Címke: létvadász

(Egy  ártalmatlan  bűncselekmény  krónikája)

                                                                                   Jobban  örülök  annak,  ha  azt  veszik

                                                                                   komolyan,  aki  nem  vagyok.

                                                                                   (Fernando  Pessoa: Kétségek könyve)   

Mindez  azután  történt,  hogy  Gedeon,  a  bukott  kertszakértő  és  publicista  elefántokkal  álmodott.  Előző  este  egy  természetfilmet   nézett  a  tévében.  Az  elefántok,  megpillantva  egy  agyarvadász megölte  társuk megcsonkított   tetemét,  megvadultak  és  fújtatva-trombitálva  törni-zúzni  kezdtek.

Hősünk  a  ház  előtt  megálló  kukásautó  fújtatására  riadt  fel.  Egyedül  volt  a  sötét  szobában  és  halálfélelmet  érzett.  Egy  hét  óta  kínlódott  egy  környezetvédelmi  témájú  cikkel.  Naphosszat  a  számítógép  előtt  gubbasztott.  És  mi  értelme  volt?  A  mondatai  suták,  a jelzői  fakók,   a  gondolatmenete  folyvást  megbicsaklik.  Félelem  szorítja  a  szívét,  ha  reggel  leül  a  billentyűk  elé.  Azóta,  hogy  a  hatóság  embere,  egy  vastag  szemöldökű, tésztaképű hivatalnok,   azt  mondta  neki:  — Baj  van,  barátom.  A maga  cikkei  egyre  pesszimistábbak!  A  legutóbbi  egyenesen  felháborító!  —  Hisz  én  csak a tényeket  írtam  meg…  —  Azt  a  hajléktalant,  aki  cigarettára gyújtott  és  elégett  az  illegális  szemétben??  —  Talán  nem  történt  meg?  —  motyogta  Gedeon  ijedten —  Vannak  tények,  amik  csak  arra  jók,  hogy  izgalmat  keltsenek…Több  felelősséget,  barátom!  Holnaputánra  Írja  át,  ez  így  nem  jelenhet  meg  a Kiskertünk című  lapban,  hogy  képzelte  ezt?? —  Azóta Gedeon  egyik  cigarettát  a  másik  után  szívja.  Nem  akarnak  a  helyes  szavak,  a  megnyugtatók,  a  tollára  jönni,  már  az  ellazító  dohányfüst  sem  segít:  amit  napközben  leír,  este  a  szemétbe  dobja.   A  kialvatlanságára  gyanakszik,  Nem  csoda: mióta az  autópályát  kőhajításnyira  hozták  a házhoz,  folyamatos,     

fenyegető  dübörgés  hallatszik,  mintegy az  Apokalipszis közeledtét  idézve… És  Gedeon már  meg  sem lepődik ,  amikor  Vera, a   felesége  (egykori  balatoni  szépségkirálynő)  egy  fagyos téli  délutánon  közli  vele:  lecseréltette  a  lakás  kulcsait…  

„Miért  teszed  ezt velem? —  kérdi  hősünk,  remegő  kézzel egyik  cigiről  a  másikra  gyújtva,  a  közelebbről  meg  nem  határozott  Teremtőt, miközben  kupacba  dobált  holmijait  csomagolja  —  Csak  nem  azért, mert  életemben  először  leírtam  a  sötétről,  hogy  sötét?”.

És  akkor  megjelenik  Manyika,  a  műkörmös,  akit jobb  körökben körömépítő  művésznek  neveznek.  „Lakás  olcsón  kiadó”  apróhirdetéséről  ugyan  kiderül,  hogy  az  csupán  egy  ágybérletet  leplez,  (mi  tagadás:  csakis acélból,  hogy  a  műkörmös-szalont  ne  kelljen  vállalkozói  székhelyként  bejelenteni),  de  ez  nem  akadályozta  kettejük  szerelmi  fellobbanását.                                                                                                                                                           

     Manyika ,  aki  csibesárga  vagy  paprikavörös,  olykor  kéken  foszforeszkáló  építményekké  varázsolja  a  paciensek  körmeit,  („férfikörmöt  is  vállalok”!) már  az  első napon  kivetette  hálóját  azaz  túláradó, bazedovosan  csillogó  szemeit  a sikertelenségtől őszülő,  gondolkodástól  fáradt  férfira.  Nem  csoda,  hogy  az  érzéki  vonzalom,  oly  hirtelen,  mint  gubóba  rejtett  lepke,  támadt  fel  közöttük.  Gedeon  már  az  albérleti  jogviszony  első  reggelén Manyika  pomponos, körömlakk-szagú  szobájában  ébredt.    

