Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Holecz Vivien – Minden lányért

Szomorú nap van, az eső veri az ablakot. Olyan dacos.

Reszketek, pedig pulcsiban vagyok.

A tévé előtt ülve töprengek,

kinn az eső sírdogál.

Én nem láthattam,

de előre jelzett egy tragédiát.

Egy szakadással szemezek a kanapén

és piszkálom a pulcsim feslett ujját.

Amikor felkapom a fejem,

mert az mtv-n a hírekben

hallom meg a neved.

Emlékszem, állandóan mesélted,

hogy ő az igazi, ez a srác milyen jó veled.

Azt is mondtad, hogy tudod,

hogy most más lesz és örökre együtt lesztek.

Sohasem láttalak nevetni azelőtt,

hogy találkoztatok, ti ketten.

Te tudtad, én meg csak reméltem,

hogy olyan életed lehet vele,

amilyet megérdemelsz

 

Annyit mosolyogtál, a szemed csillogott.

Tudod, csak a szépet láttam,

nem azt, hogy a szépbe bújtatod bele

az összes bajod.

Mindig mondtam azt is, hogy bármi baj van,

én nem megyek el, itt vagyok.

Velem megoszthatod.

De te mindig kinevettél, és azt mondtad, hogy

az életedben véget sem tudnak érni

a boldog napok.

Veled együtt örültem, hogy jól vagy,

hogy megtaláltad, aki hozzád való.

 

Szomorú nap van, az eső veri a tömeget.

Olyan hideg.

Üvöltenék torkom szakadtából a fekete kosztümömben.

Állok egyenesen,

Mereven, mint a cövek,

és magamat okolom, hogy fel se tűnt soha

hogy az új felsőd alatt

a bőröd kék-lila.

Az arcod beesett ugyan,

de leintettél,

hogy diétáznod kell, a szépség szenvedés.

Ne törődjek vele, hisz ennyit megér.

És te annyira szereted őt,

Hogy csak neki tetszenél.

Akkor már gondolhattam volna,

hogy ez a tündérmese

Sohasem volt egy egész:

A halál jött érted a lovon

te pedig mögé ültél.

Már tudtad, ahogy átkaroltad,

hogy beleszerettél.

 

Szomorú nap van.

Nem voltam ott, de hallom az üvöltésedet.

És látom, ahogy a padlóra rogysz

öklének csapásai alatt.

Szomorú nap van, az eső veri a sírodat.

Míg ő öttel megúszta,

neked húsz éved lett oda.

Csak remélni tudom, ahogy ott alszol

a kedvenc fád alatt,

hogy most már örökké szerelmes vagy.

Egy nyugodt érzésbe, egy dalba.

Valamibe, ami ébren tart.

Fotó: Imre Dóra

Kőkert 2022

Még hárman szuszogtak mellette az ágyban, amikor felriadt. Nem volt még reggel, csak a kelő nap gyenge vöröses fénye derengett be az ablakon, ritmustalan ismétlődéssel világítva meg a szobát, ahogyan a szél megmozdította az újságpapírt az ablakkereten. Ilona felkelt, kiment, visszajött fázósan, magára terített egy barna pokrócot az ágy végéből. Hideg volt kinn, csípős tavaszi hajnal. Nem feküdt vissza, leült a kihűlt kályha mellé. Öntött a kannából egy kis vizet, megitta. A lavórban tegnapi víz, az edény szélére kiült a szappan szürkés csíkja, a víz zavaros volt, de még nem koszos. Felállt, megmosta az arcát, kendőt kötött, kiment megint. A három gyerek még az ágyban aludt tovább, örülve a nagyobb helynek. A Géza fiú majdnem teljesen keresztbe fordult, de a másik kettő észre se vette, aludtak tovább. Ilona száraz venyigét hozott, betömködte a kályhába, egy rongyot megöntött petróleummal, rádobta a tüzelőre és meggyújtotta a tüzet. A gyufával még cigarettára gyújtott. Leült, szívta a füstöt. A kis szobában füst és petróleum szag terjengett, de kályha huzata jó volt, kivitte a felkapó lángok füstjét.  A semmi kis tüzelő elégett hamar, de a szobában mégis melegebb lett egy kicsit.

– Na, keljetek, keljetek! – noszogatta a gyerekeket, megrángatva a takarót.

Azok még fázósan bújtak volna vissza, de nem lehetett már aludni, reggel lett.

