Címke: Zsoldos M. Mariann

Játszódik: Ausztria egyik erdejében, illetve az erdő menti faluban, a XIX. században

 

Benedict, a favágó felnézett az ólomszürke égre, aztán leült a kunyhója előtt álldogáló farönkre.  „Micsoda kutya hideg… már megint!” – gondolta, vegyes érzelmekkel. A hidegnek ugyanis egyfelől nagyon is örült, másfelől viszont cseppet sem. Örült azért, mert minél nagyobb a hideg, annál inkább viszik tőle az emberek a fát, fűtés céljából. Amiért viszont ugyancsak nem örült: a sok ember, akikkel elengedhetetlen találkoznia az ilyen alkalmakkor…

Főként a gyerekek voltak azok, akiket Benedict látni sem bírt, ezek közül is leginkább a lánygyermekek. Mondhatnánk éppen úgy is, hogy örült annak, hogy a falutól, és annak lakosaitól annyira távol épült a kunyhója – ha tudta volna még egyáltalán, mit jelent az a szó, hogy „öröm”… A falubeliek éppúgy kerülték Benedictet, miként a favágó tette azt velük – ha nem lett volna szükségük a faszénre, akár hónapszámra még a kunyhó környékén sem fordultak volna meg…

Egyesek egyenesen rettegtek a végtelenül morcos, pokrócgoromba embertől, a neveletlen gyerekek pedig azonnal kezes bárányokká váltak, ha a szüleik azt kiáltották: „Megállj csak, odaadlak Benedictnek, ha nem jössz le a szekrény tetejéről!” Holott néhány éve még Benedict sem volt más, mint a többi, boldog családi életet élő ember.  Boldogan élt gyönyörű feleségével, és kicsi lányával, mindaddig, amíg az asszonyt és a kislány maga alá nem temette egy, a közeli hegyről elszabadult kőomlás… A kövek alól már csak a két összezúzott holttestet tudták kiemelni.  Benedict akkor vált azzá az emberi szót váltani senkivel sem képes, rossz gyerekek réme szörnyeteggé, amilyennek immár az egész falu ismerte.  Ha nem fogják le, agyon is verte volna azt a városi orvost, aki megállapította, hogy a felesége és a kislánya menthetetlenek…

A falu népe eleinte szeretett volna segíteni rajta, visszaterelni őt az életbe, a többi ember közé, ám Benedictről minden kedvesség, vigasztalás, segíteni akarás lepergett. Nem fogadott el senkitől semmit – sem érzelmi, sem egyéb támogatást. Azt dörmögte, hogy neki soha többé nincs szüksége senkire és semmire, azon anyagi juttatáson kívül, amit a fával keres… Egyébiránt mindenki hagyja őt békén! A feleségét és a kislányát úgysem adhatja neki vissza semminemű baráti hátba veregetés, vagy kézszorongatás! Ezért volt hát, hogy különösen a lánygyermekeket nem kívánta látni a morcos favágó…  Benedict éjszakánként sokáig ült kint a kunyhója előtti farönkön, és nézte, nézte az eget, mintha a feleségét és a kislányát keresné, hátha meglátja őket egy felhő szélén üldögélve. A vége mindig ugyanaz volt: Benedict nehézkesen felkelt, és azt dörmögte:

– A nevem azt jelenti, „áldott”… Ekkora hazugságot… Amikor átkozott vagyok, átkozott, átkozott, ÁTKOZOTT!!!

Az utolsó szót már rendszerint torkaszakadtából ordította, aztán a falhoz vágta a keze ügyébe kerülő első tárgyat, majd berohant a kunyhójába… A mindinkább embergyűlölővé váló favágó csupán az állatokkal találta meg a hangot.  Madáretetőket ácsolt, jászlat a szarvasoknak, őzeknek – az erdei állatkák pedig hovatovább nem féltek tőle, úgy gyűltek köré, mintha ő lett volna Hófehérke, vagy Csipkerózsika bátyja…

Történt egyszer, hogy a faluba, Wettersdorfba új lakó érkezett a nyáron. Ez az új lakó 7 éves volt, és árva. Angelikának hívták, és a külleme tökéletesen illett angyali nevéhez: a szőke, göndör hajú kislány valóban úgy festett, mint valami képeslap-angyalka… A legközelebbi kisváros árvaházából hozták őt ide, a faluba, ahol egy idősebb házaspár, Dieter bácsi és Bertha néni, akiknek  felnőtt fia messze földre költözött, és akik hiába várták, hogy unokájuk szülessen, megkísérelte magához venni őt. A cserfes, életvidám, mindenkihez barátságos, mindenkin segíteni akaró kis Angelika, akinek a természete is angyali volt, nem csupán a külseje és a neve, mihamar mindenki kedvencévé vált Wettersdorfban. Nem éppen dúsgazdag, idős nevelőszülei dolgát nagymértékben megkönnyítette, hogy szinte minden háznál szívesen látták Angelikát, alig akadt, aki ne adott volna neki valami finomságot, vagy a saját gyermeke kinőtt ruháját, régi játékát. Angelika boldogan jött-ment a faluban, felfedezte az erdőt, a forrást, az egész környéket, és maga is igyekezett Dieter bácsin és Bertha nénin segíteni azáltal, hogy gyümölcsöket gyűjtött, gombát szedett a számukra.

– Kicsim – szólt Angelikához Bertha néni – egyet ígérj csak meg nekem: hogy az erdő másik oldalát elkerülöd!

– Miért, Bertha néni – csodálkozott a kislány – mi van ott? Tűzokádó sárkány, vagy gonosz boszorkány a mézeskalács kunyhóban?

– A kunyhó igaz, gyermekem – felelte a néni helyett Dieter bácsi – bár nem mézeskalácsból készült, csupán fából… És nem boszorkány lakik benne, hanem Benedict, a favágó… De rosszabb az az ember, mintha boszorkánymester lenne!

 -Tudod, Angelika – vette át a szót Bertha néni – valaha rendes ember volt… De odaveszett felesége és a kislánya – azóta pedig nem lehet vele szót érteni! Próbáltuk mi vigasztalni, biztosítani, hogy mellette állunk, de mindenkit ellökött magától, belemart a segítő kezekbe… Nem tehettünk semmit érte! Mi igazán megpróbáltuk, de Benedict nem hagyta!

– Így van, ahogy Bertha nénéd mondja – bólogatott Dieter bácsi – és neked, Angelika, különösen nem ajánlom, hogy odamerészkedjél, mert Benedict a saját kislánya halála miatt különösen a lánygyermekeket nem szereti!

– Hogy halt meg ennek a Benedictnek a felesége és a kislánya? – kíváncsiskodott Angelika.

– Hát, úgy hallottam – felelte Dieter bácsi – hogy egy hegyomlás temette őket maga alá, amikor erdei gombászásból mentek hazafelé…

– Ó – suttogta megkövülten a kislány – az én szüleimmel is ez történt…

– Istenem, szegény kicsikém… – ölelte magához Angelikát az öreg Dieter.

– Különben pedig – suttogta félénken Bertha néni, és keresztet vetett – azt is suttogják, hogy Benedict az ördöggel cimborál, és valóban boszorkánymester vált belőle… Szertartásokat tart a kunyhója előtt, és áldoz a gonosznak… Fekete mágia… Ne kerülj hát az útjába, kincsem, mert még felfal, vagy téged éget meg a szén helyett! És akkor mi lesz velünk, ki lesz a mi fogadott kis unokánk?!

