– Kérsz pirítóst, Malackám? – kérdezte reggel a párjától, egy kövérkés banki csoportvezetőtől Viki. Imi, akit a bankban állandó szolgálati mosolyáról a kollégák csak Nyúlszájnak hívtak, vállat vont, ingerülten.
– Fenébe a piritósoddal! Mikor tanulod meg végre, hogy én újabban csak a barheszt eszem?
– Te meg tegnapelőtt elfeledkeztél a szülinapomról…Volt képed éjjel hazajönni!
– Te se vetted észre, hogy a nadrágom alul kifeslett…Megvarrhatnád!
– Miért nem szóltál?
– Szóltam.
– Nekem??
– Ne hazudj! — toppantott Viki ingerülten, kiloccsantva a kávét – Egy ideje folyton hazudsz nekem…Vajon miért? El akarod terelni a figyelmet?
– Miről is? —
– Miről is, miről is…hát erről az egészről – s kezével, mint egy körzővel, Viki ingerülten körülrajzolta a szobát. — az egész posványról amiben élünk!
– Szeretném megtudni, miről beszélsz.
– … Pont erről, hát nem érted?? Hú, de elegem van ebből! Hogy mindennap ugyanazt a semmit hámozzuk – úgy teszünk, mintha házasélet lenne! S valaki röhög a háttérben… —- Valaki?? — sziszegte a bankhivatalnok – A te valakid! — Viki felpattant, s magára zárta a fürdőszoba ajtót. A zubogó vízcső fenyegetően sivított a falban.
Az egész az ólomkristály vázával kezdődött. A velenceivel. Amit Viki a kiküldetéséről hozott haza. Gyönyörű darab volt, echte muranói, ahogy Imi mondta. Kivülről sárgán villogott, de ha belenézett. a mélye kék volt, sejtelmes, akár egy tengerszem.. Viki nagy becsben tartotta. Először az ebédlőasztal közepére tette- Csak másnap, amikor elkottyantotta, hogy a velencei kiküldetésen nem egyedül volt, ahogy eredetileg mondta, hanem a főnökével, Bakóval, akkor tette fel Imi a ruhás szekrény tetejére a műtárgyat. A befőttek mellé. Aztán másnap egy óvatlan, sietős mozdulata kellett csak, hogy a kőpadlón hat darabra törve, hatszor tükrözze vissza egy világ végét..
– Utállak, Nyúlszájú! .
– Mit mondtál??.– –
– Azt, hogy nem látsz többé! .– szikrázott Viki s már ott se volt.
A tapéta meghitt, vörös giccsvirágai meg szempillantás alatt lángra kaptak.
Imi rezignáltan bámulta a szobát benépesítő matyóbabákat, (vagy két tucatot számlálhatott össze Viki kedvenceiből). A hallgatásuk, akár egy üvöltés, visszhangzott a lelkében. Tehát vége! Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy egyszer istenigazából összevesznek s ő szempillantás alatt újra szinglivé válik…De most, hogy bekövetkezett, inkább valami félelmet érzett, nem szabadságot. Elvégre már tíz nap is eltelt és Viki nem mutatkozott. A megaláztatás, akár az éjszakai fogfájás, nem hagyta aludni. Csak forgolódott a kétszemélyes nagy ágyban, végül a számítógéphez ült. Üzenetet akart írni Vikinek. Hogy mit, még nem döntötte el. Ahogy azt sem, sértettre, vagy békülékenyre vegye-e a levél stílusát. Persze, kérdés, hová szökött Viki? Nem az első eset volt ez az eltűnés, egyáltalán nem! S Iminek már az édesanyja megmondta!. Egy ilyen szép lány, még harminc sincs, akire a férfiak azt a szót használják, hogy „bombázó”, és lerongyosított farmerben jár az üzleti tárgyalásokra is, egyáltalán nem való Imihez.. Az egészben az a legmegalázóbb, hogy gőze sincs, hová mehetett Viki? Nyilván a szeretőjéhez, akit mindeddig titokban tartott…
Miközben a buszra várt, megpróbálta elképzelni ezt az embert, de persze nem sikerült neki. .
Felszállt a buszra, hogy a munkahelyére jusson. Közben, ki tudja hányadszor, elrágódott a kérdésen: hol rontotta el? Nem talált rá választ. Körülnézett: egyetlen tekintettel sem találkozott. Az utasok szorosan egymás mellett ülve bámulták a semmit, mintha lyukas lenne az ég felettük.
Leült egy szép nő mellé, akit már többször látott ezen a járaton. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmondja neki a bánatát. „Bocsi, egy pillanatra” — szólította meg, de a nő fel se nézett, csak intett: ne zavarja, minden perce drága. Tudta, hogy a bankban is ugyanez a kép fogadja. Férfiak és nők ülnek és állnak, egy virtuális világba sűllyedve, fehér árnyékai önmaguknak.
És ekkor cikkant egyet Imi okostelefonja.. Kivette a zsebéből. A féltenyérnyi képernyőn egy loboncos hajú. szőkeség jelent meg és csábos mosollyal a vérvörösre vastagított ajkán üdvözölte őt a Randivonalon, ahogy mondta. Közölte, hogy már az első napon száznál is több üzenet érkezett a részére, az „Álmosbagoly” jeligére. Iminek nem volt ideje, hogy reklamáljon: ő semmiféle Randivonalra nem regisztrált és nem is kívánja igénybe venni ezt a szolgáltatást. Az okosketyere újra cikkant egyet és a képernyő vak tükréből hirtelen egy fekete hajú lány fényképe tűnt elő+ Kreol szépség, szomorú szemekkel. S a kép szövege? Hol bújkáltál eddig előlem? Már éppen azon voltam, hogy feladom s akkor megláttam a profilodat…Igaz, képet nem tettél fel magadról, de valami azt súgja: te vagy az, akit keresek. Ha eléggé kedves és cuki vagy, bármire képes leszek érted! A képernyő enyhén megremegett és Imi elé lökött egy újabb társkeresőt: Most annyira rád rontanék! Bőrruhában és korbáccsal, mert rossz fiú voltál. Azért, mert nem vagy itt mellettem és nem szeretkezel velem.
Hősünk anno, még egyetemistaként olvasott valamit az elfojtásról, de nem volt ideje ezen töprengeni. Máris jött a következő üzenet: Egy tetovált mellű lány írta: Te nagyon titokzatos férfi vagy ám! Nem mutatod meg az arcod, úgy teszel, mintha elbújnál. Azt játszod, hogy létezel is, meg nem is?: Piszkosul beindultam rád! Máris indulok! Hová jöhetek?… ..
Hősünk megijedt. Orwell 1984-e jutott eszébe, ahol a számítógép a megfigyelés eszközeként fungál. „Nem bújhatsz el, beindulnak rád, ha nem látnak”. Aztán csak somolygott e beteges párhuzamon és este otthon rögtön leült a képernyő elé. – Ismerve gépe különös, szeszélyes önjáratait, győzött a gyarló kíváncsiság.
Már olvasta is az újabb szöveget: Nem tettél fel fényképet magadról…Mindig ilyen rejtélyes vagy? Sok nőt felizgatsz vele, de én a vesédbe látok! Te sem láthatod meg az én arcomat.
„Hát aztán?’– gondolta Imi– ’Azért mégis különös…Valaki visszaélt az adataimmal”—de már bekúszott a következő is: Ne tudd meg, te Titokzatos, mennyire vágyakozom utánad: teljesen felizgattál, mikor ugrasz fel hozzám? S két perc múlva egy újabb briliáns: Megöllek, ha te is olyan vagy, mint a férjem! … Lehetek a szex-rabszolgád?
