Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Illatok IV.

Szalai Ria

…pár napja mások a reggelek átláthatatlan köd ül a földek felett koszos sapkát húz a kopár fák csúcsára félelmessé teszi az ágakon itt – ott megülő nemes madarakat csak sejtem hol vannak az őzetetők s ha mellettük vélem elhaladni a buszt pattanásig feszülő aggyal figyelem belső szemeimmel a pettyes hátakat kelet felé haladunk s a Nap fénye erőlködve próbálja áttörni a késő novemberi hajnali ködöt és sötétséget beleheljük a buszt néha letörlöm a párás ablakot de csak a kinti sötétet látom élesebben társaim bóbiskolnak alszanak de legtöbbjük kezében mobil világít avatott ujjakkal pörgetik az okost és lehajtott fejjel föléje hajlanak talán hogy semmit el ne szalasszanak a pillanatnyi világ dolgaiból pedig ha tudnák hogy kevesebbet kapnak mintha lelki szemeikkel akár kifelé akár befelé figyelnének kifelé…a tájra melyből szinte semmi sem látható de bármi beleképzelhető befelé saját magunkra amelyből oly sok kibontható bármerrefele is figyelek egy saját filmet színdarabot teremthetek magamnak melynek én vagyok írója dramaturgja rendezője játszója nézője és kritikusa is egyszerre pörgethetem akár gyorsan akár lassan akár előre akár hátra s ha úgy tetszik ki is merevíthetem újrajátszhatom nézhetem színesben avagy fekete – fehérben…minden a tetszésem szerint…ahogy akarom …felülről látok és nézek mindent lassított felvételben mozog a világ a hangokat is csak látom ahogy mások szája mozdul és ez jó ez felettébb jó mert jobban figyelhetek a testek beszédjére és többet megértek a másikból mélyebben úszom lényege mélyére csodaszép a világ és legmisztikusabb benne az ember mert örökösen pillanatról pillanatra változó soha nem tudod két egyforma arcát mozdulatát mosolyát nevetését sírását kétségbeesését látni valami mindig elveszik belőle valami mindig hozzáadódik fékez a busz hogy az ajtókon keresztül utasok sokaságát okádja ki a megállóba s ugyanúgy utasok zömét falja be párás gyomrába és minden minden szépség érdekesség kezdődik előről más táj felé haladunk nehezen de oszlik az ólomszínű köd s a ködrongyfoszlányok között kutakodik egy megfáradt napsugár aludnék érzem s már- már koppan a fejem a koszos lét csorgó ablakon…amikor is megérkezem és egy lépcsőt-tévesztő lépéssel kiesem az emberdobozból hogy ugyanazzal a lendülettel mohón beszívjam a csípős-illatos-ezüstös majdnem decemberi reggel illatát s nem tudom jól hallok vagy tévedek – e…hogy a magasban felröhög egy gerle…



…most az van, hogy a dolgoknak dolguk van…pihennek, ez most a dolguk, s ha visszajönnek kezdődhetnek újra a mindennapok…



…ó, hát sokminden jár a fejemben ma reggel dolgozóba menet kolléganőm megjegyezte úgy fél kilométer után hogy nagyon hallgatag vagyok jah feleltem nagyon jó és nagyon rossz hétvégém volt rám nézett a válla fölött és felvont szemöldöke kérdezett hogy mi ez az ambivalencia majd elmondom feleltem és belesimultam az ablakon keresztül a tájba de nem mondtam el nem mintha titkolni akartam volna de egyszerűen nem volt rá alkalom és különben is azt hiszem hogy a dolgok bizonyos idő után okafogyottá válnak ami ma fontos holnapra már lényegtelen így múlik el a világ dicsősége s erről nem tudom ki tehet igazán a világ vagy az aki naponta megéli és azzal szembesül hogy bizony a világ bizonytalan és kétszínű vagy az aki bizonytalanságot kétszínűséget hoz bele persze hogy persze azt látunk bele a dolgokba amit akarunk és ez nem más hanem a mi hibánk de hát szeretettel közeledünk a másik felé s azt hisszük azt kapjuk majd vissza hát most jól figyelj soha…soha sem kapod vissza csak a röhögés az indulat marad egy létra vagy amelyen magasabbra hágnak téged hátra hagyva s egy kis mozdulattal ellökik magukat tőled ellöki magát a másik ha már nincs szüksége rád hogy egy másik létrát keressen és minden létra fontosnak gondolja magát egészen addig amíg el nem fogadja létraságát nem vagy nélkülözhetetlen bármit is mondjanak bár igaz az is Murphy szerint hogy az egymással helyettesíthető alkatrészek nem ugyanazok és én nem vagyok alkatrész és soha nem vagyok ugyanaz és remélem hogy nem vagyok helyettesíthető illetve…bánja kutya ha az vagyok nem akarok megismerhető nem akarok kiszámítható lenni és tulajdonképpen csak a létra egyik foka vagyok de hiszem hogy a legerősebb egyszer azt mondta nekem valaki hogy amiket írsz a fészbúkra… és akkor elámultam mi az amiket kiírok, a gondolataim…olvassa aki olvassa aki meg az nem nem vagyok kötelező de tán jogom van leírni azt ami éppen a fejemben jár mert naponta olvasom „Mi jár a fejedben ?” s nekem járnak a fejemben…gondolatok érzések hangulatok s nem tehetek arról ha gyermekkorom óta késztetést érzek az írásra nekem az írás olyan mint a lélegzetvétel írtam egykor s valóban az hát tudom nem vagyok egy nagy durranás – mondták nekem – nem is tudom tán szerettem volna az lenni mert nem akar senki senki kis lenni de rá kell jönni rá kell eszmélni arra hogy a világot az ösztönök és nem az értelem irányítja nincs helye ebben a világban annak amit én úgy érzek és nevezek hogy egyetemes értékek és most tökéletesen megértem Hamlet tragédiáját Dévényi Robi….milyen szép értekezést értem anno erről…és fogalmam sem volt az egészről de megtanultam és bár már onnan felülről figyelsz rám..tudnod kell hogy megtanultam és most egy helyzetgyakorlatként hadd menjek fel a színpadra és hadd játsszam el…és nem fog menni mert elbukom Robi elbukom de egy dolog egyetlenegy dolog legyen a javamra írva…hogy megpróbáltam …