Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Freez – Tojásételek

Főtt tojás

Tegyünk egy megmosott tojást forró vízbe, majd főzzük öt percig. Ekkor kemény tojást kapunk – vagyis a fehérje és a sárgája teljesen összeáll, a tojás héj letisztítása után a tojás szeletelhető , felvágható lesz.

Ha három percig főzzük lágy-tojást kapunk, ekkor a fehérje megszilárdul a sárgája folyós marad.

A lágytojást ugy fogyasztjuk, hogy a tojást egy erre alkalmas tartóba, csészébe tesszük, a tetejét – a domborúbb  végét késsel levágjuk és a tojást kikanalazzuk a héjából.

Tükörtojás

A tojást feltörjük, és közvetlenéül a felhevített olajat tartalmazó serpenyőbe engedjük, óvatosan, hogy ne folyjék szét, ha szeretnénk szabályos alakú tükörtojást akkor erre a célra alkalmazott fém formákba is üthetjük.

Rántotta

A tojást leütjük, sóval elkeverjük és a forró serpenyőbe öntjük. nem verjük habosra, csak lendületesen összekeverjük, hogy a fehérje és a sárgája egyneművé váljon. A serpenyőben még megkeverjük, és akkor levesszük  tűzről amikor a tojás láthatóan kezd összeállni, nem várjuk meg míg megkeményszik. A  tűzről levéve még folytatódik a kémiai folyamat ami alatta  az állaga sürübb lesz, nem szabad hogy kiszáradjon, eltöredezzen nagyon.

Omlettek Külön keverjük el a sárgáját és a fehérjét, a fehérjét habbá verjük, a sárgájával összekeverjük. Serpenyőben sütjük,   a sütési idő felénél megforditjuk, és mindkét odalát aranybarnára sütjük. Fogyaszthatjuk önmagában, de feltéteket is tehetünk rá, salátát, kolbászt , sonkát, ízlés szerint.

Plasztérion

…senki se tudhatja, hol talál önmagára, én füstös kocsmákban reméltem megvilágosodás, de nem ment, nem történt ilyesmi, azután felnőttem, és elmúltam, abban az értelemben biztosan, hogy nem voltam azonos azt megelőző önmagammal, bár még nem találtam magamra, csak reméltem, magam sem tudom miért, fontos ez? önmagára találni? mit jelent? magának esetleg sikerült már? vannak helyeztek, az ember megy a városban, autóval, és lát dolgokat, mint egy gyorsvágású kép-pergetős moziban, egy- egy pillanatra kinéz az ablakon, és lát dolgokat, semmi szociológia, és nem is költészet , csak mondom, ahogy jön, néni az út mellett gurulós kosárral, nyolc sáv, ezer autó, nem egy elveszett futam igaz? fogadhatunk is, tétre, helyre befutóra, itt nincs hendikep, mindenki egyenlő esélyekkel, mint mindig, naná, persze, jó, tovább, buszmegállóban erős középkorú hölgy, nyári virágos ruhában, októberben, zenére táncol, a zenét csak ő hallja, a többiek nem nézik, tovább, a nap a szemembe süt, elvakít, a színeket kifakítja, csak sárga, meg valami poros szürke, volt ilyen már, jó, tovább, jobbra egy férfi egy vaskapunál könnyít magán, mehetne odább? hová mehetne odébb? ő már megtalálta önmagát? egy fedett féltető alatt rongykupac, az innenső oldalán két mezítlábas talp, egymáson, meztelen és rózsaszínű, mint egy gyereké, – kér egy valamit? egy gyomorkeserűt? – a füstös kocsmák alkalmasnak tűntek a megvilágosodására, mi lehetne sűrűbb a sűrűnél, tömény füst, tömény italok, erős életbeli szagok, valódi ájer, a szavak végtelen igazsága, a piszoárban a szalmiák orrba vágó szaga, az emberek testközelsége, és testszaga, mi lehetne szuggesztívebb a nagy igazságokra, mint ez? reggel kiszellőztettek, felmostak, kidobtak, mehettünk ki merre lát, az ájernek odalett, oda , egyszer ’s mindenkorra, a nap felkelt, és kisöpörte a füstöt az agyunkból is, micsoda piramidális képzavar nem? kisöpörte az agyunkból a nap, persze, nem rögtön, kellett pár év – én innék valamit ha nem bánja – , egy piros lámpánál egyszerre csak zenét hallgatok, country zenét, ülök a kocsiban és hallgatom a zenét, nem szeretem ezt, de megszólalt benne valami fura csilingelős hárfa, elektromos hangzással, olyan volt mint amin a hurik játszanak a mennyekben, és akkor, ott, olyan vidám lettem, csuda volt, egy percig tartott, amíg elindultunk a kocsival, kerestem az érzést, de nem jött vissza már, ki tudja ki hol talál magára? a piros lámpánál, a buszmegállóban, egy hivatali épület folyosóján, a temetőben, ki tudja? ja nem, a temetőt nem úgy értem, csak amíg látogatóban jár ott, addig, vagy sohasem, és lehet hogy nem is annyira fontos ez, tudja hogy hívják azt a hárfát? lehet, hogy az a pszaltérion? lehet, hogy az…

