Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kőkert 2022

Még hárman szuszogtak mellette az ágyban, amikor felriadt. Nem volt még reggel, csak a kelő nap gyenge vöröses fénye derengett be az ablakon, ritmustalan ismétlődéssel világítva meg a szobát, ahogyan a szél megmozdította az újságpapírt az ablakkereten. Ilona felkelt, kiment, visszajött fázósan, magára terített egy barna pokrócot az ágy végéből. Hideg volt kinn, csípős tavaszi hajnal. Nem feküdt vissza, leült a kihűlt kályha mellé. Öntött a kannából egy kis vizet, megitta. A lavórban tegnapi víz, az edény szélére kiült a szappan szürkés csíkja, a víz zavaros volt, de még nem koszos. Felállt, megmosta az arcát, kendőt kötött, kiment megint. A három gyerek még az ágyban aludt tovább, örülve a nagyobb helynek. A Géza fiú majdnem teljesen keresztbe fordult, de a másik kettő észre se vette, aludtak tovább. Ilona száraz venyigét hozott, betömködte a kályhába, egy rongyot megöntött petróleummal, rádobta a tüzelőre és meggyújtotta a tüzet. A gyufával még cigarettára gyújtott. Leült, szívta a füstöt. A kis szobában füst és petróleum szag terjengett, de kályha huzata jó volt, kivitte a felkapó lángok füstjét.  A semmi kis tüzelő elégett hamar, de a szobában mégis melegebb lett egy kicsit.

– Na, keljetek, keljetek! – noszogatta a gyerekeket, megrángatva a takarót.

Azok még fázósan bújtak volna vissza, de nem lehetett már aludni, reggel lett.

– Ferike, te elmész vízért, nektek itt a reggeli, nesze! Nesze neked is.

Három szelet kenyér volt, mindegyiken egy szelet parizer. Kettőt a két kicsi már ette is, a harmadikat Ferike nézte.

 – Majd ha meghozod a vizet, megvár! – mondta Ilona.

Ferike felkapott egy nadrágot, inget, egy felnőtt férfi-pulóvert, az ujját felhajtotta. Odakinn zörgött már a vödörrel, elment. Fél óra – gondolta Ilona– amíg leér, meg amíg a víz belecsepeg a vödörbe. Egy vízvételi hely volt a telepen, ilyen korán még nem lehetnek sokan, talán egy két gyerek, de Ferike elég erős, majd igyekszik. A két kicsi megette a reggelit. Az ágyban játszottak tovább. Ilona egy-egy ruhadarabot húzott rájuk, ne fázzanak. Leült, várta a vizet. Ferike megérkezett, megkapta a kenyeret, megette.

– Mész iskolába?

– Nem megyek, fáj a torkom.

– Fáj mi? – nevette el magát Ilona. Emlékezett, hogy ő is félt néha iskolába menni. –  Biztos dolgozat lesz, na szedd össze magad, és indulás!

Ferike elment.

Ilona nem evett semmit. Tegnap délután óta nem evett. Még van egy kis száraz kenyér, esetleg lesz majd hozzá tojás, később, azt megebédelik a kicsikkel. Délután meg lesz valami más. A lavórból a vizet nem öntötte ki, szappannal kimosott benne két gyerekzoknit, meg egy ingecskét. Azokat kivitte, kiterítette a kis ház meg a kiszáradt körtefa közötti madzagra. Leült, rágyújtott a ház előtt a hokedlin. A gyereke benn visongtak, Ilona odafülelt, de abbahagyták, nem lehetett bajuk semmi. Egy órát ült itt. Ketten jöttek erre: Mari hat házzal feljebb lakik, a kúthoz indult, meg Károly, őt nem látta már régen Ilona.

– Szerbusz Ilon – köszönt is neki.

– Szerbusz.

A férfi megállt egy percre, a zsebében kotorászott, de nem talált semmit, elment.

A gyámügyesek tíz óra körül értek oda.

– A gyerekek?

– Láthatják.

– Ferenc?

– Iskolában.

– Sokat hiányzik.

– Nem tudom, gyakran fáj a torka.

– El kell járni az iskolába, mert ha nem akkor elvész a családi, tudja!

