Október volt, korán sötétedett, ráadásul köd takarta be a várost. Vécsey Miklós nagybátyját látogatta egy kórházban, és most a parkoló felé botorkált a földre szállt felhőben. A Ludovika tér sarkánál járt, amikor átnézett az Üllői út túlsó oldalára.
Egy bérház vonzotta tekintetét, mely komor erődként terpeszkedett a sarkon. Sok vidám estét töltött ebben Béla barátja lakásán. Mindketten fiatalok és agglegények voltak ezekben az időben. Hajnalig csapkodták hát az asztalra a kártyalapokat, vagy nagy füstben, csendben sakkoztak.
Onnan ismerték egymást, hogy együtt jelentkeztek a metró-segédvezetői tanfolyamra. Az első naptól kezdve barátokká váltak. A metrónál töltött közös évek után Miklós váltott; ahogy mondani szokták, a versenyszférában helyezkedett el. És ahogy az lenni szokott, a találkozások száma fokozatosan csökkent. Immár évek óta semmit sem tudtak, hallottak egymásról.
Vécsey ingatlanközvetítő vállalkozásba kezdett. Amikor néha hasonló illatú helyiségekbe lépett, mint Béla lakása volt, melynek falai enyhe salétrom-szagot árasztottak, nosztalgikus érzések ébredtek benne. Most ugyanígy érzett, ahogy az épületet meglátta.
Elméjébe hasított: át kéne szaladni, lecsekkolni, vajon ott lakik-e még az öreg cimbora. Jó kaland lenne. És tudta: ki kell használni a pillanatot, különben végleg elszáll.
Elindult keresztbe az ilyenkor már gyenge forgalmú Üllői úton. Nem vette a fáradságot, hogy elbandukoljon a zebráig, inkább megvárta annak a három-négy gépjárműnek az elhaladását, melyek a belváros felé igyekeztek. Az ellentétes irányú sávokban látszólag nem közlekedett senki…
…kivéve azt az egyetlen ütött-kopott Opelt, mely a mellékutcából vágódott ki a ház takarásából. A köd még tovább rontotta a látási viszonyokat.
Vécsey Miklós erős ütést érzett ülepe táján, majd még erősebbet a fején. A hasító fájdalom elért egy csúcspontot, majd hirtelen megszűnt. Miklós a gumicsíkot húzva fékező, majd pár másodperc totojázás után repülőstarttal induló autó után nézett. Furcsa volt, hogy annak ellenére tovább hajtott a vezető, hogy büntetéstől nem kellett félnie, hiszen a gyalogos volt a szabálytalan.
– Piás vagy nincs jogsija – következtetett Miklós. Örömmel vette tudomásul, hogy kutya baja, sőt, kifejezetten könnyen érzi magát.
Ekkor már a járdán állt, és a bejárat feletti 99-es számot mustrálta. A kapu téglával volt kitámasztva, mintha valakik nemrég költözködtek volna a házban.
Ezt a téglát jelként értelmezte. Még jobban kitárta a kaput és belépett.
Nagyon ismerős volt minden. Jobbra a lépcsőház, előre az első udvar, utána a hátsó. Egy függőfolyosó hídként választotta el a két lebetonozott világítóudvart.
– Tudok segíteni egy kis útbaigazítással? – ezt már az a különös öregúr kérdezte, aki a függőfolyosóról nézett lefelé. Miklósnak nagyon ismerős volt a Chaplin-kalapos, csíkos zakós úriember. „Bizonyára régebbi látogatásaim során találkoztam vele. Valami gondnok-féle lehet” – gondolta nem túl nagy meggyőződéssel.
– Csaaak…ide jöttem – bökött egy földszinti ajtó felé.
Bólintott az öreg, mint aki tud valamit. Vécsey bekopogott.
– Már vártunk – nyitott ajtót egy szintén idős, de az előbbinél egy
generációval fiatalabb úr.
De véletlenül se Béla volt az. Hanem…Miklós nagyapjára hasonlított! „Csak egy hasonmás. Barátom rokona” – nyugtatta magát Miklós. Kellett is, hiszen nagyapja majd’ két évtizede eltávozott az élők közül. Ráadásul beugrott neki egy dédapját ábrázoló régi fénykép – arról tűnt ismerősnek a fentről útbaigazító öregember!
Mintegy megmutatva, mennyire nem lehet őt megijeszteni, az öreg invitáló mozdulatára belépett az előszobába.
Betekintést nyert a konyhába, ahol az asztalnál oldalvást sovány nénike ült kötött sapkában. Miklós nagyanyja egy kisebb agyvérzést követően hordott effajta fejfedőt, de hogy minden kétség eloszoljon meg is szólalt felejthetetlen, mély búgó hangján:
– Feri, ültesd le bent a gyereket, mindjárt megyek én is! – de közben nem mozdult, magasra nézett a semmibe valahova. Alteregója tizenöt éve adta vissza lelkét.
A következő sokkot az jelentette, hogy a nagyszoba ugyanúgy volt berendezve, mint nagyszülei jól ismert, zuglói lakásában.
– Nézz csak körül nyugodtan! – biztatta Miklóst az ősz ember. – Minden ugyanúgy van, mint régen.
Valóban úgy volt. A helyes kis porcelán figurák a vitrinben, a terítő a dohányzóasztalon… De nyugalom, biztos van valami racionális magyarázat erre az egészre!
– Édesanyádat is látogasd meg! – szakította meg Miklós gondolatmenetét a kisöreg. A szomszéd lakás felé mutatott hosszú, sárgásbarna ujjával.
Az édesanya még apósa előtt hagyta itt az árnyékvilágot májzsugor következtében. Addig zugivóként tengette életét.
Miklós az öregember udvariasan tessékelő mozdulata nyomán ismét az udvarra lépett. Felszegte állát, úgy lépdelt a következő lakás felé. Nem csaphatja be őt senki, még saját érzékei sem! Biztos, hogy van valami reális magyarázat a furcsaságokra!
A lakás ajtaja résnyire nyitva állt, ő pedig türelmetlenségében belökte. Belátott a szobába, ahol édesanyja ücsörgött kifakult, barna pulóverben. Csak éppen a szokásos teásbögrét nem kulcsolták kezei. Annak idején a teába némi rum, vagy egyéb más alkoholtartalmú ízesítés is került.
Az előszobából nyílt még egy szoba, melynek ajtaja most kivágódott, és nagydarab alak jelent meg mögüle.
– Te meg hogy a fenébe kerülsz ide?! – hitetlenkedett Miklós. – Hisz most jártam nálad a kórházban…
– Én se tudtam, hogy ilyen hamar itt leszek. Amint elmentél, jött egy roham, és…
Miklós nem akart többet hallani, hirtelen ráordított anyjára és nagybátyjára:
– Tudom, hogy a rokonaim vagytok, de remélem, ti is tudjátok, kivel szórakozzatok!
Kiviharzott az ajtón. Az udvaron azonban minden eddiginél bizarrabb meglepetés várta. Nem a hinta, hiszen az elvileg ott lehetett idáig is, csak elkerülte figyelmét. Viszont kiskamasz lány lengett rajta, valami buta dalt énekelve.
Erzsike! Miklós általános iskoláskori szerelme. Nyaralni ment szüleivel, egyik kis barátnőjével beúsztak a matracon evezve. Vihar tört ki. A másik kislányt kimentette a rendőrségi motorcsónak, de Erzsike messzire sodródott.
Miklós anyja jól beivott, úgy merte csak fiával közölni a hírt. A fiú napokig nem hitte el az akadozó nyelvű asszony mondandóját, majd agya legmélyebb bugyrába temette Erzsike emlékét. Másképp nem bírta volna ki. Nagyon szerette, azzal a tiszta kötődéssel, amit csak a félig még gyermekek érezhetnek.
Most pedig itt hintázik a kis Erzsi, arca mintha halvány, zöld árnyalatot öltött volna, ahogy vízbefúltakhoz illik, vagy csak a fény és köd kombinációja teszi.
Alig ocsúdott Miklós, egy tarka keverék kutya rohant feléje, ugyanazzal az elánnal, mint amikor kéthetes táborozásból jött ő haza. Ifjúkori barátja volt ez a jószág, akit Mázlinak keresztelt el. A bohókás külső és a boldog vonyítás összekeverhetetlen volt, annak dacára, hogy Mázli kutya elméletben már évtizedekkel ezelőtt el lett temetve a kiskert hátsó végébe.
Vécsey Miklós megrészegülten az elmúlt fél órától kábultan esett szinte neki a legközelebbi ajtónak. „Mákosodó” hajú, zömök férfi jött elő, talán a zaj hatására.
– Végre, Béla! – rikoltott önkéntelen a letaglózott férfi. – Mi van veled, cimbora?!
– Nem tartod a metrósokkal a kapcsolatod – ingatta fejét a barát. – Biztosan én voltam a téma egy ideig. A Déli kihúzóban cigiztem, beszédültem a pályára, rövidre zártam a rendszert.
– De látom, megúsztad – Miklós kétségbeesve várt egy igent. De nem kapott.
– Úgy nézek én ki, mint, aki megúszta? – Béla felmutatta alkarját, ahol égési sérülésre, vagy inkább komoly áramütésre utaló, vörös-fekete foltok terpeszkedtek. Csakúgy, mint arca jobb felén, ezt Miklós most vette észre. Végre kiszakadt belőle a kérdés:
– Mondd el, kérlek, mi ez a kavalkád itt körülöttem?
– Gyere! – intett Béla, mint aki megsajnálta az eltévelyedettet.
A szobába léptek, ahol egy kisszekrényen ósdi tv-készülék állt. A képernyőn éppen egy betonon nyugvó holttestet takartak le sötét nylonnal, de még éppen kiviláglott arca. Miklósnak ismerős volt ez az arc. Leginkább a tükörből.
– …az Üllői úton átigyekvő gyalogost a 99-es számú ház előtt gázolták el. A sofőr segítségnyújtás megkísérlése nélkül továbbhajtott. Mivel a gyalogos kelt át szabálytalanul az úton, feltételezhető, hogy a gépjármű vezetője ittas volt, esetleg jogosítvánnyal nem rendelkezett, ezért távozott sietve a helyszínről.
Villax Richárd 2021.
Fotó: Vaszkó Viktor