(Feketeló)
Velencében kezdődött ez is. A híres író – mellesleg ismert vadkacsa-vadász és tiszteletbeli bikaviador – fejedelmi fogadtatásban részesült kedvenc szállodája előtt. Még ki sem szállt kék Buickjából, már köréje gyűltek a tisztelők, rajongók és vadásztársak. A Gritti Szálloda fényárban úszó halljában a direktor várt rá és egy segédszerkesztő, akit a készülő regényét gondozó kiadó csakis , hogy a mű a megállapodott időben megjelenhessen – jó előre odaküldött.
Az írót, mint korábbi látogatásai során is mindig, a város valószínűtlen szépsége és a csatornák halált idéző, enyhe rothadásszaga már az első percekben csillapíthatatlan izgalomba hozta. Valójában ezért az izgalomért, amely egy ritka szesztől való függőségre hasonlított, csakis ezért látogatott el minden évben a lagúnák városába. De nem utolsó sorban ihletet remélt az íráshoz is, mert közel egy évtizede nem publikált új regényt, csak bajlódott a még befejezetlen kézirattal. Mint ifjúkora óta mindig, napközben a szertelen, de erőtől duzzadó sportember benyomását keltette , holott minden reggel a szorgalom megszállott vágyával ébredt, tudva, hogy valójában csak az írás számít és minden más a semmibe vezet. De egyre nehezebben sikerült azt a különös lázas állapotot felidéznie, amely az íráshoz kellett. Leírt egy-egy oldalt reggel, majd délben összetépte, kétségbe esetten . Olyasmit észlelt, amit korábban sosem: üresen ásítottak a szavak, súlytalanul lebegtek a mondatok- mintha kimerült volna ezerszer próbált tehetsége…
Megtartotta magának e rémisztő felismerést. Még önmagának se akarta bevallani, hogy már nem megy neki az írás. A barátai és a felesége előtt tovább játszotta az örökké győztes, harsány macsót, akinek minden sikerül. Egyre szélsőségesebb lett e látszat kiélésében. Egy afrikai vadászat után azzal dicsekedett, hogy ő lőtte ki a véletlenül arra tévedt tigrist s jutalmul elnyerte a wakamba törzsfőnök lányának kezét.…A felesége mulatott ezen a „gyerekségen”, de akkor az író egy kerti fogadáson elővette vadonatúj vadászpuskáját és ötven méterről kilőtte a kerti lámpát. Néma csend lett: a partyvendégek találgatták, tréfa volt-e, vagy őrület? Néhányan, akik nem ismerték közelről, úgy vélték, ez biztos jele annak, hogy kimerült az alkotóereje és ráférne már egy kis kezelés a pszichiátrián…A helyzet valójában rosszabb volt, vagyis kézzel foghatóbb. Reggelente kínzó fejfájásra ébredt, emésztési zavarok gyötörték, a háta és a lába fájt. – Egy kis köszvény, picikét ugráló vérnyomás, rakoncátlan ízületek, mindez normális, úgy ötven után…Az író dühösen vált meg orvosától, aki azon bölcselkedett, hogy a kezdődő öregség jeleit nagyobb alázattal kéne viselnie annak is, akit az Isten eddig a tenyerén hordozott.
Ez fortyogott az íróban az útkereszteződésben, ahol a találkozás történt. A lány a járdaszigeten állt, kezében kartonpapír, rajta nagy betűkkel : „Venezia”. A Buick pár centire tőle állt meg, úgy, hogy a hátsó ülésre épp becsusszanhatott. Az írónak rögtön feltűnt a szépsége: sötét szeme, fekete hullámos haja, sudár termete.
– Nagyon lekötelezett, uram — mondta a lány Velencében, amikor kiszállt egy romos középkori palota előtt – Elfelejtettem megkérdezni, hogy hívják?
– Szólítson csak Papának. A környezetemben mindenki így hív – mondta az író, őszülő állsörtéit
A Harry’s Bárban már várta őt régi ivócimborája, a mixer, hogy bemutassa legújabb alkotását, egy róla elnevezett szuperkoktélt. Az író, aki szeretett kokettálni az elmúlással, előzőleg azt kérte tőle: olyan legyen az ereje, „mint a halál első csókja”. De ezúttal csak tessék-lássék koccintgatott: folyton a lányra kellett gondolnia.
Aludni sem tudott. Az agya, akár az elszakadt filmszalag, folyvást azt a képet idézte fel, ahogy a lány beszáll a kocsiba, félénk-kacéran őrá mosolyog, közben telt combja kivillan az ülésen. Akkor eszmélt rá, hogy valószínűleg a kínkeservvel születő regényének főhőse szállt be a kocsijába!
Aztán, ahogy másnap hajnalban a kézirata fölé hajolt, valami szinte lávaként felizzott benne. Nem kellett törnie a fejét, csak a lányra gondolni és engedelmeskedni a szélsebesen születő mondatoknak, hogy ez a forróság, már kihűlve a papírra folyjon.
Két teljes oldalt írt tele. Érezte a szöveg lüktetését, a szavak mögötti titkok feszülését, ami a jó írásait jellemezte. Aztán kiment a friss levegőre. A Canale Grande egyik mellékutcájában a lány jött szembe vele.
A Harry’s Bárban kötöttek ki, egy sóhajtásnyira a Nagy Csatornától, egy rompalota közelében, amelynek kőfülkéjében a halál allegóriája állt: egy csontvázarcú püspök szobra. – Nyisd ki a szemed, öregúr! – szólt oda vidáman az író a csontváznak— Ilyen szépet még te se láttál! – s a lány felé bökött. Odabent azonban akadozott az ilyenkor szokásos évődő társalgás. Az író elsőre alig tudott néhány udvarias szót eldadogni, szinte fojtogatta a hirtelen rátörő boldogság. A lány közelsége hatalmas energiákat szabadított fel benne, inkább a hangjára figyelt, kevéssé a szavaira. Bólogatott, de alig tudott odafigyelni, annyira izgató volt ez a meleg, mégis kissé karcos hang.
Másnap kézhez vette Ivancichék, az egyik legtehetősebb velencei család és az író műveit lelkesen fogyasztó Aspasia grófnő meghívását a tiszteletére adott ünnepi vacsorára, a szálloda nagytermébe.
Nagy felhajtás volt, a hosszú asztal közepén, az író és felesége mellett a meghívók – csupa kékharisnya előkelőség – foglalt helyet. A végeken és sarkokon a helyi tollforgatók, kiéhezve a díszvacsorára. A rikító színekbe öltözött szalonzenekar már épp rázendített a Fekete a hajam, éjfekete című népszerű velencei dalra, amikor éjfekete hajával belépett a lány. Bemutatták az írónak: Adrianának hívják és az Ivancich-örökség, egy középkori velencei palota és számos venetói földbirtok egyedüli várományosa. „Mennyi esze van a véletlennek!”, gondolta az író, kissé csúfondárosan, mielőtt belerévedt volna Adriana disztingváltan kihívó dekoltázsába.
Irodalomról csak a grófnő köszöntő beszédében esett szó. Utána mindenki rengeteget ivott. Az író énekelt és táncolt a rajongóival, majd kedvenc szerepét: a bikafuttatás szakértőjét játszotta el: – — Hölgyeim és uraim,-kétféle bikatermészet van: az egyik halálra szántan szembefut a torreádorral. A másik, mintha meghunyászkodna, kunkort vesz, hogy hátba támadhassa– harsogta – Döntsék el, melyik a sikeresebb! — Maga tehát a bika pártján áll, miszter Papa? – nézett a szemébe Adriana — Nagyon tudnám szeretni ezért! — Az írót, bizonyosságot kihallván a feltételes módból, forróság öntötte el.