A  körömépítő  nekilátott,  hogy  felépítse  magának  az  ő  érdekesen  csodabogár,  ágrólszakadt  új  kedvesét.   A  foltos  farmer  és  gombszakadta  ing  helyébe  Sherpa  kabát,  Bugatti  pulóver,  Dewberry  pólóing,  Reebok   divatbakancs  lépett ,  a  nyakában  piros  Gucci-sállal.   Esténként  vadnyugati  krimi  a tévében,  vacsora  egy  szushi-bárban, vagy nyalakodás  négyesben,  whiskybe  és  tequilába  mártva.  Azt  hinnéd,  igazi  felnőttmese!  De  a  szerelmes  éjszakák végzetesen  kiszolgáltatták Gedeont Manyika  parttalan  szerelmi  vágyának.  Nem  telt  sok  időbe,  hogy  lefokozódjon  azzá,  amit  az  apróhirdetés  ígért: szeretőből  valódi ágybérlővé,  akinek  megint  nincs  már kulcsa semmihez…   

• Addig  maradsz,  amíg akarsz, te  lúzer,  de  fogod  a cuccod  és  átviszed  a cselédszobába!  —  hangzott  a  csalódott  körömművész    Mélyre  merülve  a  megalázásban,  az  kifáradt írónak ettől fogva  éjszakánként füldugóval kellett  aludnia,  hogy  ne hallja  a  zárt  ajtó  mögül  kiszűrődő  forró  zajokat…De  késöbb  már  nem  volt  szüksége rá:    

  hajlott  arra,  hogy  elismerje a  vérmes,  de  jószívű Manyika  kegyetlen  igazát.  Hisz  az  igazság  mindig  kegyetlen, ki  tehetne  ez  ellen?               

            Keserűen  mosolygott  a tükörben  visszanéző  bávatag  arcra:  „ötvenévesnek  kellett  lennem,  hogy  ezt  megértsem!”  Aztán  reggel,  borotválkozás  közben,  valami  kiáltást  hallott  a  szobából,  ahol  Manyika   a  tévét  nézte.

• Mi baj?  —  dugta  ki  a fejét  a fürdőszobából,  állig 
• Az, hogy  benne  vagy  a Kék fény- ben!
• Én? Hol?
• Nézd! —  sikította  a nő  –  Nem  látod?
• Mit kéne  látnom?
• Azt a  kabátot  ott,  azon  az  alakon…A  te  kabátod!  Egy  biztonsági  kamera  vette  fel,  bolti  lopás    közben…Éppen  kirabol  egy  álarcos  alak  egy dohányboltot  a te  kabátodban…Látod?  Pisztolyt  szegez  az  eladónőre.
• Na és  aztán?
• Ott van  az  a piros  szívecske  a gallérján,  amit  még  én  varrtam  rá,  nem  látod?…Te  kiraboltál  egy  dohányboltot??
• Méghogy én??  Hogy  képzeled?…Hát  nem  emlékszel,  hogy  azt  a  télikabátot  két  éve  a  villamoson  felejtettem? 
• Elhiszem, hogy nem  te voltál.  Az  ilyesmihez  bátorság  kell  —  legyintett  rá  lekicsinylőn a  csalódott  körömművész.  És  ez  most szíven találta    Valami  szöget  ütött  a  fejében. Mint  aki  megérzi:  csak  őrült  dolgok  tarthatják  egyensúlyban  a  lelket. 

Vett  egy  játék pisztolyt a  szemközti  bazárban,  zsebre  vágta  s  belépett  a  közeli  dohányboltba.

• Mi  tetszik?  —  kérdezte  a  boltos,  egy  vörös hajú,  ravasz  képű  fickó. 
• Hát…valami olcsó  cigi…Esetleg…
• Austin? Mátrix?
• Melyik itt a  legolcsóbb?
• A Mátrix.   Mennyit parancsol?
• Mondjuk…Kettőt.   Ötöt.   —  Készpénzre  vagy  kártyára? – Hősünk  előrántotta  a játék pisztolyt  és  a  veres hajúra  fogta — 
• Ez itt  most  egy  bolti  rablás.   Csomagolja  be!

Amaz  meghökkenve  pislogott,  egy  percig  farkasszemet  néztek.  Aztán  az  árus  elnevette  magát.

• Rablás?  Ne mondja 
• Nem hiszi?
• Maga egy  legyet  se  tudna 
• Miből gondolja?  — kérdezte  ő  rekedten,  remegő  kézzel.
• Fordítva tartja  a játékpisztolyát,  uram!  Ha  megkérhetem,  tartsa  rendesen,  a  halántékomra  irányítva,  hogy  a  biztonsági  kamerában  jól  mutasson…   És  ne  csak  öt  árva  dobozzal  raboljon  nekem!  Hanem  legalább ezt  a nagy  repi kartont  vigye, ha  már nem  a  kasszára  hajt… legyen  minimo  kalkuló  három  nagyrongy  a  kárérték  —  a  biztosítás  miatt,  érti,  ugye? Beírunk  háromszázat,  száz  a  magáé…Jó  lesz  így?   Ne   töprengjen  már,  ember!  Tudja  mit,  ha akarja,    összekötheti  hátul  a kezemet  is,  hogy  blikkfangosabb   legyen…amott az  alsó  fiókban  talál  spárgát  is  hozzá …na,  mi  lesz,  kötözzön  már!

Ám  hősünk,  felkapva  a  nagy  dobozos  kiszerelést,  már elhagyta  az  árudát.  Nem jutott  messze:  egy  méterre  a bejárattól  elejtette, mintha  izzó  parázs  lenne  és  úgy  húzott  el  onnét,  mint  a  nyúl.  A  pisztolyt  egy  kukába  dobva,  eltöprengett.   „Miért  vagyok  én  ilyen  tehetségtelen  a  rosszra?„  De  már valami  kéjes  dac  is  fészkelődött  benne.   „Talán  még nem  késő!  Hogy  megembereljem  magam.  Bebizonyítani:  én  is  tudok  olyan lenni,  mint  mindenki más! Igenis, meg  kell  tennem!”  Megkönnyebbülést  érzett.  Mint  gyerekkorában,  amikor  Münchhausen  báróról  olvasott,  aki  saját  hajánál  fogva  rántotta  ki  magát  a hétköznapiság  mocsarából…

Zihálva  osont  vissza  a  dohánybolthoz —  de  az  árudát  zárva  találta,  a  kifüggesztett  felirat  szerint  „technikai  okokból”.  Nevetett  ezen,  kicsit  kesernyésen,  mégis  megkönnyebbülten.

  „Ez  az  én  formám”.  Könnyű  kézzel  nyitott  ajtót  odahaza.  Ott  már  várták  a  TEK-esek  és  kezét  hátracsavarták,  majd  kattant  a  bilincs is,  szertartásosan.

• Hát  mégis  te  voltál??  Mégis  férfi  vagy?  —  tördelte  a kezét 

Kevéssel  később  a  rabomobil  ablakából   nézve  a  fák  olyanok  voltak ,  mintha  óriási  kezek  kapaszkodnának  össze,  segíteni  a  megállíthatatlant:  egy  emberi  önérzet  feltámadását.

Még  az  őrszobán  is  nevetgélt.  „A  szerencse  kegyeltje  vagyok  — gondolta  —  Úgy  váltam  más  emberré,  hogy  ki  se  kellett  bújnom  a  bőrömből.”  Szinte már  boldog  volt.  Aztán  a  rendőrnyomozó  azt  mondta:

• Lezártam  a  nyomozást.  Maga  leleplezett  egy  csaló  önbetörőt.  Ezért  dicséret    .  Hiába  akar  meggyőzni  az  ellenkezőjéről…De  le  kell  szoknia  néhány  dologról.
• A dohányzásról,  ugye?
• Meg arról  is,  hogy   ostoba  cikkeket  írogat.
• Már egy  ideje 
• Jól teszi…Csak  egy  dologra  válaszoljon még:  konkrétan  mire  gondolt,  amikor  elkövetőnek  adta  ki  magát?  —  hősünk  nagyot  nyelt —
• Az álmomra.  Az  elefántokkal.   Akik törtek-zúztak.  —  Erre  az  oktondi  válaszra  a  közeg  összevonta  sűrű,  szigorú  szemöldökét.  Arra  gondolt,  hogy az  ártatlanságot,  mely mögött  az  ellenállás efféle vágya  parázslik, igenis kétszeresen kéne  büntetni.  De  megveregetve  hősünk  vállát,  csak annyit  mondott:
• Jól van,  barátocskám, most elmehet.  Majd  postán  megkapja  papíron is,  hogy  maga nem  csinált 

Ahogy  kilépett  az  utcára,  Gedeon  azonnal  rágyújtott.  Úgy  érezte,  eluralkodik  rajta  a  kétségbe  esés.  Aztán  elszállt  ez  is,  mint  a  Mátrix  füstje