novella - teltház

28/04/202125/02/2022

A Látogató

Helenai Városi Könyvtár.

Öreg, ódon épület, még a gyarmatosítás korában húzták fel kérges kezek, ehhez mérten vaskos, föld barna kőfalai rendíthetetlenül állták az idő ostromát, alkalmasint pedig a feldühödött bennszülöttek nyílzáporát. Valaha a Városháza dicső szerepét töltötte be, mára azonban a tudásra szomjazók egyik legfőbb helyi szentélyévé vált. Nehéz, semmivel sem összetéveszthető könyvillat ülte meg a levegőt, a templomi csendet csak ritkán törte meg valamiféle motoszkálás, amikor lapozott valaki, vagy a helyére tettek egy-egy könyvet. Itt tilos volt nagy zajjal a polcra dobni, sőt, egyenesen devianciának számított, ahogy az is, ha az esetleg hozzá tartozó könyvjelző eltűnt, vagy – még kimondani is szörnyű – beszamárfülezték a jeles művet, megjelölendő, hogy hol tartanak éppen a betűk rengetegében. Szigorú szabályok kötötték az olvasni vágyókat, a különteremben tartott ritkaságokhoz például csak fehér cérnakesztyűben volt szabad hozzáérni, ételt, italt pedig a legszigorúbban tilos volt az olvasótermekbe bevinni, hangoskodni, mást megzavarni a művelődésben, késve hozni vissza a kölcsönzött példányokat, esetleg sérülten visszaadni: minden efféle kihágás szigorú retorziót vont maga után. Ennek csak a bevezető eleme volt Ms. Harrigan bosszúsan összevont szemöldöke, de már ez is olyan visszatartó erővel bírt, ami komolyan visszavetette a könyvtári garázdák korábban oly népes klubjának kártékony tevékenységeit. Ms. Harrigan a földszinti olvasóterem kérlelhetetlen strázsája volt, aki megkövetelte, hogy a megszokott Miss, vagy Misiss előtagok helyett a Ms. megszólítást használják a neve esetében, családi állapotát személyes titokként őrizte, az erre irányuló esetleges bátortalan kérdéseket csupán aranykeretes szemüvege mögül felvillantott rosszalló pillantással honorálta, a legtöbb esetben válaszra sem méltatta. Mindig makulátlanul tiszta fehér blúzában, szigorúan térd alatt végződő, ránc és szöszmentes szoknyájában maga volt az erény és a pedantéria megdönthetetlen szobra, határozott erkölcsi nézetei megkövetelték a tisztes intézmény rendjének betű szerinti betartását és betartatását egyaránt.

Az olvasóterem közepén elhelyezkedő, négyzet alakúra ácsolt, fényezett fából készült pulpitus akár egy bástya, úgy tornyosult a gyámoltalan könyvtárlátogató fölé, magasított talapzatáról Ms. (szigorúan) Harrigan mérte végig az arra tévedőt, szúrós tekintete szinte pőrére vetkőztette a riadt lelkeket.

– Dean Robertson! Haszontalan fiú! A Bűn És Bűnhődést így megnyomorgatni! Dosztojevszkij forogna a sírjába, ha ezt látná! – vett át fitymálva egy kötetet az előtte álló riadt gyermektől, aki idegességében a kabátja sarkát kezdte gyűrögetni. Dadogva fogott magyarázkodásba, amit a hölgy fenyegető csendben hallgatott.

– .. a könyv, a könyv, szóval nem én voltam Ms. Harrigan. Aaahhz… az úgy volt, hogy édesanyám takarított a szobámban, és véletlenül lelökte az éjjeliszekrényemről.

A tökéletesen manikűrözött, festetlen körmű ujjak egy pillanatra megálltak a könyvön keletkezett ráncos gyűrődés simogatásában, ahogy az acélos tekintet lassan Robertsonék legkisebb gyermekére emelkedett, aki eddigre már többször is megfogadta, hogy a jövőben az esetleg kikölcsönzött könyveket széfben fogja tartani. De legalábbis az apja szerszámos ládájában, közvetlenül dugi whiskey-e és a felnőtt magazinok mellett, védve mindenféle káros mechanikai behatástól.

– Nagy fiú vagy már, Peter Robertson. Édesanyád takarítja a szobádat? Illene már neked csinálnod és levenni némi terhet szegény asszony válláról, nem gondolod?

Pete természetesen nem gondolta. Sőt, ami azt illeti, úgy érezte, még túl sokat is vállalt a háztartási feladatokból azzal, hogy bútortámasztékul kölcsönadta a jobb sorsra érdemes irodalmi remeket ezermester apjának, aki miatt ebbe az izzasztó helyzetbe került.

– Ki volt hát a regény főszereplője? – kérdezte Ms. Harrigan hirtelen támadt gyanútól vezérelve, mert, ismerve az ifjú családi hátterét, nehezen hitte, hogy közülük bárki is elolvasott volna a könyvből akár egy betűt is.

– Raszkulnyikovnak hívták, lebaltázott az elején egy uzsorás asszonyt. – válaszolta győzedelmes mosollyal Pete, aki valójában egész hosszan beleolvasott a regénybe. Tetszett neki a fent említett jelenet, Ms. Harrigant képzelte az öregasszony helyébe, ezért további akciókra éhesen továbblapozta Dosztojevszkij remekművét. Csalódnia kellett természetesen, ám mint látjuk, a szépirodalom olykor igen körmönfont módszerekkel toborozza híveit.

–Raszkolnyikov – javította ki bólogatva az asszony és bár a gyanú árnyéka még nem tűnt tova, a lelke mélyén már megbocsájtott a szeleburdi ifjúnak. Nem szűkölködött ugyanis nemes jellemvonásokban, csupán nehezen viselte, ha imádott könyveinek baja esik.

– Utoljára még elnézem neked, ifjú Robertson. Most utoljára. – mondta hűvösen és kegyes kézlegyintéssel útjára bocsájtotta a léha gyermeket, aki felszabadult vigyorral az arcán, szinte ugrálva az örömtől, lendületesen megindult a kijárat irányába, útközben kis híján ledöntve a lábáról egy magas, kalapos úriembert. A férfi elnéző mosollyal nézett utána, majd határozottan a pulpitusra lépett és hangosan az ott foglalatoskodó nőre köszönt:

– Üdvözlöm madam.

Ms. Harrigan kezeiből kis híján kihullott a már sokat szenvedett Bűn És Bűnhődés. Madam? Mit képzel ez, talán valami nyilvánosházat vezet? Ráadásul a kalapját sem vette le, micsoda modortalanság? Ellenben jól öltözött férfiú és nincs híján a természetes bájnak, sugárzó mosolya még egy nála érzéketlenebb hölgyet is napsütötte mezőkre és lágyan morajló tengernek partjára utaztatna néhány röpke pillanatra.

– Maradjunk a Ms. Harrigannél. Miben segíthetek? – vetette oda végül szigorúan, mert báj ide, báj oda, mégiscsak a férfinem egyik példányával állt szemben, aki, ha még oly szemrevaló is, akár porszívóügynök is lehet. Akkor pedig mélyen rangján aluli s mint ilyen, méltatlan arra, hogy ritkán felvillantott mosolyai egyikével kápráztassa el. A bizonytalan státuszú úriember azonban nem tört meg a hűvös modortól és léha jelleméről ismételten tanúbizonyságot téve, könnyedén a pulpitusra könyökölt. Többen döbbenten hördültek fel, amikor ezt meglátták, természetesen csak halkan, igen kulturált formában, hiszen könyvtárban meglepődni sem illik mindenféle indokolatlan zajkeltéssel. Helena város könyvtárában pedig ez egyenesen tilos volt és mint ilyen, természetesen büntetendő.

– A Jane Doherty Élete És Halála című kiadványt keresem szépasszony. Úgy hallottam, maguknál megtalálom.

Szépasszony. Ms. Harrigan szája késpenge vékonyságúra húzódott össze, az aranykeretes szemüveg mögött pedig igen veszélyes szikrák kezdtek pattogni, de, mint jól nevelt úrihölgy, sosem mondta ki bántó gondolatait. Legalábbis nem azonnal. A könyv pedig valóban a könyvtár birtokát képezte, amire nagyon is büszke volt, bár pályafutása alatt még senki nem kérte ki olvasás céljából, csupán a könyvritkaságok listáját bővítette. Műértővel van hát dolga, ez kissé enyhítette kedvezőtlen első benyomását a tiszteletlen látogatóval szemben.

– A könyv megtalálható a könyvtárban, tisztelt uram. Ám kikölcsönzése nem lehetséges és olvasni is csak bizonyos szabályok betartásával áll módjában. Mivelhogy ritkaság, mint azzal Ön is nyilvánvalóan tisztában van.

A férfi töretlen vigyorából nem derült ki, hogy mi mindennel van tisztában, ám olvasási szándékától láthatóan nem sikerült eltántorítani, ezért Ms. Harrigan sóhajtott egyet és folytatta:

– Cérnakesztyűt biztosítunk az Ön részére, amennyiben nem rendelkezik vele. A könyvet a külön olvasóteremből nem hozhatja ki, azt a szekrényből csupán munkatársunk veheti ki és ő is rakhatja vissza. Érthető?

A kérdés nem ért el számottevő célt. A vigyor töretlenül vágta ketté a pimasz ábrázatot, a kabát zsebéből közben gyári csomagolásban előkerült egy pár szeplőtelenül fehér, minőségi cérnakesztyű, amit tulajdonosa diadalmasan meglobogtatott.

– Mehetünk? – kérdezte a férfi, és nem átallt rákacsintani az általa szépasszonynak nevezett könyvtáros hölgyre. Ms. Harrigan lemondó sóhajjal látott neki a papírmunkának, miközben az adatokat írta fel, azon gondolkodott, hogy kellene egy kemény tekintetű rendőr, vagy legalább biztonsági őr a könyvtárba, aki az etikett ilyen módon történő lábbal tiprása ellen teljes szigorral fel tudna lépni. Micsoda alak! Azt persze már végképp méltóságán alulinak érezte, hogy ő kísérje el a kellemetlenkedő ügyfelet.

– Doris! Kísérd az urat kérlek a különterembe és vedd le neki a Jane Doherty-t. – szólt hátra halkan munkatársnőjének, egy csendes, de roppant kedves szemüveges lánynak, aki mosolyogva intett a kesztyűit diadalmasan lobogtató kalaposnak.

