Rákócza Richárd
Szoci krimik
Kémek, mesterdetektívek, kalandok az átkosban
A Kádár-rendszerben a legnagyobb érték, a könyv szinte mindvégig olcsó volt – kivéve persze, ha komoly sikerre lehetett számítani, ami akár százezres példányszámot is jelentett. Ilyenkor nem 5 vagy 10, hanem 50, a rendszer vége felé akár 100 forintig, vagy még tovább felkúszhatott egy könyv ára, ám még mindig megvásárolhatók voltak a legtöbb ember számára, és vették is őket annak rendje és módja szerint: nem volt még tévé (pontosabban tévé volt, csak adás nem volt benne), hála Istennek, és internet sem (még nagyobb hála).
Az olvasó, ha tehette, nyugati könyvet keresett – elsősorban angolszászt –, persze voltak kötelező kvóták, így a szocialista ihletettségű, elkötelezett kalandregényeket mindenképp hozni kellett. Jó néhány bekerült a családi könyvtárba, 5-18 évesen ezeken is szocializálódtam. Ma pár száz forintért beszerezhetők interneten is akár, összegyűjtöttem néhányat, hogy kritikával szolgálhassak a magyar könyvkiadás történetének e másképp alighanem feledésre ítélt produktumairól.
E kötetben tizenhat szerző huszonhárom művét vesszük szemügyre, valamennyi fejezetben közölve egy rövid ismertetőt az adott korról; a Teltházban ízelítőül elsőként a hontalanná vált brit kommunista író és újságíró, Alan Winnington egyik művét vesszük górcső alá. A teljes kötet a tervek szerint húsvétra jelenik meg.
Egy jó tollú angol disszidens Kelet-Berlinben
Winnington ugyanis meggyőződéses kommunista volt. Londonban, a hitleráj kezdeti éveiben lépett be a Brit Kommunista Pártba. „Brit kommunista” – a kifejezést is úgy ízlelgetjük, mint a generálszósszal leöntött vaníliás pudingot. Pedig, jóllehet ma már nem köztudott, Angliában (s Írországban is) tömegesen vonzódtak a két világháború között a szélsőségek felé: a náciknak is szép számmal voltak híveik, sőt, véres utcai összecsapások is folytak köztük és a kommunisták közt, akárcsak Németországban.
Hősünk, az elegáns, öltönyös, pipázó angol gentleman úgy vélte, az előbbiek közt a helye. Ő volt a párt első szóvivője, és a Daily Worker című pártlap tudósítójaként került a háború után a Távol-Keletre, mégpedig Kínába, ahol a Mao Ce-tung vezette kommunisták ügyét támogatta tudósításaiban. Ott volt és hírt adott 1949-ben Peking bevételéről, és ott volt az észak-koreaiak oldalán 1950-ben a koreai háború kirobbanásakor – egyikeként a két nyugati tudósítónak, akik az északiak oldalán dolgozhattak (a másik egy ausztrál újságíró volt).
Elkötelezettségéhez kétség sem férhetett. 1950 szeptemberében kiadta a Láttam az igazságot Koreában című brosúráját, amely a dajzsoni atrocitásokat dokumentálta. A brosúra szerint hétezer kommunista és kommunista szimpatizáns áldozata volt a dél-koreai rendszernek Dajzsonban. Magát a tömeggyilkosságot ugyan a déliek hajtották végre, de annak Winnington szerint brit, amerikai és ausztrál tanúi is voltak.
Könnyen elképzelhető mindez, mivel a koreai háborúban mindkét oldalon jó néhány ilyen és ehhez hasonló, iszonyatos tömegmészárlás lezajlott; a brit kommunista újságíró számára ez csak annyiban volt érdekes, hogy valami módon brit részvételt, de legalábbis bűnpártolást, cinkosságot nyílt alkalma sejtetni a dologban, s ez által megvetést ébreszthetett a londoni kormánnyal szemben – mi több, Amerikával szemben is, hiszen amikor a Korea felszabadításáért harcoló ENSZ-csapatok főparancsnokát, Douglas MacArthur tábornokot figyelmeztették arra, hogy a dél-koreai diktátor, Li Szin Man elnök fegyveresei gyilkolják a kommunistákat, MacArthur nyíltan kijelentette, hogy az ilyesmibe nem kell beleszólni.
És bár brosúrát soha nem jelentetett meg róla, Winnington ott volt az északiak haláltáboraiban is, ahol foglyul esett brit katonákat hallgattak ki – mi több, egyes vádak szerint ő maga is részt vett ezekben a kihallgatásokban. És itt már nem arról volt szó, hogy valaki emberi és polgári jogainál fogva csatlakozik egy párthoz és annak eszmerendszeréhez. Jóval többről volt szó.
Winnington hazája 1954-ben nem hosszabbította meg az útlevelét és újat sem adott neki, így az író hontalan lett – soha nem kapott sem keletnémet, sem más állampolgárságot –, s élete hátralévő éveire kénytelen volt beérni azzal, amit az általa preferált szocialista világ nyújthatott számára. Nagy-Britanniában 1965-ig, a halálbüntetés eltörléséig akár fel is akaszthatták volna, és nagyon valószínű, hogy valamilyen felelősségre vonással mindenképp szembenéz, ha hazatér. Számára többé nem volt lehetséges, hogy a Guljaski által oly szemléletesen leírt londoni csillogás és kényelem fedezékéből bírálja azt a rendszert, ami mindezt létrehozta.
Miután kiábrándult a kínai politikából és a Mao-rezsim folyamatosan zaklatta, 1960-ban Kelet-Németországba költözött. A Daily Worker kelet-berlini tudósítójaként érkezett meg, ám egyedül: neje és gyermekei ezt a költözést már nem vállalták, hazamentek Angliába. Winnington újraházasodott, tudósította a kommunista Daily Workert, esetenként pedig a keletnémet kormány ázsiai politikai tanácsadójaként dolgozott. Itt hunyt el 1983-ban.
Az NDK-ban írta jó néhány művét A Kelet-Németországban élő nyugati disszidens felé nyilván elvárás volt, hogy próbálja meg valami módon pozitív színben feltüntetni azt az országot is, ami a kínai évek után befogadta és menedéket adott neki. Ez az elvárás meglehetősen erős lehetett, hiszen az NDK-val, annak népelnyomó rendszerével, a Stasi névre hallgató titkosrendőrségi minisztériumával, az NSZK-hoz képest szánalmas életszínvonalával csak nagy nehézségek árán azonosulhatott még a legelkötelezettebb kommunista vagy harmadik utas is, főleg a Berlini Fal felépítése után.
Alan Winnington nem volt se Thomas Mann, se Bertolt Brecht; az úgynevezett szépirodalom helyett a megtűrt kategóriába tartozó lektűrt művelte, és e minőségében igyekezett eleget tenni a kelet-berlini rendszer óhajainak, mint az A holtnak hitt emberből kitűnik.
A kötetben angol cím – The Non-Dead – van feltüntetve, kiadóként viszont az a Verlag Das Neue Berlin, ami a Fejvadászokat is gondozta angolul. Fordítójának személye, Kardoss Tilda nem visz közelebb annak megfejtéséhez, hogy a könyvet milyen nyelvből fordították, hiszen Kardoss fordított oroszból is, németből is, angolból is. A Wikipédia nem sorolja fel a könyvet az angolul megjelent Winnington-művek közt, szerepel viszont a német kiadványok közt Der Totgeglaubte címmel.
Winnington 1960-ban érkezett meg Berlinbe, feltehetően laissez passier-vel, amivel az államok az elveszett útlevelet pótolják manapság is, amikor a nagykövetségeken kiállított útleveleknek – biztonsági okokból – leáldozott. Passzus híján aligha mehetett át Nyugat-Berlinbe, amitől saját érdekében tanácsos volt óvakodnia: az angolok, vagy az ő kérésükre az amerikaiak vagy a franciák bármikor letartóztathatták volna a koreai ügyei miatt. 1961-ben aztán tanúja volt annak, hogy felépül a Fal. Jól tudta, mi ennek az oka: a keletnémetek százezrével disszidáltak Nyugatra, és ez a helyzet azzal fenyegetett, hogy az aktív korú lakosság egyszerűen elfogy. Mindez nem ingatta meg meggyőződésében – vagy ha meg is ingatta, teljesen mindegy. Alan Winnington számára ekkor már nem volt kiút. A csapda, aminek kiépítésére életét áldozta, rá is rázárult.
A Holtnak hitt embernek kommunista propagandát kellett kifejtenie Nyugat-Berlinnel szemben, Kelet-Berlin mellett. Lehetetlen feladat, még az oly profi írónak sem sikerült, jóllehet a náci múltba nyúlt vissza sötét jolly jokerekért, hátha az ő árnyékuk ráborul a Kurfürstendamm csillogására.
Egy volt második világháborús angol pilótának nyoma vész Berlinben, nem világos, hogy Keleten vagy Nyugaton. Leánya, Mary és kedvese, Steve, egy újságíró – a karakterben Winnington alighanem önmagát rajzolta meg – a helyszínre utaznak, hogy némiképp döcögős cselekmény során kiderítsék, mi történt a veteránnal.
Az egykori pilóta a második világháború idején német fogságba került, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták, ahol kénytelen volt egy szadista SS brutalitásait elviselni.
Ez a tábor részint prominens politikaiak gyűjtőfogházaként szolgált. Itt raboskodott a párizsi német nagykövet likvidálója, Herschel Grynszpan, Paul Reynaud francia miniszterelnök, Francisco Largo Caballero spanyol köztársasági miniszterelnök, a bajor koronaherceg családja, Sztyepan Bandera ukrán nacionalista, Tarasz Bulba ukrán ellenálló (aki az ismert Gogol-regény után nevezte el magát, valójában Tarasz Dimitrovics Borovecnek hívták), és még sokan mások.
Főleg szolgálatmegtagadásért kerültek ide Jehova Tanúi, politikai okokból lengyelek, szexuális irányultságuk miatt a melegek és ki tudja, miért, szabadkőművesek – köztük a holland Grand Orient páholy nagymestere, idősebb Hermannus von Trongeren, akit a francia náci, Klaus Barbie tartóztatott le. Sachsenhausenbe került számos német másként gondolkodó, és kis számú szovjet hadifogoly is senyvedett itt, élükön Sztálin legidősebb fiával, Jákov Dzsugasvilivel. Nem munka-, hanem haláltábor volt Sachsenhausen, gázkamrával, bár a foglyokat dolgoztatták is.
A harmincezer áldozat legtöbbje a kíméletlen körülmények okozta betegségekbe halt bele, bár lezajlott jó néhány gázkamrás és egyéb kivégzés is, de sokan az orvosi kísérletek során pusztultak el, másokon a mustárgáz továbbfejlesztett változatait próbálták ki, sokan pedig azért vesztek oda, mert bekokainozva, nehéz hátizsákokkal maratoni távokat futtattak velük, így tesztelve a német hadsereg új bakancsainak ellenálló képességét.
(Winnington persze nem tér, nem is térhet ki arra, hogy Sachsenhausen borzalmas története a Vörös Hadsereg megérkeztével nem ért véget, sőt, éppenséggel a tetőfokára hágott. Itt rendezték be az NKVD 7. számú különleges táborát, amely később 1. számúvá lépett elő, és náci funkcionáriusokkal, valamint a nyugati szövetségesektől kikért német tisztekkel töltötték meg. Hatvanezren fordultak itt meg, köztük náci kollaboráns oroszok is; a tábor 1950-ig működött, s addig 12 ezer halottat termelt.)
Sachsenhausen-Oranienburgban, a náci időszakban valóban voltak brit hadifoglyok. A táborban végezték ki a brit hadsereg Kettes Kommandója hét tagját, akik résztvettek a Musketoon hadműveletben, melynek keretében brit és norvég hősök megtámadták és a háború végéig hasznavehetetlenné tették a nácik által megszállt Norvégiában a Glomfjord vízerőművet. Szintén Norvégiában működtek a Sakk-matt hadművelet túlélői, őket is Sachsenhausenben végezték ki, vezetőjükkel, John Godwinnal együtt, aki váratlanul elragadta a kivégzőosztag parancsnokának pisztolyát és agyonlőtte az SS-t, mielőtt vele végeztek. Hetekkel a tábor felszabadulása előtt végezték ki az a négy diverzánst, akik az ugyancsak német kézen volt Görögországban akarták felrobbantani a Korinthoszi-csatornát.
Winnington róluk nem mintázhatta hősét, miután egyik brit sem érte meg a felszabadulást, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy az eltűnt férfi lánya, Mary és Steve, az iszákos újságíró kutakodásainak bemutatásával leleplezze, mennyire aljas hely Nyugat-Berlin és felmagasztalja „az NDK fővárosát”.
Nyugat-Berlinben senki nem tud és nem is akar segíteni az eltűnt édesapját kétségbeesetten kereső lánynak: sem a leszbikus brit konzulnő (figyelem, akkoriban ez az irányultság dekadenciának számított), sem a manikűrözött kezű nyugat-berlini rendőrfőnök (mi más is lenne, mint egykori SS. Pusztán kíváncsiságból utánanéztem annak a három férfiúnak, akik a cselekmény idején Nyugat-Berlin rendőrfőnökei voltak – talán mondanom sem kell, hogy egyikük sem volt SS, még csak párttag sem). De Londonban is meglehetősen elzárkózik Winnington állandó karaktere, az ebben a regényben csak mellékszereplő Gullet főfelügyelő, meg az ellenszenves ügyvéd, és sokan mások.
Bezzeg a keleti oldalon. Már a vámos is barátságos. Steve-et rokonszenves taxisofőr fuvarozza a Központi Bizottsághoz, ahová minden további nélkül be is engedik, majd továbbküldik a Legfőbb Ügyészségre, ahol bontatlan üveg whiskyvel várja a készséges illetékes. Tényleg már nem hiányzik más, mint hogy maga Ulbricht segítse le a látogató kabátját és Honecker legyen a liftesfiú.
A remek tollú, pörgősen író Winnington, aki a letehetetlen Fejvadászokat alkotta, propagandistaként dadog-döcög, ez a könyve tökéletes tanúság arra, miként teszi tönkre még a legnagyobb tehetséget is az, ha a hatalom ostorpattogtatására beáll a sorba és arra vállalkozik, hogy mentegesse a menthetetlent.
A szocializmus és az írók
A szocialista rendszerek sokat adtak arra, hogy az írók megénekeljék a „társadalmi haladást”, bárdjaik azonban jobbára silány önjelöltek voltak, vagy ha nem, képtelennek bizonyultak arra, hogy visszájára fordítsák az igazságot.
A modern német irodalom nagyágyúja, Thomas Mann egyszerűen kijelentette önmagáról: „Ahol én vagyok, ott van Németország”.
Amerikai emigrációja után, jóllehet kommunista szimpatizáns volt, kizárólag rajta múlott, hogy nem ő lett az NSZK első államelnöke, ami elképesztően nagy pofon lett volna a Zónának (és később komoly kellemetlenségeket okozott volna az írónak, ha napvilágra kerülnek a családban uralkodó, finoman szólva is zilált érzelmi és szexuális viszonyok). A keletnémet rendszer szerencséjére Thomas Mann Svájcba ment haza, ott is hunyt el néhány évvel később.
A vállaltan kommunista, amellett teljesen fegyelmezetlen Bertolt Brecht, aki szintén az Egyesült Államokban vészelte át a világháborút, és akit a végén Mannhoz hasonlóan szintén Amerika-ellenes tevékenységgel kezdtek vádolni, az NDK-t választotta – némi svájci kitérő után, aminek során, biztos ami biztos alapon, felvette a svájci állampolgárságot is. Színházát Kelet-Berlinben hozta létre, ő maga azonban nyugat-berlini lakos lett, onnan járt át napi rendszerességgel az NDK-ba. Ezt a visszás helyzetet a keletnémet hatóságok fogcsikorgatva tűrték. Mást nem nagyon tehettek, mert mégsem hurcolhatták meg azt a világhírű kommunistát, akit McCarthy szenátor már majdnem meghurcolt. Brecht azután három évvel halála előtt, a szovjet hadsereg által könyörtelenül vérbe fojtott kelet-németországi munkásfelkelés hírére nézett szembe végképp az általa sokáig képviselt ideológia sátáni természetével:
Az államhatalom látja a mocsokban,
valami hever a mocsokban!
De mi hever ott a mocsokban?
Valami hever ott a mocsokban.
Ott hever valaki holtan.
De hiszen ez a nép!
Ott az valóban a nép!
Igen, az valóban a nép.
fotó: Imre Dóra