Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Interjú Ábel Stella színművésszel

Hogyan mutatnád be magad az olvasóknak?

Hűha. Ábel Stella voltam, vagyok és remélem még leszek is. Idén diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színművész szakán. Jelenleg Liverpoolban élek.

Mikor tudatosult benned, hogy a  színészettel szeretnél foglalkozni?

Amikor kicsi voltam, ha filmet néztem utána a fürdőszobában fogmosás közben mindig elképzeltem, eljátszottam, hogy én is ott vagyok a történetben. Érdekeltek a szereplők filmbeli foglalkozásai, csak aztán szép lassan rájöttem, hogy ennyi szakmát nem lehet megtanulni egyszerre, illetve, hogy a színészek is csak eljátsszák a filmben. Miért ne lehetnék akkor én is “filmszerepvész” (mert nem tudtam hogyan mondják a filmszínészt…)? Hiszen akkor annyi minden lehetek majd, hogy soha többé nem fogok unatkozni!

Fotó: Leo N. Pinter – @leonpinter

Egyenes út vezetett el idáig?

Hát ez az út minden csak nem egyenes. Inkább akkor már görbe. Louis Armstrongnak és Velma Middletonnak van a Saint Louis Blues c. száma. Abban találkoztam először a “bumpy road” kifejezéssel. Azt hiszem “bumpy road” vezetett el idáig, illetve továbbra is vezet.  

Úgy is mondhatnám: minden egyes lehetőségért keményen megküzdöttem. Nem nagyon repültek a sült galambok. Ha repültek is, le kellett őket vadászni.

Mi a legmeghatározóbb élményed az egyetemi  5 év alatt?

Sokk-szerű boldogság a felvételi. Nem hiszed el, hogy éppen te, éppen akkor egyfajta kiváltságos helyzetbe kerülsz. Ezt persze ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint bármilyen más sokk-élményt.

Elvégezni sajnos most, a Covid alatt sikerült… Szerintem ezt nem kell bemutatni, hogy milyen. A diplomaosztó viszont szerencsére személyesen ment le a Vígszínházban. Pozitív energiákkal jöttem haza erre az alkalomra Angliából. Ez tudatosította bennem, hogy jelenleg jó helyen vagyok. Persze Marton László, osztályfőnököm, mesterem nélkül diplomázni a legfinomabban szólva is pocsék volt.

Az egyik legmeghatározóbb élmény számomra a Szegedi Szabadtéris Rómeó és Júlia utáni koncertünk a zenekarral (Márkos Berci féle R&J Band feat. a szegedi fúvós srácok, Miklós Szilveszter és mi négyen csajok az osztályból), ami az Ódry Színpadon, a Színházak éjszakáján volt megtartva. Akkor éreztem először, hogy lehet, hogy mégis tudok valamennyire énekelni. Vagyis megoldani “szineművészettel”. Szóval ahogy lejöttünk a színpadról, ugrottak az emberek a nyakunkba, mint a rocksztároknak.

Egy másik hasonló katarzis, a Kovács D. Dani rendezte Marat/Sade bemutató volt, amelyben Charlotte Corday-t játszottam, Dino Benjamin osztálytársam pedig Marat-ot. A Vas utca másik oldalán állt a kilométeres sor, rengetegen be sem jutottak az előadásra. Kíváncsiak voltak ránk és ez csodás! Szintén Színázak éjszakája, szintén Ódry.

Egy egyetemen kívüli legmeghatározóbb munka, pedig idén, Brazíliában volt, egy Rodrix nevű énekes videoklippjében én voltam a lány akiről énekel. Két hét Brazília. Pont, tök véletlenül a karnevál alatt. Úgy néz ki, hogy ez a meló még nem ért véget. Ha minden igaz akkor az első albumán én leszek az állandó szőke. Ha a covid is úgy akarja.

Fotó (werk): Andrew J. Nance

Mit gondolsz mi a legnehezebb a színházi hivatásban?

