Erki Gabriella Léna
Leszállt az est,
S hozta végtelen és rejtélyes sötétjét,
Minek leple alatt hullt le milliónyi fátyol,
Hogy újabb reggelre virradva mutassa
Szemeink elé vetve egy tisztább világot.
Ez az este jutott nekünk.
Csupán ez lehet a miénk.
Most akár úgyis össze fonódhatnánk,
Mint féltő anya szokott gyermekével,
Midőn a boldog tudatlanság idejében
Nem érez még félelmet naiv kebelében.
Mi mégis szemtől-szembe állunk szótalan.
Hisz ki merné titkait a sötétbe kiáltani
Megtörni annak sűrű, éjfekete csöndjét,
Megzavarni azt ködös mivoltjában,
Feltépni sebeit rég elfeledett földjén.
Jobb is nekünk ma este hallgatnunk.
Immár hajnalodik.
Csak még el ne hagyja szád egy árva szó,
Csak el ne áruld némaságunk sejtelmeit.
Árnyas holdvilágunk tán még tovaszállna,
S mivé válna akkor baljósnak vélt csöndjei.
Most még igézlek pirkadatig a félhomályban,
Most még őrzöm talányos szemednek titkait,
De a sötétségnek majd napfény kél nyomába,
S józanító sugarát hiábavaló lenne már siratni.
Késleltessük még kimondani a titkot,
Mit az Éjszaka némasága fülünkbe suttogott.
Csaljunk még néhány lopott percet önmagunknak,
Amit majd felemészt mindörökre e múló pillanat.
Utolsó éjszakánk pirkadóba ért.
Elkéstünk.
Ennyink maradt csupán:
néhány eltévedt, kósza perc.
Végül kezded belátni, amit én már rég tudok:
Hogy a reggel bosszúja mindig a józanság,
Hogy a szemedre nőtt hályog eltűnni nem akar,
S a delejező éjszaka mámoros titka igazat rebegett:
Hisz azóta tudom:
hogy szeretni téged nem szabad,
hogy ölelni téged mindhiába volt,
hogy emlékeim elporladni látszanak,
s utána nyúlni többé nem tudok.
Hisz te szeretni képtelen vagy,
mert igazán ölelni sosem tudtál,
hogy emléked csupán magadról van,
Mert te boldog sosem voltál.
De ha néhanap mégis megkísért a múlt,
S felrémlik bennem ez az álmatlan éjszaka,
Tudni fogom, hogy lángom örökre kihunyt,
És te nem érted mi volt az est végszava.