Csiramélé és szappanosláda Hegedüs Károly

Csíramálé és szappanosláda

Hegedüs Károly

 

A február hosszú jégcsapokkal múlatta a telet, mire eljött a szökőév szó szerint elfolyt a nádtetőkről a hideg. Az éjszakai fagyok még jégbordát varázsoltak az utakra, de napközben már érezhető volt a Nap növekvő heve. A gádor előtti kiskertben kivirultak a hóvirágok és már bontogatta szirmát az aranyeső. Végéhez közeledtek a kártyás vasárnap délutánok, egyre több munkát adott a határ, a szőlőhártyákat ki kellett nyitni, a tőkéket megmetszeni, a fák törzséről az avas kérget lekaparni.

Nagymamám is egyre többet pusmogott a szomszédasszonyokkal, a kamrában már sorakoztak a kisebb-nagyobb szakajtókban az ültetésre váró magok. Az egyik fonottban piros szemű, a másikban fehér gyöngy kukorica, borsó, szárított tavalyi bab várta, hogy a földbe hullva csírát neveljen. Húshagyó kedd után előjöttek a húsvétot megelőző hagyományok, szokások, a böjti időszak nép regulái, ételei. Egyre kevesebb hús és zsír került az asztalra, sok hagyományos paraszti étel került elő az évszázadok homályából.

Nagyanyám és barátnéi egyik kedvence a csíramálé volt, ami több volt mint étel, nekem ma inkább gasztronómiai csoda, nekik az összetartás, a múltba kacsintó cinkosság, a régvolt szülői ház. Tálakba áztatták a búzaszemeket, a konyhaablakban két-három hét alatt harsanva csírázott a növény. Persze meg kellett annak nőni ahhoz, hogy az ünnep előtt mint borbély a hajat, ollóval levágják a zöld leveleket. Ez az időszak mindig zajos volt a házi néptől, mert közben a télvégére összegyűjtött zsíranyagokból meg szappant főztek. Gyermekként emlékszem a hamuval vegyes zsír szagára, ahogy a katlanon főzik az üstben a szappan anyagát, majd mindenféle más anyagot használva a sűrű anyagot nagyapám készítette fadobozokban öntötték, ahol kiszáradva elkészült a házi szappan. Néha egy-egy darabot külön öntöttek, szórtak bele tört levendulát, szárított növények szirmát, illatos, finom fürdőalkalmatossággá vált.

Visszatérve a csíramáléhoz, miután szó szerint lenyírták a búza üstökét, összedarálták a csírába hajtott szemeket, jól leszűrték a sűrű, fehér lét, majd sütőtálba vagy tepsibe öntötték a liszttel kevert masszát, volt aki az egyébként is negédes édességhez még cukrot is tett, a végén a sparhelt sütőjében megsütötték. Édesanyám a betegsége megváltását megelőzően még csinált, de nekem már nem varázsolta vissza a gyermekkori ízeket.

Vasárnap délutáni vendégeskedés volt a kukoricapattogatás, ami megint csak a szomszédok és a rokonok összejövetelét szekírozta. Összejött hát a népek apraja, nagyja, az udvar kiemelt helyén tüzet gyújtottak, ez inkább apám meg nagyapám dolga volt, az asszonyok meg szép színes kukoricákat morzsoltak; volt egy nagy rosta, aminek hosszú fa nyele volt, abba beleszórták a morzsolt kukoricaszemeket és a tűz fölött mozgatták a rostát. Közben a férfiaknak azért csak lecsúszott egy-egy stampedli a tavalyi pálinkából.

Természetesen jöttek az ugratások, hogy „nézd hogy rázza, mindjárt kiszakad a gatyamadzag”, meg hogy „estére is hagyjál abból az indulatból Margitnak is”, merthogy úgy hívták a nagyanyám. Közben igen zajos körülmények között kipattogott a kukorica, amit szakajtóruhában egy szakajtóba tettek. Közben már tervezték a tavaszi munkákat a gyümölcsösben, a húsvéti ünnep kalácsát. Egyszerű emberek, egyszerű szokások.

A következő húsvétot már együtt töltik odaát, anyám mossa a bádogteknőben a házi illatos szappannal a család hófehér ruháját.

A piros kecskebak

Nehéz volt abban az időben a világ a kis alföldi településen. Az emberek a TSZ-ben végzett nehéz munka után az otthoni kertben termett zöldség-gyümölcs piacolásából, állattartásból pótolták a szükséges bevételt. A 60-as években a szőlőhegyen, ahol éltünk, még villany sem volt, estefelé a petróleumlámpák gyertyaszerű világa volt minden fény forrása a csillagos eget kifeszítve a házban, ahogy akkor a lakást, a szobát mondták az emberek. Nehéz és egyszerű világ volt, a fekete az fekete, a fehér az fehér volt. Mint a gyászban, valamikor a fehér, ma a fekete, a két véglet, a kezdet és a vég. Mindkét szín magában rejti az összeset, csak ki kell bogozni.