2020-ban szerintem ez a kérdés egy teljesen szokatlan, új választ követel. Túl nagy változáson megy most keresztül az egész világ, aminek sajnos minden művészeti ág az áldozatául esett, nem csak a színház. Azt érzem, hogy ebben a pillanatban, ebben az évben, ebben a jelenlegi helyzetben az embereknek sajnos a művészetekre van a legkisebb szükségük. Hónapok óta csak a Netflix volt az egyetlen fogalom amit az ismerőseimtől hallottam, ami művészetet tartalmaz. Ott is többnyire a “sorik” meg a “doksik”. Félelmetes belegondolni. Azt feldolgozni, hogy csak streamelve vagy maszkban ülve, mindenféle hülye covidbiztos módszerrel lehet színházat vagy filmet csinálni, nagyon nehéz. Az online…online…online…kiállításokról, maszkban énekelt koncertekről nem is beszélve…

Itt Liverpoolban, a napokban azon nevettünk, hogy a 2020-as filmek filmtörténeti jellemzője majd a ‘social distancing megoldás’ lesz, vagyis keresve sem találsz majd csók vagy szexjeleneteket. (Hihihihahaha.)

Egyébként hiányzik nagyon a valóság. Nem bírom tovább a képernyőt.

Fotó: Alessandro Nobili – @budapest_portraits

Melyik az a darab, amit a legjobban szerettél játszani és miért? 

Hedda Gabler. Azt mondják, hogy nehézségében ez a “női Hamlet”. Egy hatalmas kihívás. Csak egyszer volt alkalmam eljátszani pont március elején, az utolsó pillanatban, a covid előtt. Muszáj, hogy Hedda még egyszer valamikor szembejöjjön velem.

Mit gondolsz a sok év színház hogyan hatott az önismeretedre? 

És itt visszatérek a legnehezebb pontra. Csinálni, csinálni, soha nem feladni.

Fotó: Köő Adrien

Ösztöndíjat kaptál Angliába. Mik a terveid a jövőre nézve?

Azt éreztem, hogy a három év színész II. És az öt év egyetem után muszáj kimennem külföldre. Az angolt és a német nyelveket beszélem, ezért Anglia, eredetileg a Birmingham Conservatoire volt a terv szeptembertől, azonban az utolsó pillanatban kaptam meg az infót, hogy nem fogadnak külföldi hallgatókat az első szemeszterben. Így a liverpooli színész barátaim segítettek, hogy kijöhessek és dolgozhassak velük. Most a covid miatt ez ugye nehezen indult be, mert újra bezártak vagy ki se nyitottak a helyek… Viszont, a kiejtésemet folyamatosan csiszoljuk, hangosan olvasunk könyveket, illetve amint a helyzet engedi benne leszek majd két kisfilmben. Januártól pedig a Birmingham Conservatoire-ban folytatom.

Rengeteg önbizalmat ad egy ilyen típusú nyitott, egyéncentrikus kultúra. Sokat fejlődtem magabiztosságban, önértékelésben, a legpozitívabb értelemben.

Számít-e, hogy éjszaka van vagy nappal? Mikor tudsz produktívabban, kreatívabban alkotni?

A tavaszi karantén alatt, illetve jelenleg itt Liverpoolban is volt két hét a Magyarországról való visszautazás miatt, illetve most van egy újabb lockdown itt Észak-Angliában… Szóval, hogy az utóbbi hónapokban teljesen felborult a biológiai órám. Nem tudok aludni, nem bírok felkelni. Többnyire viszont megmaradt az éjjeli aktivitásom. Egész életemben érdekes módon rossz alvó voltam. Mindig éjszaka volt a legproduktívabb az agyam, sőt az egész testem. Számomra a reggel az émelygés, az éjszaka pedig az összes “világmegváltó gondolat”. (Megint hihihihahaha.)

Hogy iszod a kávét?

Ohh…Dupla eszpresszót. Kizárólag Feketén.

Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Ábel Stella leszek.

Fotó (werk): Andrea Afonso (Balról: Icaro N. Silva, Ábel Stella, Rodrix)

Borítókép fotó: Shawn John – @eyekatchafoto