Az utca sötét volt és mocskos. Lassan lépdelt a csúszós köveken, miközben félig üres sörös dobozokat kergetett a szél. Érezte, ez az utolsó hajnal, amikor egyedül lehet a gondolataival, holnapra minden megváltozik. Titkon azt kívánta, hogy sose keljen fel a nap. Mintha ragaszkodott volna ehhez a káoszszerű rendhez, a huzatos hajnal előtti csendhez. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ahhoz hogy mindent maga döntsön el. Egyedül kellett megküzdenie mindennel, az örömmel és a fájdalommal, az éhséggel és a szomjúsággal, a rettegéssel és a közönnyel. Nem tudta milyen az, ha szól hozzá valaki, milyen érzés megérinteni a másik arcát, szemébe nézni, lesni a mások gondolatait. Évek teltek el … és most itt ez a hajnal előtti óra … .
Leült az első útjába kerülő padra, tekintetét egy távoli pontra szegezte, és várt, még maga sem tudta mire. Ha fel kell a nap egy ismeretlen város vár rá, zsúfolt utcák, zajos tömeg, de most elhatározta, végre megismeri ezt a félelmetes másik világot, amelyet csak a könyvekből ismert, amikről a pince mélyén olvasott. A kíváncsiság és a félelem érzése kavargott benne, még az is megfordult a fejében, hogy visszafordul, vissza az állandóságba. A jól megszokott éjjeli kóborlásba és a nappali rejtőzködésbe. Már nem volt idő, túl messzire ment, … megvárja a hajnalt. Olyan volt ez, mint a születés előtti pillanatok, ismerte a hangjait, mégsem tudta hova érkezik.
Eltöprengett, mióta is van egyedül. Jonatán arcára már alig emlékezett. Ő volt az egyetlen és utolsó ember, akit ismert. Ez volt a természetes. Sosem kérdezte miért. Valójában mindene meg volt. Jonatán mindenről gondoskodott. Mindenre megtanította, ami az élethez kellett. Sosem kételkedett, és sosem kérdezte miért van ez így. Tíz éve történt valami, ami felborította ezt a nyugodt életet. Jonatán megbetegedett, neki kellett gondoskodnia róla és önmagáról is. Ezek voltak az igazán kemény napok, de mintha élvezte is volna a kihívást, ezt a próbatételt. Talán nyolc éves lehetett. Ezt az egyetlen hivatalos iratából, az anyakönyvéből tudta. Jonatán azt is elmagyarázta, mit kell tennie miután ő meghalt. Ezt pontról – pontra meg is tette. Bepólyálta a lepedőbe könnyűvé vált testét, kivitte a folyóhoz, követ kötött rá, majd szép lassan beengedte a vízbe. Ezután már csak a könyvek maradtak neki. Az a rengeteg könyv volt a családja, a barátai, a tanítói és még az orvosai is. Minden, amit a könyvekben olvasott, betegségről, éhezésről, háborúságról, becstelenségről mindig megerősítette abban, hogy továbbra is itt kell élnie. El akarta kerülni mindazt, ami a kinti világban volt. Éjjelenként járta az utcákat, összegyűjtötte mindazt, amire szüksége volt. Jonatán meghagyta, hogy csak tizennyolc éves korában léphet ki a nappali világba. Félelem fogta el. Sötétben ismerte csak a várost.
Mi lesz, ha a fény elvakítja a szemét? Eldöntötte, hogy süketnémának fogja tettetni magát. Így könnyebb lesz tanulmányozni az embereket, akikről oly sokat olvasott. Kelet felé fordult – az égtájakat még Jonatántól tanulta – és várta a pillanatot. Lassan kelt fel a nap, az ég felhős volt, sejtelmes szürkeségbe burkolózott a tér. A folyó feletti pára körbeölelte a padot, amin ült, s ez megnyugtatta. Így könnyebb lesz – gondolta magában. A hajnali szellő beletúrt a hajába. Eszébe jutott egy régen olvasott könyv. Onnan tudta, hogy ez az a bizonyos hajnali szél napfelkelte előtt. A szíve majd kiugrott, a kíváncsiság és a félelem érzése küzdött benne. Összébb húzta kabátját és várt.
Az első fénysugár a folyót világította meg, s onnan, mint valami csillag szórta szét a fényt. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudta figyelni mikor tűnt el a pára. Ez bosszantotta kissé. Mennyit várt erre a pillanatra és most … elborította a fény. Még fel sem ocsúdott, amikor megpillantotta az első embert, aki a távoltól közeledett felé. Zavarában felvette a napszemüvegét, amit még a múlthéten talált egy parkolóban.
– Jó reggelt! – hangzott egy női hang, szinte gépiesen, de neki ez volt az első, az első emberi szó, amit Jonatán halála óta halott. Valami határtalan melegség fogta el. Ez a boldogság – gondolta.
– Jó reggelt! – próbálta viszonozni a köszönést, de zavara miatt ezt oly késve tette meg, hogy már csak a messze koppanó cipők zaját visszhangozták a falak. Bosszúság fogta el. Nem igazán értette honnan ered, abból hogy nem köszönt vissza időben, vagy abból hogy nem maradt süketnéma. Micsoda dilemma –gondolta. Látta, nem lesz egyszerű teljesíteni Jonatán kívánságát. Megigazította a ruháját, ellenőrizte az iratait – Kovács Béla. Micsoda név – sóhajtott majd, felállt és elindult a tömeg felé.
– Szép napot! – hangzott egy fiatal hölgy kedves hangja.
– Jó reggelt kívánok kisnagyság! – felelt rá nyájasan egy meglett uraság.
– Milyen fura – állapította meg – a regényekben ilyenkor megállnak az emberek, egymás szemébe néznek és váltanak pár szót. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert egy siheder nyargalt el mellette, félrelökte, majd futott tovább és sodorta el a soron következőt.
Alig lépett kettőt és egy vidám társaság lepte el a járdát, őt magát a falhoz szorítva az az érzése támadt, mintha láthatatlan lenne.
– Tudomást sem szereznek rólam. – dünnyögte magában. Ez lenne a vágyott valóság? Mintha lélek nélküli lények röpködnének körülöttem. Próbálta elkapni a pillantásukat, de minden igyekezete ellenére csak üres, távolba néző tekintetekbe ütközött. Kérdések özöne zuhatagként borította el tudatát. Alig tudott egyet-egyet kihámozni belőle.
– Miért kellett a pincében élnem? Sosem tettem fel ezt a kérdést Jonatánnak. Olyan természetes volt ez a lét, mint az hogy lélegzik az embert. Ki volt valójában Jonatán? – megdöbbenve szembesült azzal a ténnyel, hogy Jonatán, Jonatán volt mindenféle címke nélkül. Nem is értette honnan tódulnak elő ezek a gondolatok, amikor az utolsó kérdés teljesen lesújtotta.
– Láthatatlan vagyok? – Ezzel a lehetősséggel sosem számolt, majd elhessegette ezt a fura gondolatot. Próbaként bement egy üzletbe és megállt az ajtótól pár méterre. Süketnéma volta miatt csak bólintott és várt. A pult mögött két fiatal nő beszélgetett.
– Ide sem néznek. Járkálhatok a polcok között, mint egy lidérc. Többször is elsétált a két kacarászó eladónő előtt. Elbizonytalanodott.
– Láthatatlan vagyok! – ez már bizonyos, és kiment az üzletből. Olvasott már ilyenről, de sosem hitte el. A kételkedés most is vele maradt.
Az egész napot az utcán töltötte. Tanulmányozta a merev tekintetű embereket. Nem volt éhes, hozzászokott, hogy éjjel eszik, szomját a kutaknál oltotta. Csalódott volt és fáradt, majd leült egy padra és várta az estét. A sötétség volt az ő barátja.
– Már semmi nem lesz az, ami volt. Egy álom foszlott széjjel, pedig mennyire vártam ezt a napot. – gondolta és rutinszerűen megkezdte éjjeli barangolását. Kopott viseltes göncei jobban illettek az éjszaka csendjéhez. Ismerős volt minden zug, ahova elrejtőzhet, ha valaki útjába kerülne. Lassan megnyugodott. Újra otthon érezte magát.
Kemény Judit
Fotó: Imre Dóra