– Gyakran beteg, nem tehet róla.

– Akkor vigye el orvoshoz.

– Elviszem.

– És a két kicsi?

– Láthatja.

Ilona ült, rágyújtott, de meggondolta – neheztelnek ezért -, elnyomta a cigarettát, de úgy a lába szélével, hogy csak a parázs aludjon ki a dohány ne menjen tönkre, később jó lesz még.

– Már nem dohányzom – mondta Ilona.

– Férje?

– Tudhatják, ha maguk a hatóság.

– Tudjuk is. Nem is kínál hellyel?

Ilona ott a hokedlin ültében körbemutatott, mintha az egész világ a vendégsége lenne: – Csak tessék! Nem volt más ülőhely.

– No, figyeljen. Hoztunk egy kis segélyt. Nem sok, de valami. A hónap végéig kitart.

– Köszönöm – mondta Ilona, és szúrósan nézett az idősebb gyámügyes nőre.

–  Itt írja alá! Aztán tudja mire költi!

Ilona felpattant, mondott volna valamit, de mégse mondott. A két gyámügyes elég gyorsan ment el. A telep szélén egy fekete kutya megugatta, megkergette őket.

– Jók legyetek, bemegyek a városba, a boltba – mondta a kicsiknek, amíg a szebbik kendőjét felkötötte, megigazította a ruháját, a haja nem látszott ki a kendő alól. Ahogy elment a telepről, odaszólt egy kislánykának: – Nézz rá a kicsikre, hozok neked nyalókát! – mondta.

A kislány egy darab madzagon húzogatott egy kerék nélküli kisautót. Szó nélkül bólintott, és el is indult Ilona háza felé, nem is a nyalókáért. Szerette a kicsiket, eljátszott volna velük, egész délután is.

Ilona bement a városba, gyalog ment, nem járt busszal. Nem szerette, ha túl közel voltak hozzá más emberek. Nem szerette, ha nézik. Tej, kenyér, kolbász, egy kiló zsír, liszt, tészta, két narancsot is, ha lesz – sorolta magában – vagy hármat na, hát a Ferike is hazaér akkorra. Beért a városba, kicsit elfáradt, megállt egy sarkon. A bolt a következő utcában lesz. Nem szeretett odajárni sem, a kiszolgálónő sose köszönt, csak odavetette a dolgokat elé, még csak el se mosolyodott soha. Ilona a másik utca felé nézett. Arra két háztömb és már a belváros van.

Bemegyek – gondolta –, bemegyek.

Elindult. A főtérnél megállt megint, egy háznál volt egy kő ülőke, oda leült, de csak féloldalasan, hátha gyorsan menni kell.  Nézte az embereket, a várost, a kirakatokat. Felállt elindult, tej, kenyér, itt is lesz bolt – gondolta–, majd itt veszek, vagy bemegyek a nagyáruházba, ott veszek mindent. Bement, és körülnézett. Szédült kicsit, sok volt az ember, három hete már nem látott senkit csak a szomszédjait, az meg afféle lassított film volt, ehhez képest. Nézet az edényeket, a ruhákat, a színes terítőket, kabátokat fényes cipőket. Egy férfi, a biztonsági őr, méregette. Visszanézett hetykén, de azén félre fordult, tudta, hogyha nagyon szúrósan néz, akkor azt hiszik, hogy nem fél, aki nem fél, rosszban jár. Lehajtotta fejét, arrébb ment.  A játékosztályra került.  Az a nagy kócos mackó tekintete nyomban megigézte, ránézett, ő meg vissza és annyira megtetszett neki, olyan szép volt, nagy erős, és mégis bársonyúan puha. Megsimogatta. Elment, visszajött, elment megint. Megfogta a játékmackót és a pénztárhoz vitte. Kifizette, kapott hozzá egy zacskót abban vitte.

Soha nem volt ilyen játéka, neki se gyerekkorában, a gyerekeinek se, senkinek a környéken.

Olyan gyönyörű érzéssel ment sietett az utcán, azt hitte mindenki őt nézi, ahogy viszi a medvét, és irigylik az emberek.