– Ferike, te elmész vízért, nektek itt a reggeli, nesze! Nesze neked is.

Három szelet kenyér volt, mindegyiken egy szelet parizer. Kettőt a két kicsi már ette is, a harmadikat Ferike nézte.

 – Majd ha meghozod a vizet, megvár! – mondta Ilona.

Ferike felkapott egy nadrágot, inget, egy felnőtt férfi-pulóvert, az ujját felhajtotta. Odakinn zörgött már a vödörrel, elment. Fél óra – gondolta Ilona– amíg leér, meg amíg a víz belecsepeg a vödörbe. Egy vízvételi hely volt a telepen, ilyen korán még nem lehetnek sokan, talán egy két gyerek, de Ferike elég erős, majd igyekszik. A két kicsi megette a reggelit. Az ágyban játszottak tovább. Ilona egy-egy ruhadarabot húzott rájuk, ne fázzanak. Leült, várta a vizet. Ferike megérkezett, megkapta a kenyeret, megette.

– Mész iskolába?

– Nem megyek, fáj a torkom.

– Fáj mi? – nevette el magát Ilona. Emlékezett, hogy ő is félt néha iskolába menni. –  Biztos dolgozat lesz, na szedd össze magad, és indulás!

Ferike elment.

Ilona nem evett semmit. Tegnap délután óta nem evett. Még van egy kis száraz kenyér, esetleg lesz majd hozzá tojás, később, azt megebédelik a kicsikkel. Délután meg lesz valami más. A lavórból a vizet nem öntötte ki, szappannal kimosott benne két gyerekzoknit, meg egy ingecskét. Azokat kivitte, kiterítette a kis ház meg a kiszáradt körtefa közötti madzagra. Leült, rágyújtott a ház előtt a hokedlin. A gyereke benn visongtak, Ilona odafülelt, de abbahagyták, nem lehetett bajuk semmi. Egy órát ült itt. Ketten jöttek erre: Mari hat házzal feljebb lakik, a kúthoz indult, meg Károly, őt nem látta már régen Ilona.

– Szerbusz Ilon – köszönt is neki.

– Szerbusz.

A férfi megállt egy percre, a zsebében kotorászott, de nem talált semmit, elment.

A gyámügyesek tíz óra körül értek oda.

– A gyerekek?

– Láthatják.

– Ferenc?

– Iskolában.

– Sokat hiányzik.

– Nem tudom, gyakran fáj a torka.

– El kell járni az iskolába, mert ha nem akkor elvész a családi, tudja!

– Gyakran beteg, nem tehet róla.

– Akkor vigye el orvoshoz.

– Elviszem.

– És a két kicsi?

– Láthatja.

Ilona ült, rágyújtott, de meggondolta – neheztelnek ezért -, elnyomta a cigarettát, de úgy a lába szélével, hogy csak a parázs aludjon ki a dohány ne menjen tönkre, később jó lesz még.

– Már nem dohányzom – mondta Ilona.

– Férje?

– Tudhatják, ha maguk a hatóság.

– Tudjuk is. Nem is kínál hellyel?

Ilona ott a hokedlin ültében körbemutatott, mintha az egész világ a vendégsége lenne: – Csak tessék! Nem volt más ülőhely.

– No, figyeljen. Hoztunk egy kis segélyt. Nem sok, de valami. A hónap végéig kitart.

– Köszönöm – mondta Ilona, és szúrósan nézett az idősebb gyámügyes nőre.

–  Itt írja alá! Aztán tudja mire költi!

Ilona felpattant, mondott volna valamit, de mégse mondott. A két gyámügyes elég gyorsan ment el. A telep szélén egy fekete kutya megugatta, megkergette őket.

– Jók legyetek, bemegyek a városba, a boltba – mondta a kicsiknek, amíg a szebbik kendőjét felkötötte, megigazította a ruháját, a haja nem látszott ki a kendő alól. Ahogy elment a telepről, odaszólt egy kislánykának: – Nézz rá a kicsikre, hozok neked nyalókát! – mondta.

A kislány egy darab madzagon húzogatott egy kerék nélküli kisautót. Szó nélkül bólintott, és el is indult Ilona háza felé, nem is a nyalókáért. Szerette a kicsiket, eljátszott volna velük, egész délután is.

