Ó hogy beszélek, mint folyam a szakadék alatt, ajkamon zúzmarás köd, szívemben ömlengő patak! Orcám mint verejtékező munkás, ha elfárad, megpihen. Mögötte forrongó zúgás, mi fájó seb szívemen! Ó hogy beszélek én neked, kiöntöm a lelkemet, mint Rómeó Júliájának. Várom, hogy biztasd énemet, szüntelen fergeteg, mint élet a fájának! Bánatom mint jég, rideg és fagyos, de dallamod magasan száll a légben, hisz általad újra trubadúr vagyok, és szárnyra kelek, mint zöld avar a szélben! Ó mondjad még nekem, szúrd belém szavaid élesen! Ne bánd, ha betűid, mint a gyógyszerek, fényesek, s ragyognak elmémben ékesen, gyógyítón, engedelmesen! Fotó: Imre Bence