Ahogy visszaért az ismerős bolt felé, jutott eszébe: – Tej, tojás, liszt jaj! Egy fél kenyér, húsz deka parizer, egy kis szalonna. Erre futotta. Tudta a botos hitelt nem ad, nem is kért.

Hazaért a telepre, a gyerekek sikongva kapták kezük közé a hatalmas játékmackót: – Brumi!, Brumi! – kiáltozza Géza.

– Bjumi, bjumi, utánozta Ilka, alig két éves még. – Add ide, nekem add!

Ferike is otthon volt már, közelebb húzódott ő is az ágyhoz meg a macihoz.

– No, hát itt a medve! Mi nem jött el hozzánk! – Leült, nézte a gyerekeket, és elsírta magát.

Nemsokára megtörölte a szemét, arcát, aztán kiment, összeszedte a megszáradt zoknikat, hozott megint venyigét, begyújtott kicsit, hogy ne legyen olyan hideg estére.

Horst Kronauer-Brunner von Galsbach

Életfeladat

Életfeladat – gondolkodtál rajta ezer éjen

Vajon van-e?

Hát mi az, amihez értesz? Miért lehetsz itt?

Miért te vagy az a kiváltságos, aki ezt az életet kapta?

Amit a kelleténél jobban is megbecsülhetnél.

Mi az, amihez értesz?

 

Szeretni tudsz, talán

Biztos vannak olyanok, akik ezt kétségbe vonnák

Akik szívét összetörted vagy elhagytad a kisvasútnál

Akinek nem tudtad teljesíteni a vágyait és ezért mást kellett választania

Akinek nem adtad oda időben a leckét, ezért megbukott a vizsgán

Akivel lemondtad a találkozót és ezért egyedül kellett töltenie az estét

Önmagával randevúzva

Ölelni tudsz, talán

Kivéve amikor a négyeshatoshoz futottál azelől, aki megérinteni szeretett volna

Csókolni tudsz, talán

Csak nem azt, akit kellene vagy nem úgy, ahogy ő szeretné

Segíteni tudsz, talán

Csak nem annak, akinek szüksége van rá

Csak nem akkor, amikor történik, hanem egy hét múlva

 

Nem tudsz varrni, sem számolni, sem írni

Nincs különösebb tehetséged, amivel szórakoztathatod az embereket

Még önéletrajzod sincs

Nem tudod árulni a festményeidet, eladni a gyümölcseidet

Elvégeztél egy tanfolyamot, de ott sem voltál osztályelső

Lehetnél talán menedék, de a személyiségtípusod nem megfelelő hozzá

 

Szeretni tudsz, talán

De az mire elég?

Megéltek-e belőlem?

Túl közel

Túl távol

Sírni is tudsz, talán

De nem parancsszóra, hanem egy mondat miatt

Tudsz nevetni is, csak nem azon, ami igazán vicces

 

Nem volt feladatod, így kerestél magadnak

Engem fogsz szeretni

Még kéne egy mondat

 

 

 

 

Imre Dóra

IRODALOM  ÉS  JOG – A  KLASSZIKUS  CENZÚRA

                                               A  cenzor  lélektana

A  rovat legutóbbi  folytatásában  említettük  az úgynevezett  „cenzorpszichózist”.  Ez a kevéssé ismert  diszciplína  azt írja le, hogy  a történeti  irodalomból  név  szerint ismert cenzorok  — alkatuknál,  emberi  habitusuknál fogva hogyan reagálták le  a foglalkozásukkal  járó  stresszhelyzeteket.  Általában  beszélhetünk hivatali alkatú cenzorokról és meghasonlott cenzorokról.

Csak természetes: minél  műveltebb, irodalomszeretőbb volt a cenzor, annál valószínűbb, hogy a meghasonlottak számát növelte.  Két, egymásnak feszülő  erő dolgozott bennük: a hivatalukkal  járó hatalmi elvárás  (köznapi szóval: „a mundér becsülete”) és  „igazi” énjük  (a gondolkodás szabadságának tisztelete).  Ami azt jelentette: állandó pszichés feszültségben teltek napjaik.  A  „két fejük” folyton  vitába szállt  egymással. A  pszichológia elmélete  az úgynevezett  kognitív disszonancia  fogalmával jelöli ezt az állapotot., amelynek egyébként az irodalom-  és művészettörténet nem kevés  megmentett  (cenzorszempontból  kötelességszegéssel a nyilvánosság elé  engedett)  remekműve köszönheti  fennmaradását.  Cserébe gyakran hivatalvesztés  járt a  „mulasztó” cenzornak…

A hivatalnok-lelkű  cenzorra  (Houben  szavával  a „szent  Bürokráciuszra”)  egy alapvetően álnok habitus a jellemző:  feladata az  ira et studium  — vagyis a szélsőségek  keresése az írásban, egyfajta politikai szenvedéllyel –, melyet a higgadt tárgyilagosság álarcával  leplez, többnyire kicsinyes ceremóniával..  A  szent  bürokráciuszok  általában  a „tönkrejavítás” mesterei voltak, akik sokszor még egy apróhirdetést se engedtek át kijavítás nélkül. A hivatalnok lelkű cenzorban  ugyanis  a hatalmi pozíció szülte  gyanakvás  működik, az a rögeszme, hogy  a műnek van valami  szavakon túli rejtett értelme,  az államra  — s így a cenzori létre  — veszélyes eszméje, amelyet  csak ő nem tud megfejteni. (Grano,  a hírhedt berlini cenzor, aki 1817 és 1831 között működött , például  olykor a gyermekverseket  és meséket is visszaküldte a szerzőknek, vastag piros  plajbászával odaírva  a szöveg mellé: „Közölje velem ennek a mesének a titkos mondanivalóját, én  nem értem-”)  A  nehézfejű  gondolatőr  nevetség tárgyává tette magát azzal is, hogy például Goethe  zöld kígyóról szóló meséjének kinyomtatását  azért  tiltotta meg, mert nem tudta eldönteni, hogy  a kígyó mögött nem rejlik-e  „fenyegető szabadkőműves szimbólum”.        

Végül is a hivatalnok-cenzorság fő attributuma  a  kötelességteljesítés alázatának  (a belső, szolgálati viszonyban)  és  a tekintélynek  (a külső, hivatali viszonyban) olyan összekapcsolódása, mely  a hivatalos működésnek egy szilárd  eszmei  alap  látszatát kölcsönzi. A cenzor egyféle küldetéstudatot alakít  ki, mely   azt sugallja:  a cenzori  munka a végrehajtó hatalom egyik legfontosabb  láncszeme, rajta áll vagy  bukik az állam  biztonságos  működése . Ez a küldetéstudat a hatalom által  propagált aktuális ideológiából  táplálkozik,  azonban a hétköznapi munkával járó súrlódások, a felsőbbségtől elszenvedett  megaláztatások, alkati  problémák  következtében  idővel  gyakorta  roncsolódik és a  cenzorok  „hibáznak”: olykor  váratlanul nyilvánosságra engednek a hatalomnak nem tetsző gondolatokat is… „A cenzorban egy jellegzetes  túlbiztosítási kényszer működik. Abbéli vágyában, hogy  működése kockázatát minimálisra csökkentse,  egyre inkább túlzásokra lesz hajlamos, és a szövegben  található utalásokat tilalmasan tendenciózusnak érzi, olyan kiskapunak, amely mögött a tekintélyre  veszély leselkedik.  pusztán  preventív  célzattal  kitörli, nem engedi át” – írta Heinrich  Houben, a klasszikus cenzori  intézmény  nagy  szakértője.    Kialakul tehát egyfajta fetisizmus, amely olykor a legjelentéktelenebb  hétköznapi tárgyban, képben vagy szófordulatban is a védendő jogtárgy (Isten nimbusza, az uralkodó és a katona nimbusza,  az állam  és  a vallás nimbusza stb)   veszélyeztetését látta.

Lássunk néhány  illusztris példát  minderre.

A  katona nimbusza.   A napoleoni  háborúkról szóló egyik visszaemlékezésben szereplő szövegrészt: „az osztrákok  visszavonultak” , a cenzor törölte és ezzel helyettesítette: „a franciák előrenyomultak”.

Másik példa:  egy korabeli drámában a szerzői  utasítás szerint az ördögnek  vörös nadrágban kellett  színre lépnie.  Az osztrák cenzor ezt zöld nadrágra változtatta, pusztán azért, mert  az osztrák tábornoki kar tagjai is vörös  nadrágot viseltek.  (Az  egyenruha  nimbuszát  Ausztriában  egy 1825-ös  rendőrminiszteri  rendelkezés  közvetlenül az uralkodó nimbuszához kapcsolta, amikor tilossá nyilvánította a császárról, illetve az uralkodóház tagjairól készült civil ruhás képek, mint „rangot sértők” nyilvánosságra hozatalát…)

Az  állam nimbusza.   Egy  1828-ban kiadott reklámbrosúrát  Ausztriában  azért tiltottak be, mert  a brosurában  reklámozott nyakkendő  egyik bogja a la Riego nevet viselte. Az ok:  Riego tábornok volt az  1820-ban kitört  Habsburg-ellenes  spanyolországi felkelés  vezetője…A cenzor tehát úgy vélte, még  egy  divatos nyakkendődísz elnevezése is veszélyes lehet az  állam  biztonságára!

(Folytatjuk)

Pruzsinszky Sándor

Jog és Irodalom – A cenzúra

Pruzsinszky Sándor sorozta

Voltak a  hatalom számára kellemetlen gondolatok eltüntetésének különleges módjai is, ezeket összefoglalóan  virtuális cenzúrának nevezhetjük.

Ilyen például  a szerző virtuális eltüntetése.

A  romantika korának  népszerű osztrák drámaírója, Franz Grillparzer (1791-1872) írja  Urának hű szolgája  (Ein treuer Diener seines Herrn)  című darabjának bemutatása kapcsán történtekről: „A darab elé a cenzúra semmi akadályt nem gördített és a bemutató, anélkül, hogy egyetlen szót is töröltek volna belőle, óriási sikerrel lezajlott, 1828. február 28-án…Másnap délelőtt  magához hivatott a Rendőrség Főfelügyeletének vezetője, gróf Sedlnitzky…A gróf roppant barátságosan, de kissé zavartan fogadott. Közölte, hogy a császár megbízásából fogadott: Őfelségének roppantul tetszett a darabom…, annyira, hogy szeretne a mű kizárólagos tulajdonosa lenni.  Megkérdeztem, hogy értsem ezt? A válasz: le kellene adnom a kézirat eredeti példányát, a színház beszolgáltatná a súgópéldányokat meg a szereplők munkapéldányait s így az összes példány a császár magánkönyvtárába kerülne, aki ily mód  a művet kizárólagosan birtokolhatná, hiszen annyira tetszik neki.  Teljes kártérítést kapnék, megtérülne a színházi bemutatókból és a mű kiadásából várható minden bevételem, sőt, véleménye szerint bátran követelhetnék bármekkora összeget, Őfelsége hajlandó áldozni az ügyre.  Ellenvetésemre: tényleg ily nyomorult alaknak tartanak, aki pénzért hajlandó a művét eltüntetni a Föld színéről, azt a választ kaptam: arról, hogy ez megtörténjék-e, Őfelsége nem kíván vitát nyitni, legfeljebb arról, hogyan történjék?”         

Esetünkben a legfőbb cenzor tehát rájött, hogy az alattvalói hűség szélsőséges formájának, a mértéktelen alázatosságnak ábrázolásával  megírt, irónikus hatást keltő darabon – ha már egyszer a nyilvánosság elé bocsáttatott – már annak népszerűsége miatt is nehéz lenne cenzúrajogi eszközökkel fogást találni, ezért a szerzői minőség olyan megszüntetésével próbálkozott, melynek során az alkotó és a cenzor személyiségi jogai – természetesen a cenzor személyében – egyesülnek.

Nyilvánvaló, hogy a cenzúra e körmőnfontnak elképzelt módja nem lehetett sikeres, hiszen  egy, bármilyen módon már nyilvánosságra hozott műalkotást végső soron nem lehet „visszavonni”, hiszen annak irodalomtörténeti  léte kitörölhetetlen.

A virtuális cenzúrának, mint cenzúrapótló eszköznek ennél sajnos jóval hatékonyabb módja magának a kritikai szellemnek (vagyis az ítélőerőnek)  az „eltüntetése”, olyan módon, hogy a kritikát gyakorló személyt a hatalom  egyszerűen „elmeháborodottnak”  tünteti fel.  Egy ilyen valóságos esetet mutat be egy klasszikus színmű, Gribojedovnak  Az ész bajjal jár  című darabja,  amely  Csaadajevnek, Puskin barátjának vesszőfutásáról szól.  Csaadajevnek, a pétervári ifjúság bálványának 1836-ban egy irodalmi lap nyilvánosságra hozta  — a kártyajátékban elmerült cenzor „figyelmetlensége” folytán – Filozófiai levelek egy hölgyhöz  című írását. Ebben a bátor filozófus a cári önkényuralom biztos támaszait, az ortodox egyházat és a pravoszláviát  merte támadni: „Az igazi vallásosság szomorú módon különbözik attól a fojtó légkörtől, amelyben mi mindig éltünk…A vérünkben van valami, ami visszataszít minden igazi haladást”— írta s ez a cári Oroszországban már akkora abúzusnak számított, hogy mindenki várta a látványos büntető ítéletet.  De a cár rájött, hogy ez azt jelentené: birodalmában  — még ha büntetendő is — létezhet kritika, egyáltalán: magánvélemény.  Csaadajev véleményét tehát nem létezőnek  nyilvánította.  Megparancsolta Moszkva rendőrfőnökének, akadályozza meg, hogy „az értelmében megzavarodott” filozófus „ki legyen téve a nyirkos, hideg levegő hatásának, mely súlyosbíthatja betegségét”. Ez azt jelentette: tartsák állandó orvosi ellenőrzés alatt, házi őrizetben.  Az őrültnek  nyilvánítás,  mint a cenzúra legprofesszionálisabb helyettesítője, valószínűleg  itt jelenik meg először történetünkben.

A  cenzor lélektana

Szó esett már rovatunkban az öncenzúra lélektani hatásairól.  De a kép nem lenne teljes  azon pszichés  következmények elemzése nélkül, amelyek a cenzori tevékenység gyakorlásával jártak (járnak).  

Goethe  írta: „Sértésnek venném. ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná”…-  Mintha a cenzor tilalma éppen az irodalmi minőség elismerése lenne, sőt a mű szinvonalának hivatalos megvallásával érne fel!  A nagy klasszikus mondása a cenzori működés alapvető, igazából feloldhatatlan ellentmondására utal.  Arra, hogy egyrészt a mű betiltásának célja, hogy azt a hatóság  az irodalmi-művészeti kánon, a társadalmi köztudat számára nem létezővé tegye, másrészt viszont éppen a betiltás aktusa lehet az a tényező, amely a közvélemény figyelmét mindennél jobban ráirányítja a műben rejlő „botrányos” (tehát különleges vonzerőt jelentő) gondolatokra.  Ez a „reflektor-hatás” mindig is komoly felelősséget rótt a cenzorokra, ezért is jelentett  ez a munka többnyire pszichés megterhelést és járt gyakorta traumatikus következményekkel, előhíva  a gondolatrendőröknél  ismert „cenzorpszichózist”.

(Folytatjuk)      

A Cenzúra története – jog és irodalom

Pruzsinszky Sándor

                                     

 

A  cenzúra  által  évszázadokon  át  gyakorolt  gondolatrendőri  hatalommal szemben az írók  legáltalánosabb  védekező  reakciója  az  öncenzúra  (avagy  belső  cenzúra)  volt.

E  kifejezés  azt  a folyamatot  jelöli, amikor az író – alkotás  közben vagy  már kész  kéziratának megcsonkításával, utólag,  minden  hatósági  beavatkozás  nélkül saját maga  teszi a művét  „cenzúraképessé”,  vagyis  az általa ismert cenzori  elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően  átformálja,  jobb  szóval  „megerőszakolja”  saját gondolatait.  E  művelet  pszichés  hatásai, ha lehet, még  rombolóbbak az alkotóra nézve, mint  a külső  cenzúra  beavatkozásai.  Erről szól Illyés  Gyula  verse:

Eltéptem, mit  tegnap írtam,  meglelheti  valaki,

Elfeledni  is igyekszem,  ki  találnám  vallani.