Angelika felettébb csodálkozott, és bár megígérte, hogy nem megy a félelmetes Benedict kunyhója közelébe, a dolog természetesen nem hagyta nyugodni – Bertha néni és Dieter bácsi bogarat ültettek a fülébe.  S mivel az emberi természet már csak olyan – főleg egy kíváncsi, minden lében kanál kislányé – hogy különösen az iránt érdeklődik, amit mások veszélyesnek vélnek, és amitől tiltják és óvják, ígéret ide, ígéret oda, Angelika sem bírta sokáig anélkül, hogy legalább ne lássa Benedictet és az ő kunyhóját. Félt, nagyon félt persze, jó néhányszor riadtan vissza is fordult – a Bertha néni fekete mágiáról, ördöggel való cimborálásról ejtett szavai mindig a fülében csengtek, de hiába, a kíváncsisága nagyobb volt a félelménél.  Addig-addig lopakodott, amíg egy délután csak elérkezett a Benedict kunyhójához.

A favágó ott ült a rönkön, láthatóan nem volt semmi dolga. Angelika messziről nézte őt. Ejnye, nem is olyan csúnya ez a bácsi, mint ő azt gondolta… Angelika ugyanis a Bertha néni elbeszélései alapján Benedictet is olyasfélének képzelte, mint magát az ördögöt. Ez a bácsi pedig… határozottan szép ember, és… És a szemében mintha sokkal inkább bánat ülne, mint gonoszság! Angelika nem bírta tovább: nekiiramodott, és egészen közel ment Benedicthez.

– Jó napot adjon Isten, bácsi – kiáltotta csengő hangon – szép napunk van, igaz?

Benedict sóbálvánnyá dermedt a megdöbbenéstől, pusztán már attól is, hogy valaki egyáltalán errefelé vetődik, akinek semmi dolga a fával – majd, amikor meglátta, hogy váratlan látogatója egy kislány, résnyire szűkült a szeme, és felállt a rönkről – a kislány még hatalmasabbnak látta, mint amilyen valójában volt…

– Hát te meg mit akarsz itt – szűrte a fogai között – ki hívott?! Semmi keresnivalód itt, tökmag! Nem tudod, ki vagyok én?! Ha még nem tudnád, hát tudd meg: gyűlölök mindenkit, különösen a kislányokat! Hordd el magad, míg finom vagyok, mert ha utánad eredek, azt nem köszönöd meg nekem! Mi az, még mindig itt vagy, te pondró?!

Benedict egyre hangosabb lett – az utolsó szavakat ezúttal is teljes hangerővel bömbölte… Angelika olyan sápadt lett, mint a meszelt fal, és lassan hátrálni kezdett. Benedict felemelt a földről egy göröngyöt, és dühtől reszketve a kislány felé hajította. Angelika futásnak eredt, lélekszakadva, halálra rémülten. „Igaza volt Bertha néninek – gondolta – ez csakugyan egy gonosz óriás… Miért is nem hallgattam rájuk…?” Azt már nem láthatta, hogy Benedict, olyanformán lihegve, mintha lefutotta volna a maratont, néz utána, és csaknem hangtalanul ezt suttogja: „Liesl… Istenem, Liesl…!”

A fák között a kislánynak azután elfogyott az ereje, lihegve megállt, arrafelé fordulva, ahol Benedict háza állt. És ami a szeme elé tárult, attól nézett csak igazán nagyot! Ugyanis itt volt az őzek ebédideje… Az állatok jöttek, jöttek, két őz, öt őz, nyolc őz, számolta a kislány. Az őzek félelem nélkül sétáltak oda Benedicthez, némelyik szó szerint a favágó hatalmas tenyeréből evett… Benedict pedig végtelen szeretettel simogatta őket! Aztán erdei madárkák, cinkék, vörösbegyek jöttek, és rátelepedtek a Benedict széles vállára… Angelika nem hitt a szemének!  Ez a bácsi, aki ilyen hatalmas szeretettel simogatja az őzikéket, és akik nem is félnek tőle, jönnek hozzá, esznek a tenyeréből – meg akinek a madarak a vállára szállnak, ez ugyanaz az ember, aki őt vadállati üvöltéssel elkergette? Lehetetlen… De mégis! Aligha van az embergyűlölő, vadállatként bömbölő favágónak egy kedves és szelíd ikertestvére… Nem, aki ilyen jó az állatokhoz, és akit az állatok is ennyire szeretnek – a vadon élő erdei állatok, és madarak, akik a fűszál egyetlen rezdülésére menekülnek! – az nem lehet rossz ember!

Meg aztán Bertha néni azt is mondta, hogy Benedict elveszítette a családját, azóta ilyen, amilyen… És hát az ő szüleivel is ez történt! Nem, ő bizony nem nyugszik, amíg Benedict közelébe nem kerül – emberileg! És hogy ez az ember az ördöggel cimborálna, boszorkánymester lenne? Mesebeszéd! Egy jólelkű, de tudatlan és babonás asszony – Bertha néni – riadt locsogása! Ő, Angelika, igenis meg fogja próbálni megszelídíteni ezt a Benedictet! De nem ma… Majd holnapután!

Angelika nem szólt egy szót sem senkinek arról, hogy hol járt, helyesen gyanítva, hogy Bertha néni csak kétségbeesne, és akár még bezárni is képes lenne őt puszta féltésből, nehogy „elevenen felfalja” Benedict, a „gonosz emberevő óriás”…  A következő napon Angelika szedett egy csokor vadvirágot az erdőben, aztán kifigyelte, hogy a favágó mikor nincs kint a kunyhó előtt – amikor pedig Benedictet sehol sem látta, letette a virágokat a farönkre, majd futott, ahogy csak a lába bírta. Elrejtőzött egy vastag törzsű fa mögé, onnan leste, mi fog most történni. Benedict egy idő múlva előjött, és megtorpant, amikor felfedezte a csokorba kötött vadvirágokat. Lehajolt érte, és felemelte. Angelika a nyakát behúzva azt várta, hogy a favágó falhoz, vagy földhöz vágja a virágokat, és netán még rájuk is tapos – ám ehelyett Benedict előbb hitetlenkedve nézegette a virágokat, aztán a szirmok közé dugta az orrát, majd nagyot sóhajtva (akkorát, hogy a távolból is látszott) magához szorította a csokrot, és elnézett valahova a messzeségbe… 

A kislány úgy vélte, hogy ez már jó jel… Gyerünk, csak folytassuk a munkát! Másnap egy csomó almás pitét vitt magával, amit Bertha néniék szép szőke szomszédasszonyától, Gudruntól kapott – ezeket tett le egy kis kockás kendőbe kötve a farönkre. Az utána következő napon pedig vitt magával egy kis kosarat, amit színültig szedett málnával az erdőben. A kosarat annak rendje és módja szerint letette a farönkre, és már iszkolt volna, amikor váratlanul a kunyhó ajtajából a hátába csapódott az az érdes férfihang:

– Hé, te! Állj csak meg!

Angelika rémülten engedelmeskedett – semmi esetre sem tudott volna mást tenni, mert egyszerűen képtelen volt mozdulni, annyira megijedt… Benedict kisétált a kunyhóból, megállt a kislány előtt.

– Mondd csak – szólt a favágó – te hoztad ezt a kosár málnát?

– Igen… – suttogta Angelika – én voltam…

– És azelőtt a virágot, meg a süteményt is te hoztad, igaz?

– Igen, én… – motyogta Angelika, felkészülve rá, hogy Benedict esetleg mindent hozzávág, utána a sütemény helyett őt fogja elfogyasztani desszertnek.

– Miért hoztad nekem ezeket – kérdezte ehelyett Benedict – mit akarsz tőlem, magányos farkastól… azaz favágótól?