Ayden Zacarias Zeleb. Micsoda különös név. Bár egy ilyen alaknak…

A záróra, mint minden, ami a városi könyvtárban történt, csendesen jött el, szinte belopakodott az öreg, kétszárnyú ajtón, amin szépen formált réztábla jelezte az épület előkelő státuszát. Az ablakokba lassan árnyak költöztek, az emberek pedig ásítozva csukták be és vitték vissza könyveiket, majd elindultak hazafelé, hátrahagyva szeretőiket, szerelmüket, az egymásnak csattanó pajzsokat, vagy a gonoszul burjánzó képletek erdejét. Sietősen csavarták nyakuk köré a sálat, és köszönést mormogva, Ms. Harrigan szúrós tekintetétől kísérve elhagyták az épületet. A terem lassacskán kiürült, az olvasólámpák fénye egyenként lekapcsolódott, csak a csend maradt ott változatlanul, annak szigorú őrével egyetemben.

Immáron „nyugodt” körülmények között készülve a zárásra, Ms. Harrigan kedélyesen, kényelmesen végezte a szükséges papírmunkát, kezében szép, jól megrángatott betűket formálva villogott a drága Waterman töltőtoll, hangos, határozott döbbenésekkel csapott le a bélyegző és zizegve-zörögve sorakoztak katonás rendbe az űrlapok és egyéb nyomtatványok. Az ürességtől kongó terem falai szinte játékosan verték vissza a munkavégzés zajait, míg napközben csend uralta a helyet, most szinte viháncolásnak hatott ez a kakofónia. Még Ms. Harrigan is elmosolyodott és kis híján dúdolni kezdett egy régi dalt, igyekezvén valami ritmust belevinni a bélyegzés ütemébe, ám még időben észbe kapva, némán megrótta magát önfeledtségéért. „Csak semmi móka Anne, nem a táncházban vagy!” A rendreutasítás éléből mit sem vett el az, hogy még élete virágában sem járt hasonló intézményben, ellenben jó érzés töltötte el attól, hogy valakit ismét a helyes útra terelhetett, még ha az jelen esetben saját maga volt is. Erről a kellemes gondolatról eszébe jutott a délutáni pimasz fráter és egyszerre megállt a kezében a bélyegző. Belsejét zavaró érzés öntötte el, egy percig csak állt meredten a síri csöndben, igyekezvén emlékei között felidézni, hogy a kalapos mikor hagyta el a könyvtárat. Nem jutott eredményre. Talán a… de nem, egészen biztosan nem látta kimenni. Minden munkatársától elköszönt, ellenben Dorisra nem emlékezett, pedig mindig felderült egy kissé, amikor távozáskor rávillantotta szívből jövő mosolyát. Olyankor a lány egész arca felragyogott, és egy pillanatra Ő is kevésbé érezte sivárnak az életét. Amint a különterem ajtaja felé pillantott, látta, hogy az ajtó alatt fény szűrődik ki, ám semmilyen zaj nem utalt arra, hogy bárki is tartózkodna odabent. Egyébiránt nagyon helyesen! Rossz érzéstől vezetve indult meg a helyiség felé, tempós léptekkel suhanva, szinte úszva a katonásan rendezett könyvespolcok sorai között, kemény sarkú cipőjének koppanásai nem sok jót ígértek annak, aki záróra után még a könyvtárban tartózkodik, ne adja Isten évődik az intézmény alkalmazottjával. Határozott mozdulattal lökte be az ajtót és csípőre tett kézzel megállt, szúrós szemmel mérve fel a lehetséges szabályszegők jelenlétét a teremben, de senkit nem talált. Az olvasólámpa ellenben világított, az értékes könyvritkaság pedig hanyagul, nyitottan az asztalra dobva, Ms. Harrigant ennek láttán egyenesen a rosszullét kerülgette. Micsoda mulasztás! Holnap aztán megkapja a magáét az a lány, mosolyogjon bármilyen szépen. Tűrhetetlen! Felháborító!

Ekképpen zsörtölődve indult, hogy a könyvet a helyére tegye, amikor különös dologra lett figyelmes. Az egyik papírkosárban valami élénk színnel vonzotta jórészt a fehér árnyalataihoz szokott tekintetét, közelebb lépve az idegen cérnakesztyűjét találta ott, erősen átitatódva valamilyen pirosas-barnás folyadékkal. Őszinte rémülettel kapott a szívéhez. Tinta! Egészen biztosan kiömlött a tinta, beszennyezte a könyv lapjait, emiatt nem mertek a szeme elé kerülni. Minden világos.

Riadtan szaladt az asztalhoz, hogy szemügyre vegye a kárt, szinte a könny is elfutotta a szemét elkeseredésében, de aggodalma feleslegesnek bizonyult. A könyv sértetlennek látszott. Szeretettel vette kézbe, becsukta, végigsimított a gerincén aztán óvatosan a polcra helyezte. Azaz csak helyezte volna, ugyanis a terjedelmes kötet túl vaskosnak bizonyult. Homlokát összeráncolva próbálkozott kicsivel erőteljesebben, de nem járt sikerrel. „Valamit felpakolt ez a lány, aminek nem itt van a helye!”- gondolta ingerülten és nekilátott a jegyzék alapján ellenőrizni, melyik kötet lehet a kakukktojás. Észre sem vette, de már hangosan zsörtölődött, lehordva mindennek a fiatalságot, sőt, még illetlen megjegyzéseket is tett, mint például a „teremtésit”, vagy az „iskoláját”, amikre talán az átlag polgár nem pirulna el, de egy megfelelően szigorú zárdában nevelkedett apáca egészen biztosan keresztet vetne. Vulgaritás ide, vagy oda, a nyomozás nem járt számottevő eredménnyel. Sőt, semmilyen eredménnyel. Az összes kötet igazoltan a helyén strázsált, egyedül a Ms. Harrigan ölelésében pihenő fóliáns lakrésze maradt szabadon, ahová az egyébként könnyedén becsúsztatható könyv egyszerűen nem fért be. Skandalum! A hölgy értetlenül álldogált egy darabig, papírmunkához szokott karjait is kezdte húzni a méretes iromány súlya, ezért végső elkeseredésében magától eltartva aprólékosan ellenőrizte, hogy egyáltalán a megfelelő szerzeményt igyekszik e beszuszakolni a helyére.

A hosszú, szívet tépő sikoly szinte gurgulázva vágtatott végig a könyvtári polcok sorai között és verődött vissza az öreg falakról, ám miután elhalt, ismét egykedvűen visszakúszott a Csend.

Ez talán az egyetlen baj a könyvekkel. Tele vannak írva tudással és érzelmekkel, kalandos történetekkel, szerelemmel, naplementével, hősökkel, árulókkal, szentekkel és ördögökkel. Ám ha nem olvassuk el őket, nem tanulunk tőlük. Akit ismerhetnénk, nem ismerjük. Amit tudhatnánk, nem tudjuk. Akkor csak unottan sorakoznak, némán szemlélnek tragédiát, örömöt, bánatot, egyszerű tárgyak maradnak. Mint egy befelé fordított festmény.

A külön terem padlójára hullott, vaskosra hízott kötet borítóján ez állt:

Doris O’Donnel Élete És Halála. Szerző: Ayden Zacarias Zeleb

G.F. Lancer

25/02/202114/04/2023

Vasárnapi történet

Kuti másnap fejfájósan ébredt, hiszen a fröccs, és a hétdecis minőségi asztali bor súlyossá tette a tegnap estét, hozzá még a találkozás apjával és a többiekkel. A konyhában aludt. Felkelt, és nem csinált nagy zajt, gyorsan felöltözött és kilépett a körfolyosóra, onnan a szűk lépcsőházba, onnan a szürke utcára, és indult volna, hogy eltöltse a napot azzal, amivel szokta egy műszaki rajzoló a munkahelyén – mert Kuti ez volt, egy rajzoló –, amikor feleszmélt, hogy vasárnap van alighanem, és, hogy a csomagot még el kell vinnie a rendeltetési helyére. A csomagot tegnap este az otthonos talponállójában felejtette, így elindult érte, gyorsan surranva a falak mentén, mint egy árnyék, és remélte, hogy elkerüli a találkozást az Orczy téri katicákkal, akik egy lány röplabdacsapat, és olykor itt edzenek a téren futva és karjukkal körözve.

Valóban nem találkozott velük, ám volt egy találkozás, amit nem kerülhetett el.

A csomag ott volt ahol hagyta. A csapos vigyázott rá. Persze nem ingyen. Követelte, hogy nézhesse meg a tartalmát, aminek Kuti nem örült. Közben belépett Béla, aki várta már a csomagot. Fegyverrel a kezében. A csapos már kibontotta, szalvéták voltak benne. Kuti és Béla nem ezt várta.

A csapos felröhögött, de Béla arcát látva krákogásra váltott és helyet csinált a ragasztópisztolynak a pulton.

Kuti nem erre számított, de annyi mindent látott már.

– Dekupázs? – fordult Bélához. – A szomszéd kislány is csinálja. Nem lehet nehéz…

Aztán a csapostól egy kör rumot kért.

– Maguk könnyen nevetnek. Ez egy szakma, ha tudni akarják. Az ember felkészül, összeszedi a bátorságát, felidézi a keserves éveket a henger mellett, amikor vörösen izzott a szemgolyója is, és azt gondolta ez nem egy élet.

– Maga hengerész volt? – kérdezte a kocsmáros.

– Igen. Szép mesterség egyébként. De ez a mostani jövedelmezőbb.

– Naná, most is micsoda zsákmány – mondta Kuti, és belekortyolt a rumba.

Megrázkódott, rosszul viselte a nehéz italokat és a könnyű nőket.

– Vannak rosszabb évek. Nézzen csak ide, nem is igazi pisztoly – mondta Béla.

– Miért visz valaki bőröndben szalvétákat?

– Van rá kereslet a piacon, én csak tudom – mondta Béla, és hunyorgott mindentudóan.

Ekkor egy férfi bucskázott le az alagsori kocsmahelyiség hat lépcsőjén. Felpattant nyomban, megrázta magát, leporolta rikító kockás zakóját és megkérdezte:

– Nem látták a macskámat? Kiugrott a zsebemből az imént, úgy láttam ide szaladt.

A férfiak meglepetten bámulták a kockás zakós idegent, aztán körbenéztek. Keresték a macskát. Benéztek az asztalok alá, elhúzták a székeket, de macskát sehol sem találtak. Ellenben, valami különös dolgot vettek észre…

A bejárat melletti beugróban egy könyvespolc állt, rajta legalább húsz kötet jó állapotban levő könyv. Különös dolog, ha egy kocsmában könyveket tartanak. Kuti elcsodálkozott, aztán odalépett a polchoz, és leemelt egyet: ” Hogyan legyünk boldogok?” A férfi őszinte érdeklődéssel nyitotta ki.

A macskás lesimította gyűrött kockáit és bánatosan legyintett.

– Mindig ez a vége. A macskám megszökik, hetekig keresem, kiplakátolom, s mire visszatér, se a színe, se a kora nem stimmel. Persze, hazaviszem, ha már annyi kedves ember segített keresni, de lassan nem férek tőlük a lakásban. A könyveket is ezért hoztam ide. Azt a boldogságosat ötször olvastam, abban ajánlották a kisállattartást is. Kipróbálja?

Kuti felnézett a könyvből.

– Tudja, mit? Kipróbálom. Csak kellene egy macska.

Ekkor Béla a csapos, lehajolt, és előhúzott a pult mögül egy kis borzas, riadt, vörös macskát. – Ez jó lesz?

Kuti hunyorgott, gondolkodott.

– Hát, nem sokat tudok a macskákról. Amúgy, ezt kereste?

Eközben Béla a szalvétákat rendezgetve szeretettel simogatta az állatot. Erős hengerészkezébe belesimult a jószág, hangosan dorombolt.

Kuti érezte, döntenie kell, különben odalesz a lehetőség.

– Viszem, ha nem bánja – fordult a kockáshoz.

– Na, erre iszunk! – töltött a csapos.

Kuti kezdte jobban érezni magát, lehet valami ebben az állatos dologban.

– A macskatartásnak sok szabálya van – mondta Béla.

– Kilenc talán? – kérdezte Kuti.

– Nem, annyi életük van, de szabály is sok van.

– Maga ismeri ezeket? – kérdezte a csapos, míg a törlőronggyal látszólag céltalanul tisztogatta a pult bádog tetejét.

– Először is, gondoskodni kell róluk, ami abból áll, hogy mindig kell, hogy legyen otthon olyan étel, amit szeret, legyen helye, ahol aludhat, ha ott akar aludni ahol te, akkor neki kell ott aludnia. Gondoskodni kell a kényelméről, és gyakran kell simogatni, de csak addig ameddig szereti. Nem lehet a lakásban sem huzat, sem hideg, persze nagyon meleg sem lehet. És mindig otthon kell lenni időre, mert nyugtalan lesz, ha nem lát – mondta Béla.

– Maga nős? – kérdezte Kuti, míg Béla a macskát simogatta, aki dorombolt a keze alatt…

– Nem, de voltam – mondta Béla és a csapos egyszerre.

– És ön? – fordult Kuti a kockás zakós, nagy orrú férfi felé, aki eddig kicsit szerencsétlenül álldogált a söntéspult végénél.

A férfi éppen belekezdett volna mondandójába, amikor belépett a helyiségbe Arabella. Arabella napközben WC- s néni volt a pályaudvaron. Amikor végzett a műszakkal, beosont kék kötött pulóverében, fekete, bokáig érő szoknyájában, kitaposott barna bőr férficipőjében, kendős fejével a kocsmába, és átöltözött. Most is így történt.

Az átöltözés után Arabella nem WC-s néni volt többé… Nem is hasonlított arra a nőre, aki belépett… Kendőjét levéve dús, barna haja vállára omlott, kényelmes, de elegánsnak mondható, napsárga nyári ruhája, kényelmes, de divatos szandálja, törékeny alkata láttán Kuti, Béla, a kockás zakós nagyorrú, a csapos, sőt a macska is teljes figyelemmel fordultak felé. A macska azonnal lekérezkedett az őt simogató kezek közül, s leugorva Arabella lábaihoz telepedett, sőt… elhevert a lábainál…

Kuti friss nyugalmát halvány féltékenység szorította meg. A kockás zakóssal összenézett, mikor az apró sóhajtással megvonta vállát

– Így megy ez, mindenki a szebbet, jobbat keresi.

Arabella elpirult, még nem egészen bújt ki a „vécésnénilétből”, ahol ritkán kapott egy – egy jó szót.

A csapos újra töltött, Arabellának saját, rózsákkal metszett poharába.

Kuti órája zizegni kezdett, telefonja bejövő hívását jelezte. Zavartan kutatott zsebében, míg a többiek szótlanul várták, ki keresi ilyen hosszan csörgetve.

– Á, csak anyám – motyogta, mielőtt hallózott.

A csapos rosszallón szorította össze a száját, neki sosem volt anyja. Illetve, persze, hogy volt, de nem ismerte, hatnaposan került az intézetbe.

A kockászakós a pillanatot kihasználva, kezet rázott Kutival, rábízta a könyvet és a macskát és megindult felfelé, Kuti fülén a telefonnal válaszolni sem tudott.

Arabella Bélától rendelt egy mackós szalvétás dobozkát, míg Kuti telefonált.

– Igen. Megyek. Viszek. – Aztán letette.

A kockászakós félúton visszafordult.

– Kér valaki még macskát, könyvet, bármit? Sok hasznos dolgot bírok, csak nem tudom, mit kezdjek velük.

Arabella félrehajtotta fejét, a fényben álló alaknak csak körvonalait látta, majdnem angyali jelenség volt.

– Kisasszony gyakran jár ide? – kérdezte a kockás zakós. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, nevem Alfréd.

– Ó, igen elég gyakran – mondta Arabella, és egy férfizsebkendővel, ami véletlenül nála maradt, megtörölte az orrát, majd, mint akit rajta kaptak, a zsebkendőt teljes természetességgel Alférd zakója zsebébe tűrte, mintegy diszzsebkendőként.

– Örökké őrizni fogom ezt a zsebkendőt – mondta Alfréd –, magán hordozza kegyed bűvös illatát.

– Ugyan – mondta a csapos –, talán mégis jobb lenne, ha a macskát vinné haza az úr!

– Talán hallgass, mielőtt magam is megbánom és olyat teszek… – mondta Arabella. – Az úr figyelmes és kedves, te meg egy faragatlan alak vagy. Már évek óta mióta idejárok ruhát váltani, ügyet sem vetsz rám.

– Talán szeretted volna?

– Ugyan, mit tudsz te a nőkről – mondta Arabella –, és Alfrédra nézett, aki elolvadt a varázslatos pillantástól.

Béla és Kuti zavarukban köhécseltek és elfordultak tőlük, hogy megszemléljek a légyszaros futballista posztereket a sörös és más üvegek mögött a falon szegeztükben.

Alfréd lovagias mozdulattal nyújtotta a karját Arabella felé. A nő belekarolt, és lassú léptekkel elindultak kifelé. Az ajtó magától kitárult, a napfény beömlött a szutykos ivóba, és egy pillanatra valamennyien megérezték a pillanat varázsát. Kuti fizetett, majd felemelte a macskát és elindult ő is. Melegséget érzett a szíve körül. Talán ezt hívják boldogságnak, gondolta, és magához szorította a vörös kis szőrcsomót. Távolról zene hallatszott. Kuti felnézett az égre. Az angyalok muzsikálnak, mormogta a foga között és halványan elmosolyodott.

Szerzők:

A megjelent mű többek alkotása, egymásba kapcsolódtak a történeteik a próbaketrecz nevű támogatói csoportban.

Tuza Simon Zsuzsa

Szabó Andrea

Polgár Veronika

Katonáné Marika

Brunner Tamás

24/02/202116/10/2022

Kuti egy megbízással a várost járja

Kirándulás és barátságos napsütés, ami egy régmúlt nyarat idéz ismerős hangokat és narancs-vodka izét a számban

Ez a cím, a szereplők pedig a következők Kuti, csonka, és mások, valamint Budapest.

Kuti egy megbízással a várost járja, egy csomagot kell elvinnie, de a címzés nem pontos. A csomagot egy ismerős bízta rá, a Keleti Pályaudvaron. Kuti napok óta bajlódik a csomaggal, ami nagy, nehéz és kényelmetlen vinni, de viszi mert a megbízatásokat teljesíteni kell.

Útja során több emberrel találkozik, igy többek között Csonkával is, akit harminc éve nem látott, útjuk a Világvége kávéházban összekapcsolódik és egy ultipartiban teljesedik ki.

Kuti elfáradva a mai napra a csomag cipeléstől egy borozóba tért be a piac mellett, és egy fröccsöt ivott. A szomszéd asztalnál egy öregúr beszélt, a következőket mondta társainak, akik figyelték is nem is:

Másnap, a járókeretet egyik kezében fogta amig lement a lépcsőn,ki az utcára. A buszmegálló után a zebránál megállt, rátámaszkodott a járókeretre, kifulladva cigarettát tett a szájába, rágyújtott és mélyen leszivta a füstöt. Behunyta a szemét, és élvezte a napsütést. Még szép, hogy élvezte, ami neki még hátra van!

És a Teremtő csak nézte, micsoda személy, semmi alázat, semmi, olyan emberi.

A története eszembe juttatott valakit – mondta Kuti-, megoszthatom magával ezt az emlékemet?
Ha gondolja, én meghallgathatom. Egy pillanat mielőtt belekezd, az a batyu ott maga mellett, hová viszi.
Inkább az volna a kérdés, hogy mi is lehet benne. Ezen töprengek két napja már, hogy igy viszem át a városon.
Nehéz?
Nehéz.
Nos, jó, mondj a történetét. A csomagra visszatérünk még.

Retúr

– Kérek egy retúrt. Csak oda.

– Hogyhogy csak oda? Mi értelme van annak?

– Ez így talányos és kifürkészhetetlen, azt jelzi, hogy éltünk játékszer a sors kezében.

– Ugyan már, Tanár úr, minden második héten elmondja ezt, és mindig visszajön a lányáéktól.

Letették a poharaikat, és Kuti felvéve a csomagot, útnak indult. A másik nem tartóztatta, intett neki, jó utat, vigyázzon magára, miegymás. Kuti elindult. Odakinn beesteledett, a fények eltakarták az arcokat, ha gyűrött, ha ránctalan, ha fiatal, ha öreg. Ki hova siet, hát siet.

Kuti léptei ritmusára egy régi mondókát mondott, és azt gondolta ennek feltétlenül köze lesz majd a csomaghoz.

edd, erda, ördög – éntek, és körbeért,
edd, erda, ördög-éntek és nem remélt,
sem megértését,
sem elnézést,
sem kegyelmet,
sem feltámadást,
csak körbeért
és énekelt tovább
edd, erda, ördög-éntek

Kuti megállt egy pillanatra. Körülnézett, hová is kerülhetett amig a mondókát mondta magában. Egy mellékutcában állt, egy kopott háromemeletes ház előtt, a vakolat hámló, a nehéz fakapun kis ablak, mögötte a sötét. A kapuból nagy lendülettel egy férfi lépett ki éppen, majdnem neki ütközött Kutinak. Először egymást kerülték volna ki, majd miután egyszerre léptek balra és jobbra, és mégsem tánc, próbáltak elmenni egymás mellett. A másik férfi, vele szemben, egy pillanatra ránézett, de gyorsan elkapta a tekintetét, és slisszolt volna el balra, arra, az edzőterem felé, ahonnan harsány neon vágott világos négyzetet a járdára. Kuti megragadta a férfi karját.

Várjon, nem ismeri véletlenül azt, akinek a csomagot hozom?
A férfi nem tudakolt sem nevet, sem címet: – Ma megöltem egy pillangót, nem igazi pillangó volt, és nem is öltem meg, de úgy egészében igy lehetett a dolog. A címzettet nem ismerem, de biztosan nem én vagyok, akinek hozta, nincs szükségem voltaképpen semmire.
Ez remek – mondta Kuti és útjára bocsátotta a férfit, aki hamar el is tűnt a sarkon balra fordulva.

Kuti magára maradt megint, a csomag, amit cipelt, olykor alakot változtatott, néha batyu, néha bőrönd, és olykor a súlya és térfogata is megváltozott, ezt Kuti nem értette, mint ahogyan még sok dolgot nem értett az őt körülvevő világból, igy azután meg sem lepődött.

Kereste merre is mehetne tovább, a kis utcából kijutott, ő is balra fordult ott, ahol a másik férfi, és kisvártatva egy fényes vakitó sugárútra jutott. Az úton baktatott, amikor meglátott egy alakot egy padon ülve. A pad sötétben maradt, az alak alig volt kivehető. Kuti leült mellé padra, és most a bőrönd formájú terhét a lába mellé tette és várakozott. Az alak megszólalt és egy filmet mesélt.

A vodka megváltoztatja az ember világnézetét, nem gyökereiben, hanem csak lombjaiban, ága-bogát illetően lesz más a nézet. A kocsma akvárium, odabenn öreg halak süppednek az iszapba, az utca a másik akvárium, és mindenféle guppik, meg bohóchalak úsznak hang nélkül ide-oda. Némelyik színes, némelyik fekete fehér. Ki tudja mért? Egy férfi svájcisapkában, egy nő kendőben, egy szemüveges, egy vörös hajú lány hajpánttal – nem fázik ez? -, egy öreg ember, ráncos, egy szürke kalap, egy fiú sapka nélkül, nagy fülű – vicces -. A fiú meg a lány színes. Érdekes. A fiúnál valami női táska, gyorsan lép, kitűnik a keretből. Most visszatünik, mögötte a lány. Szembe fordulnak, a lány elkapja a táskát, és pofon üti a fiút. A nagy fül vörösbe vált. A lány jobbra el. Két vodka.

Engedje meg, hogy bemutatkozzam, mondta a férfi Kutinak a padon. Kicsit bivventett, amig átadta a névjegyét. Kuti ránézett és ezt olvasta:

„Ebben az évben már senkiért nem tehetek semmit.”

Sátán Lajos

Gyors és gépírás, valamint tánc.

Ebédszünet 12- 12’25 ig.

Kuti megköszörülte a torkát, és készült valamit mondani, talán megköszönni a filmet, vagy megemlíteni, hogy az élet olykor csak árnyképek furcsa játéka, de megrettent ettől a gondolattól, igy köszönés nélkül felállt és ment tovább a kivilágított utón, be a város közepe felé.

Micsoda furcsa alakok – gondolta Kuti – amig ment ott a csomaggal kezében, ami most könnyebb lett valahogyan és a színét barnára változtatta, két zárja fényesen csillant meg az esti utcán. Kuti megnyugodva ment az utón, és úgy gondolta rövidesen céljához érhet, amikor találkozott a békétlennel. A békétlen az oktogonnál állt és kiabált. Imigyen beszélt.

Megkérdeztem miért jár rövidnadrágban és flipp -flopp papucsban, térden rúgott és azt mondta húzzak el.

Megkérdeztem, miért alszik a hid alatt papírdobozban, azt mondta szereti, és hangosan horkol az asszony, hát itt lehet, elviszi a szél, és röhögött, elmentemben megdobott egy üres cigis dobozzal.

Megkérdeztem miért beszél Istenről, ha állandóan vétkezik, kiátkozott, és zsebembe csúsztatott egy ezrest, ne mondjam el senkinek.

Maga érti mi folyik itt?

Megkérdeztem miért áll a járdán keresztbe, térden rúgott és azt mondta húzzak el.

Megkérdeztem miért fogad el pénzt, ha tudja, hogy nem tehet semmit, elővett egy könyvet és hosszan olvasott belőle, igaza volt, eljöttem hamar.

Megkérdeztem miért tömi a fejét csipsszel a futópadon, és izzad fokhagymás békönöset, azt mondta első az egészség, és kell az a napi hatezer kalória, mert kemény munkát végez, azt mondta szálljak be, vagy húzzak el.

Maga érti ezeket a dolgokat?

Megkérdeztem miért mond dolgokat, ha nem ért egyet önmagával, azt mondta egyetért, de nem mondhatja meg.

Megkérdeztem miért hisz annak, amit a TV-ben lát, azt mondta hülye vagyok, ha a saját szememnek sem hiszek, nem nézett rám amíg ezt mondta.

Megkérdeztem egyenlő e bárki bárkivel, azt mondta egy dobozban lakik a hid alatt, mi a fenét kérdezgetem, elmentemben hozzám vágott egy üres cigis doboz.

Mind azt mondták antiszociális vagyok és ostoba, a vak is látja, hogy hülyeségeket kérdezek. Kikergettek a városból, de elmentem volna magamtól is. Nem szeretek itt.

Valaki fel tudja sorolni a jelesebb ünnepeket?

Kuti kezdett elfáradni már, sok helyen járt, és annyi emberrel beszélt, akiket nem is ismert, hogy alig bírta rendbe szedni gondolatait. Egy ismerős helyre tért be, itt biztosan nem érheti meglepetés, a környezet otthonos és itt lesz régi barátja a kárpitos is.

Egy még régebbi emlék:

A talponálló szó kiveszett az idők során az élő beszédből, kocsmát jelentett, ahol magas asztaloknál támasztották a tegnapot az arra járók, amíg megitták a napi épp-elég sörüket, borukat, beszélgettek vagy nézték a falat, ujjukkal gyufásdobozt pöckölgetve, hátha a keskeny oldalára áll, az hármat ér, miegymás.

Télen egy hideg fröccs ritkán esik jól. Kuti és barátja egy talponállóban mégis igy múlatta az időt, fröccsöztek, és néha ittak egy konyakot.

– Te, Kuti! Meglátogathatnád anyádat, biztos vár – mondta Elek, a kárpitos, Kutinak barátja.

Kuti csak biggyesztett, kortyolt, és átnézett a vékony falú üvegpoháron, át a fröccs zöldes színén.

– Régen jártál már nála, azt hiszem, mondtad is, van talán két hónapja annak, hogy ott voltál. Paprikás krumpli volt, emlékszem mondtad is. Azt is mondtad, hogy apád csak fekszik, tévét néz, és sétálni se megy le.

– Mehetnék – bólint Kuti –, mehetnék. Te, figyelj! Megvan neked még az a kék kabátod, tudod, amiben az Erzsike lagziján voltál? Megvan még? Ha megvolna, kölcsönkérném tőled, mindig szerettem azt a kabátot, és nekem jól állna, azt hiszem.

– Mindig mellébeszélsz te, barátom.

Ittak még két fröccsöt, aztán Kuti elindult a Blaha felé, hogy meglátogassa anyját és apját, aki csak fekszik, tévét néz, ha ugyan él.

Második felvonás

Kuti egy mellékutcán ment, a Teleki tértől a Blaha felé, egy hátsó utcán, kerülő volt, de nem bánta, nem sietett nagyon. Az utcákon állt a víz, tegnap esett, tócsákon lépett át, néha bele is lépett egyikbe másikba. Kikerülhette volna, de dacosan, mint gyerek lépett a tócsába, tudta, az anyja majd megszidja, ha látja, hogy vizes a cipője.

A nyolcas számnál egy férfi állt, a kaputelefonhoz hajolt, sistergett a készülék, ahogyan nyomta a gombot.

Elektromos zaj – jutott eszébe Kutinak. Jel, zaj, jel, zaj – ezt ismételgette magában. A férfi kilépett a kapualjból, meglökte Kutit, elég erősen ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát, és féltérdre essen a járdán, a keze is leért, támaszt keresve. A férfi fölé állt, és Kuti kabátja zsebébe nyúlt, kivett egy szemüveget, eldobta. – A francba! – mordult fel. Most a zakóba nyúlt, egy bérletet talált, mérgesen eldobta azt is.

Kuti felnézett:

– Szevasz Fricc – mondta.

A férfi meglepődött: – Mi van?

– Szevasz Fricc –, ismételte meg Kuti, és feltápászkodott a járdáról. Két tenyerét összedörzsölte, végigsimította a nadrágot a térdén, hátha koszos lett, felállt és a másikra nézett. – Szevasz – mondta ismét. – Etelka otthon van, nem tudod?

A férfi lehajolt, felszedte a bérletet, a szemüveget, visszaadta Kutinek.

– Nem tudom, mióta kijöttem a sittről nem beszél velem. Menj, nézd meg, téged mindig szeretett.

– Igaz, mindig szeretett. Na, szevasz Frici.

Harmadik felvonás

Egy szoba-konyha, a konyhából leválasztott vécé, a konyhában gáztűzhely, egy asztal, két szék. A székek nem illettek sem az asztalhoz, sem egymáshoz. Kuti anyja a tűzhely mellett állt, és vacsorát főzött.

– Ülj le! – mondta, ahogy Kuti belépett az ajtón. – Mondtam, ne lépj a vízbe, felfázol, aztán mehetsz orvoshoz. Hiába mondok én neked bármit is.

Kuti leült, fejével intett a szoba felé.

– Bent van, ha éppen akarsz beszélni vele.

A szekrényhez lépett, elővett egy hétdecis bort, odaadta a fiának.

– Mondd, hogy te hoztad, örülni fog.

– De hát nem is iszik!

– Nem, de azért örülni fog, hogy eszedbe jutott.

– Nem is én hoztam.

Az anyja visszafordult a tűzhelyhez, megkeverte a paprikás krumplit.

– Etelka otthon volt?

Honnan tudhatja – gondolta Kuti – Honnan tudhatja vajon? Etelka otthon volt, ruhában szeretkeztek, gyorsan, türelmetlenül.

– Igen – mondta az anyjának. – Emlékszel még a kárpitosra? Volt neki egy kék kabátja, emlékszel?

– Amiben Erzsi lagzijára jött?