Elkezdtem,  de abbahagytam, mi  eszembe  ma jutott

és  megfojtom  ezt  is,  ezt a most  mozgó  vers-magzatot-

Rúgkapálsz  még  benne, eszme?  Nem maradsz  meg  eleven.   (Illyés: Rangrejtve).

A  vers  kitűnően  érzékelteti  a  megjelenés  érdekében  végrehajtott  „irodalmi  harakiri”  pszichés  következményeit.  Valóban:  a terhesség megszakítást, vagyis  az  egészséges  magzat  megölését  kísérheti  az  a depressziós  állapot, amit  kiérzünk  a fenti  sorokból.   „Elfeledni is igyekszem” , írja  Illyés  a másik  következményről,  amit  leginkább  az  ihlet  elfojtásának —  a gondolkodás  szándékosan  előidézett  betegségének —  nevezhetünk.  „A  cenzúra  abból  indul  ki, hogy  a betegséget  normális  állapotnak,  illetve  a normális  állapotot, a szabadságot betegségnek  tekinti” – írja  Marx  is, és  a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai  szempontból  szinte megsemmisítő  következtetésre  jut:  „Mivel a nép  kénytelen a szabad  írásokat  törvénytelennek  tekinteni,  hozzászokik , hogy  a  törvénytelent  szabadnak,  a szabadságot  törvénytelennek  és a törvényest  a nem  szabadnak  tekintse.  Ily  módon  a cenzúra  megöli  az  államszellemet”.  (Karl  Marx:  Viták  a  sajtószabadságról.  Rheinische  Zeitung,  1842).  Nem túlzás  hát  azt  mondani:  ahogy  az  öncenzúra az egyes  alkotók  mintegy  szellemi  öngyilkossága,  ugyanúgy  az  állam cenzúrája  magának  az államnak eszméjét  —  mely  nem  más,  mint  a  közszabadság  biztosítása —  rombolja  le.

Egyáltalán:  elmondható, hogy  az emberi szellem története  két oldalra  szakadt:  egy  láthatóra és egy  láthatatlanra.  Utóbbi  a  cenzúra  és  az  öncenzúra  következtében  napvilágot  nem látott  gondolatok  temetője.  Nyilvánvaló, hogy  ezeknek ismerete nélkül  a látható  —  az írás segítségével  megörökített —  szellemi  kultúránk  örökre  hiányos  marad.  Hisz  nemcsak a láthatatlan  — a cenzúra  által  megsemmisített  —  oldal  marad előttünk ismeretlen, (hacsak  nem  bukkan fel  belőle valami a levéltárakból  vagy  elrejtett  családi  relikviákból), de  arra  is legfeljebb  következtetni  tudunk,  hogyan  hatott a  cenzúra  és  az  öncenzúra  a látható  oldalra:  a  létező,  megjelent  művekre.  A  megsemmisített,  halálra  ítélt  (tehát  meg nem örökített)  gondolatok  többségének  rekonstruálása  természetesen  legfeljebb  annyi  eséllyel  lenne  megvalósítható, mint  mondjuk, egy  tengerbe  vetett  érme  megtalálása.  Az öncenzúra  középkori  elnevezése,  a  reservatio  mentalis,  vagyis  „a  gondolat  tartalékolása”,  kevésbé tragikusan  hangzik és azt az érzetet kelti, hogy  az egyszer megszületett  gondolat  nem  pusztítható  el.  Azt  a lehetőséget  sejteti, hogy  az alkotó, ha most nem is, de talán  később egy  másik művébe  átmentheti  majd azt, vagy  leleményes  átformálásával  elrejtheti  a  cenzor  szeme  elől.  Mint ismeretes, különösen  Heine  volt  nagymestere  a    gondolatelrejtésnek,  mely  a  „bujtatott  írónia”  segítségével  szinte  állandó  stíluselemévé vált  a nagy  német  klasszikusnak.  1848-ban, a  cenzúra  eltörlésekor  például  ezt írta:  „Nem  tudok  a cenzúra  nélkül  írni!  Elvették  az  ártatlanságomat.”  (H. Houben:  Gespräche  mit Heine, 1948).  Kant  reakciója  nem  volt  ily  szerencsés.  Amikor  a porosz  uralkodó  1794-ben  szemére  vetette, hogy  filozófiáját  „a  Szentírás  némely  főbb  s alapvetőbb  tanának  elferdítésére  és meggyalázására” használja,  s  ezért,  „továbbra  is engedetlenkedvén,  óhatatlanul  kínos rendelkezésekkel  kell  számolnia”,  a  megfenyegetett  filozófus  megígéri, hogy  azontúl  „önmegtartóztatást”  gyakorol.  Közben  titkon  ezt  jegyzi fel:  „Belső  meggyőződésünk  megtagadása  és visszavonása  alávalóság”.

