Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Címke: imredóra

Beküldve:

Kötődés

Mennyiféle kötődés létezik… kisgyermekkorban alakul ki a gondozó és a gyermek között, s az egész későbbi életutat meg tudja határozni. Ott van-e a gondozó, amikor a gyermeknek szüksége van rá? Elérhető közelségben? A kisgyermek bízik-e abban, hogy amikor a gondozó elmegy, egyszer majd visszajön vagy egy olyan pillanattá nyúlik ki az életeben, melyben úgy érzi, hogy örökre magára maradt? Hogy reagál a gyermek, mikor visszatér a gondozó? Örül neki vagy sértetten játszik tovább, mert magára hagyták? Bizonytalan, szorongó, biztonságos kötődéssel rendelkezünk-e?

Úgy kellene-e elképzelnem a biztonságos kötődés, mint egy láthatatlan fonál, ami összeköt két embert, bármennyire is távol vannak egymástól? Elég hosszú ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen a saját életében és elég bizonyos ahhoz, hogy tudja, hogy sosincs egyedül?

Na és a bizonytalan? Talán egy túl rövid, összegörcsölt kötél, amit megszakadni érzünk, ha távol kerül a másik, akármennyire is biztosít minket a szeretetéről?

S ha valaki belebonyolódik ebben a kötelékben, kiábrándul, s ezért mindent elvágni szeretne? Számára mindenki más egyformává válik, hiszen senkihez sem tartozik és mérhetetlenül szabad lesz, vagy csak elveszik a világban? A kötődés kell-e ahhoz, hogy az élethez közöm és kedvem legyen? Mennyire jelentős, hogy mikor és hova kötöm magam és mennyit kell ezért feladnom saját magamból? Talán szerencsés esetben semmit, mert épp annyira messzire mehetek, ami a másiknak is jó? S ha rángatni kezdem a kötelet, a másik szabadságát csorbítom-e meg vele, vagy csak saját magamat szeretném életben tartani?

Hiszen az én-világ relációban, akkor vagyok, ha van másik? Ha van kivel megosztanom a gondolataim töredékét és az ágyamat? A csomók veszélyesek, mert egyrészt a szakadást is előre jelezhetik, másrészt nehéz ugyanolyan közel kerülni egymáshoz, ha egy akadályba kell ütköznünk. Valahová tartozás szükséglete… társas alapmotívum. Valahova kötnöm kell magam, egy klubnak a tagjának kell lennem, egy embert szeretnem kell, mert ez a természetünk, az ember társaslény. Ha nem kötöd magad valamihez ebben a világban, akkor ott a veszély, hogy elszállsz, mint a lufi, s ki tudja hol kötsz ki.

S mi van, ha nagyon félsz, s túl sok emberhez kötöd magad? Az vajon a biztonság illúziója csupán? Mert azt gondolod, hogy akárhány kötél szakad el, mindig marad egy, ami megtart?

Vajon szerencsés esetben a közös neurózisok találkoznak?

Fontosabb-e ez, mint a világon bármi? Talán.

 

Imre Dóra

Beküldve:

Pillanatkép

Amikor találkoztunk, csináltam rólad egy képet.

Arról a pillanatról, amikor először megláttalak. A képen boldog vagy a sártól koszos, fehér cipődben. A hajadat az arcodba fújta a szél, te pedig próbáltál szembeszállni vele. Zavarban voltál, mikor megláttál a zebra túloldalán és tudtad, hogy végignézem majd, ahogy közeledsz felém. A telefonodat nyomkodtad, hogy ne jelenjen meg pír az arcodon, miközben megérkezel hozzám. Lépteid közben ide-oda mozgott fekete, hosszú kabátod.

Majd megérkeztél és megláttam előlem eddig rejtett, csillogó tekinteted, s akkor készítettem a képet. A tekintetedben benne volt az izgalom és a jövő bizonytalansága is egyszerre. A nevetésed mégis magabiztosságot sugárzott.

Ez a kép él a fejemben. Az az őszi este, a sárga lámpák alatt az egyik félreeső padon ülve.

Az évek alatt sokszor megnéztem ezt a pillanatképet, s kicsit fantáziáltam. Elképzeltem, hogy ez volt számodra a világ legboldogabb napja, s amikor felém lépkedtél úgy érezted, hogy végre értelmet nyert az életed és miattam születtél. Olyan sokat alakítottam ezen a képen, hogy sokszor nem értettem, ha másképp viselkedsz. Nem tudtam értelmezni a cselekedeteidet, mert nem voltak összeegyeztethetőek ezzel a képpel. 