– Csak szerettem volna összebarátkozni veled – vallotta be Angelika – tudod, láttam, milyen kedves voltál az őzikékhez, ők pedig nem féltek tőled… A kis madarak pedig mind egy szálig a válladra ültek… És arra gondoltam, hogy bármilyen mérgesen zavartál is el, aki így szereti az állatokat, és akit így szeretnek az állatok, az nem lehet gonosz…

– Ki vagy te, kislány? – érdeklődött Benedict, immár nem is egészen barátságtalanul.

– Angelika vagyok – felelte a lányka – és itt lakom a faluban Bertha nénivel és Dieter bácsival, de ők nem a nagyszüleim, csak most éppen hozzájuk tett be engem az árvaház…

– Árvaház…? – kapta fel a fejét Benedict.

– Igen, a városi árvaházban lakom. A szüleim meghaltak, egy sziklaomlás maga alá temette őket… Na, mi történt, bácsi?

Angelika azért kérdezte ezt, mert nem tudta nem észrevenni, hogy most a Benedict arca öltött olyan szint, mint a meszelt fal…

– Szent egek… – dünnyögte Benedict – az én feleségem és kislányom is pontosan ugyanilyen balesetben halt meg…

– Látod – mosolyodott el Angelika – akkor nekünk meg kellett ismerkednünk!

Benedict hallgatott egy sort, aztán ránézett a kislányra, és megpróbált valami mosolyszerűt erőltetni az arcára.

– Köszönöm – mondta aztán nehézkesen – köszönöm a málnát… Meg a többit. ..

– Magam szedtem a virágot, meg a málnát – büszkélkedett Angelika – a pitét, igaz, nem én sütöttem, én még nem tudok sütni, de a többit én csináltam – neked!

– Mi lenne – indítványozta Benedict – ha megkóstolnánk azt a málnát?

Úgy is tettek.  Leültek a farönkhöz, és csendben ízlelgették az erdő piros ajándékát.

– Finom ez a málna – törte meg a kissé zavart csendet Benedict – egyébként Benedict vagyok!

– Nagyon örülök – udvariaskodott Angelika.

– De mondd csak… Angelika… Tulajdonképpen miért akartál idejönni…?

– Egyszerűen kíváncsi voltam rád – felelte Angelika a gyerekek keresetlen őszinteségével – mert Bertha néniék azt mondták, kerüljem el a házadat… Merthogy ők szerettek volna segíteni rajtad, megvigasztalni, mindenki a faluban, de te mindenkit elutasítottál… Arra gondoltam, hogy majd én megpróbálom! Pedig azt is mondták, hogy nagyon nem szereted a kislányokat…

– Tudod – sóhajtott nagyot Benedict – úgy áll a dolog, hogy a kislányom, Liesl éppen akkora volt, mint most te, amikor az édesanyjával együtt maga alá temette a kőomlás… Ezért nem akartam egyetlen kislányt sem látni – de aztán már másokat sem! Te pedig… még hasonlítasz is az én szegény kis Lieslemre!

– Na, látod – nevetett diadalmasan Angelika – és én viszont most mégis itt vagyok, Benedict – nem kergettél el, sőt, eszed a málnámat! És ez nagyon jó!

– Nézz csak oda be – mutatott be Benedict a háza nyitott ajtaján. Angelika benézett a kunyhóba, és lám, az asztalon egy kis csuporban ott állt a vadvirágcsokor!

– Akkor ezek szerint a vadvirágom is tetszett neked? – örvendezett a kislány – jaj, de jó!

Angelika aztán nemsokára elbúcsúzott Benedicttől – nem szeretne sötétben átvágni az erdőn. A favágó nem tartóztatta, de mielőtt elváltak volna, pár pillanatig habozott, majd így szólt:

– Angelika… eljönnél holnap is hozzám…? Most kezdem csak igazán érezni, hogy mennyire egyedül vagyok én itt az erdőszélen…

– Ó – kiáltotta nagy örömmel Angelika – jövök, Benedict bácsi, nagyon szívesen jövök! Nem is hiszed, mennyire szívesen!

Azzal eliramodott nagy boldogan, úgy érezvén magát, mint egy győztes hadvezér – lehet, hogy neki sikerül az, ami egy egész falunak nem?!  Benedict pedig leült megint a rönkre, és csak nézett, nézett maga elé.  Az első gondolata az volt, hogy ugyan mi lelte őt – elment netán a maradék esze, hogy idehívta másnapra ezt a fecsegő lánygyermeket, aki megállás nélkül a saját kislányára emlékezteti?! Ám világosan érezte, hogy nem tudja többé kivonni magát a kis Angelika varázsa alól, akárcsak Wettersdorf valamennyi lakója… És igaz, hogy a falubeliek kezdetben valóban megkísérelték segíteni rajta, amit ő durván ellökött magától – mégis, egyikük sem törődött vele oly módon, mint ez az apró gyermek!

Angelika pedig ettől kezdve mindennap ellátogatott hozzá. Beszélgettek, kitárgyalták szeretteik elvesztését, és együtt etették az erdei állatokat, akik lassanként már Angelikától sem féltek, neki is a tenyeréből ettek, akárcsak Benedictnek. Barátságuk egyre mélyült. Angelika végül bevallotta Dieter bácsinak és Bertha néninek, hová jár ő naponta – a két jó öreg eleinte halálra rémült, de aztán kénytelenek voltak elhinni, hogy Benedict nem kívánja uzsonnára elfogyasztani Angelikát, főleg akkor, amikor a kislány egy nagy kosár császárgombát vitt nekik haza azzal, hogy ezt Benedict küldi!

Wettersdorf lakói már kezdtek azon töprengeni, hogy amennyiben így áll a dolog, úgy már nem csupán szénért kellene felkeresni ezt a Benedictet! Ez az alkalom pedig hamarabb eljött, mint gondolták volna, mert a következő délután Angelika megint megjelent a favágó kunyhójánál, ám Benedictet sehol sem találta. A férfi nevét kiáltozva indult neki az erdőnek, és csakhamar rá is talált: Benedict fájdalmában nyögve és a foga között káromkodva feküdt a földön…

– Benedict – rémüldözött Angelika – te vagy az?

– Nem – nyögte Benedict fogcsikorgatva – hanem a hallstatti remete!

– És mit csinálsz itt a földön? – tudakolta Angelika. Benedicten látszott, hogy legszívesebben megint valami dühödt-gúnyosat válaszolna, de aztán meggondolta magát, rádöbbenve, hogy a kislány nem tudhatja, mi történt ővele…

– Valami ocsmány orvvadász csapdákat állított a mi kis erdei vendégeinknek – magyarázta – én pedig szerencsére megláttam, és nekifogtam szétrombolni az összest, csakhogy az egyik nagyobb csapda éppen és pont a lábamra csapódott… Aú, hogy az a…

Angelika odanézett, és elsápadt.

– Ne mozdulj – buzgólkodott – rögtön hozok segítséget!

Azzal villámgyorsan elporzott.

– Ne mozduljak – dünnyögte Benedict – még hogy ne mozduljak… Mit mondjak, ez a kérést igazán könnyen tudom teljesíteni…

Csakhamar meg is jelent Werner, az erdész, és Trude, a felesége, meg az a csodaszép szőke lány, Gudrun, akinek az almás pitéit Angelika korábban elvitte Benedictnek, továbbá a falu öreg orvosa, akit mindenki csak Gerhardt bácsinak hívott. Szörnyülködve állták körül Benedictet, aztán először is Werner kiszabadította a csapdából.