Sajátságos  jelensége  a társadalmi  életnek az ,  amikor  „a közvélemény  nevében”  fellépő egyes, nem  az államszervezethez  tartozó  személycsoportosulások  —  a  politikai  irodalomban  magánhatalomnak  nevezik  ezeket  —  fejtenek  ki  az alkotókra  öncenzúrára  késztető  hatást.  Jó  példa erre  az állami  cenzúrától  már  megszabadított  francia  sajtó egyik  kiemelkedő  alakjának,  Camille  Desmoulinsnak,  a  Le Vieux  Cordelier  cimű  forradalmi  szatirikus lap  kiadójának  esete.  aki  lapjában kritikát  mert  gyakorolni,  legjobb barátjának,  Robespierre-nek a forradalmi  terror fokozására irányuló  téziseit illetően.  A  diktátor  1794  januárjában  a forradalmi  közvéleményt  reprezentáló  Jakobinus  Klub  ülésén  „barátilag”  megdorgálta  kedvencét: „Jó  gyermek ő, akinek jók a képességei, de  a rossz  társaság  elkényeztette, írásai  veszélyesek”.  Valaki  a klub tagjai közül ekkor  azt javasolta, hogy  „a  Szabadság  kezelje  úgy  Desmoulinst,  mint  egy  szeleburdi  gyereket”  s  lapját a jakobinus  szekció  tagjai  égessék el  ott helyben, a terem  közepén.  Robespierre  és  a  Klub tagjai  kijelentették:    egyetértenek  ezzel…Ez  lehetett  az a pillanat, amikor – egy  látszólag  baráti  vita  közben  —  cenzúra hivatal  nélkül  is űjra működni  kezdett  Franciaországban  a cenzúra és  Desmoulins  lapja  nem  jelent  meg  többé .  a  „szeleburdi  gyerek”  pedig  a guillotine-n,  a  nyaktilón  végezte…-

Az  agresszív  magánhatalom  fellépése  a megtámadott  kritikai  szellem  fokozódó  izolációjához  vezet.    A  közvélemény  (fenti  példánkon  „a  szabadság”)  nevében  fellépő  magánhatalom  csak azért  látszik  erősebbnek  a  kritikusan  gondolkodóknál,  mert a mögötte  állók —  a politikai  hatalom támogatásáról  tudva —  tömegesen  készek  kiállni  az elit  által  tematizált  „nézetükért”,  a többiek – noha  nincsenek  kevesebben, sőt! —  izoláltak vagy  félnek  az  izolációtól s  ezért  elhallgatják a  véleményüket.  Ez  a  hallgatók  gyengeségének  hamis  képzetét  kelti.  Eredmény:  egy párt  vagy  csoport  véleménye  tűnik  a többségi  véleménynek s ez  a  kritikával élőket, akik  azt  képzelik, ők  a  kisebbség,  félelemmel  tölti  el.  Így  egyre nagyobb  késztetést  éreznek   véleményük  elhallgatására.  Ezt  az  öncenzúrát  kiváltó  jelenséget  nevezik  a  politikatudomány   művelői  a „ hallgatás  spiráljának.”   

(Folytatjuk)