– Igen, kölcsönkértem, mindig olyat szerettem volna. Azt mondta megkeresi.

– Eredj be apádhoz. Vidd a bort. Várj! – odalépett Kuti elé, megigazította a zakója hajtókáját. – Volt valami?

Kuti a fejét rázta.

– A kék kabát apádé volt, te mindig összekevered a kárpitoséval. Megvan még, azt hiszem.

Epilóg

A kék kabát soha nem került elő, és Kuti apja sem élt már sokáig. De akkor örült a bornak.

Idővel sok szó kiveszett az élőbeszédből.

Kuti másnap fejfájósan ébredt, hiszen a fröccs, és a hétdecis minőségi asztali bor súlyossá tette a tegnap estét, hozzá még a találkozás apjával és a többiekkel. A konyhában aludt. Felkelt, és nem csinált nagy zajt, gyorsan felöltözött és kilépett a körfolyosóra, onnan a szük lépcsőházba, onnan a szürke utcára, és indult volna, hogy eltöltse a napot azzal, amivel szokta egy műszaki rajzoló a munkahelyén – mert Kuti ez volt, egy rajzoló, – amikor feleszmélt, hogy vasárnap van alighanem, és hogy a csomagot még el kell vinnie a rendeltetési helyére. A csomagot tegnap este otthonos talponállójában felejtette, igy elindult érte, gyorsan surranva a falak mentén, mint egy árnyék, és remélte, hogy elkerüli a találkozást az Orczy téri katicákkal, akik egy lány röplabdacsapat, és olykor itt eddzenek a téren, futva és karjukkal körözve.

Valóban nem találkozott velük, ám volt egy találkozás, amit nem kerülhetett el. Az utcasarkon várt rá még egy találkozás, amit pedig elkerült volna, ha tudott volna, és felrakta volna, mint csomagot arra a kézikocsira, ami mellette zötyögött el fényes délelőtt a Népszinház utcában, rajta egy hatalmas szállodai kristálycsillárral ezer kösöntyűvel és világitótesttel. A kocsit négy ember tolta iparkodva, gyors iramban trappoltak a Nagykörut felé.

De hát nem tudta, és nem kerülhette el, igy a csillárt, mint afféle hihetetlen dolgot nézve, a sarkon éppen beleütközött régi barátjába Csonkába, akit éppen harminckét éve nem látott. Azóta, hogy a barátja elszerette tőle Zsuzsát.

Este lett megint:

Csonka és Kuti találkoznak az Operától nem messze, egy sarokra talán.

Szevasz, szevasz.

Visszaadhatnád végre azt a kockás sálam.

A sálad aha, nem emlékszem.

A sálat, amit nálad hagytam

Nyolcvankettőben

A Verseny utcában

Amikor elszeretted tőlem

Katát.

Aha, aha. Nem tudok sálról.

És Katáról?

Elváltunk hat éve talán miattad, talán a sál miatt.

Ezt nem tudtam. És hogy van most?

Rendes asszony, meglátogathatnád.

Meg, persze.

Szevasz, szevasz.

Te, várj, és te, te, hogy vagy?

A sálad kidobtam,

Tudom.

Egy régi emlék Csonkától:

Elmentem a nagyvárosból, bár nem ismertem más környezetet,

vagy díszletet, itt éltem eddig,

folyamatosan a mások életét éltem,

a legkevésbé sem könnyedén,

inkább, mint egy kovács- üllő a tízedikről való zuhantában.

Csonka a második emelet körül ismerte fel a zuhanást, és nem sok ideje volt már cselekedni, mert bár a földet megüti az üllő, de a föld végez vele, mint holmi cserép törik darabokra, mint az a zöld színű mű-kulacs ami éttermek falán van kiszegezve, és ami árvalányhajas csikós kalapot és pusztát vizionál álmában, így vett egy sportkocsit, pirosat, GT, ez volt ráírva hátul, fekete bőrülés, és kemény zene a hangfalakból. Dél felé indult, hiszen minden ott kezdődik, a tengernél.

A homlokomban érzek bizonyos nyomást,

ez, meglehet magas-vérnyomás,

de lehet a környezet végtelen jelenléte is,

igy akár a vérnyomástól, akár az emberektől,

a GT – vel elszáguldottam ide a tengerhez.

kerestem egy olyan partrészt ahol nincs senki,

de mindenütt voltak,

igy végül is két apácát

egy hot-dog árust és

egy filmproducert kellett elhessegetnem

erről a kétméteres partszakaszról, ahol most ülök.

Egy szita van velem,

egy homokozó vödör és egy kis lapát,

a tenger hullámai közel járnak a meztelen lábamhoz,

apály van, éppen alkalmas a tengerpart részletes áttekintésére,

vödörről vödörre.

Azt hiszem ezzel most elleszek egy darabig.

Majd irok.

Csonka szól:

Ezzel az arcéllel küzdöttem ma.

Megfogalmazni valahogyan.

Az egész ismerete nélküli alakot,

ami mutatja viselője minden jellemvonását.

Egy árnykép, egy fekete fehér kép,

ami balról nézvést gonosz,

míg jobbról barátságos, határozott és biztonságos,

vagy éppen fordítva.

Egy szökőkutat rajzoltam délelőtt, zöld tollal rajzoltam.

Nem emlékszem már a szökőkútra, csak a szerkezetére, mintha metszetben látnám,

pauszpapíron, méretezve.

Az nem egy szökőkút,

Szövegbeli szerkezetek épülnek szavakból,

életbeli szerkezetek épülnek pillanatból,

napból,

hónapból,

évből

Imigyen:

Senki sem várhatja, hogy … nem, egy másik, ez nem elég kifejező, …:

A nappali barna délutánján eluralkodott

a harmincas évekből való tálaló bútor feketéje,

a hölgy a kanapén megigazította japán selyemköntösét,

fehér bőre felragyogott a félhomályban,

és a telefonhívásra gondolt, ami megváltoztatta életét.

DAL 2.

Minden ellen, ami a lelkem akarja erővel,

harcolok.

Legyen az hagyomány, szokás, vallás vagy

alkohol.

Majd én, majd én, majd én

majd én eldöntöm!

Szevasz – mondat Kuti

Szevasz – mondta Csonka.

Hát akkor, megiszunk valamit?

Magától értetődik, mi sem természetesebb, noha…

Kuti hangulata borongó volt, és amikor levonszolta magával Csonkát egy edzőterem melletti étkezdébe, ahol alkoholt is mrétek, és a falakon régi rockegyüttesek plakátjai szivták magukba a keltkáposzta és fasirt soha el nem múló illatát

Nem beszéltek. Játszottak. Kártyáztak. Aki kihúzott egy lapot mondhatott egy történetet, saját magáról, vagy valakiről, amiből remélte, hogy a másik megérti, vagy éppen eltereli a figyelmét a létezéséről.

Makk hetes

Ha bemegyek egy postára, vagy hivatali helyekre, és leülök, mert várni kell, a széket mindig elhúzom kicsit, épp hogy, csak mozdítok rajta egy kicsit, úgy ülök le. Ki tudja miért? Talán, hogy elkergessem a kígyókat, akik félnek a mozgástól. Játszom az idővel, nincsenek szabályok, mondjuk ülök egy padon, vagy a Dunánál, vagy egy téren, ahol furcsa szobrok állnak, nőalakok azt hiszem, de csak gondolom, úgy érzem, mert nem formálnak csípőt, vállat, de mégis nőalakok, fehér kőből faragva, elnagyolt vésőnyomokkal kő-testükön, lágyan puhán simulnak a délutánba, egy ilyen helyen próbálom az időt működtetni, lelassítani, felgyorsitani, néha sikerül, néha nem.

Zöld nyolcas

Egy újságot vettem a sarkon a boltban, pár oldalt gyorsan átlapoztam, nem érdekelt, amit írtak, hajtogattam belőle egy repülőt, eldobtam, egy ember észrevett, vigyorogtam, és gyorsan elindultam a Körút felé, mit, akit rajtakaptak, ahogyan egy lopott almába harap titokban. Nincs viszonyom, sehogyan sem hatunk egymásra a világgal. Nem értem a felnőtteket, és bár tanultam fizikát, és biológiát, de gyakran csodálattal nézem a repülőket az égen és a hatalmas hajókat a tengeren, díszes üvegablakokat templomokon, mosolyredőket arcokon. Útra kell kelnem, és hazatérnem pátoszosan és sok emlékkel.

Tök ász

– Én minden reggel ugyanazt reggelizem. Nem az itt szokásosát, hanem mást. Szendvicset. Két szendvicset, egyik sonkás a másik szalámis, sajttal, zsemlén és vajazva. A zsemlék nincsenek összeborítva, hanem külön eszem meg, először mindig a sonkásat, majd a szalámisat, igy voltképpen négy szendvicset eszem. Ma reggel siettem, így a zsemle feleket összefordítottam, és úgy ettem meg. Persze először most is a sonkását, majd a szalámisat. Ez mindig elég szokott nekem reggelire lenni, egészen sokáig bírom utána, hogy nem eszem, olykor kettőig, háromig is. Az ebéddel nem vagyok rendszeres. Ma nem, ma már tizenegykor éhes lettem. maga szerint mitől lehet? Talán attól, hogy nem négy, hanem csak két szendvicset ettem meg azzal, hogy igy összeborítottam?

Piros hetes

A forgatókönyv lapjai csendesen forogtak, pörögtek a szélben, egynémely beleakadt a bokor ágaiba, a másik lap továbbszállt, volt, ami egészen a fák magas ágaiig. Jacek amit tudott, begyűjtött, a jelenetek más sorrendbe kerültek egymás mögé, még nem olvasta végig, de sejtette, hogy a film, amit megírt és a film, amit talált, bár egy tőről fakad, de nem azonos, és a meglelt film a jobb. Az utolsó jelentet kereste, az fontos volt, az volt a kulcs. Az a jelenet, ahol a lány és a fiú állnak a sivatagban, egy dzsip mellett, forgószél hordja a durva szemcsés homokot. Az a kulcs, ahogyan egymással szemben állnak.

piros negyven –

A ligetben egy patak folyt, a patakon híd, a hídon gyerek. A gyerek fején egy papírcsákó – a forgatókönyv egy lapja, keze ügyében a megmaradt lapok, hajókat hajtogatott belőle és a vízre bocsátotta. Jacek feljajdult. A film, amit elvisz a víz, amire soha nem talál már rá. Belegázolt a patakba, és az átázott lapokat egyenként ragadta meg, gyűrte, egymáshoz szorította. Kilábalt a patakból, leült a fűre, és megpróbálta kisimítani az oldalakat. Majdnem sírt.