– Ha az, ami veled történt, nem is éppen szerencsés – mondta – az viszont mindenképpen, hogy ily módon legalább tudomást szereztem arról, miszerint egy orvvadász garázdálkodik itt az erdőben… Nekem, mint erdésznek, mindenképpen oda kell erre figyelnem, úgyhogy most rögtön megyek is, és utána nézek a még esetleg megmaradt csapdáknak! Meg aztán… hátha még azt az utolsó embert is sikerül kézre kerítenem, aki ilyet tesz az erdei állatokkal! Mindenesetre nagyon köszönöm, Benedict!

Azzal az erdész tovább is állott, a többiek pedig visszatámogatták a favágót a kunyhójába – szerencsére a kis háztól nem túlzottan távol érte a baleset. Bent a házban lefektették, az öreg Gerhardt bácsi pedig ellátta a sérülését.

– Szerencsére nem olyan komoly a helyzet, mint ahogy első pillantásra látszott – jelentette ki – de ezzel néhány napot pihenned kellene…

– Esetleg… én ápolhatnálak… – ajánlkozott félénken Gudrun. Angelika azonmód tiltakozni kezdett: még mit nem, ő akarja ápolni Benedict bácsit!

– Nekem kell őt ápolnom – közölte szenvedélyesen – én vagyok az egyetlen barátja!

– De kicsim – mosolygott rá az öreg doktor – egyedül nem fogod bírni! Nemcsak az állatokat kellene etetni… Például főzni, takarítani sem ártana valakinek, amíg Benedict nem tud felkelni…

– De én bírom – makacskodott a kislány – én mindent bírok! Főleg Benedictért!

– Hidd el – guggolt le mellé Trude, az erdész felesége – attól nem szereted kevésbé Benedictet, és nem vagy kevésbé jó barátja, ha másnak is megengeded, hogy segítsen! Mi pedig korábban is szerettünk volna segíteni neki, ha éppen más módon is, csak hát akkoriban nem engedte… Talán most majd nem lesz kifogása! Mit szólsz, favágók gyöngye?

Benedict kissé nehezen találta meg a hangját: a morcos, fagyott lelkű, megkeseredett embergyűlölő valami hihetetlen melegséget kezdett érezni odabent a mellkasában. Csak nem olvad a szívéről a jégpáncél…?

– Én, izé… – dörmögte aztán – nagyon köszönöm… Össze ne vesszetek már miattam… Kicsi Angelika, én igazán nem akarlak megbántani, de csakugyan nem lenne rossz, ha nálad nagyobbak is segítenének… Sok lesz ez neked, nagyon nem szeretném, ha valami bajod történne! Tudod, mit? Te leszel az, aki kicseréli a borogatást a lábamon, és ülsz mellettem, és vigyázol rám – netán még mesélsz, vagy énekelsz is nekem! Ez a legfontosabb feladat, ugye, elhiszed? Gudrun és Trude pedig, ha mindenképpen úgy gondolják, hogy megérdemlem, hogy segítsenek rajtam, hát majd söpörnek, meg főznek egy kicsit… Na, ehhez mit szólsz?

Angelika töprengett egy kicsit, aztán elfogadhatónak ítélte az ajánlatot. A felnőttek ugyancsak – így hát az ezt követő néhány nap folyamán az erdész felesége és a szép Gudrun a ház körüli teendőket látták el, Angelika pedig igen nagy odaadással ápolta a sebesült Benedictet, és csakugyan énekelt, meg mesélt neki, minden dalhoz és meséhez hozzáfűzve, hogy „Ezt is az anyukámtól tanultam!”

Dieter bácsi és Bertha néni is ellátogattak Benedicthez, és látva a favágó és az árva kislány egyre mélyülő barátságát, azt, hogy milyen szeretettel etetik együtt az erdei állatokat, már a babonás Bertha néni sem tudta Benedictet boszorkánymesternek, a gonosszal cimborálónak látni… Angelika most már mindennapos vendég volt Benedictnél annak gyógyulása után is – egyikük sem tudta volna immár elképzelni a napot a másik nélkül!

– Mondd csak, Angelika – szólt Benedict egy este, amikor megint a háza előtti farönkön ült, ölében a kislánnyal – ugye, nagyon jól megvagyunk mi így kettesben?

– Igen, nagyon, Benedict bácsi – mosolygott rá a kislány – először nem hittem volna, bár titokban nagyon reméltem, amikor hallottam, hogy mindenkinek elutasítottad a segítségét, hogy majd én meg tudlak téged szelídíteni…

Benedict hatalmas hahotában tört ki ez utóbbit hallva.

– Ez jó… megszelídíteni… Bár, ha jól megnézem, igazad van. Akkora volt az én bánatom, hogy teljesen el voltam vadulva… És most már bevallhatom, hogy azért is zavartalak el olyan durván a legelső alkalommal, mert fájdalmat okozott nekem látni téged… Ugyanis borzasztóan emlékeztetsz a kislányomra, Lieslre…

– De most már nem fáj, ha engem látsz, ugye? – kérdezte Angelika.

– Most már nem – mosolygott a favágó – éppen ellenkezőleg… Ha rád nézek, már egy jó ideje nem fájdalmat, hanem melegséget érzek… itt…

Benedict e ponton a szívére mutatott, majd úgy vonta magához Angelikát, hogy a kislány szőke fejecskéje éppen a szíve fölé kerüljön. Angelika elmosolyodott, és belecsimpaszkodott Benedictbe. Amaz gyengéden simogatni kezdte hatalmas kezével a kislány fürtjeit.

– Gondoltam én valamit, kicsim – mondta aztán Benedict – nemsokára itt a karácsony… Mi lenne, ha együtt töltenénk…? Sőt, nemcsak azt… Vagyis, izé… Arra gondoltam, hogy esetleg… ideköltözhetnél hozzám, a kunyhóba. Ácsolnék neked is egy ágyat, ennivaló jutna mindkettőnknek… Etethetnénk együtt az őzikéket, szarvasokat, nyuszikat, mókusokat… Én is mesélnék neked, nemcsak te nekem, meg… meg akár még énekelhetnénk is, és… És te is tartoznál valakihez, meg én sem lennék többé egyedül! Igen, tudom, ott van Bertha néni, meg Dieter bácsi. De hát ők sem a nagyszüleid… Amellett, bármilyen rendesek, nem fiatalok már. Te pedig még sokára leszel nagylány. Mi lesz veled, ha ők…? Nem is akarom kimondani, de biztos érted…

– Ha majd egyszer ők is meghalnak? – kérdezte halkan a kislány.

– Igen – bólintott Benedict – ha már te kimondtad, hát nem tagadom, hogy arra gondoltam. Biztos jó néhány évig köztünk lesznek még, adja az ég, hogy úgy legyen – de mi lesz, ha mégsem tudnak felnevelni téged? Nálam viszont ettől nem kellene tartanod! Az igazság pedig az, hogy én most már… nagyon megszerettelek téged… Azt hittem, soha többé nincs közöm az emberekhez, mindenkit gyűlölök, senkit látni sem akarok – és akkor jöttél te, és meggyógyítottál a kedvességeddel, a vidámságoddal, a szereteteddel! Nem szeretném már, ha csak meglátogatnál, aztán mennél vissza a faluba… Azt szeretném, ha itt lennél velem, mintha csakugyan te lennél a kislányom! Nem tudom, te hogy érzel irántam, de én úgy szeretlek téged, mintha te lennél az én eltávozott Lieslem!

Angelika nézte, nézte Benedictet, aztán fülig pirult, majd elrugaszkodott a favágó mellkasáról, és a nyakába ugrott.