Ilona bement a városba, gyalog ment, nem járt busszal. Nem szerette, ha túl közel voltak hozzá más emberek. Nem szerette, ha nézik. Tej, kenyér, kolbász, egy kiló zsír, liszt, tészta, két narancsot is, ha lesz – sorolta magában – vagy hármat na, hát a Ferike is hazaér akkorra. Beért a városba, kicsit elfáradt, megállt egy sarkon. A bolt a következő utcában lesz. Nem szeretett odajárni sem, a kiszolgálónő sose köszönt, csak odavetette a dolgokat elé, még csak el se mosolyodott soha. Ilona a másik utca felé nézett. Arra két háztömb és már a belváros van.

Bemegyek – gondolta –, bemegyek.

Elindult. A főtérnél megállt megint, egy háznál volt egy kő ülőke, oda leült, de csak féloldalasan, hátha gyorsan menni kell.  Nézte az embereket, a várost, a kirakatokat. Felállt elindult, tej, kenyér, itt is lesz bolt – gondolta–, majd itt veszek, vagy bemegyek a nagyáruházba, ott veszek mindent. Bement, és körülnézett. Szédült kicsit, sok volt az ember, három hete már nem látott senkit csak a szomszédjait, az meg afféle lassított film volt, ehhez képest. Nézet az edényeket, a ruhákat, a színes terítőket, kabátokat fényes cipőket. Egy férfi, a biztonsági őr, méregette. Visszanézett hetykén, de azén félre fordult, tudta, hogyha nagyon szúrósan néz, akkor azt hiszik, hogy nem fél, aki nem fél, rosszban jár. Lehajtotta fejét, arrébb ment.  A játékosztályra került.  Az a nagy kócos mackó tekintete nyomban megigézte, ránézett, ő meg vissza és annyira megtetszett neki, olyan szép volt, nagy erős, és mégis bársonyúan puha. Megsimogatta. Elment, visszajött, elment megint. Megfogta a játékmackót és a pénztárhoz vitte. Kifizette, kapott hozzá egy zacskót abban vitte.

Soha nem volt ilyen játéka, neki se gyerekkorában, a gyerekeinek se, senkinek a környéken.

Olyan gyönyörű érzéssel ment sietett az utcán, azt hitte mindenki őt nézi, ahogy viszi a medvét, és irigylik az emberek.

Ahogy visszaért az ismerős bolt felé, jutott eszébe: – Tej, tojás, liszt jaj! Egy fél kenyér, húsz deka parizer, egy kis szalonna. Erre futotta. Tudta a botos hitelt nem ad, nem is kért.

Hazaért a telepre, a gyerekek sikongva kapták kezük közé a hatalmas játékmackót: – Brumi!, Brumi! – kiáltozza Géza.

– Bjumi, bjumi, utánozta Ilka, alig két éves még. – Add ide, nekem add!

Ferike is otthon volt már, közelebb húzódott ő is az ágyhoz meg a macihoz.

– No, hát itt a medve! Mi nem jött el hozzánk! – Leült, nézte a gyerekeket, és elsírta magát.

Nemsokára megtörölte a szemét, arcát, aztán kiment, összeszedte a megszáradt zoknikat, hozott megint venyigét, begyújtott kicsit, hogy ne legyen olyan hideg estére.

Horst Kronauer-Brunner von Galsbach

Egy délután Józsefvárosban I. és II.

I. 

A kirakat üvegében önmagát bámulta Emma. A hajához nyúlt, megigazítani egy tincset. A mozdulat önkéntelen volt, halványan, elmósodottan látta önmagát az üvegben csak a körvonalait, de nem váltak el a vonásai, csakúgy a ruhája színé, és szabása sem volt kivehető. Az arc pírja sem volt látható, pedig lángot az az arccsont felett.

Emma az üvegen túlra nézett, de nem a kirakatban lévő fúrógépekre, fűrészekre, kalapácsokra, nem is a kirakat hátsó falán a rikító matricákra, nem is a bolt félhomályába, ahol árnyként surrantak az emberek, talán nem is a bolt hátsó falára, ahol a robosztus munkagépek függtek erős traverzeken, azon is túl nézett, vagy éppen sehová. Önmagába.

Egy férfi ütközött neki, és kibillentette egyensúlyából, lépett egyet a bejárat felé.

– Tessék – mondta a férfi és tartozta az ajtót. – Tessék – mondta ismét, sürgetően.

Emma belépett a boltba, orrát megcsapta a gépolaj és kencék csípős szaga. Nem volt kellemetlen, ismeretlen volt, de nem zavaró. Erőteljes illat ez, a gépzsír szaga, az olajozott gépek szaga keveredett a munkások izzadságszagával, testes már-már tárgyiasult elegyet alkotott, amit nem is lehet belélegezni, hanem bele kellett merülni, és átadnia magát az erős mélytengeri titkos áramlásnak, ami sodorta egészen a hátsó pultig.

A pultban egy barna köpenyes sovány, fiatal férfi állt, és ceruzává firkált valamit egy újságpapír szélére. Emma megállt a pultnál, fél kezét feltette a szegélyre kecsesen, nem támaszkodott, de egyensúlyt tartott, egy pillanatra megszédült, a szegélybe kapaszkodott, majd otthagyta a kezét. Nem szólt semmit. A barnaköpenyes férfi szeme sarkából felé nézett, eszelte a nő jelenlétét, de nem akart még felnézni teljesen, nem akart kérdésekre válaszolni.  Dolgozott.

Emma állt, nézte a férfi kezét, ahogyan a papírra ír, illetve rajzol. A vonal innen nézvést lehet, hogy számokat formált lehet, hogy szánkót. Most meglendült, és íveket rajzolt a papírra, ezek közül egyiket áthúzta a másikat kiegészítetté körré, majd egy kúpot rajzolt, ami mellé vonalakat rendelt, mint egy vonalzó milliméter beosztását. Az újságpapír felső széle betelt.

– Mi tetszik! – Majdnem kiáltott a férfi. Olyan hirtelenül bukkant fel a vonalak és idomok rejtekéből, hogy egészen meglepte Emmát, aki megriadt és elvette a kezét a pultról.

– Igen? – Kérdezte a lány.

– Azt kérdem mit szeretne! Hölgyem, nem érek rá egész nap! – Úgy tett, mint aki menni készül. A ceruzát beletette a felső zsebébe, a felső gombot a köpenyen begombolta, majd kigombolta. De nem indult el.

– Hát – mondta Emma, és körülnézett bizonytalanul.

Itt villanyvezetékek voltak, fali konnektorok, kicsit arrébb láncok feltekerve dobokra, mellettük erős acél szerszám a vágáshoz. A másik oldalon kézi szerszámok voltak, ezeket jobbára megismerte, otthon is volt pár szerszáma a férjének.

– Nos!

– Igen, egy csillag csavarhúzót kérek – mondta Emma.

– Igen, hányas méret?

– Hogy tetszik?

– Hányas méret.

– Nem tudom.

A férfi majdnem azt mondta, amatőr, de nem mondta.

– Mihez lesz?

– A kisrádióban, szeretnék – kezdett bele a lány, de nem tudta befejezni, ismét megszédült, és majdnem összeset. A férfi elkapta a karját, és megszorította, de a lány összecsuklott, a férfi nem bírta megtartani.

A lány a pult előtt feküdt a földön, kiskosztümje felcsúszott a térde fölé. A férfi letérdelt mellé – Hé, gyere már! – Kiáltott, senkinek nem címezve, csak úgy vaktában a többiek felé, a többiek, akik vele együtt dolgoztak itt a boltban, vagy erre járnak, egyáltalán az emberek felé címezve a kiáltását. Most nem volt itt senki közülük.

– Hé! – Kiáltott ismét. A szoknyát lehúzta a lány térdére, illetlennek találta, illetlennek találta azt is, hogy egy nő itt fekszik a pultja előtt a bolt mű márvány padlatán. Nem helyénvaló. Most felállt egy széket húzott elő pult mögül. A lány közben magához tért, de még feküdt a földön, nem mozdult, a szeme nyitva volt.

– Jöjjön – mondta a férfi, és tőle telhetően gyengéden megfogta a lány karját. Felsegítette a székre. – Üljön itt, hozok vizet.

– Köszönöm – mondta lány.

Az eladó elment vízért. Emma ült és várt. Lábát szorosan összezárta, kezét a térdére fektette. Úgy ült ott, mint aki hivatalos ügyben érkezett és a meghallgatásra várakozik. Egy másik eladó, kikukucskált a szemben lévő pult mögül. Emma ránézett – fiatal kölyök volt, talán tanuló – aki erre elkapta a pillantását, és visszahúzódott a polc mögé, zajt csapott, majd fájdalmasan felkiáltott. Ráesett valami. Nem bukkant fel ismét. A lány az újságpapírra nézett, a vonalak kúpok és körök most egy kövérkés férfit és egy nőt formáltak, egymásba gabalyodva. Emma megborzongott

A férfi visszaért kezében egy pohár vízzel.

– Tessék – mondta és átadta a lánynak.

– Köszönöm – belekortyolt, majd a poharat pultra tette, rá a rajzra.

Ült, a férfi előtte állt. nem hallatszott a boltban semmi zaj. Lehetett volna ez szokatlan, hiszen itt olykor kipróbálják a gépeket a vásárlók, fúró szólal meg, magas hangon sivít a flex. De most nem.

– Emma vagyok – mondta a lány.

– Illés – mondta a férfi, és sután nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta és megszorította a felé nyújtott kezet.

– Elájult, de már jobban van – mondta a férfi.

– Igen elájultam, de már jobban vagyok – ismételte meg a lány, gépiesen, bele sem gondolva mit mond.

– Ülhet még itt, amíg jobban lesz – mondta férfi.

– Köszönöm, már megyek – mondta a lány és maradt ülve.

– Valami történt, beteg talán, hívjak mentőt? – kérdezte a férfi, kissé megkésve

– Nem, semmi. Nem vagyok beteg.

A férfi tétovázott, nem nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, a szabvány méretű és a szabványon kívüli kéziszerszámok méretezése otthonosabb volt számára, száz és száz alkatrészt meg tudott nevezni és azonosítani, de egy ájult nő a boltban, ez elbizonytalanította. Egyszerre felcsillant a szeme.

– Biztosan valami trauma érte – mondta. Ahogyan kimondta tudta, hogy nem kellett volna, olyan hamisan szólt, mintha a vasárnapi matiné előadását idézte volna tévesen, aminek a tárgya pszichológia felnőtteknek.

– Ó, igen, alighanem – bólintott Emma, színtelen hangon. – Mondhatjuk.

felállt és az ajtó felé indult. – Esetleg elkísérne? Még kissé szédülök.

Illés nyújtotta a kezét, hogy a nőbe karoljon, de a nő volt az, aki őbelé karolt. Így együtt indultak a kijárat felé.

– Trauma, igen – mondta Emma ismét.

– Ha akarja elkísérhetem hazáig. – A férfi meghökkent saját mondatán, tolakodónak tűnt.

– Ha nem lakik messze, úgy értettem, ha nem kell busszal menni, vagy valami.

Megakadt.

Emma megállt, megdermedt. Ezt egészen pontosan érezte a férfi.

– Nem, haza egészen biztosan nem oda nem mehetek többé vissza! Ez egészen biztos.

– Úristen, csak nem, csak nem halt meg ott valaki?  – kérdezte ijedten Illés. Egy halottal végképp nem tudott volna mit kezdeni. Egy veritek csöpp indult el a haja vonalától, és siklott le a szemöldökéig.

– Dehogy, nem, semmi ilyesmi – mondta a lány. – Elkísérem, kicsit, vagy hívhatok valakit, aki magért jön. A férjét talán.

Emma nem szólt, csak megrázta a fejét, gyorsan, határozottan, száját összeszorította. Erősen belekarolt Illésbe és elindultak a kijárat felé. Lassan mentek, ünnepélyesen, mintha az ajtó egy új, egy másik világba vitte volna őket, őket kettőjüket, akik itt a boltban találkoztak, a sors furcsa játékából, akiknek most már majd együtt vezet az útjuk. Így mentek a kijáratig, Illés kinyitotta az ajtót, s ékléptek a napsütötte járdára.

– Köszönöm – mondta Emma, egy gyors puszit adott a férfi arcára, a busz érkezett, nekiiramodott, és felugrott a járműre.

A hátsó ablakból intett Illésnek, akik az utcán állva visszaintett neki.

Brunner Tamás

II.

A nő, mint egy cövek megállt. Nem épp a bolt közepén, de majdnem. Állt ott, mint egy néma felkiáltójel vagy totemoszlop, karjait maga mellett tartva, mintegy vigyázzban. Szürke, térdig érő pufidzseki volt rajta, talán tescos, az a fajta, amiből kettő szembejön veled egy BKV-út alatt.

A férfi először fel sem nézett, épp egy listán pipálgatott valamit a pulton. Sok dolga volt, egy nagyobb szállítmány árut várt, fontos volt, hogy minden flottul menjen, mert karácsony előtt mindenkire rájön a barkácsolhatnék, na meg a karácsonyfatörzs-befaragásokról is keringett annyi vicc, hogy a férfiak becsületbeli ügyet csináljanak belőle. Így a boltajtó csukódására pavlovi reflexszel csak egy „jó napot”-ot eresztett el, valódi érdeklődés nélkül.