Zöld kilences

Az utolsó cigarettáját elszívta, és a váróteremben ült a padon. fejét hátrahajtotta. Kis ellenszegülés, kis lázadás nem hazamenni, a haldokló apjához, az erőszakos anyjához, Polly nénihez, aki biztosan ott van, és süteményt is hozott, és kockás terítő van az asztalon. A hűtőben pár sör, az asztalon pár sör, a konyhában pár sör. Nem mondunk vereseket kora este, csak ülünk az állomáson hátrahajtott fejjel, és reméljük, hogy nem hal meg apánk, vagy ha mégis akkor nem ma.

Makk ász

Nem akaródzott Jaceknek hazamennie, egy sört ivott a büfében, vett egy rágót, kijött megint a pályaudvar várótermébe, leült arra a padra, ahol az imént még a lány feküdt, aki rosszul volt. A pad támláján, felakasztva, vékony bőrszíjon ott függött egy kis táska. Valaki itt hagyta. Nagy felismerés, persze, bizonyára a lányé, aki már nincs itt. A férfi megfogta a táskát és kinyitotta, belenézett, útlevél, bérlet, egy könyvtári jegy, iratok, apró – fontok és penny-k – néhány euró, egy jegyzetfüzet néhány kitépett lapja.

Treff kilenc – idegen, kimaradsz.

Jó, Piros alsó.

Meg kellett volna ölnöm – gondolta Jacek, amikor ott ült Éva ágya mellett és arra várt, hogy a lány felnyissa a szemét. nem kellett volna lelkiismereti kérdést csinálni ebből, egyszerűen meg kellett volna ölnöm, elpusztítanom, aztán minden történjen úgy, ahogy történnie kell. Így beleavatkoztam a dolgok folyásában, kegyelemből, más irányt szabtam a dolgok mentének. Meg kellett volna ölnöm – gondolta.

– Engem? – kérdezte Éva, felnyitotta a szemét, a férfira nézett. – Engem?

– Mit mond?

– Meg kellett volna ölnöm, ezt mondta. Itt ül az ágyam mellett, és rám nézett. Engem kellett volna megölnie?

– Dehogy- mondta Jacek, és elpirult. – Jacek Harmisch vagyok, filmrendező.

– Eva Fauler Elsworth, egyetemista és világutazó, jelenleg operált. Kit kellett volna megölnie?

– Verát – mondta a férfi.

– Vagy úgy – mondta Éva.

És az utolsó kártyalap pörög elő, nem szabályozhatjuk a sors kezét, igy hagyjuk csak a maga útján. Zöld király.

Jobb a dolgoknak elfeledve.
Vagy kérdőjellel talán,
ugyanez.
Néha, éjszaka,
hajnal előtt, de már éjfél után,
felkelni és hagyni,
hogy eszedbe jusson mégis.
Nem látja senki akkor,
nincs mitől félni,

Csonka és Kuti elválnak. Csonka balra míg Kuti jobbra indult. Nem sejtették, hogy találkoznak majd rövidesen, hiszen a csomag közös.

Csonka egy hídon állt, átmentében Budáról Pestre,

télikabát volt rajta és este volt, köd, meg esett is,

vackort dobált a hídról a Dunába,

vigyázva, hogy el ne találjon esetleg egy sirályt,

nem volt egyedül…

– Stílust váltok Elek, karcos és savanykás leszek, mint ez a rizling.
– Ne hagyd, hogy befolyásoljon a hely szelleme. Maradj meg szokásaidnál. Attól vagy te, aki vagy.
– Egy kicsit se, egy kicsit se változhatok?
– Lehetnél ugyanaz szóda nélkül, talán. De nem többet, nem kell több változás.

A buszpályaudvaron egy padon ül most Csonka és beszél- beszél, a mellette ülő nő nem néz rá, de türelmesen hallgatja.

…senki se tudhatja, hol talál önmagára, én füstös kocsmákban reméltem megvilágosodás, de nem ment, nem történt ilyesmi, azután felnőttem, és elmúltam, abban az értelemben biztosan, hogy nem voltam azonos azt megelőző önmagammal, bár még nem találtam magamra, csak reméltem, magam sem tudom miért, fontos ez? önmagára találni? mit jelent?

a füstös kocsmák alkalmasnak tűntek a megvilágosodására, mi lehetne sűrűbb a sűrűnél, tömény füst, tömény italok, erős életbeli szagok, valódi ájer, a szavak végtelen igazsága, a piszoárban a szalmiák orrba vágó szaga – már bocsánat -, az emberek testközelsége, és testszaga, mi lehetne szuggesztívebb a nagy igazságokra, mint ez? reggel kiszellőztettek, felmostak, kidobtak, mehettünk ki merre lát, az ájernek odalett, oda , egyszer ’s mindenkorra, a nap felkelt, és kisöpörte a füstöt az agyunkból is, micsoda piramidális képzavar nem? kisöpörte az agyunkból a nap, persze, nem rögtön, kellett pár év – én innék valamit ha nem bánja – , autózom, a városban ,egy piros lámpánál egyszerre csak zenét hallgatok, country zenét, ülök a kocsiban és hallgatom a zenét, nem szeretem ezt, de megszólalt benne valami fura csillingelős hárfa, elektromos hangzással, olyan volt mint amin a hurik játszanak a mennyekben, és akkor, ott, olyan vidám lettem, csuda volt, egy percig tartott, amig elindultunk a kocsival, kerestem az érzést, de nem jött vissza már, ki tudja ki hol talál magára? a piros lámpánál, a buszmegállóban, egy hivatali épület folyosóján, a temetőben, ki tudja? ja nem, a temetőt nem úgy értem, csak amig látogatóba jár ott, addig, vagy sohasem, és lehet, hogy nem is annyira fontos ez, tudja hogy hívják azt a hárfát? lehet, hogy az a pszaltérion? lehet, hogy az…

Amíg Csonka a váróteremben beszél, Kuti a várost járja egyedül. Megfigyel dolgokat, és néha észrevételezi a világot magában. Sohasem hangosan.

Egy újságot vettem a sarkon a boltban, pár oldalt gyorsan átlapoztam, nem érdekelt, amit írtak, hajtogattam belőle egy repülőt, eldobtam, egy ember észrevett, vigyorogtam, és gyorsan elindultam a Körút felé, mint akit rajtakaptak, ahogyan egy lopott almába harap titokban. Sehogyan sem hatunk egymásra a világgal. Nem értem a felnőtteket, és bár tanultam fizikát, és biológiát, de gyakran csodálattal nézem a repülőket az égen és a hatalmas hajókat a tengeren, díszes üvegablakokat templomokon, mosolyredőket arcokon. Útra kell kelnem, és hazatérnem pátoszosan és sok emlékkel.

Pályaudvaron, át.

Tucatmodern hálószobák bútorozatlan bajnoka,
kulcs ki kulcs szívem, mondja, míg egy motorháztetőn voltizsál.
Vasútállomások örökbér lakója egy felest kér,
és három lépés méltóságot tart, séróból idéz Tömörkényt.
Az esti resti gázos, apám!
Szenyor, a sapkád a tarkódra csúszik, míg cipőt kötsz.
Senki sem beszél így,
aki igen, már halott, de visszajár.
Mint az apró, amit a zsebemben találtam,
tavaly vagy tavalyelőtt, amikor hazavágytam.

Kezdjük akkor, ahogyan szoktuk, kettő, három és. Ihat-e egy úrihölgy alkoholt fényes nappal, nyílt utcán, pulóver ujjába rejtett üvegből? Miért ne? Belekortyol, másfelé néz, közben mosolyog, és int egy nem létező ismerősnek, úgy tesz, mint aki nincs is itt, ha látom tévedek, az nem ő. Csak barátságosan, maradjak távol és tartsam a szám. Kiadhatok-e egy úrihölgyet, aki alkoholt iszik, a kabátkába rejtett üvegből, fényes nappal az utcán? Nem, nyilván nem adhatom ki őt.

Egy melós, kér egy valamit, láthatóan elfedni azt, amit azután kér. Elviszi. Mértéktartó, csak három dolog van nála, és csak két dolog alkohol. Meghalna-e, ha nem tenne ilyet, hogy behúzódik az eresz alá, a zsúpfedél alá, a polc alá, az állvány alá, meginni ezeket a szeszeket. Remegne-e a kezében a csavarhúzó, vagy a hegesztő aparát, esetleg lángvágó. Remegne-e a keze, vagy vibrálna egy ér a homlokán? Meghalna-e, vagy rosszabb történne vele, nem halna meg, hanem még élne sokáig? Kiadhatom-e a melóst, akárcsak akkor, ha képzelem őt, ha nem is valóságos, de emberi gyengékkel él, és kis szeszeket iszik polc alatt, állvány alatt. Nem, nyilván nem. Csak akkor, ha a történet kívánja, akkor sérthetek titkokat, és elmondhatom, hogyan találkozott a munkásember, meg az úrihölgy, barátságosan, mosolyogva. Ez délután volt már, amikor megtörtént, amikor találkoztak, és közel kerültek egymáshoz, vadul és gátlástalanul, nem törődve semmivel, amit konvenciónak mondanak mindazok, akik nincsenek itt. Akkor igen. Vagy, ha valami közöm volna hozzá, ha tőlem mennének, vagy hozzám jönnének ők.

Ma kínait ebédeltem. Az utolsó falat valahogy, olyan, nem is tudom, talán nem kellett volna. Vagy nem ennyire átgondoltan és vontatottan, mint amikor a mozgólépcső lassul, és a testem előre dől, egy pillanat a semmi szélén, egy beakadt kabát talán, vagy egy sál. Nem is vontatott, elnyújtott inkább, elnyújtott másfél másodperc. A táncosok tudják ezt, a végletekig elvinni a mozdulatot, az utolsó utáni pillanatig. Lehunyják vajon a szemüket ilyenkor? Soha nem láttam még.

Köszörül kicsit: – Van egy kis tüze? – kérdi. – Nem dohányzom – mondom. Bólint, mint aki szerint is jól van ez így. Miért kellene abbahagynom, nem igaz? Ahogy szoktuk, kettő, három, és tessék!

Ez is egy DAL

-Adj egy felest, marja a torkom a füst.

Hmmmm, ez kurva jó. Megyek, lekésem az éjszakai buszt.
– Éva?
– Megvan. Még él. Amikor eljöttem még lélegzett.
– Még egyet?
– Holnap is van nap.
– Mióta fekszik, hat éve?
– Hét. Micsoda táncos volt. Tangó, csak annyit mondok, tangó. Hogy tudott! Na, megyek. Te, ha meghal.
– Miért halna?
– Igaz. Megyek.