– Igen, igen – kiabálta – itt szeretnék maradni veled! Mert én is úgy szeretlek, mintha a papám lennél!

Benedict erre nem is tudott mit felelni, csak a két karjába zárta a kislányt, és úgy ölelte, hogy kész csoda, hogy a gyermek még egyáltalán kapott ezenközben levegőt… Ezután pedig Benedict kézen fogta Angelikát, és amit már igen régóta nem tett, besétált vele a faluba. Először is végigmentek egész Wettersdorfon kéz a kézben, hadd lássa mindenki, hogy Benedict és a kis Angelika immár összetartoznak – ámultak is nagyokat a derék falubeliek, mert ezt ők sem gondolták volna álmukban sem! -, aztán pedig Benedict bejelentette, hogy most bemennek az idős házaspárhoz, és ő „megkéri Angelika kezét” tőlük!

– Meglehet – jegyezte meg sóhajtva – hogy nem fognak téged egy szóra elengedni hozzám, és nem is azért, mert félnének tőlem, hanem, mert annyira szerették volna, ha te leszel az unokájuk…

– Majd én elmagyarázom nekik – jelentette ki csilingelő hangon a kislány – hogy akkor látogatnak meg, amikor csak szeretnék, és hogy én is megyek majd hozzájuk! Hiszen sokszor egy igazi nagymama és nagypapa sem együtt lakik az unokájával…

Valóban minden úgy is történt, ahogy előre vélték. Dieter bácsi és Bertha néni, bár jó szemmel nézték e barátságot, főként azt, hogy Benedict szemlátomást visszatalált az életbe, azért nem fogadták kitörő örömmel, hogy Angelika immár nem aludna náluk… Hanem azért hosszas győzködés során sikerült őket rávenni, hogy kimondják a boldogító igent! Angelika tehát elköltözött Benedicthez a favágókunyhóba. Úgy éltek, ahogy eltervezték: Benedict csakugyan ácsolt egy ágyat a kislánynak, és együtt etették az erdei állatokat. Nagyokat sétáltak együtt az erdőben, hógolyóztak, hóembert építettek, és már azt is kiválasztották, hogy melyik fenyőt fogják kivágni karácsonyfának. Nem is lett volna semmi akadálya annak, hogy boldogan éljenek, mint fogadott apa és fogadott gyermeke, amikor egyszer csak, néhány nappal karácsony előtt lódobogást, prüszkölést-nyerítést, és kerékzörgést hallottak, majd legnagyobb megdöbbenésükre egy postakocsi állt meg a kunyhó előtt. 

– Nini – ámuldozott a kislány – egy postakocsi! De szépek ezek a lovacskák!

– De ugyan mit akarhatnak? – dörmögte Benedict – gyere, Angelika, legjobb lesz, ha megnézzük!

– Talán útbaigazításra lenne szükségük – vélte Angelika – éppen Wettersdorf felé…

– Az bizony meglehet – mosolygott Benedict – gyere hát, megkérdezzük, mit kívánnak!

A postakocsiból egy gazdagon öltözött, finom ruházatú, csinos fiatal nő és egy hozzá hasonló külsejű férfi szállt ki.

– Jó napot – mosolygott a fiatal hölgy – ugye, te vagy Angelika, kislányom?

– Igen – bólintott a lányka csodálkozva – én vagyok… Mi tetszik?

– Maga pedig az a favágó, Benedict Waltz, ugye? – érdeklődött a férfi.

– Én volnék – lökte oda Benedict nem túl barátságos hangnemben, mert maga sem tudott volna magyarázatot adni rá, miért, de mintha vészcsengő rikoltozását vélte volna hallani – hát kendtek kicsodák?

– Gottfried Winter vagyok – hajolt meg a férfiú – ő pedig a feleségem, Lotte! Mi vezetjük Westburg legnagyobb, legszebb árvaházát, ahol a gyerekek semmiben nem szenvednek hiányt, és ahol jobb dolguk van, mintha a saját édes szüleik mellett élnének!

– Igen – vette át a szót Lotte mosolyogva – mindent megkapnak, amit szemük-szájuk kíván: szép ruhákat, játékokat – még porcelánbaba is akad ám nálunk, Angelika, hallod ezt? – jó ételek, meleg, szép szobák, tanulási lehetőség a legkitűnőbb bécsi és salzburgi tanítókkal!

– Angelika régi árvaháza Wettersdorfba közvetítette a kislányt – ragadta magához a szót Gottfried – és mi felkerestük őt az idős házaspárnál, akikhez került – és azt kellett látnunk, hogy a kislány már nincs velük, hanem itt él magával ebben a viskóban! Ez pedig megengedhetetlen…

– Ugyan miért – Benedictnek minden izma megfeszült – jó helye van itt, saját akaratából költözött hozzám! Szeretjük egymást! Az ő szülei ugyanúgy vesztek oda – kőomlás temette őket maga alá – mint az én feleségem és lányom! Jókat sétálunk, még ágyat is csináltam neki! Együtt etetjük az erdei állatokat, a tenyerünkből!

– Az különösen veszélyes, kérem – rázkódott meg Lotte – és ha valamelyik megharapja a kislányt?! Gyere szépen velünk, Angelika! Ott a te helyed, nem egy magányos emberrel az Isten háta mögött, aki talán azt sem tudja, hogyan kell téged ápolni, ha beteg vagy!

– Honnan veszi, hogy nem tudom?! – Benedictnek szikrát szórt a szeme – hiszen éppen ekkora volt a kislányom, amikor odaveszett!

– Akárhogy is, itt nem megfelelőek a körülmények egy ekkora gyermek számára – mondta Gottfried ellentmondást nem tűrően – különben is, itt van nálunk a hivatalos végzés, hogy elvihetjük a kislányt! Annál az idős házaspárnál sem lett volna jó helye – ezért is jöttünk el érte – hiszen azok olyan szegények, hogy maguknak is alig akadt betevő falatjuk, amellett a hajlott koruk sem tette volna őket alkalmassá egy kisgyermek nevelésére!

– Mert kendtek olyan nagyon értenek ehhez – robbant ki Benedictből a düh – van maguknak gyerekük az árvaházon kívül?!

– Képzelje, tisztelt favágó uram, van – mosolygott finoman Lotte, akit láthatóan semmi nem zökkentett ki a nyugalmából – nagyon jól fog majd vele is játszani ez a kislány! És itt ugyan hol tanul, kitől, talán öntől?

– Igenis, tőlem – csapott a levegőbe Benedict – talán írástudatlannak látszom?!

– Nálunk, mint már említettem, a legkitűnőbb tanítók állnak rendelkezésre! – felelte Lotte, aki a Benedict kérdését inkább elengedte a füle mellett. Aztán Angelikához fordult.

– Gyere, kicsim, elviszünk!

– Nem megyek! – a kislány éppúgy a levegőbe csapott, mint Benedict – nem megyek! Nem hagyom itt Benedict papát! Szeretem őt! Titeket meg nem! Ti nem vagytok jók! Biztos nem is igaz, amit arról az árvaházról mondtatok! De ha igaz is, akkor sem akarom őt itt hagyni!

– Pedig velünk kell jönnöd – mutatta meg a papírt Gottfried – vagy azt akarod, hogy a csendőrök jöjjenek ide a te Benedict papádhoz, és ők vigyenek el tőle?

– Azt… nem akarom… – nézett a földre a kislány csüggedten. Lotte diadalmasan mosolygott.

– Látod, okos gyerek vagy te – mondta – gyere szépen…

– Megyek – sóhajtotta Angelika – de még elbúcsúzom…

Azzal odament Benedicthez, és átölelte.

