Csíramálé és szappanosláda
Hegedüs Károly
A február hosszú jégcsapokkal múlatta a telet, mire eljött a szökőév szó szerint elfolyt a nádtetőkről a hideg. Az éjszakai fagyok még jégbordát varázsoltak az utakra, de napközben már érezhető volt a Nap növekvő heve. A gádor előtti kiskertben kivirultak a hóvirágok és már bontogatta szirmát az aranyeső. Végéhez közeledtek a kártyás vasárnap délutánok, egyre több munkát adott a határ, a szőlőhártyákat ki kellett nyitni, a tőkéket megmetszeni, a fák törzséről az avas kérget lekaparni.
Nagymamám is egyre többet pusmogott a szomszédasszonyokkal, a kamrában már sorakoztak a kisebb-nagyobb szakajtókban az ültetésre váró magok. Az egyik fonottban piros szemű, a másikban fehér gyöngy kukorica, borsó, szárított tavalyi bab várta, hogy a földbe hullva csírát neveljen. Húshagyó kedd után előjöttek a húsvétot megelőző hagyományok, szokások, a böjti időszak nép regulái, ételei. Egyre kevesebb hús és zsír került az asztalra, sok hagyományos paraszti étel került elő az évszázadok homályából.
Nagyanyám és barátnéi egyik kedvence a csíramálé volt, ami több volt mint étel, nekem ma inkább gasztronómiai csoda, nekik az összetartás, a múltba kacsintó cinkosság, a régvolt szülői ház. Tálakba áztatták a búzaszemeket, a konyhaablakban két-három hét alatt harsanva csírázott a növény. Persze meg kellett annak nőni ahhoz, hogy az ünnep előtt mint borbély a hajat, ollóval levágják a zöld leveleket. Ez az időszak mindig zajos volt a házi néptől, mert közben a télvégére összegyűjtött zsíranyagokból meg szappant főztek. Gyermekként emlékszem a hamuval vegyes zsír szagára, ahogy a katlanon főzik az üstben a szappan anyagát, majd mindenféle más anyagot használva a sűrű anyagot nagyapám készítette fadobozokban öntötték, ahol kiszáradva elkészült a házi szappan. Néha egy-egy darabot külön öntöttek, szórtak bele tört levendulát, szárított növények szirmát, illatos, finom fürdőalkalmatossággá vált.
Visszatérve a csíramáléhoz, miután szó szerint lenyírták a búza üstökét, összedarálták a csírába hajtott szemeket, jól leszűrték a sűrű, fehér lét, majd sütőtálba vagy tepsibe öntötték a liszttel kevert masszát, volt aki az egyébként is negédes édességhez még cukrot is tett, a végén a sparhelt sütőjében megsütötték. Édesanyám a betegsége megváltását megelőzően még csinált, de nekem már nem varázsolta vissza a gyermekkori ízeket.
Vasárnap délutáni vendégeskedés volt a kukoricapattogatás, ami megint csak a szomszédok és a rokonok összejövetelét szekírozta. Összejött hát a népek apraja, nagyja, az udvar kiemelt helyén tüzet gyújtottak, ez inkább apám meg nagyapám dolga volt, az asszonyok meg szép színes kukoricákat morzsoltak; volt egy nagy rosta, aminek hosszú fa nyele volt, abba beleszórták a morzsolt kukoricaszemeket és a tűz fölött mozgatták a rostát. Közben a férfiaknak azért csak lecsúszott egy-egy stampedli a tavalyi pálinkából.
Természetesen jöttek az ugratások, hogy „nézd hogy rázza, mindjárt kiszakad a gatyamadzag”, meg hogy „estére is hagyjál abból az indulatból Margitnak is”, merthogy úgy hívták a nagyanyám. Közben igen zajos körülmények között kipattogott a kukorica, amit szakajtóruhában egy szakajtóba tettek. Közben már tervezték a tavaszi munkákat a gyümölcsösben, a húsvéti ünnep kalácsát. Egyszerű emberek, egyszerű szokások.
A következő húsvétot már együtt töltik odaát, anyám mossa a bádogteknőben a házi illatos szappannal a család hófehér ruháját.