Rövid DAL

– Drapp, bézs,

karmazsin, terrakotta,

okker, levendula, opál,

bíbor, encián.

– Mit látsz, testvér?
– Egy bádogbögrét pléhkanállal.
– A vacsorát hozzák.

Vers helyett:

Kellene egy vers, egy karcos, „savankás” mint a rizling.
Olaszrizling.
Abból fröccs, meg egy Fecske, egy slukk csak.
Meg kis köhögés, torokköszörülés a dal előtt.
Vagy után.
Meg kell még eső, olyan szemerkélős őszi eső.
Meg az, hogy töri a lábam a cipő.
És kell még víz, valami folyó.
Lehet éppen a Duna is.
Egy híd, lámpák, autók fényei.
Sziréna vijjogása.
Egy kézszorítás, egy búcsú.
Egy tánc.
Hajnal, krákogás megint.
Elfelejtett villamosjegy.
Egy kalap.
Gyűrött szavak.
Elhasznált szavak

toldat

Az erős ital oldja a félelmet és az egzisztenciát.
Légy óvatos, valamint vigyázz a tengeren! Megölhet.

Tintával ecsettel:

Tintával ecsettel egy képet festek

Rózsa lesz a képen vagy talán

egy állomás

Vagy egy nyár esetleg

szélfútta búzamezővel

Sehogy se’ sikerül

elfolyik gondolatom

Egy paca lett

csúf és kivehetetlen

Kezdem majd elölről

holnap, vagy holnapután

Kék volt az ég halálom napján, és sárgák a villamosok.

Halk dalok szóltak csak árván, és egyre a lassú dobok.

Táskámból, zsebemből apróra megnézek

majd minden tárgyat.

A kulcsom, a tollam, és amit még meglelek.

Egyenként, egyenként megfogom, forgatom,

szememhez tartom, közel, majd kissé távol.

Hunyorgok, hunyorgok, hátha úgy pontosan látok.

Fekete noteszem előttem enyészik,

színben és formában már csak egy délibáb,

remeg és vibrál, mint ami benne volt, emlék.

Homályos képpé lesz, ahogyan hunyorgok, s nézem.

Emlékszem.

Már nem is tárgy, most már csak illat és talán egy kis kék, vagy talán encián, nem is tudom,

talán csak illat, de ez azt hiszem mondtam is már.

Menjünk hát, menjük tovább

És találkoztak megint. Beszélgettek, hosszan eszmét cseréltek a világról, felsorolták ismerőseiket, akik más utakon járnak, és megemlítették régi tanáraikat is. Egyszerre Kuti a homlokához kapott,

– A csomag? A csomag, amit el kell vinnem a címzettnek.

– A csomag, olyan bőrönd forma ugye?

– Igen – mondta Kuti.

– Nem kell menned sehová, ott van a lábad mellett. mehetünk is, ha gondolod, nekem is éppen arra vezet az utam.

– A mi utaink nem vezethetnek egy irányba, tudhatod.

– Nem bocsátasz meg?

– Soha.

– Jó menjünk akkor.

Elindultak, a Keleti Pálya udvar felé mentek. egy aluljáróban megálltak és nézték a különös vidalt Imre, a varjú meg az élet között.

Kuti nézte a pokrócba burkolódzott férfit és a madarat. mondhatta volna hess, de a madár okos, elrepül visszaér, amig van itt valami amiért visszatérhet. Kinek kinek a maga zsákmánya, egy magára maradt hamburger egy ottfelejtett szendvics egy padon, vagy éppen, aki a hamburgerre vár. Hess madár.

A közdelem döntetlenre állt.

Mentek hát tovább Kuti és Csonka az állomás felé. Hallgattak, amig mentek. Amikor a sínekhez értek, ahol pezsdült az élet, és a magas tetőig hatott az emberek hanga egyszerre csak megszólalnak a hangszórók kezdetben a szokásos szöveget mondták, vonat érkezik, vonat indul, majd egyszerre csak más hangzott onnan, és Csonka visszhangozza az elmondottakat

Kuti és Csonka egy padon ült, előttük csomaghordó kiskocsik száguldoztak az érkezési és az indulási oldal között, nemzetközi járatok postakocsijai és a hivatal egymást összekötő ösvényein.

Kuti lába mellett a csomag, aminek a címzettjét kereste. Ki gondolta volna, hogy útja ide hozza éppen a vasútállomásra, ahol megkapta attól a furcsa embertől ugyanezt a csomagot, a férfitól, akinek kísérteties mosolya volt, és egy dudor az orra mellett. Ki tudja hogyan vette rá erre őt, mindegy is, hiszen itt ül ő és Csonka, akik harminckét éve nem találkoztak. Itt ülnek és nézik a forgatagot. Nevük mostantól Sir Alex Willfred Beechamproktor és Immokentij Mihajlovics Szmoktunevszkij, de ezt ne jegyezzék meg hosszabb időre, nevük csak átmeneti.

– Utazik, talán kedves barátom – kérdezte Immokentij Mihajlovics Szmoktunevszkij,

– Nos, nem. Egy csomaggal jöttem – mondta Kuti, úgy is mint Sir Alex Willfred Beechamproktor

– Akkor hát, talán vár valakit?

– Nos, láthatja, bár nem utazom, de útiholmimat mégis útnak bocsátom a világ másik felére.

– Várja ott talán valaki? És mit utaztat ebben a rengeteg nagy bőrönben?

– Most már tudom, életem súlyos terhei ezek, remélem megszabadulhatok igy tőlük. Becsomagolva elküldöm őket, messzire, az ismeretlenbe.

– És a címzett?

– Van címzett- láthatja, itt van – bár még nem tudja, hogy a csomagot meg fogja kapni.

És mit csomagoltál el Kuti?
Néhány selyemkabát és más ruhanemű között sok szomorúság, türelmetlenség, eltékozolt idő, meghazudtolt barátság, elvesztett szerelem és más ócskaság, megannyi kacat. És hát, te, te magad Csonka, te is benne vagy.
Biztos, hogy igy akarod, összecsomagolva elküldeni valahová valaki másnak, akinek vagy jelent ez valamit vagy sem?
Igen, ezt megfelelőnek tartom.
De ezt a csomagot te is kaptad, tegnap kaptad itt valakitől, ugyanezen a padon, ugyanitt. Hogyan mondhatod magadénak?
Időközben enyémmé vált, már nem azé a másik emberé, már az enyém, anélkül, hogy kibontottam volna tudom, hogy benne van mindaz, amitől az ember szabadulni akar.
És mi lesz velem? Mi lesz velem Kuti?
Azt mondod ez a te csomagod barátom?
Igen, az enyém, tegnap adtam itt egy férfinak, hogy adja tovább, de nem gondoltam, hogy éppen hozzád jut, ezt nem gondoltam.
Adjam talán vissza?
Azt a kockás sálat, azt megtarthatod, de a többit add vissza.
Rendben. Tessék. Szervusz Csonka.
Szervusz.

Elváltak ismét egymástól az útjaik. Ki tudja meddig nem találkoznak megint. Kuti a pályaudvarról kifelé menet megváltozott, eddig kissé görnyedt alakja kiegyenesedett, a sálat a nyaka köré tekerte, szembefordult a széllel és elment a Garai tér felé.

Epilógus

Valamit írni kellene hátrafésült hajú férfiakról, akik modern fotelekben – nem forgós még – ülnek, egymás mellett, és komolyan mérlegre teszik a világ dolgait, egy pohár vörösborral, egy szűrő nélküli cigarettával kényelmesen töltve az időt, talán hárman mérnökök, és egy sem jogász.

Hozhattam volna sálat

freez

Fotó: Langó Kati

18/02/202118/02/2021

Somogyi Tibor: Egyenlő szárú háromszög

Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig.

Hogy is kezdődött?

Szemem akaratlanul is a szekrényen álló képre vetül, egy képre, amely öt éve készült.

Mosolygós, boldog emberek. Egy boldog család. Ilyenek voltunk. Egy nyolcéves, sápadt szőke kislány, egy nyurga, csupa haj fiatalasszony, közöttük egy sötét hajú, szögletes arcú férfi. Arcok a múltból.

Aztán egy váratlan, gyors lefolyású gyógyíthatatlan rákbetegség összetörte az idillt.

Igen, nagyon fájt, amikor Fanni meghalt, de már alig emlékszem az érzésre. Az idill vége, valami másnak lett a kezdete, amit nem tudnék meghatározni, csak érezni. Ákossal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, szinte összeforrtunk és igazából boldogabbnak éreztem magam, mint valaha.

Én hülye, azt hittem ez így is marad. Örökké, örökké, örökké.

Mikor is kezdődött?

Talán június végén volt az első jel. Későn keltem aznap, aztán emlékszem olvastam egy remek Jeffery Deaver krimit, az Üres széket. Deaver tanított meg arra, hogy észrevegyek apró dolgokat és hogy ne higgyek a káprázatoknak.

Aztán mi is volt?

Vártam Ákost, összeütöttem egy kis vacsorát, és amikor megjött azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel.

A mosolya, ahogy átölelt és hangosan kiáltotta „ Kicsim! „

Minden olyan volt, mint máskor és mégis… egyre kevesebbet mesélt arról, hogy mi újság a munkahelyén, akkor is csak általánosságokat mondott és szórakozottan elrévedt maga elé.

Aztán jöttek a rejtélyes telefonhívások, amiket gyorsan kinyomott vagy a hallótávolságomon kívül bonyolított le, holott addig simán beszélt előttem, bárki is hívta. Utána furcsa, elgondolkozó somolygással az ajkai közt tért vissza.

Szokásává vált, hogy későig fenn maradt, mondván dolgozik, de kilestem, hogy valójában csetelt. Figyelni kezdtem Facebookon a kommentelőit, de nem sokra jutottam.

Nem akartam, hogy tudja, érdekel ez a dolog és rágódok rajta. Egyébként is ha rákérdeznék, csak nevetne, csippentene a szemével és azt mondaná: „ Jaj, hercegnőm. Ne butáskodj.”

Július folyamán egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyre későbben jött haza, csak küldött egy smst: „Ne várj haza vacsorára, sokáig dolgozom” Amikor hazajött, idegen illat ölelte körül, amely elzárta őt tőlem.

Aztán már az is megesett, hogy bent éjszakázott az irodában, miközben én álomba sírtam magam a kispárnáját ölelve. Úgy éreztem megfagyok, pedig forró éjszaka volt.

Nem lehet, hogy nekem csak ennyi jut már. A várakozás.

Cselekvésre szántam el magam: egy reggel, amíg fürdött belenéztem a telefonjába. A híváslistán feltűnően sokszor szerepelt egy női név: Janka.

A torkom összeszorult és elöntött a düh.

Jól sejtettem. Megcsal, elárul!

Utánanéztem Facebookon, és ismerősei között találtam is egy Jankát. Képei alapján alig 20 éves félénk tekintetű lány. Nem az a fajta, akiről az feltételeztem volna, hogy elveszi tőlem.

Nem kellett sokat várnom a bizonyítékra.

Mikor estefelé Bolyhost a kis spitzünket sétáltattam, Ákos irodája felé kerültem. És akkor láttam meg őket. Ákost meg azt a kis lotyót. Kézen fogva andalogtak a szemközti járdán, aztán megálltak és csókolóztak. Undorító!

Megfordultam és Bolyhost magam után húzva rohanni kezdtem hazafelé.

Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm!

Aztán tegnap este vacsora után végre megkérdeztem: – Ki az az Oltványi Janka? Facen láttam sokat kommentel neked. Csak kíváncsi vagyok.

Arcán a zavartságot, kényszeredettséget öröm váltotta fel.

– Tudod, amióta Fanni meghalt, ő az első, akivel tudok hosszasan beszélgetni, beülni egy kávéra vagy sörre. Gyakornok nálunk és nagyon elveszett. Nemrég haltak meg a szülei…

– Szóval olyan mintha a lányod lenne? Korát nézve lehetne…

– Ez bonyolultabb ennél. Hogy megértsd, ezt az egészet… szóval, mit szólnál, ha elhívnám holnap hozzánk vacsorázni? Olyan magányos, és neked is jó lesz új emberrel beszélgetni. Muszáj nyitnunk az emberek felé.

Összetapadt ajkakkal préseltem ki egy okét.

Nem sokára itt vannak.

Épp most fejeztem be egy Deaver regényt, amelyben a megcsalt, megalázott feleség, a másik nőt –aki persze jóval fiatalabb- igen agyafúrt módon pusztítja el. Ügyes volt, csak kissé túlbonyolította Szerintem az egyszerűség a kulcs. Egy véletlenül összecserélt metil-alkoholos és pálinkás flakon, vagy egy baleset, mondjuk egy kiránduláson.

Eljutottam idáig. Igazából napok óta arról képzelgek, hogyan ölöm meg Jankát. Löktem le szakadékból, metró elé, adtam be neki mérget és fojtottam meg puszta kézzel.

És jó volt.

Senki nem állhat közénk. Soha, soha, soha!

A képre nézek.

Fanni is ezt akarná.

Zörren a kulcs. Az ajtóhoz megyek, és ott áll velem szemben, miközben Ákos esetlenül bemutat: – Ő a lányom, Szilvia. Az én hercegnőm.

Megpuszilom Jankát, mosolygok rá és azt gondolom:

„Kikészítelek ribanc.”

A szerzőről:

Somogyi Tibor Debrecenben él, magyar- és történelem tanárként dolgozik, novellákat, drámákat ír és slammel.

18/12/202018/10/2022

Azok az átkozott katicák

Ezerkilencszázkilencvenegy nyarán, egy napon, Pesten a Keleti mellett, a Gödörben, három sörrel és egy kisvodkával megállítottam az időt. Nagy fontossággal bírt, hogy megállítsam az időt. Egyrészt, mert nehezen viseltem magam körül a nyüzsgő és kiáltozó embertömeget, másrészt, mert ott volt egy régi ellenségem, akinek szívesen megcsavartam volna fülét, vagy az orrát, hogy fájjon neki, harmadrészt, mert a mellkasomban olyan erős szorítást éreztem, hogy félő volt, mindjárt meghalok.

Arra, hogy meghaljak itt a kocsmában, és fejem a csikkektől feketéllő műkő burkolatra fektessem végérvényesen, minden körülmény adva volt. Kezdjük mindjárt kicsapongó életvitelemmel, az a napi hat sör semmiképpen nem segített egészségemen, hogy mást ne is említsek, továbbá ott voltak még a nők, akik anyám szerint a végzetemet okozzák majd egy szép napon. Szép nap lesz, mondhatom.
Anyám végzetét egy meglazult csavar okozta, ami kiesett a kocsi kerekéből, amit amúgy apám vezetett, és az ezerötös szolgálati Lada lebucskázott velük a hegyi útról, valahol Opatia és Pula között, a pontos helyet az ügy titkosság miatt soha sem tudhattam meg. Így maradtam én egyedül a városban, ahol albérletben éltem Kőbányán. Nem látszott most semmiképpen megokolhatónak, hogy az idő folyjék tovább, és én haladjak vele ugyancsak előre.

Így hát csettintettem és megállítottam az időt. Felhajtottam a kisvodkámat és mire letettem a poharat az emberek körülöttem abban a testhelyzetben merevedtek, amiben az imént voltak, mint egy fénykép, olyan lett a helyszín. Mint egy részeges tabló. Úgy gondoltam, ha már így megállítottam az időt, hogy akkor hazamegyek, majd meglátjuk mi lesz. Mielőtt felmentem a nyolc lépcsőn, a fülcsavarást még beiktattam, mint fontos tevékenységet, majd távoztam.

Odakinn közben beesteledett. Elindultam gyalog Kőbánya irányába, most elsősorban a Mosonyi utca felé. Gyalogoltam ott, és láttam, hogy a másik sarki kocsmában, mint akváriumban, tátott szájú emberek mulatnak erősen, lassítva élvén meg a másodperceket. Furcsa volt, mondhatom.

A Balesetinél gondoltam egyet és elindultam kis kitérőre a Népszínház utcába, bizonyos Ilonka nevű lányhoz, akivel még fontos dolgom lett volna. Ő volt a tudója annak, hogy Kati, aki a barátnőm volt és neki is barátnője volt, hol is él most, és reméltem, hogy elmondja nekem. Valamint nála maradt orosz szótáram is, amit még gimnáziumban írtam, volt benne néhány olyan szakkifejezés, amelynek használatára bármikor a jövőben – amely, mint tudjuk, soha sem jön el, a csettintésem okán – szükségem lehetett volna.

A Köztársaság tér sarkán, egy kapualjból egy csapat kézilabdás lány szökött ki, és együtt átfutottak a téren, majd eltűntek egy hámló vakolatú házban. Az egyik lány, egy csattogós szárnyú pillangót tolt, ilyesmit gyakran láttam gyermekkoromban, vidéki búcsúkban. Ott láttam azt is, amikor a katicabogarak, tavaszi rajzásban a felszínre tolongtak, ezrével a nyirkos kövek alól.

Mentem a sötét utcán. Már majdnem odaértem ahol Ilonka lakik, amikor a tovább utam mégis megszakítottam. Egy nagy fekete ember, kezében tangóharmonikával ült a járdán, egy hokedlin, és az „Akácos utat” játszotta igen lassan. Ez megrémített, így nem mentem tovább.
A kézilabdacsapat kifutott a kapuból, körülnéztek, majd nevetgélve elszaladtak a Teleki tér felé. Egy villamos csilingelt, de úgy véltem ez képtelenség, ezért ügyet sem vetettem rá.

Visszajutottam a temetőhöz. Úgy gondoltam átvágok a sírhantok, emlékművek, a múltunk és jövőnk nagy és kis tanúi csontvázai között, az utat levágva hamarabb érhetek Kőbányára így.
Szüleimnek nem volt sírhantja, egy dobozban hozták el őket a baleset helyszínéről, ugyancsak nagy titokban, így nem is lesz nekik.

Gyalogoltam ott a sötétben, és Katira gondoltam. Egyszerre csak, egy gödörben találtam magam. Nem volt nagyon mély. Elfogadván sorosomat, mert hát mit is tehet az ember, ha egyszer az időt megállította, nem kell neki okvetlenül hazajutnia ócska kis albérleti szobájába, hogy a házinéni meglesse, amikor töpörtyűt eszik papírból, nem lehet az ember telhetetlen, hanyatt feküdtem, és számlálni kezdtem az égen a csillagokat, amelyek jól látszottak innen lentről is, mint egy ablakon, ami az égre néz.

Egy ember jelent meg akkor a fejem felett, és eleinte csendesen, majd egyre hangosabban szólt, hogy azonnal takarodjak ki a gödörből. Végül, hogy nyomatékot adjon szavainak, hozzám vágott egy zacskó málna ízű savanyúcukorkát. Ezt már mégsem tűrhettem, így a gödör szélén felkapaszkodtam, leültem, lábam lógatva kérdőn néztem rá, mi a szándéka velem, vagy a gödörrel, és főleg miért dobál meg cukorkával.

Az ember tanácstalanul állt. Egyszerre a kézilabdacsapat, a lányok, nevetgélve elfutottak mellettünk, és eltűntek a Nyugdíjbiztosító nagy fekete tömbje mögött. A csattogós szárnyú lepke, az ember és az épület között, a villamossíneken hevert. Határozottan láttam, láttam, hogy a szárnyaival verdes.
– Mi végre van itt maga jóember? – kérdeztem. – Maga lesz talán, aki eltemet?
Közben a szorítás a szívemnél nem múlt el, sőt egyre erősödött, a felidézett emlékek miatt.
– Ugyan, nem haragudhat rám, én csak a munkámat végzem – mondta, és vésztjóslóan emelte fel a kezében lévő ásót. – Javítok, teszek, veszek, ások, temetek utat, embert, emléket. De előbb még adja át a savanyúcukrot, amelyet azért kapott, hogy ne menjen üres kézzel át a túlpartra, de most visszaveszem.

Ez ideig minden teljesen értelmesnek és okszerűnek mutatkozott, egészen onnan, hogy megállítottam az időt, átkeltem a városon, eltemettettem és egy zacskó cukorkával elindultam odaátra.
De most kétség fogott el. A kézilabdacsapat ismét átszaladt a színen, a sötétben is kivehetőek voltak a lányok vonásai, szépek voltak, nevettek, vakító fehér fogakat villantottak és mindegyiknek a kilences szám volt a mezén.
– Kik ezek? Kik ezek a lányok? – kérdeztem az embert, aki időközben letette az ásót, és a savanyú-cukorkát szopogatta.
– Nem ismeri őket? Ők, az Orczy téri Katicák. Sport-egy-let – mondta tagoltan.

Megnyugodtam kissé ott a gödör szélén ülve, és úgy véltem talán nem baj, ha ismét elindítom az időt, hadd repüljenek a Katicák, akik itt valószerűtlenül megijesztettek, de az övék a jövő, nekem meg maradjon a szívszorongatás, meg az emlékek sora. Rajzó katicabogarak tömege nyirkos kövek alól.

Azok az átkozott katicák.

Brunner Tamás