Mindegy kinek

egy holló ült le a vállamon

hópehely billeg a sálamon

elmúlt a nyár csak várhatom,

hogy múljon majd el a bánatom

homokot szórt szemembe

a szél

ezt mondom majd

mindenkinek

hazudok, mint bárki, aki él

hazudunk csak, mindegy kinek

egy ital és a hajnali szél

hideg folyón száguldó vizek

majd a méreg a szívedig ér

mondanád még, de nincs

már kinek

bádogbögrében csorbult kanál

hátad mögött csak

kopasz falak

elmehetnél, itt semmi se vár

de várnod kell, hát

mégis maradsz

látod is már, ott jön kit vársz

kabátja gallérja felhajtva

csak ne mutasd nagyon,

hogy félsz talán majd elmegy és itt

hagy ma

freez

Október – November fordulója

Ha meg egyszer azt mondod, szabadíts meg a

gonosztól,

az udvaron kergetlek, mezítláb, és nem lesz baj, ha

sárba esel.

Ha kiabálod majd, hogy „elveszek, hát ments meg

magamtól”

bottal veszlek rá, hogy megtagadd a képmutatást és

szeress.

Ha feltételhez kötöm bármi cselekvésem,

felhatalmazlak rá, hogy leköpj,

Hogy visszavedd mindazt, amit

itt hagytál magadból tavaly,

meg tavalyelőtt

soha se sírj

soha se kérj

soha se fáj

soha se félj

Ha még egyszer, mégegyszer lesz, amikor számon

is kérhetsz majd engem,

Hogy miért hazudtam annyira gyakran, és miért is

éltem helyetted

ez itt a hely

ez itt az út,

ez lesz a szép

ez lesz a rút

Ha a csendben elvész a jó, és a ködben elhal a dal,

ami édeskés a fülnek, és émelyit a szó, és undorít a

hang,

a végtelen-kerengő, szabványos méretre vágott

hazugság,

nekem egyre megy, ha meggyújtod, vagy

nem gyújtod a gyertyát,

Neked nem.

Parizer

A parizer – párizsi –  felhasználásnak módjai

Egy :

Kenj meg egy zsemlét vajjal és tégy rá két szelet párizsit. Elfoglaltságtól és kedvtől függően díszítheted. De igy is jó.

Kettő:

Szeletelt vagy egyben mért párizsiból vágj csíkokat, keverd össze tejföllel és sózd, borsozd. Tedd rá ugyancsak tejföllel megkent zsemlére, kiflire, vagy kenyérre – ez jobb, ha már pár napos – és süsd meg melegszendvics sütőben. Eheted uborkával, kecsappal, mustárral. Egy emberre három melegszendvicset számolj. Vendégvárónak is alkalmas.

Három:

Egyben lévő parizerből vágj fél centis szeleteket, tedd forró zsiradékba, várd meg amig a széle felpenderedik, akkor üss bele tojást.

Ha készen van sózd, borsozd, paprikázd ízlés szerint. Ehhez az ételhez – élethez –  köret is jár, ez lehet sült krumpli vagy rizs. A köretet hamarabb készítsd el, a párizsi gyorsan készen lesz.

Négy

Vágj fél centinél kicsit vastagabb szeletek a párizsiból – rúdban is kapható – és panírozd be. A panírozás liszt, tojás, zsemlemorzsa sorrendben történik. Rántsd ki.  A körete sült krumpli, vagy rizs. Tálalhatod tartármártással.

Ezek önálló ételek, de a párizsit használhatod, paprikás krumpliba, lecsóba, akár pörköltbe is.