Az elfogyasztott Chiantik és szuperkoktélok is hozzájárultak, hogy szinte szárnyai nőttek. Vissza kellett fognia magát, hogy ne ugorjon fel az asztalra, a csirkesültek, makarónik és desszertek közé. („Olyan vagy néha, Ernest, mint egy faun — mondta egyszer még a harmadik felesége– torkos és zabolázhatatlan… Csak a falnak ne csapódjál”.)
Az író érezte ezt a veszélyt: a félelem íráskészségének hanyatlásától eddig a napig megóvta a „mindent vagy semmit” elkeseredett gőgjétől. De most történt valami, ami megállította benne az időt. Ehhez a kékesfekete hajú, hajnalarcú lányhoz kötődött. Különös erő szállta meg. – Holnap találkozunk! – szólt hozzá, ellentmondást nem tűrően – A Frari előtt foglak várni! — és otthagyta az ünneplő társaságot. —
Már a szálló liftjében elfogta az írás vad vágya. Megírt és legépelt majd tízoldalnyi szöveget. Annyit, amennyit utoljára fénykorában, vagy tíz évvel azelőtt…
Másnap, miközben a Szent Márk tér mögötti sikátorokban kószáltak, elmondta a lánynak, hogy már nem leli örömét a házasságában, hogy magányosnak és üresnek érezte magát, egészen addig, míg meg nem pillantotta őt abban az útkereszteződésben. S hirtelen arra kérte Adrianát, szökjenek meg együtt, még aznap éjjel… A lány felnevetett, gúnyosan, vagy döbbenten? Nem lehetett tudni… — Rendben, visszakozott az író. — Akkor csak azt kéri tőle: engedje meg, hogy róla mintázhassa legújabb regényének hősnőjét, Renátát. Adriana igent mondott. Az író érezte a szíve vad dobbanását. Egy ékszerbolt kirakata előtt álltak. Felszólította Adrianát: mutassa meg melyik tetszik neki a nyakláncok, arany karkötők , eljegyzési gyűrűk közül a legjobban? – Feleségül akarsz venni, Papa? Ugye, csak játszol velem? — Azt akarom, emlékezz rám mindig! — Az író, mintha igazi eljegyzés lenne, ragaszkodott hozzá, hogy ő maga húzhassa fel a lány kezére a kiválasztott gyűrűt. Az ékszerész, gratulálva „az ifjú párnak”, velencei szokás szerint egy marcipán rózsát nyújtott át a menyasszonynak.
A gondolás a visszaúton nászutasoknak hitte őket: egész úton csókolóztak.
De a lány a másnapi találkára már nem jött el. Az író letörten álldogált . Lesújtotta az a lehetőség, hogy sose látja többé. Elmúlik ez a csoda is, mielőtt megtörténhetett volna igazán…
Egész éjjel járkált a hotelszobájában. egy flaska skót whiskyt magába döntve. .De az ital most nem lazította fel, egyre komorabb lett, ahogy lerészegedett. Először érezte, hogy a megtörhetetlen fiatalság, amit oly magától értetődően játszott, elmúlóban van. Egy legenda csak, elszáll a reggeli köddel… Elővette a poggyászából a vadász puskáját és — a bennszülött vadászok rítusa szerint a csövébe kémlelve — „Mi lenne, ha meghúznám a ravaszt?” – gondolta hirtelenül, játékosan. – Mi maradna az én lenyűgözőn gyermekes agyamból? De ekkor eszébe jutott az a maszáj sámán, akinek egy törzsi ünnepen, áldozat-bemutatás közben a foglyul ejtett tigris leharapta egyik ujját, s az illető szemrebbenés nélkül folytatta a szertartást…Valahol, talán a Fiesta című regényében nem megírta-e már, hogy a fájdalom is az ünnep része? A nagy szertartás örök kelléke?
