Erki Gabriella Léna
Előled is hozzád
Menekülünk. Mi mindnyájan csak menekülünk. Hova? Magunk sem tudjuk.
Így ébredtem aznap.
Mindegy, csak el innen.
Összepakoltam. Kiadtam a házat, ahol egykor még azt gondoltam boldog vagyok. Többé már nem.
Mindig is elrettentett a mondat, hogy nincs maradásom. Aztán egy reggel azzal szembesültem, meg kell tanulnom.
Még utoljára felhúztam a redőnyt, hogy egy pohár bor mellett lássam itt a lemenő napot. Különös, hogy mindig az utolsó percekben jövök rá, mennyire szerettem ott lenni, ahol már tudom, hogy az utolsó perceimet töltöm.
Kattan a zár. Kulcsom egy idegen kezében landol. Több boldogságot kívántam annak, aki a helyemre jött. Értetlen nézett rám, de nem volt kedvem magyarázkodni. Rohanok végig a városon, le ne késsem a vonatot. Mintha sietnék valahova.
Gyűlölöm ezt a várost. Ismerem összes lakóját, rutinjaikat, kínjaikat. Mind egyformák. Unalmasak, hétköznapiak, fáradtak.
Gyűlölöm a falait, oszlopait, tereit. Mindent. Suhanok, nem akarok róla tudomást venni.
Nem akarok emlékezni, hogy abban a kocsmában fogtad meg a kezem először vagy hogy abban az étteremben néztél rám úgy először, vagy hogy annál a játszótérnél vallottál szerelmet először. Ironikus. Vagy hogy azon az utcán sétáltunk nap mint nap karöltve, hogy már majd leszakadt a lábam a magassarkútól, hogy neked tetszem.
És megint itt tartunk. Nem akarok és most is ezt csinálom. Emlékezem. Észre sem vettem.
Minden- minden csak rád emlékeztet itt.
El kell mennem. Sőt, futnom, rohannom.
Lepusztult vasútállomás. Már csak néhány omladozó fal emlékeztet rá, hogy még itt vagyok. A falon “szeretlek” felirat. Hazug kéz írhatta ezt is ide.
Mindig itt vártalak. Ha te arról érkeztél, én a másik irányba indulok.
Remek. Késő este van, a pályaudvaron mégis vannak, pedig az utolsó vonat érkezését várom. Szokatlan.
Egy pad maradt üresen. Persze, hogy az a pad. Ott voltam utoljára boldog. Ott tátong üresen, mintha hívogatna. Remek. Egy pad még vár rám ebben az átkozott városban.
Ülök, figyelek. Talán egy jelre várok, ami azt mondja: maradj.
Körülöttem két középkorú nő, egy hippinek öltözött fiatal tag és egy öregember. Egyikkel sem tudnék azonosulni.
Próbálok úgy tenni, mintha itt sem lennék, nehogy hozzám szóljon valamelyik.
Engem közben egy szúnyog üldöz. Tulajdonképpen az is társaság, s jobban is élvezem, mint a két középkorú nő bajmosoly mögé bújtatott illedelmes búcsúzó társalgását. Nevezzük az egyiket Margitkának a másikat Bözsikének.
És a gyerekek jól vannak?
Igen kedvesem, nagyszerű eredményeik vannak az iskolában. Sanyika rendkívül jól fest, első lett a városi versenyen.
Közben Margitka azt kérdezheti magában, hogy: miért ? Egyedül indult arra a versenyre az a szerencsétlen?
Bözsike karját összefonja, látszólag sem érdekli mi van a gyerekekkel, csak azt várja, hogy Margitkáért jöjjön a vonat, vagy így, vagy úgy.
Legalább 20 perce hallgatom a gyerekek sikereit, de ezeknek csak a rivalizálás fontos, magasról tesznek egymásra. Érdek kapcsolat.
Tovább lépek. Az öregember látszik, hogy takargat valamit. Kalapja is elfedi arcát, csupán a botja és nehézkes járása árulkodik koráról. Lépked fel s alá. Botja kopogtatása kissé hatással van az egyébként is nyugtalan idegrendszeremre.
Figyeli az eseményeket, átnéz rajtam, mondhatni lenéz. Ugyanígy teszek.
Végül megunhatta ő is a két asszony felszínes trécselését, odalép , s így szól:
Megmondanák mennyi az idő?
23.40 uram, magának is szép estét.
Morogva ellép.
Hova siet ugyan az öreg. Kit várnak ilyen baljós kinézettel. Nem irigylem.
Rágyújt. A hippi rögtön vérszemet kap, remegő kézzel lép oda:
Adsz egy cigit?
Na, kezdődik.
Nesze, kotródj.
Ahogy újra előhúzta a cigarettát, kiesett egy vastag boríték.
Majd elfelejtettem, ez a tiéd. Sok pénz van benne, így remélem érthető , hogy ez az utolsó segítség, amit tőlem kapsz.
Papa… próbálj megérteni.
Nem. Öt perc és mi egymást többé nem látjuk.
A fiú szétnéz, mintha azt remélné senki nem látta vagy hallotta nagyapja lekezelő, kemény szavait.
Észrevesz. Ettől tartottam, olyan jól elvoltam a szúnyogommal.
Indul felém. Leül.
Szia
Hello
Te hova?
Csak el innen.
Mindig ilyen szűkszavú vagy?
Csak ha vadidegenek ülnek mellém közel éjfélkor a sötétben.
Nem akarlak megijeszteni, csak megértésre van szükségem.
Mindenkinek arra lenne.
Ha mindenki csak beszél az emberiség eltűnt empátiájáról, mikor indul el a változás? Kezdjük el ketten. Csak mi.
Csak mi? Rég hallottam ezt a kifejezést. Tudod mit? Legyen. Miért vagy itt?
Nehéz téma.
Te akartál beszélgetni, kezdj neki, a vonat öt perc és itt van, ott pedig már a magam gondolataival akarok lenni.
Az ok amiért itt vagyok, hogy meleg vagyok, amit a nagyapám nem visel. Kitaszít otthonról, mintha tehetnék róla, mintha divatot követnék, mintha tehetnék ellene. Szerinte megszégyenítem a nevünket. Úgy bánik velem, mintha rongy volnék, pedig különbül szeretek ezen a világon, mint bármelyik másik.
Azt gondolod egyedül vagy ezzel? Azt hiszed csak azért, mert elég nagy a szíved, ezért kell téged másnak szeretnie?
Önző vagy. Tévedtem. Nem vagy elég érett ahhoz, hogy ne ítélkezz és megértsd a problémám. Elnézést a zavarásért. És még valami: nem csoda, hogy egyedül vagy itt. Elviselhetetlen vagy.
Látod ott azt a két idősödő hölgyet? Ott ecseteld a bajod. Ők majd legalább úgy tesznek, mintha érdekelné őket.
Fél éve még talán oda is mentem volna a bácsihoz enyhíteni a körülményeken és békíteni a kedélyeket, de rajtam sem segített még senki.
Lemerült a telefonom. Oda kell mennem a két nőhöz megkérdezni az időt, bármennyire is nehezemre esik.
– Csókolom, a vonatnak már nem kellene itt lennie?
csókolom az öreganyád….
Jó jó, átadom.
Hogy a lelkére veszi itt mindenki a magázódást.
Nincs más hátra, oda kell menni az öreghez:
Tiszteletem uram!
Magának nem adok cigit!
Nem is vágyom rá. Ellenben az időt tudnom kellene.
23.44
Akkor egy perce van, hogy megbéküljön azzal a krapekkal, akinek a vére egy a magáéval. Fiatalabb vagyok, de még én is futok a magányból oda, ahol várnak, pedig van még időm, de magának csak ő maradt vénségére. Ha most elküldi, egy világot veszít el.
Ne szóljon bele, semmi köze ehhez.
Az óra ketyeg, a vonat sehol. Remek.
A semmiből a hangosbemondó hangja töri meg a csendet:
Tisztelt utasaink, a vonatot baleset miatt törölték. Két órás késès várható. Szíves megértésüket köszönjük és az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérjük.
A jel! Köszönöm Istenem.
Irányomat a szemközti sínpár felé veszem.
Egy hang utánam szól:
Maga minek örül? Nem ezt a vonatot várta?
Most jöttem rá, hogy inkább utazom oda, ahol talán még várnak rám, semmint úgy öregedjek meg, mint maga. Egyedül és magányosan. Nem akarok olyan helyre indulni, ahol majd egy sivár város néz rám vissza tele idegennel. Ahova most maga küldi azt a fiút.
Az öregember botja egyre hevesebben kopog. Megérkezik a vonatom.
Az üvegen át már csak kopogtatok az ujjammal a kirekesztett unokára.
A vonat elindul. Szaladok a leghátsó kocsiig, volt-e értelme néhány szót odavetni végezetül.
Volt. Két remegő vállat láttam, melyek eltakarták egymás arcait.
Vonataink elindultak. Merre tartunk, most már tudjuk.