Ha semmi pénzed nincs, és egy idegen városban ébredsz reggel, akkor végy tíz deka szeletelt parizert meg egy kis tubusos mustárt. A piacon edd meg, a párizsi szeletekbe nyomj a mustárból, tekerd fel, mint egy kis palacsintát, és vigyázz le ne csöpögtesd az inged. Egy idegen városban jobb, ha vigyázol.

.

Régimódi történet

Régimódi történet

A kávézóban ültem délután, a nap féloldalasan sütött az utcában. Az üvegablakon tükröződött az arcom, néztem a járókelőket, gondolkodtam a dolgaimon, nem is vettem észre elsőre, hogy egy fiatalember ült le kéretlenül az asztalomhoz. Köhintett, a zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, megnézte hány szál van benne, majd ballonkabátja zsebébe tette, de meggondolta magát, kivette, és az ingzsebébe csúsztatta.

– Régimódi, ugye? Azt hiszem manapság már senki nem jár ilyen kabátban. Talán nevetséges is – mondta.

– Ó, ne gondolja, nézze csak, én milyen ruhát viselek. Számít -e ez?

– Apámé volt, tavalyelőtt halt meg. A lakásában rámoltunk, a használt ruhákat zsákba raktuk, és elvittem a vöröskeresztbe, de nem fogadták, azt mondták nagyon ócska.

– Értem.

– Apámmal nem voltunk jóba, húsz évig alig láttam, de sokat beszéltünk róla otthon anyámmal.

– Valóban? 

Úgy bonyolódtunk beszélgetésbe, hogy nem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról semmit. Nem értettem, de nem bántam, nem idegen tőlem a beszélgetés. Olykor   kedvemre való, ha meghallgathatok történeteket, bár kifejezett kíváncsiság nem vezet, nem fürkészek titkokat, de az emberek érdeleknek.  Hagytam magam most is belesodorni a beszélgetésbe, aminek nem volt eleje, határvonala, szélesen hömpölygött, mint egy orosz folyó a síkságon, belekaptunk ebbe abba, nem volt egy tárgy ami körül forgott volna a szó.

– Írok- mondta a fiu – írok, verset novellát, regényt. Bár a vershez még nem vagyok elég érett, vagy nem vagyok elég őszinte, nem is tudom.

– Hány éves?

– Huszonhárom.

– Van aki ekkorra már felhagyott a költői mesterséggel.

– Persze, tudom, nem si gondolom, hogy valaha is nagy dolgokat írhatnék meg. De mégis, van egy belső késztetés, biztosan érti.

– Értem.

– Maga mivel foglalkozik?

– Tanár vagyok, bár most nem gyakorlom.

– Akkor mit csinál? 

– Ezt azt. – Nem akartam egyenesen megmondani, hogy mivel foglalkozom, nem szégyellem, de nem tartom annyira fontosnak az informatikát, annak ellenére hogy azt művelem.

– De mégis – erősködött.

– Nem fontos. És, megjelent már?

– Néha igen, inkább on-line, tudja hogy van ez.

– Tudom. Kér egy kávét?

– Inkább egy röviditalt. – Igy mondta, rövidital.

– Vodkát?

– Igen jó lesz.

A kávézóban sokan voltak, délután négy óra volt, az emberek bejöttek beszélgetni, találkozni, kávét inni, üldögélni. Az asztaloknál férfiak, nők, egymáshoz közel vagy éppen távolabb ülve. Három idős hölgy, barátnők, elegáns ruhában, alkalmilag találkoztak, gyors pillantásokkal mérték fel a közönséget, és rosszalló véleményt alkottak egy perc alatt, elitélőt de elnéző mosollyal, hiszen tudják ők, nagyon is. És hát a férfiak és nők, örök titkos találkozások kávéházakban, mozikban, pár szó, egy kézfogás, mosoly. Nem sokat változik a világ, azt hiszem. Én ma egyedül ültem itt, nem vártam senkit.

A fiú megitta vodkát, látszott nem ízlik neki, gyorsan lehajtotta és köhögött.

– És maga, maga mivel foglalkozik, amikor nem ír, persze? – kérdeztem.

– Ez komoly dolog, ne beszéljen róla lekicsinylően.

– Bocsánat. Nos? Mi a mestersége.

–  Nem fontos.

–  Azt mondanám egyetemista, ahogyan itt ül apja kabátjában, ami nagy magára, szürke pulóverben, farmerben kócosan. Mérnök lesz?

– Börtönben voltam, három hete szabadultam. – felnevetett – Jól jött apám kabátja. nem, ne ijedjen meg, nem volt annyira komoly, indulatból volt, szerelemből, tudja.

– Igen, értem.

Kortyoltam a kávét, most néztem meg jobban a fiút. Sápadt arc, fekete borosta, riadt zöldesszürke szem, bár ezt lehet, hogy csak én fantáziáltam hozzá, most, hogy tudtam, hogy börtönben volt. A fiú háttal ület az ablaknak, a kávézó belseje felé nézett. Most tűnt fel, hogy amig beszélgettünk nem is nézett rám, csak néha kapta el a tekintetét a helyiségről, hogy rám pillantson, majd ismét a vendégeket fürkéssze.

– Maga szerint mennyit kell adnia az embernek magából, hogy a másik elfogadja, értékelje.

– Nem hiszem, hogy ez mérhető, hogy dekázható. Mindent, gondolom. És miért vár elfogadást? Megerősítés végett?

– Nos, hát az kell, kell, hogy érezze az ember, hogy … – elakadt, talán még nem gondolta igy végig sohasem, csak érezte, hogy ez valamiért fontos lehet.

– Én nem hiszek benne, hogy ez fontos – mondtam, – ne mérlegeljen, éljen, legyen jelen. Kiről beszélünk, mondja csak?  

– Hogyan?

– Valakiről beszélünk, tudja, egy bizonyos személyről, vagy általában? Mert ahhoz képest lehet a kérdésre választ találni.

– Dehogy, miért lenne más a válasz?

Igaz, miért lenne. Csakugyan. Hallgattunk, a kirakaton néztem ismét az utcát. Késő délutánba hajlott már az idő, odakinn hűvös volt, fázósan húzták össze a kabátot az emberek magukon. Amikor visszanéztem a fiú nem volt sehol. El sem köszönt, eltűnt.

De nem, nem ment el. Pár asztallal odébb láttam, egy lánnyal ült ott, a székét közel húzta hozzá, beszélt és megpróbálta megfogni a lány kezét, aki nem engedte.  Zavarban volt, láthatóan nem örült, hogy a fiú megjelent az asztalnál. Nem emlékeztem, hogy láttam-e korábban a lányt, de talán ott volt, ott kellett lennie, hiszen miért ült volna a fiú itt velem, ha nem a lányt nézte volna, de hát miért az én asztalomtól nézte?

Egy férfi lépett az asztalhoz, idősebb, mint a fiú és a lány, tíz évvel is idősebb férfi. Jól öltözött, öltöny, nyakkendő, lábán barna bőrcipő, furcsa, hogy erre igy emlékszem, nem volt rajta semmi különös, de ez a barna bőrcipő valamiért megmaradt emlékezetemben.  Tíz év nem sok, de itt rengeteg, egy másik korosztály, egy másik közeg, más szavak, más kompromisszumok, hacsak nem éppen megalkuvások.

Némajátékként éltem át a drámát, a férfi a lány felé lépett, a lány elhúzódott a fiútól, aki erre a karja után nyúlt, beszélt, nem hallottam  mit mond, de a lány szemébe nézett. A férfi a lány vállára tette a kezét, a lány lerázta onnan. Nem utasította le, de nem biztatta, és nem tartott vele. A férfi a kijárat felé indult, a fiú végig a lányt nézte, a férfi visszafordult, a lány félig felemelkedett a szélről. 

Láttam, hogy a három idős hölgy is őket nézte, rájuk pillantottam, egyikük visszanézett, hunyorított a szemével felém, bíztatott és nyugtatott, miden rendben lesz, ezt súgta a pillantás. Honnan tudhatja?

Visszanéztem a színpadra, ahol a dráma végbement már, ketten ültek az asztalnál. A fiú és a lány. A barna bőrcipős férfi eltűnt. Ők ketten nem beszéltek, ültek egymás mellett, nem is nagyon közel.

Indulnom kellett, fizettem, felvettem a sálam, kabátom és a kijárat felé indultam. A fiú , amikor elmentem az asztala  mellett, kicsit megvonta a vállát amikor rám nézet, tenyerét kiforditotta, kételkedően, bizonytalanul „– Hát , ő. Ő lenne az „– mondat a mozdulat.

„-Igen, értem.” Mosolyogtam, férfias mosoly, rövid, tartózkodó nem bizalmas, biccentettem és kimentem a hűvös estébe. Összehúztam a kabátom magamon, és elindultam haza.

Szerintem nem is volt börtönben, nem hiszem.