Barta Ferenc – Az elátkozott Habsburgok

1849. január 13-án tartóztatták le Alfred zu Windisch-Grätz herceg katonái gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét sógora, gróf Károlyi György pesti palotájában. A politikust több hónapig a Helytartótanács budai épületében őrizték, majd Pozsonyba, Laibachba, végül Olmützbe szállították; utóbbi városban mondták ki rá a halálos ítéletet, amit 1849. október 6-án, Pesten végre is hajtottak.

Az ég és pokol pusztítsa el boldogságát! Minden nemzetsége vesszen ki a föld színéről! Őt magát azokban verje meg az Isten, akik legközelebb állnak szívéhez! Az élete csak rombolás legyen, s a gyermekei nyomorultul pusztuljanak el!” – hangzott el a szörnyű átok, melyet Ferenc Józsefre mondtak ki, miután 1849. október 6-án kivégeztette az aradi tizenhármakat és Pesten Batthyány Lajos miniszterelnököt.

Érdekes módon az átok szövege minden forrásban azonos, de hogy ki is mondta ki ezt a bizonyos átkot és mikor, arról már eltérnek a vélemények. Egyesek állítják, hogy felesége gróf Batthyány Lajosné, Zichy Antónia volt az átokmondó, mások édesanyjára, Batthyány Józsefné, Skerlecz Borbálára esküsznek. Megint csak mások szerint maga Batthyány Lajos mondotta volt az átkot.

Mert az átkok már csak ilyenek. Valahol valaki kimondja azokat és rögvest meg is fogannak… Ahogy az Móricka elképzeli… Bár ez esetben sokan osztják a véleményét. Az átok – és a hozzá kötődő babonás jövendölés szerint – Ferenc Józsefnek tizenhárom családtagja életével kell megfizetnie a kivégzettekért.

Vegyük csak sorra a Ferenc Józsefet és családját sújtó eseményeket!

1. Magyarországi utazása közben, 1857. május 29-én Ferenc József és Erzsébet királyné első gyermeke, Zsófia Friderika főhercegnő megbetegedett és meghalt. Mindössze két éves volt.

2. A következő áldozat Habsburg Matild főhercegnő. Neki különösen szörnyű halála volt, titokban cigarettázott s nem akarván, hogy rajtakapják, a háta mögé rejtette az égő dohányrudacskát. A korabeli terebélyes női ruhák, szoknyák viselői nem egy könnyen dughattak valamit maguk mögé… Ezúttal sem sikerült, a tüllből – avagy szitaszövetből, mondják mások, én meg még a mai női divathoz sem értek, nem, hogy az akkorihoz – készült ruha lángra lobbant és a főhercegnő olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy néhány nap múlva meghalt. Csak tizennyolc éves volt.

3. A kiegyezés évében, 1867-ben, augusztus 18-án a mexikói Quétáróban kivégezték Habsburg Miksát, Ferenc József öccsét. No nem a rokonsága miatt, hanem, mert három éve funkcionált Mexikóban, mint császár, és ezt az ottani forradalmárok, bizonyos Juarez elnök vezetésével kissé rossz néven vették.

4. Sarolta császárné, a fenti úr felesége Európába utazott, hogy férje számára támogatást szerezzen III. Napóleon francia császártól és nem mellékesen, IX Pius pápától. A katolikus egyházfő szava sokat nyomhatott volna a latban a mélyen vallásos mexikóiak előtt…

Sarolta Európában kapta meg a hírt férje haláláról. Már az addigi nehézségek és csalódások is depresszióba döntötték, a kivégzés hallatán szabályosan beleőrült az elkeseredésbe, a veszteségbe. Hiába kezeltette Ferenc József jobbnál jobb orvosokkal – persze a kor elmegyógyászati gyakorlatának megfelelő színvonalon -, állapota nem javult. Zavarodottsága haláláig megmaradt. Tán az is az átoknak köszönhető, hogy ő viszont jó sokáig élt, hatvan évig gyászolhatta férjét. De a hosszú életű Ferenc Jóskát is túlélte…

5. A mayerlingi tragédia. 1889. január 30-án Habsburg Rudolf trónörökös Vetsera Máriával, nem is annyira titkos szerelmével öngyilkosságot követ el. Legalábbis ez a hivatalos változat… A mayerlingi eseményekről már annyi összeesküvéselméletet hordtak össze, hogy még felsorolni sem érdemes azokat. Egy a biztos: a hivatalos álláspont szerint ott és akkor halt meg Habsburg Rudolf és szerelmese. Hogy ki kit ölt meg és miért kellett meghalniuk – ha ugyan mindketten meghaltak -, ebbe most inkább nem kezdenék bele.