– Kicsi angyalom, Angelika – suttogta Benedict tehetetlenül, és rendkívül rekedten látva, hogy minden ellenállás hiábavaló volna – Isten veled… Vigyázz magadra, és legyél… legyél nagyon boldog…

Lotte kézen fogta a kislányt, és sietve betuszkolta a postakocsiba. Gottfried odalépett Benedicthez, és vállon veregette.

– Hidd el, cimbora – mondta – jobb helye lesz ennek a kislánynak nálunk, mint nálad! Mit tudsz neki adni?

– Például szeretetet! – csattant a Benedict válasza.

– Ugyan – mosolygott fölényesen Gottfried – abból talán meg tud élni? Különben pedig inkább örülnél, hogy megszabadultál egy kolonctól…

Azzal már menekült is, mert meglátta a Benedict szemében lobbanó eszelős tüzet… A postakocsi pedig elrobogott. Benedict nézte, nézte, amíg csak aprócska ponttá nem zsugorodott, aztán el nem tűnt a szeme elől. A postakocsi pedig igencsak a Benedict szemébe verhette a decemberi havat – mert a Benedict szemét bizony, igen hosszú idők óta először, elborították a könnyek…

– Igen – dörmögte – így lesz a legjobb… Csakugyan, mit tudok én neki adni önmagamon, a szeretetemen kívül…? Semmit, a világon semmit!

Aztán nekitántorodott a háza ajtajának, és a kezét a szívére szorítva lecsúszott az ajtófélfa mellett…

Angelika nem akart visszanézni, míg a Winter-házaspár kocsijának bársonyülésén zötykölődve mindinkább távolodott a már annyira megszeretett falucskától, nem is beszélve Dieter bácsiról, Bertha néniről, Gudrunról, Wernerről, Trudéról, de legesleginkább és legtermészetesebben… Benedictről… Hiába néz vissza, úgysem lát az semmit, akinek elborítják a szemét a könnyek… A mellette ülő Lotte magához vonta a kislányt.

– Ejnye, kicsim… miért sírsz? Amikor még csak elképzelni sem tudod, milyen jó helyre viszünk téged! Ott nem lesz hideg, gyönyörű új ruhákat kapsz, babáid is lesznek, és veled egykorú játszópajtásaid! Finom ételek – egészségesek, táplálóak, olyanok, amelyek egy korodbeli kislánynak valók – és kedves, türelmes tanítók! Ne akard velem elhitetni, hogy biztonságban lettél volna amellett az elvadult favágó mellett, az erdő szélén…

– Ne beszéljen így róla – zokogta dühösen és elkeseredetten Angelika – maga nem tud semmit, néni! Benedict papa nem elvadult favágó, hanem a legjobb ember a világon! Nem volt ő sohasem rossz, csak szomorú, mert meghalt a felsége, meg a kislánya, aki egészen olyan volt, mint én!

– Ha ők odavesztek, te is ugyanúgy odaveszhetnél mellette! – vélte Lotte.

– A Benedict családja hegyi kőomlás miatt halt meg – hüppögte Lotte – ahogy az én szüleim is! Őket sem védte meg senki… és most már, bármilyen borzasztó, hogy anyu és apu már nem élnek, kezdem azt hinni, hogy mindez a szörnyűség velem és Benedict papával is azért történt, hogy mi ketten egy család lehessünk!

– Badarság – csóválta a fejét Lotte – miket nem hordasz össze, Angelika… És mi történik, ha rátok szabadul például egy kiéhezett farkas, vagy medve?

– Itt nem is él farkas – vetette ellen Angelika – és Benedict papa egyrészt nagy és erős, másrészt összes erdei állat szereti őt, és hallgat rá! Az egész falu boszorkánymesternek, gonosz fekete mágusnak hitte őt, amíg én ki nem derítettem, hogy egy cseppet sem gonosz, csak magányos, és nagyon fáj a szíve… Nem lehet meleg az a szív, amit beborít a jégpáncél… de én leolvasztottam róla, és kiderült, hogy Benedict papa, ahogy már mondtam, a legjobb ember a világon! Sőt, az már azelőtt is kiderült, hogy ő mennyire jó ember, mielőtt velem összebarátkozott volna, mert igaz, hogy először el akart kergetni, de én nem szaladtam egészen el, és megláttam, hogyan jönnek hozzá enni az erdei állatok… A tenyeréből ettek, és ő akkora szeretettel simogatta őket, amilyet még soha nem láttam! Ekkor döntöttem el, hogy nem fogom hagyni, hogy ne legyünk barátok, mert egy ilyen ember minden, csak nem gonosz, és nem boszorkánymester! Még Dieter bácsi és Bertha néni is rosszat gondoltak róla, pedig ők igazán jók…

– Lehet, hogy jók – mosolygott Lotte – de tudatlan, idős, babonás emberek, akik talán fel sem tudtak volna nevelni téged magas életkoruk miatt… Majdnem biztos, hogy a nagykorúságodat nem érték volna meg, vagy, ha mégis, akkor is addigra már olyan törődött öregekké váltak volna – hiszen már most is azok! – hogy aligha tudtak volna téged olyan nevelésben részesíteni, amilyen egy minden tekintetben jól nevelt gyermeknek kijár!

– De nekem nem jó nevelés kell, hanem szeretet – toporzékolt Angelika – Dieter bácsi és Bertha néni szerettek, Benedict papa pedig még inkább! Már a lányának tekintett, és most maguk elszakítottak tőle! Maguk csak mondják, hogy szeretnek: gonoszok! Igen, szívtelenek, gonoszok!

– Még be sem fogadtuk – szólalt meg most először Gottfried – és lám, máris milyen hálátlan.. Előbb lásd, micsoda helyre viszünk: fogadjunk, hogy amint meglátod a rózsaszín bársonyfüggönyös ágyacskádat, azonnal elfeleded annak a rongyos Benedictnek a viskóját!

– Ne merészeljen így beszélni róla! – sikoltotta Angelika.

– Elhallgass! – kiáltott rá Gottfried olyan vasvillaszemekkel, hogy Angelika az út további részében nem is szólt egyetlen árva szót sem, csak sírt, és sírt…

Végül megérkeztek az árvaházhoz. Nos, meg kell hagynunk, hogy Lotte és Gottfried nem hazudtak. A ház valóságos palota volt, a szobái pedig gyönyörűek. Angelika olyan szobát kapott, amilyet már nagyjából leírtak neki a kocsiban az út során: csakugyan rózsaszín bársonyfüggöny díszítette az alkóvot, ahol az ágya állt. A szekrényben szebbnél szebb ruhácskák sorakoztak, és babák, meg játékállatok is ültek a polcokon.

– Ez lesz az új birodalmad – mondta mézédesen Lotte – nézz csak körül, kis hercegnő!

