Szerző: Dóra

A barna-vörös tollú tyúk ott feküdt összekötözött lábakkal a ház mellett a porban. Irén a konyhában állt, egy kést vett elő, szokásosan a hüvelykujjával megpróbálta az élét, megfelelőnek találta, az asztalra tette. Kicsit tanakodott, vigyen-e tányért a vérnek, de úgy döntött, ma nem fogja fel és süti meg, bár szerette a hagymás vért, de sok ennivaló volt a hűtőben, azt kell előbb megenni. Csengett a mobilja, felvette.

– Szia, vagyok, mondjad. A vállával a füléhez szorította a telefonját, egy pillantást vetett a forrásnak induló vízre a tűzhelyen. Minden rendben, itt a vájdling, a kés, az újságpapír a tollakhoz, a kisebb tál a húsnak. – Igen, jaj de aranyos lehet. Képzeld, a miénknek csak egy foga van most elől, a többi kiesett. Igen, szeptemberben, igen. Jól vannak, igen, mit mondjak, rendesek. És a tiéd?  – Amíg a válaszra vár, a tyúkhoz lépett, felvette a földről, hátrahajtotta a fejét, megszorította és néhány gyors vágással elmetszette a torkát. A madár próbált menekülni, de Irén erősen fogta. A vért a földre engedte. Mikor lefolyt az utolsó csepp is, a tyúkot a járdára, a kőre tette, bement a konyhába. – Nem, nem kéttannyelvű, felénk nincs olyan. A tiétek igen…tudom, hogy jövőre, de akkor igen? Nem lesz egyszerű a városba vinni minden reggel, gondolod, az Imre bírja majd? Hát nem nagyon tehet mást, az igaz. – A konyhából kihozta a hokedlit, rátette a vájdlingot, a tyúkot beletette az edénybe. Bement és kihozta a forró vizet és leforrázta az állatot. – Hát nem is tudom, nem költ egy kicsit sokat? – Megfogta a tyúkot a lábainál fogva, felemelte és gyors határozott mozdulatokkal kopasztani kezdte. Megpucolta, gyorsan végzett, sokszor csinálta már. Kezet mosott.   A tollat a hokedlire, az újságpapírra dobta. Megfogta a tyúkot a nyakánál, feltartotta, megforgatta, megnézte, hol lehet még rajta toll. – Hát nem is tudom, megvagyok, nem kell semmi. Mikor jöttök majd el erre, már régen voltatok. Igen tudom, hát nekem se könnyű a kórházban. Tudom persze, nem könnyű neked se. – Csengettek. Megtörölte a kezét a köpenyébe és a kertkapuhoz ment. A postás volt, az anyja nyugdíját hozta, még mindig idehozza, bár az anyja a rehabilitáción van két hónapja, amióta sztrókja volt. Ki tudja, ki jön-e még valaha. – Persze, tudom, megértem, neki se egyszerű. Te most a múltkor voltam benn a boltban és láttam egy anyagot, gondoltam is rád, hogy az jó lenne neked. Olyan sárgás volt, napsárga, na, és nem volt tiszta nylon. Gondoltam, veszek neked. – Közben elvette a pénzt, az aprót a postásnak adta, majd kis gondolkodás után megtoldotta egy ezressel. Végső soron nem kellene ide kijárnia, meg ha szólna a központban, lehet nem is hozhatná ki a pénzt. Intett, majd bement. Még nedves volt a keze a tolltépés után, a pénzt ledobta a konyhaasztalra. Fogta a kést és kiment, hogy fojtassa a munkát. A kis edénybe vizet töltött, a vájdlingból kivette az állatot. Felvágta a kloáka körül és egy mozdulattal kirántotta a belsőségeket. – Jó, hát nem kötelező, csak gondoltam. Én nem veszek semmit, kinek öltözzem. Nem azt mondtam, jó, hát, ha mindent félreértesz. Tudom én, hogy nem csalnád meg az urad. Tényleg, ott van még? Megvan az a hülye főnöke? Már nem? Hát? Hova lett? Amikor valamit csinálnia kellett, kérdezett és hallgatta mit mond a másik. A beleket ledobta a földre, ahová a vért engedte, a májat, szívet, zúzát külön vette, a zúzát kettévágta, kifordította, a vájdlingban a nagyját kimosta. Még tojás is volt a tyúk hasában. Jó lesz süteménybe holnap. Úgyis jönnek a Jutkáék. A tyúkot is nekik vágta. –   Na jó, akkor rendben vannak a dolgai? Nem, nem célzok semmire. A tyúkot feldarabolta,  a combokat egyben tartotta meg, a kaparókat levágta, a karmokat leszedte róla, a pikkelyeket lekaparta. – Na, jól van, majd beszélünk, menjél akkor,  szervusz mindenkinek. Jók legyetek. – Az edényben megmosta a felbontott részeket: melle, háta, szárnya, rendben. Még kitépett egy-két beleszakadt tokot, végső igazításként, már már feleslegesen. A vizet kilöttyentette, előtte megforgatta, hogy mozgásba jöjjön és kivigyen az edényből minden piszkot, tollat, maradékot. Az újságpapírt összegyűrte a vizes tollal és kidobta a kukába. Amikor visszaért, elhessentette a gyülekező legyeket a hús felül, bevitte, majd a konyhában letakarta az edényt egy tiszta konyharuhával és betette a hűtőbe.

Majd később szétosztja, combja, melle a gyerekeknek, a háta neki, meg a kaparó, nem érezte áldozatnak, ez mindig így volt, gyerekként ő kapta a combot, most az unoka kapja. Délutánra várat a szertőjét. Sose mondta másként, sose gondolt a férfira másként.  A hűtőben volt még tegnapi pörkölt egy kis nokedli, kovászos uborka. Volt disznósajt és két sör. Ez jó lesz. Délután öt felé járt már az idő. Rövidesen itt a busz.