6. A lázadó Habsburg. 1890. július 12-én – amennyire utólag megállapítható – eltűnt a tengeren János Szalvátor, aki lemondva főhercegi rangjáról tengerésznek, hajóskapitánynak állt. Állítólag Rudolf halálának hatására csömörlött meg a bécsi udvartól és Habsburg családtól. Annyi biztos, hogy különös fickó volt. Nem annyira gyors katonai karrierje a meglepő, ezt ilyen háttérrel akár természetesnek is vehetjük. És miért ne fordulhatott volna elő akkoriban egy osztrák ezredessel, hogy éppen Komáromban kell szolgálatot teljesítenie? A különös vele kapcsolatban, hogy mint házi szabadgondolkodó működött a Habsburg-család berkein belül, ahol inkább – köztudottan – az erősen konzervatív nézetek voltak a mérvadók. Annyira sikerült szabadon gondolkodnia, hogy Johann Orth néven nőül vett egy balerinát. Santa Margherita nevű, kereskedelmi gőzhajójának eltűnése körül is számtalan kalandos elmélet született.

7. 1894. július 29-én, weikersdorfi birtokán lovasbaleset áldozata lett Habsburg Vilmos Ferenc Károly főherceg.

8. Egy újabb baleset. Habsburg László főherceg, Ferenc József unokatestvére vadászbaleset áldozata lett 1895. szeptember 6-án. Egy sebesült vadmacskát akart leütni puskája tusával, mikor a fegyver elsült. A golyó a jobb combjába fúródott, ő pedig néhány nap múlva belehalt az így szerzett sérülésbe.

9. Ismét a tűz. Az áldozat ezúttal Zsófia főhercegnő, Ferenc József sógornője. A mélyen vallásos Zsófia 1897. május 4-én a párizsi dominikánusok kórháza javára rendezett jótékony célú vásár fényét emelte jelenlétével. A vásáron tűz ütött ki, a főhercegnő részt vett a mentésben. Addig nem akarta elhagyni az épületet, míg a vele dolgozó ifjú hölgyek biztonságba nem kerülnek. Vitathatatlan bátorságának, önfeláldozásának eredménye azonban az lett, hogy ő maga már nem tudott kimenekülni az égő épületből. Olyan súlyosan megégett, hogy holttestét csak a fogazata alapján tudták azonosítani. (Csak zárójeles megjegyzésként: ő már a harmadik a sorban, Rudolf és János Szalvátor mögött, aki úgy halt meg, hogy nem is tudható biztosan, ő halt-e meg ott és akkor.). Halálhíre hallatán állítólag Erzsébet (Sissi) királyné a következőket mondta: „Mi mindnyájan erőszakos halállal fogunk meghalni!

10. Sissi. Erzsébet királyné, Ferenc József felesége 1898. szeptember 10-én, Genfi-tó partján merénylet áldozata lett. Bizonyos Luigi Lucheni nevű, meglehetősen hülye olasz anarchista szíven szúrta egy hegyesre köszörült reszelővel. Lucheni eredetileg nem is Erzsébetet akarta megtámadni, hanem egy francia herceget. Csak azután döntött Erzsébet mellett, mikor kiderült, hogy a franciát túl jól őrzik. Neki igazán mindegy volt…

Erzsébet Sztáray Irma grófnővel, kísérőiket jócskán megelőzve sétált a kikötő felé, ahol hajóra akartak szállni. Erzsébet a támadás – melyet szoros fűzőjének köszönhetően alig érzett meg – után még felállt és a saját lábán ment fel a hajó fedélzetére. Ott lett rosszul s mikor a kabinjában megszabadították rendkívül szoros fűzőjétől, csak akkor derült ki, mennyire súlyos a sebe. Hiába fordult vissza a hajó a kikötőbe, hiába vitték vissza a szállodába, a gyorsan kiérkező orvos már csak a halál beálltát tudta meg állapítani. Sissi utolsó mondata így hangzott: „Was ist mit mir geschehen?” vagyis a „Mi történt velem?