Nézte magát a tükörben. A széles, erős áll felett a tömött bajusz, az erős orr, a keskeny szemek faggató pillantása. Egy sikerhez szokott macsó díszletarca, felette a hirtelen szürkülő haj. S a hasogató fájdalmak a fejében, hátában. Igen, ezt a testet kikezdte már a múló idő. De a szelleme visszakapta ifjúságát, mióta ezt a lányt ismeri… Bizonyos, hogy meg fogja írni ezt a regényt. És benne megörökíti Adriana figuráját. Még akkor is, ha nem látná többé…Semmi nem tarthatja vissza immár, sem kétség, sem bánat. Roppant erőt érzett most, a beteljesületlenségből táplálkozót.
Aztán, ahogy másnap elhaladt a Frari templom nagyzoló kupolája előtt, a lépcsőkön ülve meglátta a lányt, összeborulva egy lenyalt hajú, izmos suhanccal. Az író valahol apró szúrást érzett és észrevétlenül el akart menni. De Adriana utána szólt: — Hová sietsz, Papa?
– Az apád? Ilyen öreg? – mérte végig az írót a suhanc.
– Ernest híres író és a barátom. Tőle kaptam ezt a gyűrűt – szép, ugye?
– A barátod? Legalább negyven évvel idősebb nálad…
– Csak harminchárommal — helyesbített az író – De Adriana gyorsabban öregszik. Pár év múlva utolér.
Nevettek ezen, a feszültség elszállt. –Kísérjük haza Alonsót –javasolta Adriana – ő bokszbajnok és holnap nehéz mérkőzése lesz, pihennie kell.
– Mikor én ennyi idős voltam, sose Hajnalban vízilabda-edzésen voltam, délutánonként bokszmeccsen és bikaviadalon, s a kettő között minden nap megírtam két novellát…
– Bokszoló tetszett lenni? Csak nem?
– A floridai amatőr bajnokságban egész a középdöntőig vittem . – És az író a velencei alkony kétes derengésében elmesélte legnagyobb győzelmének történetét: hogy olyan horgot sikerült bevinnie a Góliát nevezetű utcarémének, hogy az illetőt mesterséges légzéssel kellett magához téríteni …Elragadta a hév és a csodálatos ütést természetben is bemutatta egy kirakatbábún, a boltos zsebébe csúsztatott húszdolláros ellenében. Az Arzenal közelében egy matrózkocsmába tértek be. Az író rögtön három rundó italt rendelt.- Miután ezt felhörpintették, rátért a vadász- és horgásztörténetekre. Legjobb története az öreg halászról szólt, aki csónakjával kimerészkedett a nyílt tengerre, ahol megcsinálta élete nagy fogását. Hatalmas kardhal akadt a horgára. A csónakhoz kötözte a ritka zsákmányt, de a cápák leették róla a húst. Mire az öreg hazaért, már csak a halcsontváz maradt a kisember nagy diadalából. Alonsónak annyira tetszett a történet, hogy a térdét csapkodta a kacagástól. Beitalozva, lebegő hangulatban váltak el az ifjú sportolótól. De mihelyt magukra maradtak, az író komolyra váltott.
– Vedd tudomásul: nem adlak neki: te vagy a múzsám, az én gyönyörű fekete – Adriana nevetése könnyedén lebegett a Canale Grande fényfoltos vízén :
– Mondd, Papa, mennyi igaz azokból, amiket ma este meséltél?
– Egy szó sem.
– Tudtam! – súgta Adriana, miközben már a gondolában ültek — Mekkora csibész vagy te, Papa! Az egész világot kitalált történetekkel traktálod, meg, hogy horgász vagy, meg bokszoló, meg bikaviador és ki tudja még, mi minden! — és hirtelen újra megcsókolta az írót — Szeretlek! De legfőképp azért, mert író vagy! A teremtés csúcsa+— Ő dörmögött erre valamit a bajsza alatt és azt gondolta: „meg ne tudd, milyen esendő vagyok én, amikor semmi más nem vagyok , csak író …Néha, ha elvétem a megfelelő kifejezést, vagy nem találom a jó szót, legszívesebben kiugranék az ablakon ”– Én senkit se fogok már utánad szeretni, tudjad, Papa! – lelkesedett Adriana és gyorsan kiszállt, búcsút intve.