Gyöngyözően felkacagott – nevetésébe egy csipet gúny is vegyült, főleg, amikor kimondta a „hercegnő” szót – aztán visszavonult, hadd nézzen körül Angelika. A kislány valóban szétnézett a szobában, aztán odament a polchoz, ahol a porcelánbabák mellett a játékállatok is ültek, köztük egy pettyes bundájú bársonyőzike. Egészen olyan, mint az egyik kis őz, akit együtt etettek Benedicttel… Angelika levette a polcról az őzikét, aztán a játékállatka bársonybundájába temette az arcát, és újult erővel kezdett zokogni…

Minden hiábavaló volt. Angelikát nem érdekelte a szép szoba, a ruhák, a játékok. Sőt, mint fentebb céloztunk rá: a játékállatok csak fokozták a szomorúságát, hiszen a Benedicttel együtt etetett állatokat juttatták eszébe. A játékcica, játékkutya pedig a Dieter bácsiék háziállatkáit… A többi gyerek sem tudta kiverni a fejéből Benedictet, pedig a mérhetetlenül kedves, velük szemben is barátkozó kislányt minden sorstársa megszerette. Angelika hatalmas mesemondó volt, és a többi kis árva álmélkodva hallgatta csodaszép – és igaz! – meséit Benedictről, az erdőről, az állatokról. Néhányan irigyelték is egy kicsit. Meg persze sajnálták, jobban, mint önmagukat, mert Angelika, amikor nem mesélt, akkor szünet nélkül sírt Benedict után. Néha mesélés közben is eleredtek a könnyei… Egy éjszaka pedig hasonló álmot látott, mint a Szép és a Szörnyeteg női főszereplője, a Szépség, amikor tovább maradt otthon a megígértnél, és álmában megjelent a kastély gyepén holtan fekvő Szörnyeteg. Csak éppen ő Benedictet látta így, a bánatba belepusztulva… Angelika verítékben fürödve riadt fel, és úgy döntött, hogy ez jel volt. Nem maradhat tovább itt! Hiszen szép ágy, finom ételek, szép ruhák, játékok ide, vagy amoda: ő nem tartozik ide!

– Ahol a szívem, ott az otthonom – mondta ki hangosan is a kislány – és az én szívem Benedict papánál van! Lotte és Gottfried nem a szüleim, és bármennyire elhalmoznak minden jóval, bármennyire is nem bántanak, nem vernek, tudom, hogy nem szeretnek!

Ezzel pedig Angelika kapta magát, kabátot, sapkát, hócipőt húzott, és a portásfülke alatt hason csúszva, hogy meg ne lássák, kiszökött a fagyos estébe. Karácsony közeledett, nagy pelyhekben hullott a hó. Angelika csak igen nagy vonalakban tudta volna megmondani, hogy egyáltalán merre kellene elindulni, annál is inkább, mivel egész úton sírt a kocsiban, de azért valamelyest emlékezett – és különben is arra gondolt: lesz, ami lesz! Nem érdekel, mennyit kell gyalogolnia, nem számít, hogy szakad a hó, és csikorgó hideg van: ő bizony visszaszökik Benedicthez! Éppen, mert közeledik a karácsony – ő töltse Benedict nélkül a szentestét, amaz meg nélküle?! Ezt senki sem gondolhatja komolyan! Ment tehát elszánta az orra után – bárha az orráig is alig látott a sűrű hóesésben.

Az árvaházban pedig hatalmas volt a rémület, amikor Angelika nem jött le vacsorázni – hát még, amikor felfedezték, hogy bizonyos holmija hiányzik… A portás, amikor kérdőre vonták, váltig állította, hogy ő nem látott senkit, és igazat is mondott. Hiszen hogy is láthatta volna a fülkéje alatt hernyóként csúszó-mászó Angelikát? A havas kertben pedig gyermekcsizma nyomait fedezték fel…

– Megszökött – sikoltotta Lotte – akármi legyek, ha nem úgy van!

– A gyermek a mi felelősségünk – kiáltotta Gottfried – ide a kutyákkal!

Az árvaház is tartott néhány ebet: megszagoltatták velük Angelika néhány ruháját, aztán a nyomába eresztették a kutyákat. Angelika pedig csak ment, gyalogolt már órák óta. Senki nem járt a havas úton, senki nem kérdezte, hova tart egy ekkora kislány ilyenkor, a sötét, havas estében… A hóesés hófúvássá erősödött. Bömbölni kezdett a szél, és metsző élesen vágott a hó… Angelika már olyan volt, mint valami eleven hóember, de csak ment és ment.

– Benedict papa – suttogta magában – érted! Csak teérted! Veled akarok lenni… Ezek itt nem szeretnek, csak te szeretsz… Ők nem a szüleim, te pedig már majdnem az apukám vagy…

Ezt hajtogatta, mint valami mantrát, vagy zsolozsmát, ez adott neki erőt – ameddig az embertelen, pokoli fáradtságtól – hiszen már annyit gyalogolt, hogy az egy jól megtermett férfiembernek is sok lett volna – el nem esett a hóban, megcsúszva egy mélyebb árok szélén. Angelika belegurult az árokba, és a kimerültségtől nem volt képes még csak felállni sem, nemhogy kimászni az árokból… A hó száguldott a szélben, lassan beborítva a kislányt.

– Így is jó… – suttogta Angelika – meg fogok fagyni, de nem bánom… Inkább a fagy, mint hogy ne lehessek veled, Benedict papa… Ha máshol nem, majd odafent találkozunk…

Nem tudta, mennyi idő telt el így, amikor kutyaugatást, lihegést hallott, majd valami meleg, nedves dolgot érzett az arcán. És kiáltásokat is vélt hallani a távolból:

– Ott van! Csak ő lehet az! Cézár megtalálta!

Cézár az árvaház egyik kutyája volt, és csakugyan ő találta meg Angelikát, akit pedig már csaknem teljesen betemetett a hó… Ő nyalogatta a kislány arcát érdes, meleg nyelvével.

– Cézár… – szólt gyenge hangon Angelika – te vagy az? Vagy már a mennyországban vagyok?

Ekkor azonban két erős kar ragadta őt ki a hóból: Gottfried volt az!

– Megvan, Lotte – kiáltotta – igen, Cézár megtalálta!

– Drága, okos Cézár… – zokogta Lotte, és most már mindketten magukhoz ölelték Angelikát.

– Hát hova akartál szökni ebben az istenverte hóviharban, te nagyon rossz gyermek – vallatta inkább kétségbeesetten, mint haragvóan Gottfried – csak nem vissza ahhoz a te Benedict papádhoz? Hogy aztán itt temessen be a hó, ha Cézár meg nem talál?!

– Ne kérdezd most, Gottfried – Lotte továbbra is zokogott – vigyük haza, az a fontos, hogy épségben megvan! Forró tea, forró fürdő, meleg ágy kell most neki, nem faggatózás! Azután is megbeszélhetjük, mit tett, és miért!

Így is történt. A Cézár kutyus által megmentett Angelika immár az ágyban fekve mondta el Lotténak és Gottfriednak, hogy mennyire nem tud élni továbbra sem Benedict papa nélkül, és hogy mit álmodott róla előző éjszaka. Lotte és Gottfried nagyokat hallgattak közben, és csak néztek, néztek – hol a kislányra, hol egymásra. Aztán jó éjszakát kívántak Angelikának és még annyit mondtak neki, hogy nekik most igen fontos megbeszélnivalójuk van – ő pedig csak aludjon, és álmodjon szebbeket, mint a múlt éjszakai…

December 24-e, szenteste volt. Wettersdorf karácsonyra készülődött. Egy valaki kivételével… Benedict Waltz. a favágó egy szál egyedül üldögélt az erdő mögötti kis favágókunyhóban. Benedict az asztalánál ült. A marcona, kemény ember bizony nem egyebet művelt, mint hangtalanul sírt… A könnyek lassú egymásutánban gördültek végig az arcán rövid szakálla irányába. Benedict mozdulatlanul ült, még a könnyeit sem törölte le… A kezét ezúttal is a szívére szorította, szemlátomást moccanni sem volt képes a mérhetetlen fájdalomtól. Időről időre alig hallhatóan sóhajtozott, vagy nyögött. Karácsonyfa sehol, az a bizonyos kiválasztott fenyő kivágatlan maradt… Nem volt más a kunyhóban, csak süket csend, és hasogató fájdalom, és üvöltő magány… Váratlanul azonban kopogás verte fel a süket csendet: valaki megzörgette a Benedict kunyhójának ajtaját, majd Werner, az erdész, Trude, a felesége, Gudrun, és Dieter bácsi, meg Bertha néni óvakodtak be rajta.

– Üdv, Benedict… – kockáztatta meg Werner, mire a favágó lassan feléjük fordult.

– Menjetek innen – suttogta rekedten – senkit nem akarok látni… Értitek?! Sen-kit!

– Ejnye, fiam – csóválta a fejét Dieter bácsi – de hiszen ma karácsony szent napja van! Krisztus urunk születésnapja!

– Itt pedig nincs karácsony – hördült fel Benedict a szemét törölgetve – gyűlölöm a karácsonyt, gyűlölöm az embereket, mindig is gyűlöltem! Egyedül akarok maradni, úgy jó nekem! Eddig is egyedül voltam! Remekül megvagyok nélkületek!

Látogatói azonban ezt valahogy, ki tudja, miért, nem igazán akarták elhinni neki. A szépséges Gudrun összeszedte minden bátorságát: egyenesen odaült Benedict mellé, és átölelte.

– Fáj a szíved, Benedict? – kérdezte halkan. Választ nem kapott, csak a favágó széles válla kezdett el rázkódni, és még lentebb horgasztotta a fejét. Gudrun gyengéden megsimogatta – Benedict mozdulatlanul tűrte.

– Nos – szól Werner – pedig itt ma igenis lesz karácsony, akár tetszik neked, akár nem! De gyanítjuk, hogy nagyon is tetszeni fog!

Azzal kivonultak, és a kint álló szekérről becipeltek a kunyhóba egy feldíszített karácsonyfát, amit aztán elhelyeztek a kis komódon – Benedict úgy megdöbbent, hogy a torkán akad minden tiltakozás. Ezután az erdészházaspár és Gudrun együttes erővel becipelt egy meglehetősen nagyméretű, szép díszszalaggal átkötött csomagot.

– Ez a tiéd, Benedict, a Jézuska hozta neked – kuncogott Trude asszony, jól mulatva a favágó elképedésén – azt ajánlom, ne bámuld olyan idétlenül, hanem bontsd ki, de sürgősen! A végén még nem kap szegénykém levegőt…

 Benedict meghökkenten engedelmeskedett. Nem kap szegényke levegőt? Kicsoda-micsoda nem kap levegőt? Csak nem valami erdei állatkát akarnak adni neki, gondolván, hogy azokat mindig szerette, ha az embereket nem is éppen…? Akarata ellenére is egyre inkább növekvő kíváncsisággal és izgalommal látott hozzá, hogy kibogozza a szalagot. Aztán kinyitotta végre a csomagot… és azt hitte, álmodik! A csomagban ugyanis… ott ült Angelika! Onnan, a doboz mélyéről mosolygott Benedictre, és nyújtotta fel a kezét! Ő volt a nagyméretű dobozban, mint a Benedict karácsonyi ajándéka…

– Angelika, drága kicsi angyalom… – suttogta Benedict alig érhetően – ezt nem hiszem el… Ez nem lehet igaz, csak álom, és mindjárt felébredek!

– Nem – kiáltotta csengő hangon a kislány – nem álmodsz, Benedict papa! itt vagyok, és itt is maradok veled, örökre, ha te is úgy akarod!

Benedict féktelen boldogsággal ragadta ki a dobozból a kislányt, aki a nyakába kapaszkodott, és puszizivatarral árasztotta el az arcát… Az erdészék, Gudrun, és az idős házaspár meghatottan mosolyogva nézték, hogyan szorítja a szívéhez Benedict most már a boldogságtól könnyezve a kicsi lányt… Trude asszony, Gudrun kisasszony és Bertha néni zokogtak, Werner a plafonra mosolygott, Dieter bácsi meg a padlóra…

– Angelika, drága kis karácsonyi angyalom – suttogta Benedict – ezt nem hittem volna, nem mertem volna remélni… Azt hittem, vége az életemnek, hogy kincset találtam, és elvették tőlem erővel, én pedig tehetetlenül bámultam… De most itt vagy, a karomban!

– Igen – Angelika – jaj, nekem most nagyon dobog a szívem…

– Próbáld csak az enyémet – szorította Benedict a kislány fejét a szívére – mint a pöröly, igaz?! Azt hittem, már egészen kővé vált ez az én szívem, hogy soha többé nem tudok érezni… Hanem, Angelika… hogy történhetett ez, hogy kerültél vissza hozzám? Csak nem szöktél meg?

– Nem, nem – sietett Angelika megnyugtatni Benedictet – illetve igen, de az nem most történt… Várjál csak, van ám itt még valami, majdnem elfeledtem, annyira örültem!

Azzal a zsebébe nyúlt, és átadott egy ajándékkártyát, amelyen az állt, hogy Gottfried és Lotte ezúton kívánnak boldog karácsonyt Benedictnek… és még egy levelet, amelyben leírták, hogy belátják, mégiscsak így lesz a jobb Angelikának, tekintve, hogy a kislány csaknem odaveszett, amikor a karácsony előtti hóviharban nekivágott az útnak gyalogszerrel, semmivel sem törődve, csak, hogy Benedicttel lehessen. Amúgy is látták, hogy a kislány éjjel-nappal sír, és jószerével belebetegedett a Benedicttől való elválásba. Amellett pedig minden korábbi látszat ellenére ők is azt szerették volna, ha Angelika boldog lenne, ezért úgy döntöttek, hogy visszaengedik oda, ahova a szíve húzza… Most aztán minden akadály elhárult a boldog karácsonyi ünneplés útjából!

– Ez életem leggyönyörűbb, legboldogabb karácsonya – kiáltotta Benedict – kérlek, maradjatok még egy kicsit velünk! Nincsenek szavaim, hogy megköszönjem ezt nektek… Visszatért az emberiségbe vetett elveszett hitem…

– Rendben van – mosolygott Bertha néni – de aztán hazamegyünk mi is ünnepelni… Utána viszont… mit szólnál hozzá, fiam, ha találkoznánk Wettersdorf kis templomában az éjféli misén?

Benedict nagy boldogan vágta rá, hogy természetesen ott lesznek! Előbb azonban vacsoráztak, mert látogatóik finom ételeket, és süteményeket is hoztak ám nekik!

– Azt sajnálom csak, kicsim – mondta Benedict később a falu felé menet – hogy nem tudok neked semmit sem adni karácsonyra, hiszen szentül meg voltam róla győződve, hogy soha többé nem látlak! És most itt állok üres kézzel… úgy szégyellem!

– Sose szégyelld, Benedict papa – ragyogott rá Angelika – hogy lenne üres a kezed, amikor benne van az enyém? És hogyne kaptam volna ajándékot… Hát itt lehetek veled! Ez a legnagyobb ajándék, amit ebben az évben el tudtam volna képzelni!

Benedict felragadta őt a földről, és megcsókolta.  A karján vitte tovább a kislányt, aki a boldogan mosolygó favágó nyakába kapaszkodott. A hó csendben hullani kezdett… A templomban már mindenki ott volt, és kitörő örömmel üdvözölték Angelikát és Benedictet. Az egyik hátsó padban Gudrun ült, hosszú szőke fonata kiragyogott a fejek tömött sorából. Hátrafordult, és integetett Benedictnek és Angelikának, hogy üljenek mellé. Amikor pedig a szertartást celebráló Valentinus atya kimondta, hogy „… menjetek békével!”, Gudrun és Benedict tekintete és keze összefonódott…

 

 

VÉGE