11. A mindössze 19 esztendős Klotild főhercegnő Alcsúton mérgezés következtében halt meg.

És egy duplázás a sor végére, hogy meglegyen a tizenhárom… Egy duplázás, mely akkorát durrant, hogy a világ is beleremegett…

12. és 13. 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd, a monarchia trónörököse és felesége Chotek Zsófia a boszniai Szarajevóban merénylet áldozata lett. Gavrilo Princip szerb diák és nacionalista általuk írja be magát történelemkönyvekbe. A merényletet követő diplomáciai bonyodalmaknak pedig – sajnos – nagyon jól ismerjük a következményét: a négy évig tartó háborút, azt a zenés-táncos vízirevüt, melyet máig is az első világháborúnak becézünk. Igazán frappáns végkifejlete egy átoknak, mely nem is biztos, hogy elhangzott, de ha elhangzott egyáltalán, akkor sem tudni pontosan, hogy ki is mondta valójában…

Avagy így operál a babona – tehetnénk hozzá.

De ha belegondolunk, hogy egy olyan hosszú életű ember, mint Ferenc József (86 évet élt), aki olyan pozíciót tölt be, mint ő (egy európai birodalom királya és császára a 19-ik század és 20. század fordulóján), akinek ráadásul roppant kiterjedt családja van, mint neki, akik a nyilvánosság szeme előtt élik az életüket, közfigyelem követi szinte minden lépésüket…

Szerény véleményem szerint inkább az lett volna a furcsa, ha nem esik meg a Habsburg uralkodói családban ennyi különös, kétes haláleset.

Forrás: Hahner Péter – Újabb 100 történelmi tévhit; Wikipedia.hu; Szoljon.hu; Nokorszak.hu; Hallottad.hu; Szothisz.iwk.hu; Bulvaros.hu;

Barta Ferenc

Kupakői veszedelem

Barta Ferenc

– Uraim, elvesztünk – nyitotta meg nemes egyszerűséggel Kupakő városi tanácsának ülését Menyéthneky Vendel az Úr 1553. éve április havának első napján. Az agg úriember körbehordozta tekintetét a tanács jelenlévő tagjain és megerősítette iménti véleményét – Uraim, tuti, hogy elvesztünk.

– Ugyan már, miért? – érdeklődött a százhatvan kilós, de legalább teljesen kopasz Tohonya Lojzi.

– Azt mind tudjuk, hogy ismét megindult a török. Hadai dúlják szép, magyar hazánkat. És mi a dúló hadak útjába esünk. Kupakőre tör a török sereg! Ez a vég – búsongott Menyéthneky. – Hogy állhatnánk ellen ekkora seregnek!

– De hát ezek mindössze századannyian vannak, mint amennyit Dobó uraimék elvertek Eger falai alól! Nem kétszázezer, csak kétezer kontyos indult meg ellenünk! – vetette ellene Borzaskay Romuáldó, aki még fiatal volt és hevesen buzgott a vére. Ezen érdemei okán lett tagja a tanácsnak. Meg, persze, atyja jelentős méretű kincses ládája is játszott megválasztása során egy apró szerepet.

– És ha századannyi is ez a sereg? Akkor is végünk. Nekünk nincs Dobónk, csak Tohonya Lojzink, aki nem csupán várkapitány, de patkolókovács is. Nincs is annyi patkolatlan ló széles e hazában, mint Kupakőn! Ne szólj közbe Lojzi, csatát csak képen láttál, de lehet, hogy még úgyse. – Sorolta tovább az öreg kíméletlenül. – És Egerben ott volt Bornemissza Gergely hadnagy úr, a messze földön híres tudósember. Nekünk meg ki jutott? Boromissza Gabó, aki tény, hogy tudós, de mindig részeg. Mindenki elismeri, hogy világlátott ember, hiszen már két ízben is járt a három óra járásnyira lévő Turulhadházán, de mihez kezdünk vele, ha mindig alszik?!