Már hajnalban csörgött a vekker, ahhoz, hogy az állatok ellátása előtt elvégezze az emberfia a napszámot, korán kellett kelni. A hajnali 3 óra nyáron ideális volt, már világlott az égalja, még nem volt forróság, sőt kimondottan hűvös volt a levegő, szaporábban járt az ember keze, gyorsabb volt a lába. Apámnak anyám összekészítette a piros kockás szalvétába a reggelit, ebédet, a bőr aktatáskába a biciklikormányon hurcolta a szükséges iratokkal, üveg vízzel, meg egy kis butykossal. Kellett a tűz a hűvös reggelbe, no meg a komák is elvárták az invitálást. Anyám csak vizet vitt kis piros kannába a biciklikosárban, ment kötözni a szőlőbe, mikor kiébe, napszámosként, áztatta a kötőjét a levelekre tapadt hajnali harmat. Nem emlékszem, hogy valaha is durva lett volna a kezük a munkától, vagy csak az idő lopta el a kérget a tenyerükből. Azon a vasárnapon is ez volt a reggeli menetrend, mi meg csak aludtuk az angyalok álmát. Anyám reggel hétóra tájt már otthon volt, mert etetni kellett az állatokat, megfőzni a vasárnapi ebédet. Kisebb munkákban segítettünk, mindig megszabták a napi feladatot, ha azt elvégeztük, miénk volt a határ.

Ez a vasárnapi délelőtt is a számomra kötelező misét követően a dűlőúton guggoló bokrokból álló csalitosban meg a veteményesben telt leginkább játékkal, rohangálással. Apám nagyszüleim szőlőjében permetezett késő délelőtt, anyámnak igyekeznie kellett az ebéddel. Be-befutottunk a kis nyári-konyhára, ahol a háromlyukú csikó-sparheton főtt az ebéd. Jó volt az az illat, a sült hagyma, a húsleves gyöngyöző illata már jóval a déli harang előtt meghozta az étvágyat. Amúgy nem szerettünk ott téblábolni, mert nagyon meleg volt a kukoricacsutkával és aprófával gerjesztett tűztől. Mindig csodáltam, hogy lett kész az ebéddel, hisz abban az időben maga gyúrta, metélte a tésztát, a csirkét is maga vágta, kopasztotta. Persze már az emlékek is óriásira nőttek, a csodálattal együtt. Lassan elkészült, megterítette a gádoron az asztalt, mire megszólalt a nándorfehérvári harang, ott gőzölgött a csoda az asztalon. Ebéd után ment mindenki a maga dolgára.

Anyám a kisebb állatokkal volt elfoglalva. Kedvencünk a kecskegida volt, napközben kikötve legelt, mert egyébként elcsavargott volna. Sokat játszottunk vele, a szarva épp nőni kezdett, szerette azzal rémisztgetni az embert, hogy rohan lehajtott fejjel és felökleli, mintha már igazi felnőtt kecske volna, mi úgy mondtuk stuccolt az emberrel. Délben át kellett árnyékosabb helyre kötni, ilyenkor mindig megrágta anyám kötényét. Egyébként is a kecske még az újságpapírt is megette, furcsa ízlése volt. Most is kihozta anyám a kamrából a kis baltát és elindult a gida felé, én kuttyogtam utána, a vödörben vittem a friss vizet. A gida már játékos hapuccába kezdett, ugrált, mekegett, nagyon örült mikor anyám meglátta. A kis baltával kettőt a karó oldalára csapott, a kisgida egy pillanat alatt körbe tekerte a vékony lánccal magát a lábán. Szegény anyám próbálta kétségbeesetten kiszabadítani magát, miközben vigyázott a jószágra is. Én még inkább megijedtem, kiabálni kezdtem. Anyám vissza akarta a karót ütni a helyére, de az a nagy ramazuriban félre sikeredett. A balta a lábfejét találta el, a baj nem ez lett volna, hanem hogy az élével csapott oda. Na ez aztán hirtelen pánikot okozott nálam, mert csak azt láttam, hogy spriccel a vér a lábfejéből, a kis kecske meg egyre pirosabb lesz. Óbégattam, ahogy a torkomon kifért, hála a sorsnak, vagy nem is tudom minek, előkerült apám, aki rohant és egy pillanat alatt rendet vágott. Felkapta anyámat és csak annyit szólt, – készítsd el a biciklit, rohanj hozzá valami tépést, hallottad? Hogyne hallottam volna, az öcsém mögöttem szaladgált rémülten. Jobb híján a bevetett ágy lepedőjét húztam ki a vánkosok alól, és jó darabot sikerült némi késsel való rásegítéssel letépnem a széléből. Ekkor már apám a kútból húzott jéghideg vízzel ápolgatta a kisebb nyitott sebet, a vér még mindig csordogált belőle. A jó darab vászonnal fajinul bekötötte, ölbe vette rémült anyámat, felültette a férfikerékpár vázára és sietősen eltekert az orvosi rendelő irányába, ami a faluban volt, mintegy négy kilométerre. Siettében még visszaszólt – Kösd át a kecskét, de a baltához nem nyúlhatsz, ja, oszt adjá’ neki friss vizet is.

Apám nagyon szerette az állatokat, mikor almozott, vagy etette őket, beszélgetett hozzájuk, meg-megsimogatta mindegyiket. Most már tudom, hogy anyám és a gyerekei után természetesen. Öcsémmel otthon maradtunk, bánatosan, vártuk a csodát, nem szóltunk, csak néztük egymás szemében a kétségbeesett árnyakat. Közben csak hűvös helyre kötöttük a kecskét, szegény pára borzasztóan megijedt, ráadásul tiszta piros lett a szakálla, a pofája, nyaka anyám vérétől. Eltelt a vekker szerint legalább két óra, mikor hazaértek, anyámat a vázon ülve tolta apám, már nem bírta tekerni a kerékpárt. Arcukon már nyoma sem volt a rémült részegségnek, ettől mi is megnyugodtunk kicsit. Bevitte az ölében anyámat a házba, majd fogta a vödröt a tiszta vízzel és elindult, hogy az út szélén békésen legelésző kecskebakról lemossa anyám vérét. Még pár napig piros kecskegidánk volt, anyám kipihenhette a napszámban összegyűjtött fáradtsággörcsöket.

Hegedűs Károly