Utazom, HÉV- en írok. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek. Ok. Minden harmadik ember eszik és minden negyedik középkorú férfi olcsó sört iszik – ez esetben hány éves a kapitány? – bárhol villamoson, buszon, a dobozt leteszi a lábához, magára hagyja és ott guringázik.
Utazom, nézem a feliratokat a villamos ablakából gyorsan eltűnőben, kuszán, az észlelés határán: sírbolt, mi? Mit árulnak itt, sírt? Sír, ok, sí, fú, tovább utazom.
Bemondták átszállhatnak a hányol-cas HÉV-re, mi? De miért hányol-cas? Haza, haza! Csütörtökön délig mondhatni pozitív személyiség vagyok. Mondhatni. De nem.
Hazaértem, és átgondoltam. Nem nagyon ülepedik, a villamoson – mások által – evett fokhagymás lángos átható illatát a Bosnyákról magammal hoztam végig. A járatokon, utcákon menő emberek öregek, elsősorban öregek. Hacsak éppen nem kapod el azt a félórát amikor a középiskolások hazahömpölyögnek. Belegondoltam, és én sem javítottam érzékelhető módon az átlagéletkort. Öregek, betegek és főként nők. Érdekes ez, kezdetben amikor az ember már érzi, hogy nem annyira, de azért még igyekszik, hányavetin hetykén lépked, hátha látják. Amikor már látszik az arcán a félelem a mozgó lépcső alján, na az már a következő szakasz, az már valódi félelem az öregségtől.
Akiket ma láttam, túl vannak ezen, arcukon a semmi ül, közöny, magány, és már nem félnek. Eszegetnek, mentegetnek. És főleg nők, a férfiak már nincsenek ott. Megszálljak a villamost, állnak türelmesen végtelen sokáig bírnak így állni, kapaszkodva, üres szemmel, kezük a kocsi fogantyúján. Hová mennek? Kinek viszik, amit visznek. mennyit alkudtak és mennyivel csapták be őket a piacon.
Ha bottal vagy kettőt érsz, ha kézikocsival, akkor hármat. Jó, hát mind megöregszünk.
A mozgólépcsőt nem bírom megszokni, az a „sztrók”, ott állsz egyes sorban jobbra igazodva, és menegetsz, lassan csúsztatva a lábad a kövön. Ha egymás mellett lépsz fel, kétszer olyan gyorsan visz fel, de nem. Mondjuk akkor lemaradnál a sportélményről, ahogyan felfuthatsz a magaslépcsőn hat emeletet, és velem együtt késheted le a hányolcas vagy a nyavalya tudja hanyas hévet. Ez rontja az önbizalmat, de növeli a küzdőszellemet.
Aha, sem bottal, sem kocsival nem megy ez. Egy vak néni megfogja a karom, menjünk! Megyünk, mondom: mindjárt indul a HÉV – Fussunk- mondja és magával ragad.
A HÉV-en egy jégcsákányszerű hang végig mondja milyen jó fej ő, csütörtök délig pozitív, és csodálja a vele szemben ülőt, hogy az még képes mosolyogni pénteken. Én már nem. Egy valaki behunyt szemmel átszellemülten méri saját pulzusát. Mind meghalunk.
Utazom HÉV- en írok, levelet magamnak, majd otthon elolvasom. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek.