Ó hogy beszélek, mint folyam a szakadék alatt,
ajkamon zúzmarás köd, szívemben ömlengő patak!
Orcám mint verejtékező munkás, ha elfárad, megpihen.
Mögötte forrongó zúgás,
mi fájó seb szívemen!
Ó hogy beszélek én neked, kiöntöm a lelkemet,
mint Rómeó Júliájának.
Várom, hogy biztasd énemet,
szüntelen fergeteg, mint élet a fájának!
Bánatom mint jég, rideg és fagyos,
de dallamod magasan száll a légben,
hisz általad újra trubadúr vagyok,
és szárnyra kelek, mint zöld avar a szélben!
Ó mondjad még nekem, szúrd belém szavaid élesen!
Ne bánd, ha betűid, mint a gyógyszerek, fényesek,
s ragyognak elmémben ékesen,
gyógyítón, engedelmesen!
Fotó: Imre Bence
