Mondd! Voltál már úgy?
Kerested önmagad az emberek között.
Mentél volna már, mert semmi nem kötött.
Kezedben a lámpás már nem világított.
Nem marasztaltak üres hajnalok.
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy nehéz volt a lét?
A magas kötéllel repültél volna,
De nem fogott a kéz.
Messze volt a közel, öled már kihűlt,
Magány kínja rettent üres szemed mögül.
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy a szép is bemocskolt?
Mostad volna arcod, a forrásból vér folyt.
Bénított a közöny, s a jó szó is rémített.
Félelmed a sötét nappalokból falakat épített.
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy a pokol tüze sem melegített?
Bamba, kiürült arcok erdejében tétován botladoztál,
Hideg, szélverte válladra felhőket terítettél némán,
De reszketéseden a meleg eső sem segített.
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy a semmi volt a jó?
Kihalt körülötted minden,
S a kopár hegytetőn a hó
Temetett mindent, élő érzést, mulandót,
S a hegy lábánál jó volt lebegni csendben.
Mondd! Voltál már úgy?
Mondd!
Könczöl Mária
Fotó: Imre Dóra