Ahogy emlegették, Gabó egy pillanatra feleszmélt. Kulturáltan böffentett egyet és a kupája után nyúlt. Tudta, hogy nem leli üresen, mert ha aludt is, mindig utánatöltötték. Igyon és maradjon csak magának, ha felriad! Ez így neki nagyon is megfelelt. Csak az nem, hogy hogy felserkenésekor eszébe jutott az asszony. Az ő bájos, ifjú felesége, aki minden bizonnyal letöri a derekát, ha megint részegen megy haza!

– Az asszony…! – nyögte, lehajtotta borát és feje a kupával együtt koppant az asztalon. Elszunnyadt megint.

Menyéthneky a homlokára csapott.

– Nem hiába mondom én mindig, hogy Boromissza a vár s a város esze! Hívjátok gyorsan Boromisszánét! Mert lehet, hogy Gabó a mi eszünk, de azt mindenki tudja, hogy a családban az asszony a nagy koponya!

Nosza, szaladt a hajdú s hamarosan vissza is tért a Bornemisszánéval. A bús tanácsterembe beköszöntött a tavasz, a karcsú derekú, ám kebelben dús, csillagszemű szépség képében.

Mosolyogva jött, elvégre nem mindennapi dolog, ha egy asszonyszemélyt meghívnak a városi tanácsba, de gyorsan csípőre csúszott a keze, mikor meglátta az ő drágalátos uracskáját.

– Már megint tök részeg ez a disznó! – fortyant fel csilingelő hangon. – Már megint tolathatom haza talicskával, mint a minap a kocsmából!

– Ne gondoljon most férjurával, drága asszonyom – kérlelte ez agg Menyéthneky negédesen. – Nem érdemli meg az a gazember! Gondoljon inkább a város bajával – és sorra elmondta a szépasszonynak micsoda veszedelem fenyegeti az ő kis városukat és mennyire nem találják a megoldást.

Bornemisszáné végighallgatta a halálos vészről szóló sirámokat. Majd erőst elgondolkodott. No, nem tartott ez nála sokáig. Tán egy percig sem, mert igen nagyeszű fehérnép volt ő fő bájossága.

A tenger sok fondorságát mutatja az is, hogy nem kezdett el magyarázni a bizony nem annyira villámgyors felfogású tanácsnokoknak, csak az öreg Menyéthnekyhez lépett oda és az ő fülébe súgott sebesen néhány ideát.

– Legyen így? – kérdezte immár, hangosan, mikor befejezte.

– Legyen – bólintott rá Menyéthneky. – Ez akkora marhaság, hogy akár még sikerülhet is – mondta mély meggyőződéssel.

És lőn.

Midőn a török hadak előcsapata, élükön Lópofájú Ahmed agával – akinek hadi tudományairól az is árulkodott, hogy butaságánál csak a gyávasága volt nagyobb – megérkezett Kupakő városához, egyetlen védőt sem láttak a falakon, ellenben a főkapu tárva-nyitva állt.

A török portyázóknak sem kellett több, látva, hogy itt bizony semminémű ellenállás nem fogadja őket, hát hősiesen berúgtattak a városba. De ott lepődtek meg csak igazán!

Sehol egy férfiember. Az utcákon nem járt más csak asszonyok, lányok és rengeteg azokból a tisztátalan állatokból, melyet a gyaurok disznónak neveznek. A nők a legkisebb ijedtség nélkül szemlélték az érkezőket, csak mosolyogtak rájuk, csábosan. Mi több, Ahmed esküdni mert volna rá, hogy a Sejtán teremtette disznók is barátságosan röfögnek díszes, állig felfegyverzett csapatára.

Ahogy a főtérre értek meg is torpantak valamennyien. Mert hát nem ehhez voltak szokva. Dúláskor az asszonynépnek sikoltozva kell futkároznia, menekülnie, míg ők lemészárolják a náluk messze kisebb létszámú, fegyvertelen ellenséget. De itt semmi sem stimmelt. Sehol egyetlen férfi, hogy kaszára, kapára kapjon, csak mosolygó nők. Meg azok az átok disznók!

