Kezdetektől miénk volt a fény,
a bizonyosság; a kétely más tájra költözött,
befont, körülölelt minket az ég,
s mi szálltunk elszürkült életek fölött
Miénk lett az élet, miénk a reménység,
kezünkben melengettük az egész világot.
Nekünk teltek percek,
a mindenség ránk szabta gyönyörét,
feltétlen szerelmünkben
egymáshoz símulva végtelen a mámor.
Remegő testünkön a szerelem a mákony.
Miénk volt éjszaka, mit elvettünk reggel is.
Érzelmünk elvarázsolt, vágyunk röpített héthatáron,
s nehezen hittük, hogy csalfa is tud lenni.
Hogy megtagadhat százszor,
ha nem szeretünk így mindig.
Miénk, kezdetektől miénk volt a lét,
játszotta velünk tünde játékát,
megfogott és megtartott az ég
felett, míg meg nem tagadta tőlünk mámorát.
Talmi álmok, csöppnyi ígéretek
hitették velünk, itt a végtelenség.
Megálmodni sem kell, csak elvenni,
mert együtt élni gyönyörűség.
Tűnékeny erő volt, s bár tudtuk minden percben,
szívünk dobbanása, lelkünk ezer hangja
elnyomta. És a valósággal szembeni esélytelen perben
a bírák kimondták szerelmünk halálát,
mi már régen belénk volt kódolva.
Mert belénk volt kódolva elejétől a pusztulás,
hiába őriztük kábán, egymástól bódultan,
szerelem-pajzsunk lassan repedezett már,
s mi idővel csak némán ölelkeztünk, könnyünk visszafojtva.
Míg nem intett a megszokás,
óvatlanná váltunk.
S így veszett el idővel minden
gyönyörű, szép álmunk.
Még miénk volt az érzés,
miénk a reménység,
még karunk ölelte törékeny világunk,
mégis, mikor éjre éj jött, s a kéj jóllakott már,
elindultunk messze, vesztve minden álmunk.
Mert tudtuk már; nem miénk a végtelen,
Szerelmünk csak röpke villanás volt,
minek – bár felégette az egész világot -,
pernyéjén örökkévalóság nem terem.
Fotó: Imre Dóra