Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Könczöl Mária – Mondd!

Mondd! Voltál már úgy? 
Kerested önmagad az emberek között. 
Mentél volna már, mert semmi nem kötött. 
Kezedben a lámpás már nem világított.
Nem marasztaltak üres hajnalok.
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy nehéz volt a lét? 
A magas kötéllel repültél volna, 
De nem fogott a kéz. 
Messze volt a közel, öled már kihűlt, 
Magány kínja rettent üres szemed mögül. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a szép is bemocskolt?
Mostad volna arcod, a forrásból vér folyt. 
Bénított a közöny, s a jó szó is rémített. 
Félelmed a sötét nappalokból falakat épített. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a pokol tüze sem melegített? 
Bamba, kiürült arcok erdejében tétován botladoztál, 
Hideg, szélverte válladra felhőket terítettél  némán, 
De reszketéseden a meleg eső sem segített. 
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy a semmi volt a jó? 
Kihalt körülötted minden, 
S a kopár hegytetőn a hó
Temetett mindent, élő érzést, mulandót, 
S a hegy lábánál jó volt lebegni csendben. 
 
Mondd! Voltál már úgy? 
Mondd! 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Könczöl Mária – Dereng

Bezárt szememen megtorpan a fény
Sötétben tántorog a kétségbeesés 
Tengerként zúdul ellep a magány
A félelem a sarokban figyel
Rámugrik és leteper 
 
A megbéklyózott idő lassan leterít 
Kiszorít tüdőmből minden levegőt 
Szívdobbanásom a fülembe robban
A mozdulatlan lét az ajtómnál nyüszít 
Kilökni árnyékán átlépni képtelen 
 
A meg-megbicsakló értelem 
Nyugodni nem hagy lesben áll
Szövetségesül a gyengeséget hívja
Ketrecét rázza kitörni kész
Harcol egy felsejlő fénysugárral 
Időnként sunyin megpihen győzelmében bízva
Türelme határtalan 
 
Lehúzott redőnyöm szél zörgeti 
Kuncogva lesi ijedt kínom
Résén átlesni nem enged
Saját sötétségembe bezárva 
Lelkem mélyén botladozom 
Indáival átsző a rémület
Bebetonozza nyomorom
 
     Napba néznék fénye vakít 
     Megindulnék kivet a város 
     Kérdeznék de bámul a közöny
     Szaladnék lábam gúzsban 
     Kiáltanék torkomon kezük 
     Rájuk néznék csukva szívük 
 
A hold fénye lecsorog ujjaim között 
A gondolat megreked 
Körbe-körbe jár
Mókuskereke lassul meg-megáll 
 
Vagyok
 
Mivégre
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Könczöl Mária – Mit kívánsz?

Mit kívánsz? Mondd bátran!
Mind elhozom neked.
 
Elhozom a szépség kevély kacérságát, 
Haldokló virágok kínnal telt múlását,
Csönd-szülő kiáltás konok némaságát,
Lámpámba lopott Nap vakító világát. 
 
Elhozom a gyönyör sűrű érverését, 
Sötét színű felhők fény-megváltó kékjét, 
Vérlepte aranyak eszelős csengését, 
Égverő szeleknek csituló zenéjét. 
 
Elhozom a percek fájó tisztaságát, 
Part-korbácsoló víz egy szelíd hullámát, 
Ál-messiásoknak világ-vesztő átkát, 
Kiégett hitetlen megszépülő álmát. 
 
Elhozom a vágyak beteljesülését, 
Viharverte tájak béke-váró éjét, 
Félrevert harangok régen-haló csöndjét, 
Asszonnyá-lesz szüzek tiszta szelídségét. 
 
Elhozom a halál fekete csodáját, 
Átok-vert istenek hit-tépázta árnyát,
Ijedtté rémülő emberek bezárkózottságát, 
Róka-arcú vének taszító jóságát. 
 
Elhozom szeretők megejtő szépségét, 
Robajló vízesés örvénylő mélységét, 
Elhozom a bűnök könnyű ébredését, 
Vért-síró csillagok megváltó holt-fényét.
 
Mit kívánsz? Mondd bátran! 
Mind elhozom neked. 
Elhozom, ha kéred, igaz szerelmemet. 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Könczöl Mária – Vallomás

Álmomban Fény voltam én, 
kristályszavú messiás, 
kezembe lámpásnak a Holdat vettem, 
vakító kilométerkőnek hitemet, 
magam köré kiátkozottak keménységét vontam. 
Ősharcot vívtam a babona-hízlalt kétszínűséggel, 
szavam kéktiszta csengésére feszítettem 
a tudatlanság sötétségét, 
szívem egyetlen mozdulásával 
korbácsoltam meg az alázatot, 
fájó józansággal a hazug álmokat. 
 
Aztán felébredtem. 
Anyám azt mondta :
Méltatlan a fényre! 
Hitetlenek bűnnel-gyúrt 
fekete kenyerét eszi, 
hát méltatlan a fényre! 
 
Pedig álmomban Nap voltam én, 
üvöltő hiénák kéjével öltem meg a szürkeséget, 
s én voltam a kristályszavú messiás. 
 
Könczöl Mária