A további estéken több alkalommal is lefotóztalak. Utólag értékelve minden képen másnak tűnsz, de akkor csak az első képre koncentráltam, ez égett belém, ehhez ragaszkodtam éveken át.

Már nem olyan a mosolyod, mint régen. S felmerülhet a kérdés, hogy azon az estén vajon tényleg boldog voltál-e vagy csak boldognak szerettelek volna látni? Kivezettelek az örvényből vagy ezen a napon kerültél bele?

Vajon mennyire jó, ha ilyen erősen megragadnak bennünk ezek a fényképek? Megtartó ereje van-e vagy éppen csak átszínezi, filterezi a valóságot? A pillanatfelvételek nagyon veszélyesek, mert megállítják az időt. Csupán egy személyiségdarabkát, egy aktuális állapotot mutatnak, megkerülve ezzel az állandó változás törvényét. Minden belső kép valójában egy külső kép. Az alanyban zajló gondolatokat sosem látjuk, nem tudhatjuk milyen belső szorongás kínozza, ami elől menekülni szeretne, nem tudhatjuk mennyiszer bántották meg, ami miatt kényszeresen mindenhol és mindenkiben igazi otthont keres, csak a mosolyát látjuk. Kívülről ennyi látszik.

Amikor találkoztunk, csináltál rólam egy képet. Arról a pillanatról, amikor először megláttuk egymást. A képen szomorú vagyok a sártól koszos, fehér cipőmben. A hajamat az arcomba fújja a szél, amit hagyok, mert eltakarja felszáradó könnyeimet. Kétségbeesett voltam, mikor megláttalak a zebra túloldalán és gondolataimban elveszve, félve mentem át a zebrán az emberek között, úgy éreztem eltévedek. Csalódásaim emlékeit próbáltam kitörölni a telefonomból, miközben az arcomon piros rózsák jelentek meg a hidegtől, hisz oly régóta kóvályogtam a szélben. Lépteim közben ide-oda mozgott fekete, hosszú kabátom, miközben egy régi emlék kavarta fel lelkivilágom. Majd megérkeztem és rád néztem félig kisírt szemeimmel és te készítettél rólam egy képet. A tekintetemben benne volt a nyugtalanságom és ürességem. Zavaromban nevetni kezdtem.

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Végzet

Bárhova megyek, veled találkozom. Ha sarkon fordulok, a te arcod jön velem szembe az újságárusnál. Ha jobbra megyek, ott állsz a pipacsok mellett a kutyafuttatónál. Ha balra megyek, a kedvenc tavamat látom, megörülök, s elindulok felé, de ahogy közelebb megyek, látom, hogy te úszol benne. Körbe-körbe megyek, hiszen akármelyik úton indulok is el, nem Rómába jutok, hanem hozzád.

Minél gyorsabban futok az ellenkező irányba, annál közelebb kerülök hozzád. Elhagyom a várost, s a gyümölcsfák alatt találom magam a karjaidban. Hazamegyek a lakásomba, s te kávét főzöl a konyhában. Felébredek reggel, s veled összegabalyodva találom magam, nem látom hol kezdődöm én.

Heves vágyak, múló szerelmek, szorongások, érzelmi hullámvasutak, átsírt éjszakák, csak te vagy állandó. Sikerült kimászni a gödörből, kikerülni az árkokat, haladni 200 métert előre, de te megkerülhetetlen vagy.19 albérlet, 9 kollégium, 12 város, 21 elhasznált tejes doboz, 29  lyukas zokni, de a te szavatosságod még mindig nem járt le.

Hogyan tudnék távolabb kerülni a testrészeidtől?

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Imre Dóra – Galanthus

Amikor önmaga volt, csalódást látott az emberek szemében.

„Olyan szép rózsaszál leszel, ha felnősz!”

De a kisvirág legbelül tudta, hogy ő a tavasz hírnöke szeretne lenni.

„Nem akarhatod ezt, ezzel szégyent hozol a családra. Nálunk mindenki rózsa. Honnan fújt téged ide a szél egyáltalán?”

Az emberek arra vártak, hogy majd meggondolja magát, hiszen a környéken mindenki a szerelem virága volt. Próbálták meggyőzni az ellenkezőjéről.

