Bíró József: Gyógyító

Ó hogy beszélek, mint folyam a szakadék alatt,

ajkamon zúzmarás köd, szívemben ömlengő patak!

Orcám mint verejtékező munkás, ha elfárad, megpihen.

Mögötte forrongó zúgás,

mi fájó seb szívemen!

Ó hogy beszélek én neked, kiöntöm a lelkemet,

mint Rómeó Júliájának.

Várom, hogy biztasd énemet,

szüntelen fergeteg, mint élet a fájának!

Bánatom mint jég, rideg és fagyos,

de dallamod magasan száll a légben,

hisz általad újra trubadúr vagyok,

és szárnyra kelek, mint zöld avar a szélben!

Ó mondjad még nekem, szúrd belém szavaid élesen!

Ne bánd, ha betűid, mint a gyógyszerek, fényesek,

s ragyognak elmémben ékesen,

gyógyítón, engedelmesen!

Fotó: Imre Bence

Bíró József – Drága holdvilág

Csak nézem a holdat,

ami rám tekint sandán.

Várja a szavam, hogy szóljon

a szám, szépet, édeset.

Vagy tán kérdően ragyog felém?

Mit akarok én?

Titkosan nevet, körülötte

felhők és egek.

Mert ő már tudja, hisz nincs

rajta se gúny, se kalap.

Hogy ezek csak szavak?

De szépek! És remélek békét

s csodálatos képet!

Amint este kiülünk páran.

Párom, gyermekeim és még

jó néhányan.

Lessük fényes arcod!

Hisz te látod mi volt, mi lesz

a földön. Mert ami most van,

az nem más, mint börtön!

Mindennek te vagy a kulcsa,

te hatalmas, titkos és furcsa!

Mégis, ha mereng az ember,

fohászkodva néz rád, de miért

nem mer nagyokat álmodni?

Pedig te fonod egész életünket

át, drága holdvilág!

Kiemelt kép: Imre Bence