Ahogy Ahmed ott tanácstalankodott a lova hátán, hogy most hogyan is kezdjen hozzá a mulatsághoz, egyszerre csak elibe penderült egy szemérmetlenül, gyaúr módra öltözött nőszemély. És nem átallott rámosolyogni!

– Mi járatban, szépfiú? – kérdezte törökül Ahmedtől.

Az – bár eddig is a meglepettek népes török táborát erősítette – ettől végleg elanyátlanodott. Pislogott bután egy darabig, csak aztán tudta a kinyögni:

– Hát a hadaitok? Hol vannak a férfiak?

– Mi vagyunk a férfiak – igazította meg feszes ingecskéjét az ingerlő szépség.

– Mit beszélsz?! – fokozódott a török döbbenete.

– Elmondom neked sorjában. Tudod egy esztendeje lehetett, akkorstájt, midőn hadaitok Eger vára felé tartottak. A mi városunkba is elvetődött egy magányos, de igen piszkos dervis, aki valahogy elszakadt a seregtől Nem is csoda, hisz az Egerbe tartott, ő meg Mekkába akart zarándokolni. Hogy ne szaporítsam a szót, bizony nem láttuk szívesen, nem adtunk szállást a zarándoknak. Ellenség az is, még ha szent ember is – döntött városunk bírája, hát rövid úton ki is penderítettük a kapun. Igen megmérgedett ránk a zarándok dervis, elátkozta a várost! Mi csak nevettünk az átkain, de aztán leszállt az este és szokás szerint nyugovóra tértünk. És reggel már így ébredtünk – mutatott körbe a menyecske. – A város valamennyi asszonya tisztátalan disznóvá változott, míg mi, a férfiak, mind nővé lettünk.

Lópofájú Ahmed ezen úgy elcsodálkozott, hogy tátva maradt a szája. Hitte is, meg nem is a történetet, mert tudta, ravaszak ezek a gyaur magyarok.

A nő viszont csak mondta tovább a magáét, ahogy a hitetlen némbereknél már csak szokás.

– És azóta is így senyvedünk, mi szerencsétlenek. Mert a vágyaink asszonyi vágyak lettek, s szívest, örömest adnák magunkat oda az ilyen vitézeknek, mint amilyen te vagy. De nem áll szóba velünk senki. Tudja azt mindenki messze földön is, hogy aki minket, vagy a tulajdonunkat megérint – különösen igaz ez kedvenc kandisznainkra – azon ugyanaz az átok fogan meg, mint rajtunk. Férfiből nővé változik, nőből meg kandisznóvá. Ez a mi szomorú sorsunk. Itt élünk magunkban – sóhajtotta beszéde végén és környezetükben álldogáló hölgyek közül többen is hüppögni kezdtek.

Ahmed végignézett a siránkozó nőszemélyeken. Kezdett neki nem tetszeni a dolog. Nagyon nem tetszeni.

Még, hogy ezek férfiak és… Mit kezdhetne ilyen „férfi” formában egy igazhitű muszlim a paradicsombéli hurikkal?

Eddig őrölt lassú járású esze kereke, mikor riadtan látta, hogy a nő kinyújtja felé a kezét.

– Szállj le a lovadról deli vitéz! Nem bánod meg! Igaz valaha férfi voltam, de most már igazi nő vagyok és…

Lópofájú Ahmed nem hallgatta tovább borzalmas csábítót. Szélsebesen megfordította lovát és eszement tempóban hagyta el várost, nyomában hős harcosaival, hogy megvigyék a hírt a főseregnek: messze kerüljék el Kupakő átok verte városát, mert ott olyan csapás leselkedik az igazhitűekre, melyet még a legerősebb muszlim szív sem tud elviselni.

Nem is láttak sem abban az évben, sem még a történtek után évtizedekig törököt Kupakő vidékén.

Ja, hogy el ne feledjem, a mese még nem ér véget itt. Azt még hozzá kell tennem, hogy miután a törököket elette a fene, a férfiak előjöttek a borpincékből, ahová addig hősiesen húzódtak, míg asszonyaik végigjátszották ezt a kis átverést. Boromissza Gabóval az élükön kicsit kapatosak voltak, de azért a továbbiakban is boldogan éltek, amíg…