„Itt egy rózsa, ott más virág, te rózsa vagy, így kerek a világ! Gyere velem, karon foglak, megmutatom neked a világot!  Jönnek majd az emberek, hogy benned örömöt leljenek, nézegetnek és letépnek, elvisznek a szerelmüknek, s lesz értelme életednek!”

De a virágban lévő belső mag mindig is tudta, hogy ő hóvirág lesz. Nem akarta, hogy letépjék, mindenkinek virágozni akart, ő mindenkit szeretett. A többiek reménykedtek benne, hogy egy gyönyörű, vörös rózsává érik egy idő után, meg se próbálták meglátni a hóvirágok szépségét.

„Nem hiszünk neked, legbelül te is gyönyörű rózsa szeretnél lenni, ez az egész csak kamaszkori lázadás, polgárpukkasztás.”

Teltek a nyarak, az emberek várakozva figyelték, hogy a kis mag mikor érik be. De egyik nyáron sem nyílt ki a rózsa. S az emberek csak vártak és vártak, a kisvirág pedig egyre szomorúbb lett.

„Ha szeretni akarsz, tedd meg, amit kérünk. Feleségül csak a rózsákat veszik az emberek.”

Egyszer csak jött a fagy és minden jéggé dermedt, majd egy kis hóvirág dugta ki a fejét.

„Mi lett belőled? Szégyellheted magad kisvirágom, csalódást okoztál nekünk csillagom. Mi nem tudnánk így élni, ahogy te csinálod, a napsütés helyett, te a fagyot várod.”

Szirmait átfestették, s elégedetten mutogatták a kinyílt bimbózó virágot. Elhervadásáig sem ismerték fel benne a reményt.

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Az elengedéssel bajban vagyok

Az idő pedig telik, rohan. Egyik percben, amikor felébredsz, még a kollégiumban vagy, másnap már 20 év múlva egy albérletben vagy a saját lakásodban, családdal vagy család nélkül, ahogy tetszik. Az élet olyan, mintha egy álom lenne. Megfoghatatlan és néha teljesen irracionális. Te pedig próbálod összerakni a részeket és észrevenni a jeleket. Az időutazás veszélyes.  Az emlék, mint az álom, hatalmába keríthet, s nehezen tudsz felébredni belőle, főleg, ha rémálomról van szó. Utólag próbálod kétségbeesetten értelmezni a jeleket. Hogy nem vetted észre, hogy mi történik valójában? Te csak a beszélgetésre emlékeztél, de nem vetted észre, hogy az egyetlen olyan helyre mész el nyáron, ahol sárgák a levelek. Ezen a helyen ősz volt, elmúlás, de te nem vetted észre, mert csak azzal törődtél, hogy minél hamarabb odaérj és ne legyen rúzsos a fogad. Nem vetted észre a panelszoba fullasztó magányát, mert csak a teára figyeltél, amit a lakótársad főzött és féltél, hogy ne csepegtesse ki az asztalra. Elment a füled mellett az annak a mondatnak értelme, hogy „pokolra fogok jutni, mert nem hívlak fel mindennap”, mert csak a másik szemén és a lámpán gondolkoztál. Arra gondoltál, hogy te mindig azon az oldalon ülsz, ahol a fény világít, a másik pedig ott, ahol soha nincs fény, az ő arcát nem látod igazán. Itt tanulhattál volna valamit, de a következő percben már a ruhádon lévő bojttal voltál elfoglalva, s együtt nevettetek, mert beleakadt a kedvenc padotokba. Nem értetted a mondatok mélyén lévő rejtett értelmet. Arra vártál, hogy megnyugtassanak, hogy azt mondják szeretnek és hogy minden rendben lesz. Nem értetted a csend igazi értelmét, hogy azért nem mondják, mert nem gondolják így. Amíg te száguldoztál, rohantál, futottál, bárhova és bárkihez, addig nem figyeltél a körülötted lévő világra. Csak sodródtál és elvesztél a részletekben, amit az álom mutatott neked, nem vetted észre az égőházat, a közönyt, elmúlást, a virágokat. Felébredsz és csodálkozol, hogy egy másik helyen vagy és teljesen más emberek vesznek körül. Elveszett az időérzéked és túl sokáig időztél ezekben az emlékekben. Túl sokat utaztál vissza, s azt sem veszed észre, hogy a kádban a víz már nemhogy langyos, de lassan jéghideg lesz. De te nem tudod kihúzni a dugót.

Imre Dóra