Publius Tractatus, mind-a-római-nép szenátusának jeles tagja tengerparti villájának teraszán ült kényelmes, támlás sellájában, és elégedetten szemlélte a nyugodni készülő nap fényhídját az alig mozduló víztükrön. A villát még dédapja építtette ide, a tengerparti birtokra, az olajültetvény és a szőlőskert mellé, a teraszt a sziklafal tetején a nyolcvan öles mélység fölé már ő rakatta közvetlenül azután, hogy váratlanul családfővé vált. Atyja ugyanis az általa vezetett légióval együtt nyomtalanul eltűnt valahol Germániában, és miután holtnak nyilvánították, a családfőség és a megüresedett szenátori hely súlya az ifjú Publius nyakába szakadt. Régen volt már az, azóta megnősült, született két fia és három lánya – közülük kettőt már férjhez is adott -, ha néha nem jelent meg a szenátusban, ott azt kérdezték egymástól: „Hát Tractatus hol maradt?” Végigülte a gyűléseket, szavazott, ha kellett, hol ide, hol oda, arányosan, hogy szolgálja az egyensúlyt. Elégedetten hangoztatta, hogy nem is volt ellensége. Igaz, barátja sem nagyon.
És ahogy ült ott mozdulatlanul, és – ahogy már számtalanszor azelőtt – lenyűgözte a természet monumentális gyönyörűsége, és a nagy tálról egy újabb, az utolsó szőlőszemet ujjai közé csippentette – nagy szemű volt, saját termés, kissé fanyar ugyan, de ezen segített, hogy minden szemet alaposan megmártott a mézes tégelyben -, a látvány élvezetétől lelassult tudatában felébredt a már oly sokszor tapasztalt érzés: a legnagyobb próbatétel még hátravan. Még rá kell vésnie a Publius Tractatus nevet a történelem emlékoszlopára. Még fel kell lobbantania Róma dicsőségének, a Tractatusok dicsőségének, a saját dicsőségének fáklyáját. Ahogyan ezt már annyiszor végiggondolta, erre csak hadban szerzett érdemmel, Rómának ajándékként átnyújtott új terület, új nép meghódításával tehet szert. Ott vannak például az osculusok. Vad germánok, a sűrű erdő lakói, számtalanszor törnek rá Germania provinciára pusztítva-rombolva, üszkös romok, alattvalók és katonák holttestei számolatlanul maradnak utánuk. Ellenük kell vonulnom – gondolta Publius.
A lelke egy pillanatra elborult, mert felmerült benne, hogy az apja is valami ilyesféle ügyben veszett el, de az ajkai közé helyezett mézben ázott szőlőszem íze szétáradt a szájában, és segített eloszlatni az aggodalmat. „Apám nyilvánvalóan hibát követett el. Alábecsülte az ellenséget, egyetlen légióval vonult ellenük. Ha én kérem a szenátus támogatását, biztosan megkapom, hiszen mindenki szeret osztozni a bőséges koncon, főleg, ha más vállalja az esetleges kudarc ódiumát. Biztosan megszavazzák nekem a városon kívüli hadsereget, ehhez magam is hozzácsapok két légiót – ekkora haderőt még a királyok is ritkán tudnak megmozdítani. Ötvenezer katonával vonulok az osculusok ellen, akik már jó előre értesülnek az érkező seregről, és a félelem a szívükbe költözik. Tudják majd, hogy nem térhetnek ki, meg kell ütközniük, minden erejüket össze kell gyűjteniük. És ahogy gyülekeznek, hiába életük a harc, hiába vannak hasonló létszámban, elszánt katonáim kíméletlenül közelednek, és a félelem egyre jobban eluralkodik rajtuk. És amikor megérkezem, és ott ülök pompás fehér lovamon a sereg élén arany sisakban, arany mellvértben, arcomon a könyörtelenség közönyével, tiszteletre méltó vének csoportját küldik majd hozzám, hogy kegyelemért esdjenek. De én azt válaszolom: térjetek vissza vezéreitekhez, és mondjátok meg nekik: nincs kegyelem! Holnap az osculusok népét eltörlöm a föld színéről.
És a küldöttek csüggedten elvánszorognak, én pedig végigjárom a katonáim egységeit, és gyújtó hangú beszédekkel élesztem bennük a harci vágyat. És reggel, amikor a sereg már felállt a harcmezőn, az élre lovagolok, és óriási csend lesz, a rengeteg katona a vezér jelét várja. De csak várunk, mert én tudom, hogy az osculusoknak támadniuk kell, és a védekezők tömör alakzataiban nehezebben tesznek kárt a támadók. És az osculusok megindulnak, üvöltve, ordítva vetik rá magukat a manipulusok első soraira, az sem lassítja őket, hogy a pilumok ezrei százával terítik le az elöl rohanókat. De a manipulusok, mint a szikla a rohanó folyó sodrában, mozdulatlanok maradnak. Ám az osculusok csak áradnak és áradnak, a holttestek már hegyekbe halmozódnak, és a manipulusok lassan hátrálni kényszerülnek, mert a rengeteg tetem akadályozza őket a harcban. És ráébredek, hogy hibát követtem el. Nem vettem számításba, hogy az osculusok fegyverbe hívták a szövetséges törzseket, és nem ötvenezren, de többször annyian vannak. A hatalmas létszámfölény pedig lassan érvényesül: újabb és újabb pihent csapatok támadják a fáradó manipulusokat, amelyek egyre inkább hátrálni kényszerülnek. Nincs más hátra, legátust küldök a triariusokhoz, és az utolsó tartalékaimat is harcba indítom. Magam is a csata élvonalába vágtatok, és borzasztó vérfürdőt rendezek az ellenség soraiban. A katonáim ezt látva erőre kapnak, megvetik lábukat, és megújult elszántsággal állnak ellen a barbárok nyomásának.
Aztán a katonák újra csüggedni kezdenek, de én tudom, hogy kiváló hadvezéri adottságaim révén megtettem a megfelelő intézkedést – két saját légióm ekkor érkezik a jobb szárnyra, és menetből felfejlődve oldalba támadja az osculusok tömegét. Az ellenséges had hirtelen összeroppan, és fejvesztett menekülés kezdődik. Mindhiába, az élen velem a nyomukban vagyunk, és szinte az utolsó emberig lemészároljuk őket. Az este a római harcosok diadalkiáltásaitól és győzelmi énekétől hangos, amerre járok, pajzsra emelnek, úgy hordanak körbe a táborban.
És visszatérünk a Városba, nyolclovas kocsin visznek körbe az utcákon, mögöttem rabszolgák hozzák az osculusok és szövetségeseik vezérének a fejét, a nép diadalmámora kísér, hullik a virágeső, és a városi consul fejemre helyezi a babérkoszorút.
Publius megtörölte párás szemét, és hátraszólt: – Quintus!
A rabszolga felugrott, és gazdája mellé sietett.
– Hozz még szőlőt. És mézet is.
A rabszolga elkocogott, Publius pedig elégedetten szemlélte a horizontra ért nap vörös sugarainak csillámló játékát az enyhén fodrozódó vízen.
Ezért nem ismeri ma már senki Publius Tractatus nevét.
Crag Hatchet