A csend tűnt fel neki először. Nem a köszönés hiánya, inkább a nő hozta természetellenes csend. Felnézett, homlokára tolta a szemüvegét. Hókuszpók-kinézetű figura volt, nem is ráncokkal, inkább barázdákkal a homlokán. Meglepődött, amikor látta vigyázzban állni a nőt, a biztonság kedvéért köszönt még egyet, és még egy mosolyt is kipréselt. Végigmérte a nőt, látta a karót nyelt testtartást, de a nő kezében szorongatott, három betűs márka slusszkulcsát is.

Kinézett a bolt elé, és látta, hogy a bejárat előtti lebetonozott placcot teljes egészében elfoglalja egy hatalmas terepjáró. Ismét a slusszkulcsra nézett.

– Asszonyom, öné az a terepjáró? Itt az ajtó előtt…

– Nem.

A férfi homloka megnyúlt a nyilvánvaló hazugságra. Két perce, mikor a papírmunkát elkezdte, még egyetlen jármű sem állt a betonon, majd megjelenik ez a furcsa nő, ugyanolyan márka slusszkulcsát szorongatva, mint ami kint áll.

– Nézze. Árut várok, úgyhogy el kéne állnia onnan. Alapból nem zavarna, de ha ott hagyja a kocsiját, a teherautóm nem tud hová parkolni.

– Értem. Kromofágja van?

– Van. Hallotta, amit mondtam?

– Autófestékkel elbír?

A nő kipillantott az autóra, majd végre ránézett a férfira. Érdekes, világosbarna szeme volt, a férfi nem nagyon emlékezett rá, hogy ilyet látott volna valaha.

– Tudja, az érdekel, ha mondjuk ezt a maga kromofágját ráönteném arra ott – fejével az embermagas terepjáró felé bökött – akkor mi történne a festékkel? Felhólyagosodna? Leolvadna?

– Netán sérült valahol a festék, megkarcolták, és újra szeretné festetni? Megértem. Ha el akarja adni, a különleges műszeres vizsgálatokkal már ki tudják mutatni, milyen vastag a festék réteg, és ha újra volt festetve, az persze egyből levon az értékéből, pláne egy ilyen drága autónál. De azért azt gondolom, vannak szelídebb módszerek is, mint a kromofág.

– Tehát nem javasolja? Leoldja a festéket, vagy sem? Nincs sehol sérülés…

A férfi tanácstalanul nézett a nőre, nem értette, miért kell ilyen szürreális beszélgetésben részt vennie, holott nagyon-nagyon kellene sietnie, és még az a terepjáró is rossz helyen áll. A férfi egyik lábáról a másikra állt, majd megpróbált a nő értelmes énjére hatni.

– Nézze, nincs egy férfi, aki konkrét tanácsot tudna adni önnek? Nem hiszem, hogy erre én lennék a legalkalmasabb. Esetleg a férje – látva, hogy a nő arca megrándul, gyorsan folytatta – talán egy báty, vagy valaki a márkaszervízből?

– A férjem épp most csal meg a legjobb barátnőmmel. Legalábbis, negyedórával ezelőttig még ezt csinálta. Szóval nem, nem hiszem, hogy ebben ő tudna nekem segíteni.

A barkácsboltos homloka ismét megnyúlt, egy percen belül már másodjára. Ez meg milyen válasz? A nő arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, a férfi kezdett gyanakodni, hogy egy kandikamerás átverés részese. Nem jutott eszébe a szó, amit az unokahúga mindig emlegetett, de azt tudta, hogy vannak emberek, akik szépen megélnek az általuk utcán, boltokban, szórakozóhelyeken készített videókból. Elkezdte a nő ruházatát fixírozni, de rejtett kamerának nyoma sem volt. Hogy adjon olyan választ, hogy ne tegye magát nevetségessé, de ne is legyen érzéketlen?

– Én… ezt nagyon sajnálom.

– Hát még én.

– Pokoli lehet… Nézze, nem akarok érzéketlennek tűnni, de még mindig rossz helyen áll. Nem tudna valakit felhívni, akivel ezt megbeszélhetné, talán az édesanyját, egy barát… – elharapta a mondat tervezett végét. A sötétben tapogatózás előbb sem jött be, és talán helyesebb, ha a barátnőt nem emlegeti. Jelen pillanatban azonban nem akart mást, mint szabadulni ettől a habókos nőtől és a problémájától.

– Nem a maga gondja. Viszont kérnék valamit. Vennék öntől egy ilyen… kromofágot. Segítsen nekem választani, a legerősebbet kérem. És én nem tudom, hogy kell használni. Szóval, ha kell hozzá maszk, kesztyű, ilyenek, azt is szeretnék venni. Utána még segít nekem egy kicsit, aztán már el is álltam az autóval a boltja elől. – a nő nem kért. Kijelentett.

A férfi tizedmásodperc alatt felfogta a helyzetet, és látta benne a szabadulás útját. Kicsit nyugtalanította, hogy miben fogja még a hölgy a segítségét kérni, de kétségeit igyekezett gyorsasággal ellensúlyozni, s kb. másfél perc múlva csinos szett állt a pulton: ecset, kesztyű, maszk, kromofág, minden, ami egy jó maratáshoz kell. A nő kifizette.

– Becsomagoljam?

– Arra nem lesz szükség. Megtenné, hogy kihozza őket?

A férfi kerített egy kosarat a vásárlóknak fenntartott kupacból, s mivel senki más nem volt a boltban, aggálymentesen hagyta ott a pultot. Követte a nőt. Mielőtt kiléptek volna a bolt ajtaján, a férfi esetlenül a nő után szólt.

– Még mielőtt elmegy… Szeretném, ha tudná, hogy szörnyűségnek tartom, ami önnel történt.

A nő a férfire pillantott. Bólintással vette tudomásul a közhelyet, ami adott körülmények között a legtöbb volt, ami a férfitől tellett és elvárható volt.

– Köszönöm!

Kiléptek a bolt ajtaján. A férfi arra számított, hogy a nő a központi zárral nyitja az ajtókat, és szolgálatkészen felé nyújtotta a kosarat, hogy ki tudjon majd belőle venni mindent. Ehelyett azt látta, hogy a nő a gépkocsi motorházteteje elé áll, s kinyújtja a karját. A férfi először nem tudta, mit művel, mivel az autó robosztus méretei miatt a nőnek egyáltalán nem kellett lehajolnia, s így a kabát pufiujja takarta a kezét. Karistoló hang ütötte meg a fülét, s ekkor tudatosodott benne, hogy a nő a kezében tartott slusszkulccsal karcolja a kocsi felszínét. A férfi önkéntelenül leeresztette a kosarat, és hitetlenkedve nézte a műveletet. A nő nagyon koncentrált, még a nyelve hegyét is kidugta a tökéletes eredményért. Mikor végzett, közel hajolt a motorháztetőhöz, és könnyedén lefújta a festékport a felszínről. Hátrébb lépett, és most már a férfi is látta munkája gyümölcsét: egy szívet karcolt a fehér festékrétegbe. Aránytalan lett, az egyik oldala nagyobb, mint a másik, és az alsó csücskénél az egyik vonal bőven túlszaladt a másikon – azonban kétségtelenül szív volt.

– Most maga jön. – fordult felé a nő.

– Jövök? Hová?

– Nem tudom ezt a kromofágot használni, a nevét sem tudom, honnan jutott eszembe. Maga férfi…- a nő látványosan végigmérte a másikat, azonban értékítélete eredménye belül maradt. – Megcsinálja nekem azt az alakot ott – a szívre bökött a kulcs hegyével – ezzel a cuccal. És én… felszabadítom a járdáját, elhúzok innen.

A férfi a szívre nézett, majd a nőre. Majd körbenézett. Az utcán minden járókelő sietett, és a saját dolgával foglalkozott, látszólag senkit sem érdekelt kettejük dolga. Visszafordult a nő felé.

– Nem! – mondta higgadtan.

– Miért nem?

– Miért nem? Miért? Mondjuk mert ez rongálás? Vagy mert semmi közöm magához? – megvetőnek szánta a hangsúlyt, hogy hangot adjon a benne folyamatosan gyülemlő felháborodásának, azonban szája széle megremegett és hangja megbicsaklott.

– Segítséget kérek öntől. Segítsen nekem.

– Ebben nem.

