Bezárt szememen megtorpan a fény
Sötétben tántorog a kétségbeesés
Tengerként zúdul ellep a magány
A félelem a sarokban figyel
Rámugrik és leteper
A megbéklyózott idő lassan leterít
Kiszorít tüdőmből minden levegőt
Szívdobbanásom a fülembe robban
A mozdulatlan lét az ajtómnál nyüszít
Kilökni árnyékán átlépni képtelen
A meg-megbicsakló értelem
Nyugodni nem hagy lesben áll
Szövetségesül a gyengeséget hívja
Ketrecét rázza kitörni kész
Harcol egy felsejlő fénysugárral
Időnként sunyin megpihen győzelmében bízva
Türelme határtalan
Lehúzott redőnyöm szél zörgeti
Kuncogva lesi ijedt kínom
Résén átlesni nem enged
Saját sötétségembe bezárva
Lelkem mélyén botladozom
Indáival átsző a rémület
Bebetonozza nyomorom
Napba néznék fénye vakít
Megindulnék kivet a város
Kérdeznék de bámul a közöny
Szaladnék lábam gúzsban
Kiáltanék torkomon kezük
Rájuk néznék csukva szívük
A hold fénye lecsorog ujjaim között
A gondolat megreked
Körbe-körbe jár
Mókuskereke lassul meg-megáll
Vagyok
Mivégre
Könczöl Mária
Fotó: Imre Dóra
