd s a ködrongyfoszlányok között kutakodik egy megfáradt napsugár aludnék érzem s már- már koppan a fejem a koszos lét csorgó ablakon…amikor is megérkezem és egy lépcsőt-tévesztő lépéssel kiesem az emberdobozból hogy ugyanazzal a lendülettel mohón beszívjam a csípős-illatos-ezüstös majdnem decemberi reggel illatát s nem tudom jól hallok vagy tévedek – e…hogy a magasban felröhög egy gerle…



…most az van, hogy a dolgoknak dolguk van…pihennek, ez most a dolguk, s ha visszajönnek kezdődhetnek újra a mindennapok…



…ó, hát sokminden jár a fejemben ma reggel dolgozóba menet kolléganőm megjegyezte úgy fél kilométer után hogy nagyon hallgatag vagyok jah feleltem nagyon jó és nagyon rossz hétvégém volt rám nézett a válla fölött és felvont szemöldöke kérdezett hogy mi ez az ambivalencia majd elmondom feleltem és belesimultam az ablakon keresztül a tájba de nem mondtam el nem mintha titkolni akartam volna de egyszerűen nem volt rá alkalom és különben is azt hiszem hogy a dolgok bizonyos idő után okafogyottá válnak ami ma fontos holnapra már lényegtelen így múlik el a világ dicsősége s erről nem tudom ki tehet igazán a világ vagy az aki naponta megéli és azzal szembesül hogy bizony a világ bizonytalan és kétszínű vagy az aki bizonytalanságot kétszínűséget hoz bele persze hogy persze azt látunk bele a dolgokba amit akarunk és ez nem más hanem a mi hibánk de hát szeretettel közeledünk a másik felé s azt hisszük azt kapjuk majd vissza hát most jól figyelj soha…soha sem kapod vissza csak a röhögés az indulat marad egy létra vagy amelyen magasabbra hágnak téged hátra hagyva s egy kis mozdulattal ellökik magukat tőled ellöki magát a másik ha már nincs szüksége rád hogy egy másik létrát keressen és minden létra fontosnak gondolja magát egészen addig amíg el nem fogadja létraságát nem vagy nélkülözhetetlen bármit is mondjanak bár igaz az is Murphy szerint hogy az egymással helyettesíthető alkatrészek nem ugyanazok és én nem vagyok alkatrész és soha nem vagyok ugyanaz és remélem hogy nem vagyok helyettesíthető illetve…bánja kutya ha az vagyok nem akarok megismerhető nem akarok kiszámítható lenni és tulajdonképpen csak a létra egyik foka vagyok de hiszem hogy a legerősebb egyszer azt mondta nekem valaki hogy amiket írsz a fészbúkra… és akkor elámultam mi az amiket kiírok, a gondolataim…olvassa aki olvassa aki meg az nem nem vagyok kötelező de tán jogom van leírni azt ami éppen a fejemben jár mert naponta olvasom “Mi jár a fejedben ?” s nekem járnak a fejemben…gondolatok érzések hangulatok s nem tehetek arról ha gyermekkorom óta késztetést érzek az írásra nekem az írás olyan mint a lélegzetvétel írtam egykor s valóban az hát tudom nem vagyok egy nagy durranás – mondták nekem – nem is tudom tán szerettem volna az lenni mert nem akar senki senki kis lenni de rá kell jönni rá kell eszmélni arra hogy a világot az ösztönök és nem az értelem irányítja nincs helye ebben a világban annak amit én úgy érzek és nevezek hogy egyetemes értékek és most tökéletesen megértem Hamlet tragédiáját Dévényi Robi….milyen szép értekezést értem anno erről…és fogalmam sem volt az egészről de megtanultam és bár már onnan felülről figyelsz rám..tudnod kell hogy megtanultam és most egy helyzetgyakorlatként hadd menjek fel a színpadra és hadd játsszam el…és nem fog menni mert elbukom Robi elbukom de egy dolog egyetlenegy dolog legyen a javamra írva…hogy megpróbáltam …

Illatok III. – Szalai Ria

Szalai Ria

 

… az aranyhalak emlékezet -tartománya négy másodperc…Megdöbbenek…Aztán, belegondolok…Hogyan is bírnák ki abban a szűk kis üveggömbben…?

…ha valakiért játszmákat kell játszani, és köröket futni, az húzzon el a rendezői jobbon, és akkor térjen vissza, ha már felnőtt …vagy inkább akkor se… §

…álmaimban, amikor vágyaim villamosán utazom, néha az vagyok egy-egy pillanatra ami, s amilyen szeretnék lenni. S akkor – elmosolyodva – csöngetek egy picit..

