Vastag köntösöd terítettem magamra,Ám egy ismerős érzés ejtett akkor rabul,S mert néha talán jól bánok a szavakkal,Leírom hát ékesen, belül mégis mi lapul: Kiirthatatlan gazok férkőznek közénk,furakodnak mélyebbre minduntalan,Most mégis némán állunk tehetetlen,Hisz küzdeni érte talán már hasztalan. Madárlátta járás ez.Immár megszokásból tudom mi vár ránk:A maradékod itt hagyod,S a többi újfent tovaszáll. S jöttek jéghideg telek, s szikrázó nyarak.Köztünk mégis a töretlen csönd maradt.Kár volt a tavasz megtévesztő virágzása,A könnyed nyár szenvedélyének vakító lángja,Az ősz haldokló sóhaját híresztelő szélzúgása,S végül a dermesztő tél szimbolikus elmúlása.Mindhiába,Ránk nem terjedt ki az évszakok hatása. Részletekben foglak elengedni: Először hangod feledem majd,mely egykor …