De nem volt ez tréfa! Az Álmosbagoly jeligére küldött társkereső üzenetek, ellepve és kiszorítva minden más információt. vitustáncot jártak a Titokzatos Férfi körül. A nők dícsérték férfias szerénységét, láthatatlanságba bújó varázserejét és egyben követelték: kapják meg tőle azt, ami jár nekik… Álmosbagoly egyetlen ráklikkeléssel megállíthatta volna ezt az áradatot, de nem tette meg. Van-e, akit ne vonzana a lelkekben felgyűlt tengernyi üledék és szemét , mely az akaratlan felkapart..sebekből bugyog?
”Minek kínozom magam ennyi bolonddal?” fakadt ki végül hősünk . Már épp klikkelni akart, hogy végképp lejöjjön az oldalról, amelyhez igazából semmi köze, amikor ezt az üzenetet olvasta:. Mielőtt szakítottam a lüke párommal, azt képzeltem, szabadon kinyílok majd, mint egy virág. Most, hogy megtettem, csak a magány fojtogat. Te is ily ostobán dobbantottál?— kérdezte az ismeretlen nő, aki szintén titkolta az arcát. És másnap újra, csak ennyi: Visszacsinálnád, ugye? Csak gyenge vagy hozzá?. Ne izgulj, nem kell válaszolnod!
Persze, hogy nem válaszolok, válaszolt magában Imi. Eszem ágában sincs visszakérődzni, ami elmúlt Maradjon csak Viki ott, ahol van! Felfújt hólyag, kibírhatatlan! Dacosan, önmaga előtt is tüntetve fütyörészni kezdett s akkor meglátta Viki „Ne érints!” feliratú , színes trikóját az ágy alól kikandikálni: olykor éjszaka is, nappal is viselte egyfolytában, a műrongyos farmerjához: Ne érints! – szerette odakiáltani vita helyett, ha valami nem tetszett neki.- Számos ilyen pukkasztó lazasága volt, amivel az élet komolysága ellen lázadt… Hősünk kellő en gyűlölte e fellengzős ruhadarabot, de most, ahogy kihúzta az ágy alól, hirtelen szomorúságot érzett. Felrémlett benne valami, –talán nem is létező? – mélyebb értelme e ledérségnek. Ne érints! — ez volt Viki szavajárása, minden tudománya, amit már bárzongorista korában is tudott, amikor megismerkedtek s ő azt képzelte, ez a kívánság csak arra a kétes környezetre vonatkozik. Egy Imi-féle komoly férfire, aki ezt a gyerekes, érzékeny szépséget birtokolja, semmiképp sem! Már tudta, hogy semmit se értett meg Vikiből s ezt a felismerést az ismeretlen nő levelének köszönheti. Gyerekkorában egy mesében olvasta, hogy minden ember úgy működik, akár egy lakat: csak egyetlen kulcs képes kinyitni…Ürességet érzett, de akkorát, hogy csaknem felkiáltott. Valami italt Keresett s remegő kézzel hajtotta fel, majd az üres üveget a sarokba rúgta. „Megvolt a kulcs” – motyogta – Megvolt!” S felnevetett, fájón, részegen. „Hülyeség ez a Randivonal!. Ki az. aki kéz helyett egy kifordított kesztyűvel fog kezet??”
Hajnalban ébredt, zúgó fejjel. Már várta az ismeretlen nő üzenete: A megérzésem azt sugallja, hogy találkoznunk kell. Még sosem éreztem ilyet.
Imi rosszalva olvasta ezt. Nem tetszett neki ez az erőszakosság. Még a végén elrontja a bánatát! Már kezdte megszokni a komfortos vágyódást az után, amit bizonnyal ő maga tenne végleg lehetetlenné.
Ám a gép percent egyet: Nem kell válaszolnod. Sose fogjuk tisztázni, kik vagyunk. Elég, ha egy vakrandin találkozunk. Ma délután, az Astoriánál, jó lesz?. A kezedben élénk színű valamit lóbálj, erről ismerlek meg. majd.
A vakrandin nem volt szükség a színes trikóra. Imi és Viki már messziről meglátta egymást.
Pruzsinszky Sándor –