Megérintettem a mennyország kapuját, majd visszarántott a pokol.
Ismét lent vagyok. Lám az ismerős hely. A régi otthon.
A fájdalom, és a kudarc tárháza.
Miért kaptam az életemet, ha csak a szenvedés vár rám?
Miért kell csak léteznem, mikor maga a létezés is fáj?!
Pusztító érzés élni, pusztító érzés létezni!
Magányos éjszakák ellenségeimé lettek!
Se éjjelem, se nappalom. .
Csak a fájdalmas létezés.
Csak vagyok az éterben.
Csak keringek, mint foszlány megfakult emlékmás.
Vagyok! Létezem! De miért?
Üvöltenék, menekülnék, de nincs hova, nincs kihez!
Csak a magány, a néma fájdalmas magány.
Talán ideje lenne barátként fogadnom, és nem ellenségként kezelnem.
Talán akkor ő se ellenségként tekintene rám, talán, de csak talán.
Valahol még él a remény, de egyre halványabb a fénye.
A remény lángja, ami egykoron bejárta, beragyogta testemet, s lelkemet, elhalványult.
Talán túl sok jót adtam magamból olyanoknak, akik nem érdemelték meg.
S lehet, hogy a fényem, ami másokat éltet a saját pusztulásom vége lett.