 

…sorsjegy voltam a kezedben…

 

…ja, az ember kilép önmagából és egy pillanatnyi elmezavarban olyat tesz amit maga sem ért de, fel kell vállalni ezt a pillanatnyi “elmezavart” és nem magyarázni, mert amivel magyaráznád…úgysem értenék meg…mert meg lehet-e érteni egy érzést meg lehet-e érteni látszólag banális dolgokat, melyek mögött mélységek/magasságok feszülnek? olyan ez, mint olvasni a sorok között ,sokan nem is olvasnak, nemhogy a sorok között…

 

Szeretnék most leülni a stégre. Aztán csak érezni, ahogy a víz lágyan emel és süllyeszt magasságokba, mélységekbe.Tán fura, de megszoktam a vadkacsák közelségét, ahogy enni kérnek, és kezemből veszik el a kenyeret. Ismerem ezt a vad vizet. Egyszer majdnem elragadott. Azóta félem, de nem félek tőle. Nézd csak, ott…ahol furcsán fodrozódik, ott a mélyben van egy kis sziget, ahol megpihenhetsz.Ott csak derékig ér. Kevesen tudják, de én igen. És szemben a fák, a vadon. Mennyi kis állatnak otthona…Ezért is érdemes átúszni a túlpartra, mert közelről láthatod őket. Csak taposod a vizet, csak taposod a vizet…és sok csodának lehetsz tanúja. Jó itt. Magamban lehetek. S, ha néha nyakon billent egy barát, hát ő is a csöndet értve ül mellém.Látod? kérdezi. Látom, felelem. Víz, szél, illat…mind az enyém. A miénk. Aztán fellobban a tűz, enni hívnak…És nagyon szeretem, hogy együtt kapunk a bicajra, s mindegyikünk elindul hazafelé. Egyikünknek sincs igazán otthona, csak mímeljük. De nem beszélünk róla. Minek is? naponta gyűjtjük a vadkacsáknak a kenyeret…Szeretem a kácsákat…Szép a szemük…

 

Tudod – meséli fiam – , az edzőteremben buli volt, mindenki hívhatott, akit akart, én elhívtam Lajost (aki ugyan Tomi, és a fiam egyik legjbb barátja, nagy művésze a pillanatok alatt való eltűnésnek, főleg alkoholos befolyásoltság alatt) .Mindenki hozott mindenféle jót (ezalatt szigorúan folyékony jók értendőek ) de lajostomi otthon még magához vett (belsőleg) némi Beherovkát, biztos, ami ziher.Ki is ütütte magát alaposan , s miután összerogyott alatta egy rozoga szék (tényleg a szék volt a hibás) ,ki akarták vezetni a teremből. Ja, de ragaszkodott a kabátjához, amit a sok között képtelen volt felismerni, s az őt kivezetők (hasonlóan kivilágított állapotban ) ráadtak egyet, ami éppen a kezük ügyébe került. Nőit. Tollboásat. És Lajos nekiindult az iccakának…hogy a ligetes részen eldőljön, merthogy aludni kívánt. Egy rendőrjárőr talált rá, s minthogy átható bambiillat lengte körül, bevitték a kórházba…ott utaztatták egy tolószékben…női kabátban, nyakában tollboával .Tomilajos mindezek közben félrebillent fejjel, békésen aludta a mátósok álmát…Abban a kabátban is ment haza hajnalban. Akkoriban még vállig érő szőke haja volt. (Miközben fuldokolva nevettem fiam sztoriján, felvillant bennem, hányan szólíthatták le hazafelé.) Csattanója a történetnek, hogy mivel lajostomi nem találta a kulcsát, becsöngetett házukba…szülőanyja pedig nem ismerve meg …női kabátban…tollboával…közölte vele…Tomi nincs itthon, és rácsapta az ajtót .Lajostomi a kertben aludt. Csak a tollboa és a kutya melegítette…

 

… a templom…bennünk van. Ha látogató jön hozzád, a hajlékodban fogadod. De megérkezni csak akkor fog, ha a szívedben adsz otthont neki.. Ezért mondom, a templom bennünk van…

 

kellek?

egy éjszakára?

mivégre? no mondd!

egy éjszakára adjam magam?

mi vagyok én?

szajhán ostoba?

vagy ostobán szajha?

kell neked ostoba?

kell neked szajha?

nő vagyok

nem ostoba

nem szajha

megkapsz

ha akarom

ha ÉN akarom

aztán

kibújok mellőled

a hideg ágyból

nekiindulok az éjszakának

ha voltál is

letagadom

s utánam

csak az árnyékom marad

ha ott hagyom…

ha ott hagyni

egyáltalán akarom…

 

..az életben és egy pakli franciakártyában az a közös, hogy mindkettőben kurva kevés a jolly…

 

… igaz, hogy ” A határtalannak tűnő éjszakában mit ér meggyújtani egy pislánkoló lángot?”…annak, aki égni nem tud, aki nem tud újra kezdeni minden vesztes csata után, ha nem tud felállni és újra fellobbantani a fényt…aki nem tudja önmagát égetni önmagáért és másokért. Van-e olyan, hogy a csend napja? Szerintem nincs…Pedig kellene, hogy legyen. Az elgondolkozásé, a befelé fordulásé, egyfajta olyan tisztálkodásé, ami nemesít. Grimm jut eszembe, s a csalánból szőtt ingek, melyek hallgatás közben születtek…Miközben a hallgató száj…igenis beszélt volna, de nem beszélhetett. Hányan szövünk némán csaláningeket…

figyelj csak

ha egyszer

már nem leszek

észreveszed?

 

 

amikor

utoljára

nálad jártam

hó esett

vadul

marcangolták

maguk

a fellegek

hótól terhes

hasuk

ha végre

felfakadt

csak

lépteim

fedték el

a fák alatt

kóbor kutya

ült mellém

szorongva

csalódottan

szagolt bele

a markomba

kezem

a csengő

gombján

tétovázott

míg a szél

gorombán

galléron rázott

és én csak

készítettem

az ujjam

tétován

csak fél centi

választott el

hol lett volna

szobám

és akkor

felvillámlott

a decemberi

égbolt

és én hirtelen

megfordultam

mint aki ott volt

buja

dunaillatú

eső esik

kopog

ablakomon

kihajolok

egy cseppjét

kézbe

veszem

domború

fakó

könnyem

mellé

társnak

teszem

szeretném

hátrahagyni

minden

gondom

minden

bajom

s visszaintésül

csak annyit mondani

sorry

csak átugrottam

egy

másik

Univerzumba

Szalai Ria

illatok

Illatok II.

Szalai Ria

…ja, az ember kilép önmagából és egy pillanatnyi elmezavarban olyat tesz amit maga sem ért de, fel kell vállalni ezt a pillanatnyi “elmezavart” és nem magyarázni, mert amivel magyaráznád…úgysem értenék meg…mert meg lehet-e érteni egy érzést meg lehet-e érteni látszólag banális dolgokat, melyek mögött mélységek/magasságok feszülnek? olyan ez, mint olvasni a sorok között ,sokan nem is olvasnak, nemhogy a sorok között…

 

  •  

 

Szeretnék most leülni a stégre. Aztán csak érezni, ahogy a víz lágyan emel és süllyeszt magasságokba, mélységekbe.Tán fura, de megszoktam a vadkacsák közelségét, ahogy enni kérnek, és kezemből veszik el a kenyeret. Ismerem ezt a vad vizet. Egyszer majdnem elragadott. Azóta félem, de nem félek tőle. Nézd csak, ott…ahol furcsán fodrozódik, ott a mélyben van egy kis sziget, ahol megpihenhetsz.Ott csak derékig ér. Kevesen tudják, de én igen. És szemben a fák, a vadon. Mennyi kis állatnak otthona…Ezért is érdemes átúszni a túlpartra, mert közelről láthatod őket. Csak taposod a vizet, csak taposod a vizet…és sok csodának lehetsz tanúja. Jó itt. Magamban lehetek. S, ha néha nyakon billent egy barát, hát ő is a csöndet értve ül mellém.Látod? kérdezi. Látom, felelem. Víz, szél, illat…mind az enyém. A miénk. Aztán fellobban a tűz, enni hívnak…És nagyon szeretem, hogy együtt kapunk a bicajra, s mindegyikünk elindul hazafelé. Egyikünknek sincs igazán otthona, csak mímeljük. De nem beszélünk róla. Minek is? naponta gyűjtjük a vadkacsáknak a kenyeret…Szeretem a kácsákat…Szép a szemük…

 

  •  

 

Tudod – meséli fiam – , az edzőteremben buli volt, mindenki hívhatott, akit akart, én elhívtam Lajost (aki ugyan Tomi, és a fiam egyik legjbb barátja, nagy művésze a pillanatok alatt való eltűnésnek, főleg alkoholos befolyásoltság alatt) .Mindenki hozott mindenféle jót (ezalatt szigorúan folyékony jók értendőek ) de lajostomi otthon még magához vett (belsőleg) némi Beherovkát, biztos, ami ziher.Ki is ütütte magát alaposan , s miután összerogyott alatta egy rozoga szék (tényleg a szék volt a hibás) ,ki akarták vezetni a teremből. Ja, de ragaszkodott a kabátjához, amit a sok között képtelen volt felismerni, s az őt kivezetők (hasonlóan kivilágított állapotban ) ráadtak egyet, ami éppen a kezük ügyébe került. Nőit. Tollboásat. És Lajos nekiindult az iccakának…hogy a ligetes részen eldőljön, merthogy aludni kívánt. Egy rendőrjárőr talált rá, s minthogy átható bambiillat lengte körül, bevitték a kórházba…ott utaztatták egy tolószékben…női kabátban, nyakában tollboával .Tomilajos mindezek közben félrebillent fejjel, békésen aludta a mátósok álmát…Abban a kabátban is ment haza hajnalban. Akkoriban még vállig érő szőke haja volt. (Miközben fuldokolva nevettem fiam sztoriján, felvillant bennem, hányan szólíthatták le hazafelé.) Csattanója a történetnek, hogy mivel lajostomi nem találta a kulcsát, becsöngetett házukba…szülőanyja pedig nem ismerve meg …női kabátban…tollboával…közölte vele…Tomi nincs itthon, és rácsapta az ajtót .Lajostomi a kertben aludt. Csak a tollboa és a kutya melegítette…

 

  •  

 

… a templom…bennünk van. Ha látogató jön hozzád, a hajlékodban fogadod. De megérkezni csak akkor fog, ha a szívedben adsz otthont neki.. Ezért mondom, a templom bennünk van…

 

  •  

 

kellek?

egy éjszakára?

mivégre? no mondd!

egy éjszakára adjam magam?

mi vagyok én?

szajhán ostoba?

vagy ostobán szajha?

kell neked ostoba?

kell neked szajha?

nő vagyok

nem ostoba

nem szajha

megkapsz

ha akarom

ha ÉN akarom

aztán

kibújok mellőled

a hideg ágyból

nekiindulok az éjszakának

ha voltál is

letagadom

s utánam

csak az árnyékom marad

ha ott hagyom…

ha ott hagyni

egyáltalán akarom…

 

  •  

 

..az életben és egy pakli franciakártyában az a közös, hogy mindkettőben kurva kevés a jolly…

 

  •  

 

… igaz, hogy ” A határtalannak tűnő éjszakában mit ér meggyújtani egy pislánkoló lángot?”…annak, aki égni nem tud, aki nem tud újra kezdeni minden vesztes csata után, ha nem tud felállni és újra fellobbantani a fényt…aki nem tudja önmagát égetni önmagáért és másokért. Van-e olyan, hogy a csend napja? Szerintem nincs…Pedig kellene, hogy legyen. Az elgondolkozásé, a befelé fordulásé, egyfajta olyan tisztálkodásé, ami nemesít. Grimm jut eszembe, s a csalánból szőtt ingek, melyek hallgatás közben születtek…Miközben a hallgató száj…igenis beszélt volna, de nem beszélhetett. Hányan szövünk némán csaláningeket…

 

 

Suhan a busz

Suhan a busz…

…és álmosan kocog a fejem az ablakon. Ismerős a táj, és ismerős az érzés. Aludnék. Mákvirágok, búzavirágok, pipacsok integetnek felém…de félmosolyra sem telik tőlem. Hagyjatok, gondolom, és lassan átfordulok a másik oldalra…Mákvirágok, búzavirágok, pipacsok integetnek felém…onnan is. De amarra sem telik tőlem félmosolyra sem. Két oldalon semmi, mögöttem és előttem tán valami. Ami mögöttem, azzal hiábavalóság foglalkozni, ami meg előttem..? Azzal még nem tudom, mit kezdjek. És nem is akarom tudni. Jó most itt. Csendes az egyébként zajos udvar a gyerekek nélkül. Várom Garfield-et, a vörös cicát, akit az anyaság megviselt az utóbbi időben…Állat szemében még nem láttam ennyi szűkölést, fájdalmat. Csak lessük egymást, és nem igazán értjük, tudjuk, hogy mit gondol a másik. Talán nem is a tegnapi nap volt, hogy hátamat a fának támasztva ott akartam maradni a fa tövében, az éj hűvösében, talán minden nap ilyen tegnapi nap. Talán minden mindig szeriálisan ismétlődik, talán ebből áll az életünk, talán van az ismétlődésnek valamiféle szabálya, s mi aszerint élünk. Szeretnék Garfield lenni, érzem most hirtelen, szeretnék belenézni egy másik szemébe olyan bizalommal, mint a macska az enyémbe, szeretnék a másik tenyeréből enni, mint ő az enyémből. Sok mindent szeretnék. És oly keveset…Suhan a busz, és álmosan kocog a fejem az ablakon. Álmodtam. Vannak ugyan mákvirágok, búzavirágok, pipacsok.

De nem integetnek. Nekem…

Ez most olyan…

…mint ott állni a világ leghíresebb országútján a hőségben a hatvanhatos út mellett fáradtan s magam mellé porba tenni a tatyót ami semmi fontosat nem rejt magában csakhogy az ember utazik s ahhoz a táska valahogy kelletik de tényleg mégsenincs benne semmi fontos mert minden ami fontos az a lelkemben van aztán eltekinteni jobbra és balra és csak az útkígyót látni a busz még sehol s ki tudja mikor jön s megérkezik-e egyáltalán de utazom legalábbis így vélem mert jobb mint ha tudom hogy voltaképpen menekülök úton lenni jó az mindig rejt valamit s valami csodát igér ha a csoda csak egyszerűen az hogy valami más mint a megszokott mindennapok a mókuskerék amelybe minden nap beleszakad az ember s ha úgy is érzi kiszabadul belőle másnap megint benne találja magát szóval állni a hatvanhatos út mellett higgyétek meg nem éppen főnyeremény mondom ezt és tartom ezt akkor is ha még soha nem álltam ott és gyanítom nem is fogok de hát már csak ilyen vagyok vágyakozom s közben életre kelnek gondolatok érzések életérzések s ha már a hatvanhatos út mellett ácsorgok gondolatban mondhatom ezt feelingnek is és ebben a képzelt világban ácsorgásban nem jön egyetlen autó sem és ez jó merthogy igazából egyedül szeretnék maradni érezni a napfényt a szelet a csendet a semmit néha szükségem van rá hogy hagyjon engem a világ kicsit békén magamban lenni hadd igazodjak el magamon és hadd igazodjak el a világon mert ebben zavar a mindennapok zaja felgyorsult tempója hadd lassítsak a bokám mellett a semmit sem rejtő táskával hadd rúgjam odébb a port hadd lássam meg az útszéli virágokat s közben fogalmam sincs hogy vannak-e a hatvanhatos út mellett virágok valaha azt hittem vállamra tudom venni a világot sőt ki is tudom forgatni sarkaiból mára már nem hiszem sőt … tudom hogy nem talán ezért várom képzeletben a képzeletbeli buszt de nem jön így lassan elindulok ott hagyva táskám az út mellett úgysincs benne semmi ami lényeges az bennem van nem tudom meddig jutok de valahogy nem is érdekel csak azt érzem hogy szabad vagyok és ez ebben a pillanatban…mindennél fontosabb

Leültem egy csillag mellé. Beszélgetni. Bocsánat, mondta, fáradt vagyok. És lehullt.

Szalai Ria

Illatok I.

színes avar
lábam előtt
napfény
hátam mögött
sündör macska
szalad elém
kattogó hangján
enni kér
koszos vagy
mondom
– megint
és megsímitom
háromszög fejit
elnézem
ahogy lassan
elsuhan
a napfényes őszben
itt volt
vagy álmodtam
nem tudom én sem   

 

 

….aludj csak
vigyázom álmod
vigyázlak…
s szerelmem
paplanként
terítem rád…
vackolj 
mélyen alája
süllyedj csodákba
miket az 
álom nyújt
s ha a reggel
új napot gyújt

 

 

veled
mozdulok

szerelemre…

egymásra

esnek
sűrűn
a cseppek
egymás hátán
leperegnek
s illatokat
sodor a szél
fázós
ázott
madarak
bújnak
a bokrok
tövébe
s egy elgázolt
macska
úgy tesz
mintha élne

 

 

szép
ez
a kettőnk
közt
kivájt
éjszaka
amikor
egyedül
megyünk
haza
s amikor
betesszük
az ajtót
magunk
után
fojtva
vesszük
a levegőt
a másik után
aztán
amikor
az ajtóból
visszafordulunk
és félúton
egymásba
rohanunk

 

 

 kivágott

fákon

énekelnek

halott

 

Szalai Ria