Az író nem vitette magát a szállodáig. A rakpart azon részén szállt ki, ahol az egyik romos palota falfülkéjében a középkor óta a Kaszás szobra áll. Nem tudta magába fojtani diadalérzetét. „Hány fogad van, vénség? – Szólt oda magában a csontváznak és csúfondárosan megkocogtatta . – Nekem még az összes megvan, látod? –és rávicsorgott a Halálra – „ A szeretőm tizenhét, én ötvenhárom, de ma húsz lettem újra, haha”!-
Önbizalomtól duzzadva tért be a Harry’s bárba Abban a pillanatban, hogy leült a szokott helyére, a füstös helységet betöltő zümmögés elhallgatott. Olyan csend támadt, mintha láthatatlan ellenség született volna Adriana csókjából, amely ezentúl , bárhol is jár, követni fogja! A pincér kérdéséből is – „A szokásosat, uram?” — kiérezni vélte azt az árnyalatnyi szemrehányást, amely a lelepleződést szokta követni.
Nehéz és termékeny munkával telt a másnap délelőtt. Az író végleg megalkotta Adriana mását, aki a regényben Renátaként született újjá. Furdalta a vágy, hogy azonnal megmutathassa a lánynak és megtudhassa, mit szól a belőle kihasított alteregóhoz? E célból magával hozta kéziratát is. Vagy félórán át fel-alá sétált a rakparton. De hiába: most megint nem jött a lány. „Őrült voltam… Az örökkévalóság terhét a vállára rakni! ” – korholta magát — „Nem kellett volna más, hogy boldogok legyünk, csak nézni vele a tengert”. Csüggedten indult vissza a szállodába.
Nem volt mit tenni. A dolgok úgy alakultak, hogy pár nap múlva haza kellett utazniuk Havannába. Fiának esküvőjéről nem maradhatott távol. A négy napon át tartó hajóút alatt alig jött elő a kabinjából, csak ült és a tengert bámulta mogorván.
Odahaza a szobájába zárkózott , egy nagy üveg brandyval s miközben a karcos italt kortyolgatta, elképzelte, hogyan kényeztetné a lányt egy-egy bódult éjszakán, hogyan araszolna lágy csókokkal a sötétben fehéren világító testén. A felesége az esküvő reggelén úgy akadt rá, hogy ruhástul, sildes sapkával a fején aludt a gombóccá gyűrt kéziratlapokon. Ébredés után újra visszatértek kínzó kis betegségei: térd- és hátfájás, nehézlégzés. Pár napra visszaöregedett a saját életkorába.
Sokáig nem jött tőle levél, aztán egyszerre kettő is. „Hiányzol, Papa” – írta a lány izgatott, szálkás betűivel az elsőben- És a másodikban: „Szeretnélek boldoggá tenni, amíg csak élek”- Az író percek alatt jobban lett . Megint úgy érezte, ifjonti erő lüktet az ereiben és villámsebesen írni kezdett : egy hónap alatt befejezte a regényt. Majd, ugyanazzal a lendülettel egy mesét a Feketelóról. A mesében az író és Feketeló jóbarátok, mindennap ott ülnek a sarokasztalnál a Harry’s Bárban és titkokat sugdosnak egymásnak. A bár közönsége azonban rossz szemmel nézi őket: hogyan is üldögélhet egy komoly ember egy asztalnál egy lóval? — ilyesmit mormogtak egymás között. az emberek. Csak Ciprianinak, a koldus kocsmazenésznek meri bevallani az író, hogy Feketeló – álruhás varázslónő, aki, ha ránéz, puszta tekintetével visszaviszi őt az ifjúságba.
Az író új regényét türelmetlenül várták a kiadók. Az amerikai kiadás volt az első, Itáliában a megjelenés előtt tartották meg a sajtótájékoztatót. Hol másutt, mint Velencében…
Az író nagy izgalommal érkezett vissza a városba, alig bírta kivárni, hogy végre viszontláthassa „Feketelót, e gyönyörű bársonysörényű kancát”, ahogy rajongói előtt nevezte titokzatos szerelmét..
Az egyik bulvárlapnak adott interjújában azonban: beismerte, hogy Feketeló a múlhatatlan
ifjúság jelképe s valójában egy létező személy alteregója. Adriana nevét nem ejtette ki, de a jobb körökben mindenki hallott már a kínos esetről. Az író, mintha a sorssal kártyázna, nyíltan beszélt félelméről is: ha nem láthatja a lányt maga mellett, előbb-utóbb erejét vesztheti a varázslat, amit jövendő műveivel az olvasóknak még nyújtani szeretne… Másnap, az új könyvéről tartott sajtótájékoztató napján az egyik lapban azt olvasta magáról, hogy ő egy irodalmi szatír, aki azon munkálkodik, hogy egy közbecsben álló olasz történelmi család hírnevét besározza…
A sajtótájékoztatón megjelent a lány anyja is, egy szürke hajú, szürke arcú, szürke kedélyű dáma , aki az első sorban ült és fekete keretű lornyonjával vizsgálgatta az írót. Mögötte, Adriana mellett Alonso foglalt helyet, a lenyalt hajú bokszoló, akit legutóbb olyannyira jókedvre derítettek az író boksztörténetei.
A regény lényegében arról szól — fejtegette rövid expozéjában az író — , mekkora csodákra képes az igaz szerelem és milyen különös hatalommal bír az irodalom azok felett, akik még képesek felfogni a világ csodálatos ellentmondásosságát. .
A botrány azután tört ki, hogy az egyik bulvárlap riportere nyíltan nekiszegezte a kérdést: „a világ ellentmondásossága alatt, ugyebár, ön azt a különbséget érti, ami ön és egy fekete ló között tapasztalható?” Egy amerikai vicclap újdondásza, a jól öltözött polgárok pisszegésétől kísérve, egyenest rákérdezett: vajon a szépséges Adriana mely testrészét allegorizálja a fekete ló?
Veneto tartomány ügyésze, sűrű krákogás közepette kifejtette, mekkora bűn egy másik ember személyiségét ellopni vagy lemásolni, nem is beszélve a cselekmény idején még kiskorú múzsa elcsábításáról. .
Az egyház képviseletében Milánó érseke felszólította Adrianát, nyilatkozzon: valóban ő rejtőzik-e Renáta, a regénybeli ledér szerető mögött? Valóban megtörténtek–e a valóságban is „ azok a bizonyos szerelmi cselekmények” közte és a regény főhőse között?.
Adriana fel állt. Akkora csend lett, hogy egy légy zümmögését is lehetett hallani. Nem nézett az íróra, amikor kimondta:
– Semmi közöm a regényhez. Renata nem én vagyok, minden csak kitaláció.
Izgatott morajlás söpört végig a teremben, de az anya felpattant és a maga szürke lényét átforrósítva, elmondta: három ország legfelső köreiben nevelődött leánya egy ilyen kapcsolatba szabad akaratából sosem bonyolódott volna, ha az író nem bódítja el a mágia alantas eszközeivel! –Az én Adrianámat Feketelónak hívni – a legsötétebb mágia! – rikoltotta az anya — önnek, ügyész úr, mi a véleménye? – Az államügyész, a konkrétum felé közeledve, már óvatosabb volt : szerinte, amennyiben mégis kiderülne, hogy Adriana és a regénybeli Renata hasonlósága nem a puszta véletlen műve, megfontolás tárgyát fogja képezni, hogy indítsanak-e nyomozati eljárást a szerző ellen…De az író ezt már nem is hallotta: Adriana kezére figyelt, azt nézte, rajta van-e a gyűrű? Persze nem volt s ő szinte megnyugvással nyugtázta, amit eddig is ismert: a Rossz bénító erejét a lelkek felett.
Olyan volt ez a pillanat, mint amikor egy lavina lezúdul és az ember megérti, hogy nem tud kitérni előle… Többen felugráltak ülőhelyükről és a gombóccá gyűrt könyvismertetővel dobálták egymást és az írót, aki látszólag humorral fogva fel a dolgot, azt követelte a rendezvény szervezőjétől, hogy engedjen rá egy bikát a rendbontókra… Csak akkor nyugodtak meg a kedélyek, amikor legvégül bejelentette: hogy „a kitűnő Adriana kisasszony” jóhírnevén még véletlenül se essék csorba, nem ad engedélyt a könyv olaszországi kiadásához…”Mégiscsak úriember!” — hallatszott a kiáltás. Meg is tapsolták, így alig néhányan figyeltek rá, amikor arról beszélt, hogy immár új témán dolgozik. A történet egy öreg kubai halászról szól, aki csónakjával halászni indul. Hatalmas kardhal akad a horgára, s a hal maga után húzza a csónakot a nyílt tengerre. Az öregember két nap, két éjjel küzd a hallal, míg végül sikerül legyűrnie – de akkor megjelennek a cápák s megfosztják őt élete zsákmányától…Látják, ilyen az alkotó ember sorsa is! — fejezte be az író. Csak akkor vette észre, hogy elfogyott a hallgatósága. –
Másnap kezdődött a farsang. A közönség történelmi jelmezekbe bújt és elvegyülve a turisták hadával, elárasztotta a város álomszerű utcáit. Dudák harsogtak, petárdák pattogtak , álarcos nők és férfiak ölelkeztek szemérmetlenül, mintegy kilépve az időből. Amit a város az írón megtorolt, most ezerszeresen kiélte önmagán. De az író el akart merülni abban az ifjúságban, amely megtagadta őt. S vonzotta a gondolat: ahogy Orfeusz Euridikét, talán ő is kiszabadíthatja a tömegből Adrianát… Egy szuvenír boltban görög álarcot vásárolt és arcára húzta. És egy utcával odébb megpillantotta a lányt a részeg bokszoló karjaiban.
– ,Nézd csak, Orfeusz figyel minket! – szólt .
– Orfeusz? Az kicsoda? — kérdezte bambán az ifjú hősszerelmes.
– Egy másik bokszoló — nevetett a lány,
„Ha most elengedem, öregemberré válok”, gondolta az író. De csak állt ott, valami megbénította. Hagyta a két alakot eltűnni az éjszakában.-
Visszafelé a Harry s Bárba már be se ment, olyan harsogó kacagás riasztotta. Az üvegajtón keresztül látta, hogy a sarokasztalnál, ahol Feketelóval csevegett, most egy szerelmespár ül. A férfi az asztalon, a nő a férfi ölében. Mindkettőjük fején az a primitív, de ijesztő halálfejes maszk , melyet ilyenkor minden utcasarkon lehetett kapni Velencében.
Megdöbbent. Hogy harminc éve író, de igazából csak most érti meg a világ alattomos működését! .
Neriben, egy liguriai nyaralóhelyen vettek búcsút egymástól. A tengerparton sétáltak, a pálmafák hosszú, vékony árnyai közt, amelyek mintegy rácsokként zuhantak közéjük.
Nem csókolóztak, csak , akár a kamaszok, fogták egymás kezét. Egészen addig, amíg az író fel nem szállt a New Yorkba induló hajóra. Aztán elmúlt ez a perc is, és a mólón integető karcsú alak a tenger opálos sugárzásában ponttá zsugorodott.
Többé nem találkoztak. Az első hetekben naponta váltottak levelet, majd egyre kevesebbet. Az utolsóban Adriana közölte, hogy férjhez ment egy görög földbirtokoshoz ( kávé- és kenderültetvények, meg hajózási érdekeltségek Tanganyikában!). A Life magazin óriási honoráriumért rövid cikket kért az írótól. Napokon át némán ült az üres papírlap felett: egy sort sem tudott többé leírni.
xxx
Ernest Hemingway, a Nobel-díjas író 1961. július 2-án , Adriana Ivancich 1983. március 24-én önkezével vetett véget életének.
Pruzsinszky Sándor