Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Utazás

Dropp Béla hat körül ért haza, mint majd mindennap. A feleségét a kanapén ülve találta, tévét nézett, mellette felbontott és megkezdett csokoládé tábla.

– Szervusz – lehajolt és megcsókolta Marit.

– Szerbusz.

– Mi megy? – biccentett a készülék felé.

– Nem is tudom, csak nézem, tényleg, nem is tudom.

Béla leült a fotelbe, meglazította a nyakkendőjét, kigombolta az inge felső gombját. Lecsatolta csuklójáról az órát. Az órát a jobb kezén viselte, nem a szokásos bal kézen, maga sem tudta mióta hordta igy. Nem volt balkezes, az órát egyszer, évekkel ezelőtt a jobb kezére csatolta, talán lázadásból a rendszeresség ellen, azóta igy viselte, amikor egyáltalán hordta. Csak azokon a napokon vette fel, amikor fontos megbeszélésé volt, igazán fontos, ahonnan nem lehet elkésni. Orvos, főnök, ügyvéd.

– Nem érdekes – mondta –, úgy se érdekes, csak fecsegnek.

– Ebédeltél? – kérdezte Mari.

Szokatlan kérdés volt. Mindketten munka közben ebédeltek, a munkahelyükhöz közeli étkezdében, mindennap a szokásos menüt. Szokatlan kérdés volt. Mari nem vitt háztartást, hétvégeken eljártak enni, vagy rendeltek. Néha főztek.

– Persze. Itthon voltál ma?

Mari nem felelt, felállt a kávészín kanapéról, az erkélyajtóhoz ment, kinyitotta, kilépett a teraszra, letépett két sárguló levelet egy növényéről, egy ideig a kézben gyűrkélte, majd eldobta.

– Igen – mondta, amikor visszajött a szobába.

– Nem kellett bemenned?

– Nem, ma nem. Főzzek egy kávét?

– Persze, lehet, szívesen.

Mari kiment a konyhába. A férfi levette a cipőt, a fotel alá csúsztatta, és zoknis lábbal ült, lába a szőnyegen.

– Képzeld, mi volt ma! – mondta a konyha felé.

– Tessék? Nem hallom! Mindjárt jövök– mondta Mari. Behozta a kévéscsészét csészealj nélkül, a csészében kanál. Megkeverte mielőtt odaadta a férjének. – Mi volt?

A férfi belekortyolt a kávéba, magához húzta a távirányítót, kapcsolgatott párat, sehol nem állt meg egy pillanatnál többre, majd egy csatornán otthagyta a képet, levette a hangot.

– Felmondtam.

– Hogy felmondtál?

– Igen – mondta férfi. – De megbeszéltük ezt. Megszűnök – ezt a szót használta – ott dolgozni, minden rendben, már elő is készítettük persze, nem érte őket váratlanul. Majd átveszi a munkát valaki, talán Feri, ismered is, voltunk egyszer társaságban.

– De mégis, ilyen hirtelen? – kérdezte Mari, és leült a kanapéra, felhúzta a lábát, és a körmével a bútorszövetet karmolta, nem erővel, vagy dühösen, éppen csak beleakadt a szövetbe itt ott.

– Hát annyira nem hirtelen, megbeszéltük ezt. Emlékszel? Ne mondd, hogy nem emlékszel.

– Persze, emlékszem, de mégis ilyen hirtelen.

A férfi felállt, a csészét a kisasztalra tette, még volt benne kávé. Neszkávé – gondolta – persze, túl gyorsan lett készen. Nem baj, szereti a neszkávét is, már amennyire egyáltalán szereti. Levette a nadrágját, összehajtotta, vállfára tette, majd az ingét is, trikóban és gatyában állt a szekrénynél.

– De hát tudtad, nem mondhatod hagy váratlanul ért!

– Nem, persze. Nem. Megbeszéltük.

A férfi bólintott, farmerbe bujt, és visszaült a fotelbe.

– Az inget majd vidd ki a fürdőbe!

– Persze, mindjárt. De megbeszéltük, én felmondok, megkapom azt a munkát Londonban, már le van beszélve. Kiköltözöm és két hónap múlva te is jössz, amikor már tudok bérelni egy rendesebb lakást. Nem? Most nem igy lesz?

– De, de igen – mondta Mari, felállt és kivitte a férje ingét a szennyesbe. A férje utána ment.

– Minden rendben lesz, tudom, hogy nem egyszerű, meg nem könnyű, de kit hagyunk itt? Anyádék vagy háromszáz kilométerre, egy évben csak kétszer, ha találkoztok.

– Találkozunk– javította ki Mari.

– Igen kétszer, ha találkozunk.

– Persze – mondta Mari. – Kimennél kicsit?

A férje kiment a fürdőből, Mari becsukta az ajtót és megállt a tükör előtt, belenézett, jobbról balról fordította az arcát. Harminckét éves nő nézett vissza, sem több sem kevesebb. Megmosta az arcát, megtörölte, és visszament a szobába.

– Sirtál? – kérdezte a férfi

– Gyereket várok – mondta Mari, és visszaült a kanapéra.

– És, hogy, mennyi idős, úgy értem, hányadik hónapban vagy?

– Harmadik. Mire utánad mennék ötödik. Ott szülnék.

– Igen.

Mari a kanapé szövetén húzogatta a kezét, simogatta, mint egy macskát. A férfi ült a fotelben, mezítláb még mindig, a kezében a csésze kávé. A tévében valami műsor ment, nem nézték. Esteledett.

– Akkor most, hogy lesz? – kérdezte a férfi, egy idő múlva.

– Elvetetem – mondta Mari, válaszul a fel nem tett kérdésre – Nem vághatunk neki egy gyerekkel a nagyvilágnak.

A férfi bólintott, beleegyezően.

– Szerinted is elvetessem? – kérdezte Mari. – Szerinted is?

– Talán ez lesz a legjobb – mondta a férfi kis csönd után.

Mari felugrott a kanapéról, a férfihez lépett, aki akkorra már ugyancsak felállt a fotelből. Mari jobb kézzel erősen pofon ütötte, majd az előszobába szaladt, hallatszott ahogyan felkapja a cipőjét, kulcs zörgött a zárban, ajtó csapódott. Mari elment.

Dropp Béla tétován járkált a lakásban. Nem találta a helyét. Megpróbálta felhívni a feleségét párszor, de a negyedik hívásnál észrevette, hogy a nő telefonja itthon maradt, az éjjeli lámpa mellett a varró dobozon. Ritkán használta a varródobozt Mari – gondolta. 

A férfi várt tízig, akkor megevett egy szendvicset, és lefeküdt. Az ajtóból kivette a kulcsot, a tévét tizenkettő után kapcsolata ki és csak feküdt a sötétben. Hat éve voltak házasok, még soha nem fordult elő, hogy bármelyikük is igy elment volna otthonról.

Mari fél kettő körül ért haza. Sokáig a fürdőben volt, majd hálóingben lefeküdt a férje mellé az ágyba. Most nem csókolták meg egymást. Az asszonynak enyhe alkohol szaga volt.  Mindketten ébren feküdtek.

– Majd kijöttök hozzám, egy év múlva – mondta a férfi.

– Persze, majd kimegyünk – mondta Mari.

Hajnal felé aludtak el.  

Forst Gyula