– De addig nem megyek el. Sajnálom. De ma innen csak úgy megyek el, ha az az átkozott szív ott lesz. Ez fontos nekem… az adott körülmények között. – mondta a nő, és birtoklóan a motorháztetőre könyökölt. Végülis ő ráért. A férfi az órájára nézett. Forgalomfüggő, de a szállítmánynak már rég itt kéne lennie. Másodperek alatt döntött. Lecsapta a kosarat a földre, majd kiemelte belőle a kromofágot. Valójában ő sem volt tisztában a szer pontos használatával, el kellett olvasnia. Dühösen forgatta a kör alakú flaskát, hogy megtudja a vegyszer használati módját, és ez a szürreális álom véget érjen.

Majd akkurátus mozdulatokkal nekiállt, a kosárban hagyva az összes védőfelszerelést. Kiöntött egy adagot a motorháztetőre, majd precízen, ecsettel szétkente.

– Vigyázzon a szemére… Nehogy belemenjen… – aggódott a nő. – Gondolom, nem lenne túl jó…

A férfi szó nélkül hagyta az aggódást, ehelyett még egy adagot löttyintett a felületre, és ismét precíz ecsetmozdulatok következtek. Dolga végeztével mindent visszapakolt a kosárba, anélkül, hogy az ecsetet letörölte volna.

– Várjon vele öt-tíz percet, annyi a hatóidő. Ahol majd akkor lesz, amikor ez letelik – mondta élesen – ott kaparja le ezzel! – felemelt egy spaklit, és úgy tartotta, mint védekezéskor a kést szokták.

A nő elégedetten bólintott. Megszólalni nem igazán akart, mikor ránézett a férfi dühtől torzult fejére. Valamit azért mégiscsak kéne mondani.

– Izé.. Köszönöm. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. – gyorsan felkapta a kosarat a cuccokkal, és elindult a kocsi felé.

– Tartsa meg a kosarat! – szólt utána a férfi.

A nő beszállt a kocsiba. Indított, majd hátramenetbe tette az autót, hogy Y-ban kikanyarodjon. Mielőtt nekiindult volna, még leengedte az ablakot, és kiszólt:

– Viszlát! – kis gondolkodás után hozzátette: – Mondtam, hogy nem az enyém az autó!

Eliza B. 

Elment a kedves

Elment a kedves. 
El a házból, 
El a szobából, 
El az ágyból,
El karjaimból. 
 
Itt maradt a lég,
Mit áldott illata beleng, 
Mit szívok esztelen, ,,még! ”
Ebből sosem elég nekem.
 
Epekedve várom, 
Hogy újra lássam, 
Fájón vacogok nélküle, 
S sírok, de oly halkan, 
Mint párját vesztett fülemüle. 
 
Franc Prox

Engedd el a kötelet

Mindent, amit akartam

Nem tudtam megfogni

Elejtettem, mert nem szorítottam

Bizonytalan voltam

Biztosan tovább kellett volna tartani

A szívem szerette volna

Csak a karjaim nem bírták

Ha tovàbb tartom, akkor megtarthatok mindent, amit szeretnék

Ha elejtem, annak következmènye van

A kéz megkönnyebbül

A szív kicsit összetörik

Ingadozàs

Néha nehezebb

Néha észre sem veszem, hogy tartom, annyira megszoktam a súlyát

Nèha ledobnám, még akkoris ha könnyű

Már csak egy picit kell várnom

Talàn lassan már elég lesz

Kívülállók végignézik a folyamatot

Van, aki nem érti, hogy miért is tartom a karjaimban

Hiszen bármikor letehetnèm

Erre van a szabad akarat

Vagy csak determináció létezik, s te vagy a súlyom?

Szabad akaratból tartottalak

Sokan empátiával fűszerezett tanácsokkal próbálnak ellátni

“Egy ilyen terhet mègsem kellene egy nőnek cipelnie”

De talàn, ha másképpen tekintek rá, akkor meg lehet baràtkozni a gondolattal

Ami erőt ad

Nem mindegy, hogy tüzes vasat vagy könnyű vattacukrot fog az ember

Nem mindegy, hogy mi a tét

Nem mindegy, hogy van-e tét

De vajon, amit megkaphatok, az tényleg a minden-e?

Vajon tényleg az-e, amire vàgyom?

Vajon a beteljesülés vagy a csalódás madara száll holnap az ablakomra?

Készülj fel, mire háromig szàmolok

Nyisd ki a szemed és tartsd meg magad

Elengedem a kötelet

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra