Dereng

Bezárt szememen megtorpan a fény
Sötétben tántorog a kétségbeesés 
Tengerként zúdul ellep a magány
A félelem a sarokban figyel
Rámugrik és leteper 
 
A megbéklyózott idő lassan leterít 
Kiszorít tüdőmből minden levegőt 
Szívdobbanásom a fülembe robban
A mozdulatlan lét az ajtómnál nyüszít 
Kilökni árnyékán átlépni képtelen 
 
A meg-megbicsakló értelem 
Nyugodni nem hagy lesben áll
Szövetségesül a gyengeséget hívja
Ketrecét rázza kitörni kész
Harcol egy felsejlő fénysugárral 
Időnként sunyin megpihen győzelmében bízva
Türelme határtalan 
 
Lehúzott redőnyöm szél zörgeti 
Kuncogva lesi ijedt kínom
Résén átlesni nem enged
Saját sötétségembe bezárva 
Lelkem mélyén botladozom 
Indáival átsző a rémület
Bebetonozza nyomorom
 
     Napba néznék fénye vakít 
     Megindulnék kivet a város 
     Kérdeznék de bámul a közöny
     Szaladnék lábam gúzsban 
     Kiáltanék torkomon kezük 
     Rájuk néznék csukva szívük 
 
A hold fénye lecsorog ujjaim között 
A gondolat megreked 
Körbe-körbe jár
Mókuskereke lassul meg-megáll 
 
Vagyok
 
Mivégre
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Könczöl Mária – Vallomás

Álmomban Fény voltam én, 
kristályszavú messiás, 
kezembe lámpásnak a Holdat vettem, 
vakító kilométerkőnek hitemet, 
magam köré kiátkozottak keménységét vontam. 
Ősharcot vívtam a babona-hízlalt kétszínűséggel, 
szavam kéktiszta csengésére feszítettem 
a tudatlanság sötétségét, 
szívem egyetlen mozdulásával 
korbácsoltam meg az alázatot, 
fájó józansággal a hazug álmokat. 
 
Aztán felébredtem. 
Anyám azt mondta :
Méltatlan a fényre! 
Hitetlenek bűnnel-gyúrt 
fekete kenyerét eszi, 
hát méltatlan a fényre! 
 
Pedig álmomban Nap voltam én, 
üvöltő hiénák kéjével öltem meg a szürkeséget, 
s én voltam a kristályszavú messiás. 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra